|
Sophie: Hét nap/7. (befejező rész)
- Én mindig itt vagyok!
7. nap
Booth természetesen a kórházban aludt. Reggel arra ébredt, hogy megcsörren a telefonja - és hogy még mindig Brennan kezét szorongatja.
- Booth. - szólt bele. - Igen értem, máris megyek! - azzal felállt, és már indult is az ajtóhoz.
- Booth... - suttogta Brennan.
- Megvan, ki tette ezt veled! - mondta, majd sarkon fordult, de Bones ismét utána szólt.
- Ne menj még... El akarok... Mondani... Valamit. - az ügynök odalépett az ágyhoz. - Azt hiszem... Szeretlek...
Booth leült. Ez volt az egyetlen fizikai reakció, amit ki tudott préselni magából. Bár ez is inkább spontán jött.
- Én... Irracionális dolgokra vagyok képes... Azért, hogy... Boldognak lássalak. És ha itt vagy... Akkor minden... Jobbnak tűnik, pedig ez... Teljességgel logikátlan... - fejtette ki akadozva. - Ez szerelem...? - kérdezte. - Mert ha igen, akkor... Szerelmes vagyok beléd....
Booth nem tudta szavakba önteni amit érzett. Ha megfogalmazta volna, akkor sem tudta volna kimondani. Agyában folyamatosan ott úszkált a válasz: "Én is... Én is szeretlek! Hisz eddig is szerettelek!" De úgy érezte, ez messze nem írja le a gondolatait.
Csak behunyta szemét, szabad kezével végigsimított a nő arcán, majd lassan ráhajolt ajkaira és megcsókolta. Forrón, hosszan, mélyen. Ebben a csókban egyesült minden: szerelem, szükség, fájdalom, vágy, megkönnyebbülés, boldogság... A végtelenben úszkáltak csak ők, ketten.
----------------------------------
Booth visszatérve az FBI épületébe megtudta, hogy aki a boncolást végezte volna, a testvére annak, aki lelőtte Bonest. Kiadták ellene a körözést. Már csak meg kellett találniuk. A csapat is megnyugodhatott. Leszámítva, hogy még nem kapták el az illetőt.
Igazán könnyen bejuthatott a golyót operáló orvosok közé, és lekapcsolhatta a gépet, amely a szívritmust jelezte. Úgy látszik, a kórház nem volt a toppon az orvosok megfigyelőképességét tekintve... Ezek után beadta, hogy ő akarja végezni a boncolást. Amit természetesen nem végzett el. Imitálni a halált, majd várni, hogy az tényleg bekövetkezzen – erre csak egy pszichopata képes...
Délután három óra tájt hívás érkezett, mi szerint a kórházban látták ólálkodni. Az FBI épp azt intézte, hogy egy egységet kirendeljenek, utánanézni az ügynek. Azonban Boothnak, akárcsak az agyasoknak ugyanaz járt a fejében: Bones veszélyben van!
Mind a kórházba rohantak, és FBI ide vagy oda, elkezdték átkutatni az épületet. Booth már kezdett attól tartani, hogy a fickó meglépett, de ekkor Brennan kórterme előtt meglátta őt - nevetett. Szemeiből sütött az őrültség, akárcsak a testvérénél.
Booth rohant. A pasas menekülni próbált, de nem jutott messzire. Az ügynök leterítette, és egyenesen az arcába bámult. Öklét a magasba emelte, és jó párszor lesújtott. A fickó szájából és orrából már ömlött a vér. Talán még egy ütés, és nem éli meg a holnapot.
- Booth! - hallatszott Brennan rekedt kiáltása a hátuk mögül. A folyosón állt, jobbján a gurítható oszloppal, amelyre az infúziója volt kötve. Láthatóan nehezére esett megállni a lábán. - Ne...
Booth először Bonesra nézett, majd visszafordult a félájult, torz képű ámokfutóhoz. Vívódott. Vérszomjat érzett. Azt akarta, hogy a férfi meghaljon. Hogy kiszenvedje mocskos lelkének utolsó darabját is azért, amit tett. Déja vu...
De nem ölte meg. Nem. A büntetés már nem az ő feladata volt, megértette. Megvárta, míg a folyosó végéről ideér a biztonsági őr és megbilincseli, majd odalépett Boneshoz, és megölelte.
- Vége van. - mondta, majd visszavitte a nőt a kórterembe.
-----------------------------------
Brennan az ágyon feküdt. Booth mellette ült, a többiek - Angela, Hodgins, Cam és Sweets pedig az ajtónál álltak.
- Köszönöm... - mondta Temperance és hálásan csillogó szemekkel nézett végig barátain. Aztán Booth-hoz fordult. - Emlékszel arra, amit... Reggel mondtam...? - kérdezte halkan.
Booth legszívesebben felkiáltott volna, hogy "Persze, hogy emlékszem! Hogy is felejthetném el életem legboldogabb pillanatát?!" De ehelyett inkább csak csendesen bólintott, és mélyen Temperance szemébe nézett.
- Azt akarom... Hogy mindenki... Tudja... - szólalt meg Bones, majd ujjaival megragadta Booth kabátját, közelebb húzta magához, és lágyan megcsókolta.
Sweets volt az első, aki tapsolni kezdett. Aztán a többiek is bekapcsolódtak.
- Te sírsz? - kérdezte Hodgins a pszichológushoz fordulva, majd gyorsan kitörölte a saját szeme sarkában előbukkant könnycseppet. Cam erősen szipogott, és sűrűn bólogatott. Angela zokogott a boldogságtól, de azért két hüppögés közt halkan kimondta:
- Hét nap...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Gratulálok hozzá és várom a kövi történeted :D 
Bár megkésve,de egyben olvastam el az egészet és teljesen le vagyok nyűgözve. Sírtam,kirázott a hideg és a végén örültem a boldogságuknak.Talán túlzás nélkül mondhatom,hogy ez volt az eddigi legjobb írás amit Tőled olvastam.Teljesen a hatása alatt vagyok még mindig.Nagyon,nagyon gratulálok és hálásan köszönöm!!!!!!!