|
Angela: Ösztön/2.
Az ébredés egy különösen furcsa szó. Arra is ezt mondják, aki az ájulásból ébred. Pedig ez téves. Az ájulás nem egy álom, hogy kinyitom a szemem és kész. Itt vagyok, és még ha nem is százszázalékos, de magamnál. Nem! Az ájulás egészen más. A hangok megmaradnak körülötted és a világot is érzed, csak éppen reagálni nem tudsz, mint ahogy azt sem, hogy amit hallasz az valódi vagy csupán csak képzelted. Én meg vagyok győződve róla, hogy a legtöbb dolog, amit halottam valódi volt. Aztán persze… kitudja?
Az első, amit halottam azok súlyos nehéz léptek voltak, ahogy közeledett felém. Azt hiszem belém is rúgott. Talán. Aztán a léptek gazdája rájött, hogy nincs egyedül. Éreztem, ahogy végig tapogat. Keres valamit. Ha lettek volna gondolataim, amik persze nem voltak, mert akkor az agyam működött volna normálisan és nem lettem volna félig vagy teljesen ájult, itt biztosan ordítozni kezdtek volna megint, hogy csapd fejbe vagy hasonló. De a mozdulatok nem arra irányultak, hogy letépje a ruhám vagy ilyesmi, sokkal inkább hasonlított a motozásnál szokásosra. Sajnos ebben, volt tapasztalatom. Tehát a célja nem az volt, mint az előző rettenetes embernek, aki miatt ilyen helyzetbe kerültem. Lehet, hogy tolvaj? Született meg az első gondolatom, ahogy elindultam az ébredés vízesése felé. Nem! Akkor a táskám kéne, és nem engem fogdosna. A szemem még nem tudtam kinyitni. Tettem egy kísérletet arra, hogy hangot vagy mozdulatot csikarjak ki magamból, de sikertelenül. A férfi otthagyott. Átbotladozott rajtam és az ajtó felé ment. Halottam, ahogy nekimegy, többször is. Az ajtó nem nyílik. Közben más furcsa hangok is megütötték a fülem. A csönd. Az ordító zenét, csönd váltotta fel. Mennyi idő telhetett el? Nem tudtam. Lehet, hogy reggel lett? Megint szédülni kezdtem. De most nem bántam, aki eszméletlen akár csak egy kicsit is, nem tud szédülni. Tehát már magamnál vagyok. A férfi újra és újra, nekiment az ajtónak. Meghallottam a hangját. Kiabált és dörömbölt, de válasz nem jött a másik oldalról. Ekkor megint mellém lépett. Éreztem, ahogy megfogja a nyakam és kitapintja a pulzusom. Furcsa egy érzés lett rajtam úrrá, ahogy fölém hajolt és megéreztem a parfümjét. Ha nem kétségbeesetten küzdöttem volna azért, hogy meg tudjak mozdulni… Nem! Mozdulj már! Nahát? A hangocskám visszatért. Ez már valami. Ekkor az ismeretlen karjai körbefontak és felemeltek a földről. Állj meg! Hova viszel? Mire időm lett volna felfogni, már le is eresztett. Egy ágyra fektettek. A hangocskám itt újra sikoltozni kezdett. Csakhogy a férfi miközben felállt mellőlem, megszólat. Hozzám beszélt…
Kijutunk innen, tarts ki.
Jó.
Kibukott belőlem az első szó, végre. Vagyis én azt hittem, ki is mondtam, de a reakcióból rájöttem, hogy a nyöszörgésnél több, nem tört a felszínre. Újra mellém térdelt. Megint az a parfüm…
Hé! Ébredj! Jól vagy?
Megint nyöszörgés volt a válaszom. De most a szemem is kinyitottam mellé. Megvakultam! Gondoltam rögtön. Semmit se láttam. Csak sötétet. Ha a férfi nem árasztotta volna magából azt hihetetlen kellemes illatot, azt se tudtam volna, hogy mellettem ül, vagy a szoba másik végében kötöget esetleg.
Mi történt? Hol vagyok? Miért nem látok semmit? – Ejha! Három kérdést is felbírtam tenni. Ez az kislány! Bíztattam magam.
Nincs világítás. Azt hiszem lekapcsolták az áramot talán.
Hogy? – a pánik megint elkezd kúszni felfelé.
Mondom, nincs áram. Jól vagy?
Nem, el akarok menni innen! – ültem fel nagy nehezen.
Nem vagy egyedül vele. Látom te is kaptál egy adagot „abból” a pezsgőből?
Ezt hogy érted? Mi az, hogy „abból”?
Ez a tulaj ötlete. Kokaint kevernek a pezsgőbe. Ha megiszod, a buborékok miatt gyorsabban szívódik fel. Aztán már csak arra ébredsz, hogy az utcán vagy félmeztelen, vagy otthon és minden kiesett. Olyan a hatása, mint a nemi erőszak drogoknak. Nem lehet kimutatni a nyomait, mert a különleges keverésű alkohol miatt, még a vérteszteken se látszik. Így ússzák meg.
Ezt honnan tudod? Mi vagy te zsaru?
Olyasmi.
Akkor szar lehetsz, ha te is itt kötöttél ki… - ha nem lennék megijedve, most nevetnék rajta.
Kösz. De én nem ittam bele. Engem simán csak leütött az a szőke csaj, vagy valamelyik haverja. Azt hiszem, megsejtették miért vagyok itt. Egy ideje már nyomozunk a cégük után. Több államban is megjelentek ezek a klubok és valahogy a környékükön hirtelen ugrásnak indul a nemi erőszak és a drogterjesztés.
Te tényleg zsaru vagy! – a pánik némiképpen csitulni kezdett. A jelenléte és a tény, hogy rendőr vagy ilyesmi megnyugtatott valamelyest. De aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha ez csak trükk? Lehet, hogy ő is közülük való?
Ha tényleg tudják miért vagy itt, hogy lehetsz még életben?
Nos, ezt én se tudom. Talán, egy szövetségi nyomozó megölése már sok lenne nekik is. Bár ezt kétlem.
Akkor, miért nem csinálsz valamit? Hívj erősítést, vagy törd ki az ajtót, vagy lődd ki a zárat.
Nem megy! A mobilom elvették, a fegyverem nem hozhattam a kapuk miatt, az ajtó pedig valami masszív törésálló üvegből lehet, mert nekifutottam, mégse mozdult meg.
Akkor? Várjuk, hogy kinyírjanak? Gondolom, én se úszom már meg, mivel egy szobába vagyok veled.
Sajnálom. – a hangja valóban azt tükrözte, amit mondott, mégis legszívesebben pofon csaptam volna.
Nem rég, még békésen sétáltam és kicsit iszogatni akartam. Azóta kis híján megerőszakolt, egy vén kéjenc és most meg össze vagyok zárva egy pasival, akiről azt se tudom, hogy néz ki, vagy hány éves és együtt halunk meg.
Marha jó, mondhatom!
Ez most nem segít. Próbáljunk meg inkább kiszabadulni valahogy. Nincs ötleted?
Ötletem? Nekem? Nem én vagyok a szövetségi!
Azt látom. Egyáltalán, hogy kerülsz ide?
Hát… Kicsit bulizni akartam. Gondoltam kipróbálok valami újat. Aztán a kapunál jött az a nő. Elkérte a nevem, aláíratott valamit velem… Aztán jött az a férfi és Biancának szólított, pedig nem is ismer, mert különben tudná, hogy…
Milyen férfi? – vágott közbe.
Nem tudom, nem néztem meg túl jól. Olyan ötven körüli lehetett. Nagydarab. Gusztustalanul vigyorog. A karján egy kígyó tetoválás van. Az orra nagy, a szemei kicsik és beesettek, bajuszos és a kölni, amit hord annyira büdös, hogy marja a szemed…
Óó… Milyen, amikor te jól megnézel valakit? Ahhoz képest, hogy nem jól láttad, nagyon szépen leírtad a tulajt Bianca.
Az én neve… - ki akartam javítani, amit mondott, de abban a pillanatban valami kint az épületben akkorát csattant, hogy a falak megremegtek.
Valami felrobbant? Vagy…
Nem hiszem. – vágtam közbe – Szerintem ez nem egy robbanás volt. Inkább… - ebben a másodpercben mintegy válaszképen a mondandómra hatalmas morajlás hangzott fel. Mintha felettünk lett volna a világ legnagyobb Bowling pályája.
A vihar ideért!
Milyen vihar?
Látom, nem nézel tévét. Mondták, hogy az állam területére kiadták a vörös jelzést. Isabel a hurrikán ma éjjel fog elhaladni a város mellet.
Ebben a pillanatban már úgy gondoltam rosszabb nem jöhet. Tévedtem megint. Újabb csattanás következett és az ajtó alatt alig látható módón hunyorgó fénycsík kialudt. De nem ez volt az ijesztő, hanem az, hogy a szerkezet, amit eddig nem is halottam meg, most elhallgatott végkép.
Na, ez-az! – a hang alapján a plafon felé beszélt. – Ne add fel! Még nem elég rossz?
Kihez beszélsz?
Istenhez, ki máshoz! A légkondi, ami a levegőt fújta be ide, épp most állt le.
És választ is vársz? – azt hiszem, itt kezdett újra fojtogatni az a láthatatlan kötél, aminek félelem a neve.
Kár, hogy semmit se látok belőled!
Miért?
Mert akkor meg tudnám mondani, hogy komolyan gondolod-e amit mondasz.
Én mindig. De lassan kezdem elhinni, azt is, hogyha nem jönnek értünk, akkor meghalunk itt mi ketten ma este. Szerinted meddig bírjuk levegő nélkül?
Nyugodj meg, erről még szó sincs! A levegő még órákig elég kell, hogy legyen nekünk és addigra kitalálom, mi legyen.
Valóban? Még a neved sem tudom!– kiáltottam rá. De ettől én ijedtem meg nem ő. Az adrenalin és feszültség, furcsa, ideges reakciókat váltott ki belőlem.
Most tényleg a nevem a fontos?
Nem! – megint kiabálok – Egy idegen mellett megdögleni viccesebb!
Nyugodj meg! Az nem segít ha pánikolni kezdesz. Ha ez ennyire fontos a nevem… y Joseph B… - Isten is ki akar ma tolni velem. Szinte semmit se értettem a nevéből, mert újabb golyó gurul az óriási Bowling pályán a fejünk felett.
Szóval Joseph? Mit csináljunk akkor?
Nem szoktam használni ezt… - egy újabb golyó, de már sokkal hangosabb az épület egyre jobban remeg.
Hallom, ahogy valahol kint az ajtón túl egy nehéz és méretes dolog leszakad valahonnan és éktelen ricsaj közepette a fölbe csapódik. Érzem, ahogy a könnyeim megindulnak. Nem tudom megállítani őket.
Nem lesz időnk megfulladni igaz? Az épület ránk fog dőlni! – zihálni kezdek és a hangomból már több keserű kétségbeesés árad, mint hiszem.
Ekkor a férfi, akit nem is ismerek, mellém ül és szorosan megölel. Forró könnycseppek hullnak a puha ingre, amiből árad az, az illat. Egész testemben remegek. Hallom a fém hangját odakint, ahogy szaggatja a szél, miközben sikítva tépi, az épület oldalát. Ringatni kezd. Ettől nem múlik, csak nő a félelem.
Hiszel istenben?
Erre mit feleljek? Nem! Most nem tudok ilyesmire gondolni. Az épület falai egyre jobban remegnek, akár csak én, a karjai között. Az agyamban gyors egymásutánban kezdek elköszönni a szeretteimtől. Meg vagyok győződve róla, hogy többé nincs esélyem látni senkit se. Hogy itt a vége. Az utolsó kotta a füzetben. Végül is azzal nyugtatom magam, hogy nem is rossz meghalni ilyen fiatalon. Így, egy férfi karjai között. Remélem legalább helyes a srác. Ez megint a kishang. A szívem szinte felrobban, annyira kalapál mintha hatvan kávét ittam volna, akárcsak az övé. Hallom, ahogy egyre jobban bújok hozzá és szorítom magamhoz. Mister szövetségi ügynők úr! Hideg, mint a kő, ahogy nyugtatgat, közben meg ő is halálra van rémülve. Ekkor bevillan egy film. Nemrég láttam. Arról szólt, hogy a válsághelyzetekben szövődő kapcsolatok sosem tartósak. Erre az a válasz, hogy akkor a szexre fognak alapozni. Neked is ezt kéne! Még mit nem! De lehet, hogy nem is rossz ötlet? Annál biztos nem rosszabb, mint itt ülni rettegve és arra várni, hogy végre megtörténjen. Hogy a világ elengedjen, hogy a szürkefátyol felgördüljön, és meglássam az ezüstös partokat. Milyen érzés lehet a halál? Elég! Nem! Megrázom a fejem, kiszabadulok Joseph öleléséből, épp csak annyira, hogy ha látnám, a szemébe nézzek. Valahol ott lehet előttem. Újabb hatalmas csattanás és nyikorgások zeneszólója következik, Már nem tudom féken tartani a félelmem és a sírás erőt vesz rajtam. Halkan szipogok. Fél kezemet kinyújtva az arcát keresem. Végig simítok rajta. Milyen helyes lehetsz! A könnyeim záporként hullnak az ölembe. Hogy pillanatok vagy percek telnek el közben, már nem tudom.
Szerinted mennyi időnk van még? – ahogy meghallom, a saját érdes hangom még jobban megrémülök.
Már nem sok! – na, most félek csak igazán.
Már nem nyugtatgat, hogy minden rendben lesz, már nem hazudik. A hangja megtört és őszinte. Már ő se hiszi, hogy ezt túléljük. Újra átölelem. Nem akarok hidegen elmenni. Érezni akarok az utolsó pillanatig mindent. Őt is. Hallom, ahogy a szél sikolt egy újabb vérfagyasztót és a tetőszerkezet enged. A pántok, amik tartják, egyesével pattannak el. A pánik a tetőfokára hág bennem, és ekkor az őrület közepén, a téboly gyomrában olyasmi történik, amit én se gondolnék. Joseph megcsókol. Annyi akarat, vágy, kapaszkodás van abban a csókban, hogy szédülni kezdek. Forog a sötétség és én benne. Miközben kint szenvedve pusztul minden mi él, én, itt bent, a karjaiban, a menybe vezető lépcsőt keresem. Tökéletes a pillanat. Életem talán legjobb csókja, vagyis biztos az, mert több nem lesz. Hallom, ahogy a tető eltűnik a szörny gyomrában, mely a várost falja. Mögöttem eltörik egy cső és vízpermet borítja be a hátam. Már csak pillanatok vannak hátra, tudom. Úgy ölelem, ahogy még soha senkit az előtt. Nem merem elengedni az ajkait. Ő pedig csókol. Tisztán, forrón, őszintén. Maradj velem örökre! Gondolom még utoljára, mielőtt meghallom, ahogy a plafon megindul felénk. Aztán már csak a csattanásra emlékszem és homályba vész a világ újra előlem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
)
Ez hatalmas!! Ismét zseniális a műved!!
wow... ez a kábé "tátva marad a szám utánna" tipus!! nagyon jó lett!! :D Gratula és KK!! :D