Mennyi idő telt el? Magam sem tudom. Amire emlékszem nem sok. Javarészét mások mesélték el később.

Néha még ma is álmodom, arról mi ott, akkor történt. Persze, nehéz megmondani mi a valóság és mi a bizonytalan dolgokat kitöltő, fantázia része. A következő kép, amire emlékszem, hogy a fájdalom ébreszt. Nagyon, pokolian. Nem tudom, hol és mi. A tüdőm mintha, rossz motor lenne, hörög és zörög. Levegőt venni is fáj. Érzem, hogy a szám teli van porral. Valaki fekszik rajtam. Ő az! Mozdulni akarok, de nem megy, a súly nehéz. A vízpermet még mindig beborít. Valami megváltozott. Ekkor jövök csak rá. Csönd van, megint. A hurrikán elment. A távolban hallom, ahogy a szirénák sikoltoznak. Sötét van, mert áram nincs. De a hold és a csillagok világítanak. Hát itt vagyok. Élek. Még! Kitudja hány tonna rom között. De élek. Mozdulni viszont nem tudok. Próbálkozom. Kérlek, ébredj fel! Rimánkodok magamban hozzá. De ő nem mozdul. Kérlek, ne halj meg! Ne most, ne így! A testem végre megtalálja a fájdalom forrását. A lábam! Nem tudom megmozdítani, csak lüktet és éget. Érzem, hogy megint kerülget az ájulás. Nem szabad hagynom magam. Ki kell jutnom innen. Ha elájulok újra, sose találnak meg. A víz felé fordítom a fejem. Lassan, őrjítően lassan, telik meg a szám egy kis korty ereéig. Meg van! Aztán még egy. A kín egyre jobban marja a szervezetem. Legalább ittam. Ha nem zárják, el a vizet kihúzhatom egy darabig. Megint szédülök. És ekkor, meghallom a világ legszebb hangját. Lihegés. Hegyezem a fülem. Újra lihegés. Aztán egy vakkantás. Minden erőm összeszedem. Veszek egy mély levegőt és sikoltok, ahogy a torkomon kifér. Aztán a sötétség kinyúl értem és magával ránt ismét, az eszméletlenség pokla felé.

Viszket. Nagyon viszket. Odakapok hát és az ujjam koppan a gipszen. A mozdulatom megtörik, és a szemem felpattan. Fáj! Visszacsukom. A fény bánja a szemem. Lassan nyitom ki újra. Hunyorgok. Hol vagyok? Felemelem az egyik kezem az arcom elé. Megvan! Bár gipsz borítja, de megvan. Aztán a másikat. Ez is! Ennek semmi baja csak az infúzió van bekötve. Bal láb mozdul. Jobb láb… Nem! Úristen! Halálra rémülten emelem fel a fejem mit se törődve a késdöfésként érkező fájdalommal. A lábamat végig gipsz borítja és fel van kötve. Húh! Engedem vissza a fejem a párnára. Nocsak! Most tűnik fel a szoba. Kórházban vagyok efelől semmi kétségem. Egész szép a szoba. Csak én vagyok itt? Az ujjam a gombot keresi. Megvan! Megnyomom. Egy nővér ront be kisvártatva a szobámba.

• Felébredt? Szólók máris a doktor úrnak. – ezzel elrohan.

Felébredtem? Miből? Mennyi idő telhetett el? Megérkezik az orvos. Hú de öreg! Mosolyog rám.

• Nagy szerencséje van, ugye tudja? Nem sok kellett hozzá, hogy mind a ketten meghaljanak.
• Ketten?
• Igen. Maga és a fiatalember, aki mellet megtaláltuk. Neki köszönheti az életét! Ha nem védi magát a saját testével, akkor…
• Ő hol van?
• Sajnos, nagyon súlyosak voltak a serülései így őt a Washington Memorialba vitték. Az állapotáról egyelőre nincs információm. Kit értesíthetek magával kapcsolatban?
• A barátnőmet, kérem. Nincs rokonom a városban.
• Rendben. Hol találom?

Lefirkálom egy cetlire neki. Ezzel az orvos el is tűnik. Megint magam vagyok. Alszom, egyet úgy döntök.

Arra ébredek, hogy ott ül az ágyam szélén.

• Szia.
• Szia. Hogy vagy?
• Láthatod csodásan édesem.
• Sajnálom. Ha akkor veled megyek nem lennél most itt.
• Hé! Semmi baj. Ez nem a te hibád! A hurrikán tehet róla oké?
• Oké. Hoztam neked forró kávét és megnéztem a röntgenjeidet. Szépen rendbe fogsz jönni.
• Köszönöm. De mond, kérhetek valamit?
• Persze. Bármit.
• Volt velem egy fiú tegnap. Kérlek, derítsd ki mi lett vele.
• Tegnap? Azt nem hiszem. Egy hete, hogy behoztak.
• Mennyi? – Egy hete… Visszhangzik a fejemben…
• Egy hete. Kómában voltál. Kész csoda, hogy élsz és megúsztad ennyivel. Halálra rémültem mikor nem vetted fel másnap a telefont. El is mentem hozzád, de semmi. Már kerestelek mindenhol. Annyira aggódtam, hogy te is az áldozatok között vagy. – az arca komor lesz.
• Sokan vannak?
• Sokan. A hurrikán olyan pusztítást vitt véghez melyhez foghatót ritkán látni. Egésznap dolgozunk, hogy tudjunk mit mondani az áldozatok családjainak. Rengeteg rendfenntartó is meghalt mikor a civileket mentették… – erről bevillan valami.
• Várj! Az a srác is az volt. A neve Joseph olyan harminc körül lehetett és szövetségi ügynök a Washington Memorialba vitték.
• Én halálra aggódom magam, hogy mi van veled. Neked meg a betegágyból is első gondolatod egy fiú. Látom nem nagyon viseltek meg a történtek. – megereszt egy sápadt mosolyt.
• Hisz ismersz. De tényleg keresd meg. A doki szerint megmentett az életem.
• Látom, hasztalan győzködnélek. Rendben, utána nézek. Te pedig gyógyulgass. Majd jövök, ha megtudtam valamit. – Ezzel feláll és elmegy, de az ajtóból még visszaint.

Pár óra múlva valóban vissza is jön.

• Szia.
• Szia. Sikerült megtalálni?
• Nem. Abban a kórházban rengeteg, kormányzatit ápolnak, de egyiküket sem hívják Josephnek. Azonban az áldozatok között van egy Joseph Bauer nevű férfi, aki nagyjából megfelel életkorban és szövetségi ügynök volt, a kábítószereseknél.

Érzem, ahogy összeszorul a szívem. Hát meghalt. Megmentette az életem és cserébe oda adta az övét. A szemembe könnyek szöknek.

• Azt hiszem, most magadra hagylak egy kicsit, ha nem bánod. Rengeteg a munkám. Holnap jövök.
• Köszönöm. – szólók utána még mielőtt kilépne az ajtón.

A következő napok egyhangúan telnek. Joseph minden éjjel megjelenik az álmaiban. Kiabálok vele, hogy meneküljön vagy hagyom, hogy újra megcsókoljon. Aztán felébredek. Mardos a bűntudat. Azt sem tudom, hogy nézhetett ki mégis az életem köszönhetem neki. Egy héttel később egy reggel az orvos benyit a szobámba.

- Jó reggelt. Hoztam önnek egy örömhírt Miss. Montenegro. Ma haza mehet.

- Tényleg? Köszönöm doktor úr.

- Aztán vigyázzon magára. Máskor nem biztos, hogy ilyen szerencséje lesz.

- Rendben. Megígérem.

Hát haza engedtek. Pár hét múlva az élet visszatért a megszokott kerékvágásba.

Azóta, az éjszaka óta hosszú évek teltek el. Mégsem felejtem el soha. Férjhez mentem és gyerekem született, de az, az éjszaka kitörölhetetlen emlék maradt. Akárcsak az a tökéletes csók. Évekkel később egyszer a fejembe vettem, hogy megnézem ki is volt ez a férfi. Ekkor döbbentem rá, hogy akit Brenen említett nem az én Josephem volt. Nem is ott halt meg. Tehát alighanem ő még él valahol, az ösztöneim ezt súgták. Kutatni kezdtem, de mindig zsákutcába futottam, mivel nem tudta senki csak Temperance azt, ami történt, úgy döntöttem nem is mesélem el másnak. Inkább megtartom, magamban a titkot, életem egyik legfurcsább mégis azt kell, mondjam legtökéletesebb pillanatáról.

Vége.

Súgó 7 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.09.04. 15:55 o.n. Hihetetlenül teszett az egész. Megint :) Mindketten tudjuk ugye, hogy ez a stílus pontosan az én világom. És ugyan a karakterekre ráismertem, de ez épp arra volt jó, hogy nagy vigyorogva olvassam Angela és Booth egymásra találását :) Gondolom, nem esett nehezedre megírni ;) Köszönöm, és várom a másik fic folytatását!

2011.09.03. 07:18 enci.2 GRATULAA!! :D nagyon tetszett.. végig!! :D KMF!! :D

2011.09.02. 22:24 olvasó és ismét le a kalappal, bár ezt nekem nem ma kellett volna elolvasnom (de persze ez az én hibám és nem a történeté) Remélem kapunk még sok szépet és jót tőled és persze folytatást a másikhoz, ha a túsz a Bakonyból visszaér... Vedd KMF-nek, de beérem a másik  már elkezdett ficcel persze, ha abban több vidámság lesz.....

2011.09.02. 17:52 Esli Huuh :) Hát meg kel hogy mondjam nagyon jól sikerült ez a történet. Tetszett benne a titokzatosság :) Bár véleményem szerint ha nagyon koncentrál az ember rá jöhett, hogy ki kicsoda. De a végén minden be igazolódott. Szomorú, megható story lett az eredmény :) Tényleg nagyon tetszett, remélem a másik ficit is folytatod, mert nagyon jól írsz :) SZóval én leginkább a másikhoz írnám h KK de ha ahhoz nincs ihlet akkor KMF :)

2011.09.02. 16:06 Sophie Nagyon jól tudod megcsinálni ezeket a sejtetős sztorikat A karakterek nagyon jók voltak, az ötlet is eredeti és kreatív mint általában. A kedvenc rész (és egyben a legszomorúbb) az volt mikor írtad, hogy "Joseph" az életét adta érte... Nagyon szép  sztori volt (Bár kissé megijedtem hogy az illatról később felismeri ) De hatalmas gratula! Kissé furi, hogy énis 2 ficcet viszek (vittem) és mégis megkaptam a KMF-eket a "Hét nap"-ra, úgyhogy most te is kapsz egy KMF-et, mert a te sztoriaiddal nem tudok betelni!

1 | 2