|
Nusi: Minden csak most kezdődik el/5.
- Dr. Saroyan, remélem, majd megérti, amiért ilyen lehetetlen időpontban zavarom Önt – lépett be Caroline a doktornő irodájába.
Cam azonban látszólag nem reagált az ügyésznő megjelenésére. Az agya még mindig azon kattogott, amit pár perccel a folyosón látott – Booth-ot Brennan-nel csókolózni.
Képzelődni nem képzelődhetett, hiszen semmilyen hallucinogén szert nem használ, valamint teljesen tudatában van önnön cselekedeteinek.
Nem azért reagált így, mert nem szerette volna, ha ez megtörténik, de titkon remélte, hogy Brennan, vagy legalábbis Booth, a múltjuk miatt, beavatja majd kicsit kusza kapcsolatuk rejtelmeibe. Nem pedig egy véletlen „baleset” miatt lesz kénytelen értesülni az új fejleményekről…
- Dr. Saroyan? – legyezett Caroline még mindig Cam orra előtt. – Megértem, ha az itteni munka ennyire kikészíti, de akkor konzultáljon Sweets-szel – indult el kifelé az asszony, mire a patológus magához tért.
- Elnézést, Miss Julian, kissé elbambultam… - rendezte össze a jegyzeteit az asztalon, majd egy székre intett, hogy a másik is nyugodtan foglaljon helyet.
- Azt vettem észre – fűzte hozzá Caroline epésen. – Nos, még egyszer bocsánatot akartam kérni, amiért pont ebédidőben zavarom, de az előbbi események miatt most ettől eltekintek. Az ügy, amiért felkerestem magát, kivételesen nem a gyilkosságokkal foglalkozik, hanem egészen más… másvalakikkel – nézett jelentőségteljesen a vele szemben ülőre.
- Úgy érti, valamelyik kollégámmal? – tapogatózott óvatosan Cam, de az agya már őrült sebességgel pörgött.
- Kitűnő az éleslátása doktornő – dőlt hátra mosolyogva az ügyésznő. – De nem egyvalakivel, hanem kettő, azaz kettő emberével kapcsolatban lennének megjegyzéseim, javaslataim.
- Dr. Brennan? – kérdezett rá félve Cam, és akkor döbbent rá a helyzet súlyosságára, amikor Caroline bólogatni kezdett. – Akkor a másik ember kizárásos alapon csakis Booth lehet – fújta ki hangosan a levegőt, de elhatározta, hogy nem adja fel az értetlenség látszatát. – Mi van velük?
- Sweets ma elájult a terápián, mert a maguk csodálatos tudósa közölt vele egy olyan hírt, amit Ő jelen esetben még nem tudott feldolgozni – a patológusnő érdeklődve dőlt előre a székében, Caroline pedig szemmel láthatóan élvezte a tizenöt perc hírnév varázsát. – Dr. Brennan sohasem volt a finomságáról híres, de gondolom, érti, miről van szó. Szóval, egyszerűen csak közölte Sweets-szel, hogy…
- … hogy ő és Booth szeretik egymást? – tette fel a kérdést Cam, látszólag teljesen biztosan abban, hogy a másik majd elégedetten bólint.
Ámde Caroline mosolyogva megrázta a fejét.
- Nos, erre már nem volt ideje, mert a mi kis pszichológusunk ekkor már a földön feküdt. Dr. Brennan csak annyit tudott közölni, hogy ő bizony terhes… - fonta össze maga előtt elégedetten a kezeit, és vastapssal jutalmazta magát, ahogy konstatálta Camille arcát…
*****
- Kár, hogy Angie-nek haza kellett mennie – turkálta Booth pitéjét Brennan a Royal Dinerben.
- Mindig azt mondtad, hogy nem szereted a pitét – intett Booth a felszolgálónak, még egy adagot kérve – ezúttal is, saját magának.
- Tudod, amióta… amióta nem vagyok egyedül, azóta a leglehetetlenebb ételeket kívánom meg – mosolyodott el Tempe.
- Hát, még egy jó ideig bizony nem leszel egyedül – vigyorgott Booth elégedetten, majd figyelmeztetően felemelte a kezét, amikor meglátta, hogy Bren közbe akar szólni. – Jó Bones, most nem akarom megint hallani az alfa-hím szónoklatodat, ha megbocsátasz!
- Nem is azt akartam mondani – döbbent meg a nő. – Csak közölni szerettem volna, hogy tetszik ez az állapot.
- Melyik?
- Hát, az, hogy nem vagyok egyedül…
- Figyelj Bones… - fogta meg az asztalon Tempe kezét Booth. – Szeretném, ha hozzám költöznél – szorította meg a másik kaját, mire Temperance leverte az asztalon heverő villát.
- Úgy érted, hogy oda, hozzád? – hajolt le elvörösödve az evőeszközért.
- Igen… ismersz esetleg más Seeley Booth ügynököt esetleg? – kérdezte a férfi nevetve. – Nos, mit válaszolsz erre? Jó, tudom, hogy nem szabadna ennyire gyorsnak lennünk, de elvégre már ismerlek majdnem 7 éve, csókolóztunk is már, hogy a többiről ne beszéljünk ennyire nyilvános helyen, tudod miket szeretek, tudom, hogy Te miken nevetsz, és szerintem ez azért lenne a legmegfelelőbb megoldás, mert… - hadarta Booth, azonban Brennan már korántsem volt olyan zavart, mint az előbb.
- Booth… Seeley – ejtette ki a nevet olyan lágyan, hogy az ügynök hirtelen azt érezte, hogy a lekvár hozzá képest bitumen keménységű -, régebben azt hittem, az érzelmek nem befolyásolnak, nem befolyásolhatnak a döntéseimben. De pont Te voltál az, aki ráébresztett arra, hogy néha a szívemre is kell halhatnom, még ha sokszor ma sem értem, hogy ez pontosan mit jelent. De arra rájöttem, hogy bizony több van köztünk, mint puszta kémia – bólogatott, miközben a kezeivel hadonászott Bones módra, hogy igazolja a tényeket. – Ha ezt ti, érzelmileg túlfűtött és cseppet sem racionális emberek úgy nevezik, hogy szerelem, akkor igen, én ezt érzem…
- Mindkettő vallomás roppant érzelmes volt, de jobb, ha lenne, ha későbbre tennétek az ilyesfajta megnyilvánulásokat egymás irányába – lépett oda ekkor váratlanul melléjük Cam, mögötte pedig ott állt Caroline.
- Cam? Te meg mit keresel itt? – kérdezte Brennan teljesen sokkos állapotban.
- Ugyanazt, mint én, dr. Brennan – lépett közelebb az asztalhoz Caroline. – Magukat…
- De-de miért? – állt fel Booth védelmezően. – Semmit sem tehettek, mert…
- Booth, ebbe most kivételesen ne próbálj beleszólni – intette le az ügyésznő. –Mindketten, illetve dr. Saroyan is, kövessetek engem. Muszáj lesz tisztázni ezt a helyzetet nyugodtabb körülmények között is – nézett körbe kissé fellengzősen, majd magára kanyarította sálját, és otthagyta a döbbent asztaltársaságot.
- Eléggé meggyőzőre sikerült a nagyjelenete – nézett utána Cam mosolyogva, majd a többiekhez fordult. – Kérlek, ne kérdezzetek most semmit sem, csak gyertek velünk, az ügy várhat. Ha eddig senki sem hiányolta, ellesz még egy pár óráig az anonimitásban– nézett rá a szótlan Brennan-re, és a csüggedt Booth-ra.
Egy pillanatig még a férfire meredt… talán már megsejtette, hogy a boldog pillanatoknak egyszer úgyis vége kell, hogy legyen…
Brennan és Booth megsemmisülten ültek az FBI irodájában. Nyoma sem volt már a könnyed hangulatnak, ami az ebédnél még a társuk volt. Némán meredtek az előttük ülő Cam-Caroline kettősre. Már teljesen feladták…
- Booth ügynökből kiszedtem a maguk kis titkát. Akkor még nem sejtettem, hogy ez ennyire érzékenyen fog érinteni – kezdett bele az ügyésznő, miközben le nem vette a szemét a párosról. – Az, hogy maguk között szerelmi viszony is van, nem maradhat titokban, főleg nem ebben a szeméttelepen – tekintett körbe. – Nos, az FBI híres az antiszociálisságáról, de én viszont arra törekszem, hogy mindezek a múltba vesszenek… Úristen, Caroline, tényleg ezt mondtad? – csapott a homlokára, mire Booth nem tudott elfojtani egy halvány vigyort.
- Nos, mi mellettetek vagyunk – folytatta tovább Cam, mikor látta, hogy Caroline nem tud napirendre térni saját felszólalása felett. – De sokkal szívesebben ülnék most itt, ha ezt a tényt ti magatok mondtátok volna el…
- El akartuk Cam, de Caroline kiszedte Booth-ból, amiről én még nem tudtam… csak várni akartunk még egy kicsit, legalábbis én, mire az első trimeszter végéhez értem volna! – könyökölt az asztalra Brennan, és főnöke szemeibe nézett.
- Elhiszem, dr. Brennan – mosolyodott el a patológus. – Nos, az ügy nem maradhat sokáig titokban, főleg nem itt, ezen a helyen, ahogy Miss Julian is fogalmazott, csak nem ezekkel a szavakkal. A Jeffersonian-ban, mint úgyis tudjátok, egyesek már egymás között fogadtak, hogy mikor jöttök végre össze… - nosztalgiázott egy kicsit a doktornő, majd rögtön folytatta, amint meglátta az értetlenkedő tekintetek sokaságát.
- Tehát, mi a jó oldalon állunk. Már csak Cullen engedélye kell, és minden mehet a régiben – foglalta össze Caroline. – Azaz, hogy már nem, mert hamarosan szűkek lesznek azok a ruhák – bökött rá Brennan-re mosolyogva, majd elégedetten hozzátette: - Na, ugye, volt eredménye az én kis karácsonyi akciómnak, 3 éve? – kacsintott, és elhagyta a helyiséget, egy ledöbbent Cam-et maga után hagyva.
- Miről maradtam le? Ezt nem értem – ingatta meg a fejét a doktornő.
- Ezt én szoktam mondani Cam – nevetett Tempe. – De most ha gondolod, átadom Neked a használatát…
*****
- A nő neve Justine O’Hara, született 1892-ben. Egy gyermeke volt, de meghalt gyermekágyi lázban. Az asszony túlélte, de sohasem tudott kilábalni belőle. A kicsit a Capitolium melletti sírkertbe temették el, talán ezért is találták meg az asszony csontjait ott – olvasta fel Daisy az adatokat, amelyeket sikerült megtudni a kancsik által.
- De a Gormogon már az öregek otthonában csücsül – támaszkodott neki Booth az asztalnak. – teljesen feleslegesen dolgoztatok, hisz már nem vonható felelősségre, és tudtommal Zack volt az utolsó inas… - nézett rá a csontok fölé görnyedő Tempe-re.
- Kivételesen igazad van Booth – zárta be a szákot a doktornő, majd húzta le kesztyűit. – Ha előbb találunk rá, akkor talán elítéltethetnénk az öreg bácsikát.
- De miért ölte meg ezt a szegény nénit? – huppant le az érkező Angela egy székre. – Ez teljesen logikátlan. Megöli, majd elrejti a város lehető legforgalmasabb részén.
- Valahol el kellett kezdenie a gyilkolást édesem – vetette le Hodgins a köpenyét, és a kezét nyújtotta a nőnek. – Ideje hazamennünk, Michael már biztosan hiányol bennünket…
- Tényleg, hol van a fiatok? – tette fel a kérdést Cam, amire mindenki kíváncsi volt.
- Apa elvállata, hogy néha vigyáz rá – mosolygott Angie, és hangosan felnevetett a többiek rémült arcát meglátva. – Na, ne vágjatok már ilyen képet, hisz mégis csak az apám! Ha néha tényleg voltak is durva húzásai, az unokáját imádja! – karolt bele Hodgins-ba, és elhagyták az intézetet.
- Én nem bíznám rá a gyerekemet egy olyan emberre – jelentette ki teljes bizonysággal Booth. – Bones, ugye a mi gyerekünket nem fogod ilyenekre bízni? – karolta át a tudóst.
- Tessék? – sipította Daisy. – Maguk járnak? – ugrott oda a megilletődött Brennanhez, és megölelte, de közben folyamatosam beszélt. – Már akkor értem, hogy Lancelot miért is fogott padlót ma délelőtt. Pedig azt hittem, hogy rábukkant a naplómra, tudják, amiben elég személyes dolgokat szoktam leírni, és ezért volt neki ez a furcsa rohama, vagy nem is tudom, minek nevezzem… de hogy most megtudtam, hogy maguk egy pár, így márt mindjárt más! Mondtam, is mindig az én kicsi Lancelotomnak, hogy figyelj meg Lance, dr. B. és Booth ügynök előbb, vagy utóbb úgyis össze fognak jönni. Még jó, hogy Lancelot volt a maguk pszichológusa, így első kézből értesülhetett erről a nagyszerű eseményről. Úristen, ez, de fantasztikus dolog! – ugrált a doktorandusz, de a többiek csak lemeredve néztek rá. – Hát ez fantasztikus! – lelkendezett továbbra is. – Ezt meg kell ünnepelnünk, dr. Brennan, hisz ez egy olyan pillanata, amit már…
- Nagyra értékelem a lelkesedését Miss Wick, de jelen pillanatban úgy látom, hogy magának az lesz a legjobb, ha egy kis időre kivonja magát a forgalomból – tolta el magától a szemtelenül vigyorgó és örömittas Daisyt Brennan.
- Sweets már biztosan várja… - toldotta meg Booth kacsintva, és a doktorandusz lassan ugyan, de biztosan elpárolgott a helyszínről, Sweets nevének hallatára…
- Rosszindulatú leszek, de úgy megnézném az arcát, amikor megtudja, hogy nem csak jártok – jegyezte meg Cam sötéten, és felnevetett – és a többiek is követték ezt a jó példát.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Ez hatalmas volt!! Voltak olyan mondatok, amik után hangosan szakadtam xDD például, amit Sophie említett, meg persze Cam és Caroline "előadásán" is hatalmasat szakadtam
Caroline-t mindig is bírtam, Cam pedig a B&B páros után a kedvencem
Gratulálok, nagyon jól sikerült!! De ha már Sophie megtette, én is had írjam le a kedvenc mondtatomat: "A Jeffersonian-ban, mint úgyis tudjátok, egyesek már egymás között fogadtak, hogy mikor jöttök végre össze" 
Ezt a részt egyébként is végignevettem 
Hatalmas volt! Mind Cam, Caroline, Daisy 
Imádom! Úgyhogy 
Hát ez nagyon nagy :D
Szegény Cam már tényleg csak ő maradt :)
Caroline kirohanása nagyon durva volt xDDD
Daisy meg hatalmas szinte hallottam ahogy itt csicsereg a fülemben xDDD
ALig váriom a kövi rész :D
KK