|
o.n.: Fogva tart a múlt/5. (befejező rész)
TEMPE
Ahogy az oldalán feküdt a keskeny kanapén, szemben a férfival, akit szeret, arra gondolt, hogy ha Booth nem tartaná átölelve, bizony leesne. Ennek ellenére eszébe sem jutott változtatni a helyzetén, felülni, vagy megtámaszkodni. Nem kapaszkodott, ujjai finoman simították végig Booth arcát, karjának izmait, széles mellkasát. Megbízott a férfiban, miért ne tette volna? Hiszen ő az életét is gondolkodás nélkül odaadná érte, ennek bizonyítéka az a sebhely is, amit akkor szerzett a válla alá, mikor a golyó elé ugrott, hogy őt megmentse. Tempe simogató keze most rátalált Booth bőrének erre a részére, és rátapasztotta a tenyerét.
- Mi történt, Booth? – kérdezte halkan.
- Kihoztuk Padmét.
- Jól van?
- Mondjuk úgy, hogy életben van.
- Bántották?
- Testileg és lelkileg is. Nagyon remélem, hogy kiheveri, nem csak miatta, hanem Jared miatt is.
- És te jól vagy?
- Most már igen – felelte Booth, majd rövid hallgatás után hozzátette: – Megöltem egy embert.
- Sajnálom – mondta a nő őszintén.
- Nem volt választásom – Booth hangja még az eddigieknél is jobban elhalkult. Épp csak suttogott. – Ha elveszem valaki életét, akkor mindig átgondolom a sajátomat. Ilyenkor átértékelődnek bennem a dolgok, rájövök, mi az igazán fontos.
- És mi a fontos neked?
- Te – felelte egyszerűen Booth. – És a lányunk, és Parker. Csak… megzavart ez a sok minden az elmúlt pár napban.
- Hannah?
- Csókolóztunk – Booth-nak eszébe sem jutott hazudni. – De ennyi, és semmi több. Én hozzád tartozok, Bones. Hiszek abban, hogy Isten minket egymásnak rendelt, és tudom, hogy te nem, de remélem, hogy legalább bennem bízol.
- Istenben valóban nem hiszek – mondta lassan Tempe. – De azért ez nincs mindennel így. Szeretném, ha tudnád Booth, hogy van, amiben nagyon hiszek: kettőnkben. A te szíveddel és az én agyammal… mi együtt… bármire képesek lehetünk.
Megcsókolták egymást.
A kórházba érve megtudták, hogy Padme a körülményekhez képest jól van. Az orvosa nyomatékosan kérte, hogy ne menjenek be hozzá többen egyszerre, így csak Booth indult el a kórterembe, Tempe a folyosó végi váró felé vette az irányt. Az italautomatánál Hannah-ba botlott, talán kicsit korábban is, mint szeretett volna, azonban már nem volt mit tenni.
- Temperance! – kiáltott fel Hannah, és meglepetésében majdnem elejtette a kávét, amit épp akkor vásárolt. Jobb szeretett volna először Seeley-vel beszélni, de ha már így alakult, nem futamodott meg, holott tartott tőle, hogyan reagál majd a nő a történtekre. – Meghívhatlak egy kávéra?
- Köszönöm, most nem kérek – felelt Tempe, majd a székek felé mutatott. – Inkább leülnék. Jössz?
- Persze.
Miután elhelyezkedtek, Hannah vett egy nagy levegőt és belekezdett a mondandójába, hogy minél előbb túl legyen rajta.
- Figyelj, Temperance…
- Tudom, mit történt – vágott közbe Tempe. – Booth elmondta.
- Ez jellemző rá – mosolyodott el Hannah, de nyomban vissza is tért a komolysága. – Akkor azt is tudod, hogy csak egy csók volt.
- Tudom, és megértelek, Hannah.
- Igazán?
- Antropológiailag nézve Booth olyan alfahím-jellemzőkkel rendelkezik, amik miatt teljesen racionális, hogy megpróbálsz visszatérni hozzá azzal, hogy kifejezed a még mindig fennálló szexuális vonzalmadat iránta – Hannah elképedve hallgatta a szóáradatot, de valahol mélyen jól szórakozott közben. Mindig is kedvelte barátnője cseppet sem átlagos hozzáállását a dolgok rendjéhez. – Csak azt nem értem, miért ilyen hűséges.
- Mert szeret.
- Én is őt, de ezek akkor is csak mulandó érzelmek.
- Még ha ez így is van, Seeley-nek sokat jelentenek. Ő a szívéből él – magyarázta Hannah. – Soha ne taszítsd el magadtól, Temperance. És bármi is történik, küzdj érte, mert ha nem teszed, egész életedben bánni fogod.
- Te bánod?
- Igen – bólintott Hannah. – De ideje továbblépnem.
Tempe látta, hogy mennyire szomorú, és szeretett volna valami kedveset mondani neki. Tudta magáról, hogy ez nem az erőssége, ezért most lázasan kutatott az agyában, míg végül eszébe jutott valami.
- Még meg sem köszöntem, hogy felhívtál akkor este, mikor szakítottatok.
- Szívesen. Azért jó látni, hogy volt haszna.
- Amennyiben mi is szakítunk, feltétlenül viszonzom majd a szívességet.
Hannah nem bírta ki, hogy ezen ne nevesse el magát.
- Kösz… Kösz, Temperance.
Booth lépett oda hozzájuk Jareddel. Az életben maradt maffiózók közül az egyiknek megtalálták a DNS-ét Padme ruháján, a másikat azonosítania kellett volna, az érdes hangja alapján. Ám Padme nemet mondott a kérésre, és tanúskodni sem akart. Booth kérésre Tempe bement hozzá, hátha tud hatni rá, bár ezt maga sem hitte. Padme félt, ami nem is csoda, azok után, amiken keresztülment, viszont az együttműködése nélkül kicsi volt az esélye, hogy sikerül elítéltetni a két gonosztevőt. Végül Tempe mégis meggyőzte.
- Pontosan tudom, hogy mit érzel, Padme – mondta neki. – Azt gondolod, hogy kizárólag egyedül lehetsz igazán erős, amikor nem kötődsz senkihez, ha nincs kiért aggódnod. Én is voltam egyedül, ismerem ezt. De nem kell feltétlenül így lennie, hidd el. Itt van neked Jared, és Booth, aki megvéd, még akkor is, ha te ezt nem akarod. Főleg akkor – tette hozzá. – A bíróságon mindannyian tanúskodunk melletted az Intézetből: Hodgins, Angela és én is. Sőt még Hannah is. Nem leszel egyedül, most már hozzánk tartozol, mi kiállunk melletted, ha engeded. Nekem is sokáig tartott ezt elfogadnom, de ez az élet igazi arca…
Még maga Tempe is meglepődött azon, amiket mondott. Pedig tényleg így volt. Legalábbis azóta, amióta együtt volt Booth-szal, és néha az ő szemén keresztül nézte a világot. A világot, ami ebből a szemszögből nem is volt olyan ijesztő, mint amilyennek képzelte, bár az érzelmek kusza jelentőségét még mindig nem tudta teljesen kibogozni. Talán csak a szíve legmélyén…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nekem is tetszett az, ahogy viszonozni akarta a hívást, de olyan ne legyen 
Szuper, a részben új Temperance 
Új ficcet 
Először is, gratula mert nagyon nagyon jó ficc volt ami szépen kiemelte a karaktereket.
És végül egy kicsit a B&Bről: fenomenálisra sikeredtek a karakterek, az érzelmek, Tempe látásmódja, megváltozása, Booth hűsége, őszintesége... Mind a párbeszédek, mind a leírások nagyon kidolgozottak voltak, öröm volt olvasni a sztorit.
De nagyon tetszett Brennan utolsó mondata, amit hosszú lenne idézni, de attól még nagyon szép volt, és azt bizonyítja, hogy "egy empiristának is lehet szíve" 
Jó volt! 
Köszi a kommenteket :)
Ez a visszahívós dolog természetesen nálam nem fordulhat elő :D De úgy képzelem, Brennan logikusnak találná :D
A karakterekről: Booth-szal vagyok mindig a legnagyobb bajban, ő annyira _pasi_, állandóan agyalnom kell rajta, hogy karakterhű-e, amit tesz/mond. Tempe sokkal egyszerűbb, nekem vele könnyebb azonosulni. A róla szóló részeket általában csuklóból írom, mert pontosan tudom, milyen érzés a helyében lenni. Úgyhogy csak vissza kell gondolnom egy-egy komolyabb beszélgetésre az életemből, és kicsit Bonesosra alakítanom, amiket akkor mondtam :)