|
Nusi: Minden csak most kezdődik el/6.
- Most, hogy minden veszély elhárult a fejünk felől, az FBI nem akadékoskodik, és Daisy is elég messze van, válaszolnál akkor az ebédnél feltett kérdésemre? – huppant le Booth két üveg üdítővel Brennan mellé, a doktornő lakásában.
- Miért nem sört hoztál? – vette el fintorogva a dobozt a tudós, mire a másik jóízűen felkacagott. – Jó, tudom, hogy ebben az állapotban nem ihatok alkoholt, de egy egészen kicsike nem ártana meg, nem? – nézett a férfire, majd reményvesztetten konstatálta, hogy ebben nem lehet az ügynökkel vitatkozni.
- Nos, Bones? – koccintott Booth a százszázalékos narancslével. – Nem akarsz hozzám költözni?
- Booth, ez nem ilyen egyszerű – ingatta meg a fejét Brennan. – Először is, neked ott van Parker, meg Hank, Nekem pedig apa és Russ. Valamint ne feledd, hogy Andrew-val negyed óra múlva találkoznom kell, szóval megköszönném, ha időben oda tudnál vinni… és természetesen bekísérni! – állt fel, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. – Remélem, nem fogsz kilenc hónapon keresztül narancslével itatni, mert akkor ugyanennyi ideig nem lesz köztünk semmilyen fizikai kontaktus, ha érted mire gondolok?! – kapta magára sálját, ám a kabátot már Booth segítette rá lovagiasan.
Az autóban nemigen szóltak egymáshoz. Ám ez nem a feszültséggel teli csend volt, hanem a boldog, meghitt csend. Hisz már nem volt szükségük szavakra, hogy kifejezzék azt, amit éreznek.
Az étterem előtt Booth nem szállt ki az autóból, mire Tempe kérdően fordult vissza:
- Úgy volt, hogy Te is jössz, nem?
- Csak leparkolok – mosolygott a férfi -, hamarosan utánad megyek!
A tudós mély levegőt, és könnyedséget erőltetve magára lépette be a helyiségbe, ahol már messziről kiszúrta az izgatottan integető Hackert.
- Hamarosan már nem fogsz annyira mosolyogni – terült szét egy vigyor az arcán, és elindult a másik felé.
Eközben Booth meglepően gyorsan talált parkolóhelyet. Elégedetten vigyorogva biccentett a boy-nak, ahogy belépett az étterembe, és szemeivel rögtön Temperance-t kezdte el keresni.
A doktornő azonban már Hacker asztalánál ült, de közben az ügynök után kutatott. Amikor észrevette, elégedetten intett Andrew legnagyobb megdöbbenésére, illetve Booth legnagyobb örömére.
- Booth! – kapkodott levegő után az igazgató. – Hát Te mit keresel itt? Temperance, van erre valami logikus magyarázatod? – fordult kérdőn Brennan felé. – Nem úgy volt, hogy kettesben töltünk el egy nagyszerű estét, utána pedig…
- Kérem Uram, ne tegyen kétértelmű utalásokat a barátnőmnek – ült le Booth komoran, mire Andrew szemei majdnem kiestek a meglepetéstől.
Mintha csak tényleg főtt tojások lennének a szemek…
- A... a barátnőd?! – állt fel hisztérikusan Hacker, mire az ügynök udvariasan, de határozottan visszanyomta a helyére.
- Igen Andrew, én és Booth együtt vagyunk – könyökölt az asztalra Tempe. – Azért fogadtam el a meghívásodat, hogy ezt nyugodt körülmények között tudjam neked elmondani – mosolygott rá az ügynökre.
Ám a harmadik felet úgy látszik, teljes sokkhatásként érték ezek a hírek. Hol a doktornőre, hol a másik férfira bámult, azt remélve, hogy hamarosan felnevetnek, és közlik vele, hogy az egész csak egy vicc volt…
Ám ez mégsem Hacker nagy napja volt...
- De lenne még valami, amit közölni szeretnék veled – folytatta kíméletlenül Brennan, és Andrew szemei felcsillantak, hátha csak képzelődött az előbb. – Terhes vagyok! – húzódott még szélesebb mosolyra ajka, és megszorította az Őt néző Booth kezét. – Tőle… - suttogta az ügynöknek, majd minden romantikus sorozatot megszégyenítve – szájon csókolta.
Hackernek ennyi bőven elég volt. Lecsapta a szalvétáját, majd haragosan kicsörtetett az étteremből – miközben az idegrángás kezdeti jelei megmutatkoztak rajta… nem volt elég, hogy így megszégyenült, még a mexikói szerenádozókat is felhívhatja, hogy mégsem lesz éjjeli munkájuk…
- Nem lőttünk egy kicsit túl a célon? – ült át Andrew székére Booth. – Mégis csak a főnökön…
- Ugyan már, Nekem kifejezetten jól esett, habár nem tudom, hogy miért. Ezelőtt még sohasem csináltam ilyet… - vette az étlapot a kezébe Tempe. – Amúgy pedig ne aggódj, hisz Cullen az igazi főnököd, Andrew csak igazgató. Ha pedig mégis megkísérel kirúgni, én elég pénzt kapok úgyis a következő könyvemért – mosolyodott el, ám Booth számára nem volt olyan vicces a kijelentése.
- Ja, elfelejtettem, hogy lassan nyolc számjegyű összegért írsz csak… - morogta bosszúsan, és Ő is beletemetkezett a kínálatba.
- Booth, ne legyél ennyire kishitű! Örülhetnél, hogy ennyit keresek, habár tudom, hogy a Te alfahím presztízsednek nem tesz jó az ennyire feminista gondolkodás. Ámbár, ha meggondolom, egy kissé igazad lehet, ugyanis… - révedt el Brennan tekintetet, és a férfi arcára is visszaült a szokásos, csibészes félmosoly.
Az este kétségtelenül jól sikeredett – az éjszaka viszont még jobban.
Reggel azonban a doktornő kíméletlen hányingerre ébredt, s csak arra volt ideje, hogy nekitámaszkodjon a fürdőszoba falának, és a WC fölé hajoljon. Booth nagyokat pislogva csoszogott utána, és simogatta meg nyugtatóan a haját.
- Ne aggódj Bones, egy ideig rendszeresek lesznek ezek a reggeli intermezzók – mosolygott, mikor Brennan kimerülve rogyott le a földre.
- Intermezzo?! Te meg honnan ismersz ilyen szavakat Booth? – jelent meg egy halvány mosoly Bren szája szélén is. – De köszönöm az információt, már mindennek utánanéztem a szakkönyvekben – állt fel még mindig egy kissé gyengén, és támaszkodott rá a másikra. – Habár, ha jobban meggondolom, majd egyeztetnem kellene Angelával… - gondolkodott el, Booth pedig majdnem felnevetett a tudós elmerengő tekintete láttán…
*****
- Biztos, hogy erre kell menni? – tette már fel vagy ezredszerre a kérdést Booth, amikor befordultak a kórház egyik folyosójára.
- Teljesen biztos vagyok benne – jelentette ki Brennan határozottan. – Paul részletesen elmagyarázta, hol van a rendelője, még ha nem is jártam az épületnek ezen a részén, akkor is megértettem, hova is kell mennem – fűzte hozzá, amikor látta, hogy a másikat nem nagyon sikerült meggyőznie. – Tessék, már itt is vagyunk! – kiáltotta diadalittasan, amint meglátta Cam pasija nevét az ajtón. – Nos, most is kételkedsz még a kivételes intelligenciámban? – ült le a helyiség mellé kihelyezett székek egyikére.
Booth nem szólt semmit sem, hanem csendben figyelte társát. Amikor Rebecca terhes volt Parkerrel, nem igazán volt alkalma beleszokni a kispapák életének normális kerékvágásba. Az asszony ugyanis határozottan megtiltotta, hogy bármelyik ultrahangjánál is jelen legyen, ne adj’ Isten a szülésnél…
Szerencsére azonban Brennan másként képzelte el a dolgokat. Ugyan arról még szó nem esett, hogyan fog alakulni a kisfiú, vagy kislány világrajövetele, de az ügynök biztosra vette, hogy ezúttal másként lesz. Minden porcikájában izgalom feszült, ahogy a születendő gyermekére gondolt – talán még nagyobb extázisban is volt, mint Parkernél…
- Dr. Brennan, Ön következik – lépett ki egy nővér az ajtón, de közben már az ügynököt fixírozta árgus szemekkel.
- Köszönöm – pattant fel Tempe, és megilletődve fogadta el Booth kezét, amint az ügynök feléje nyújtotta.
A nővérke arcán hamar átsuhant a csalódottság, de inkább gyorsan beljebb invitálta őket, nehogy még mélyebbre süllyedjen a reménytelenség mocsarában.
- Á, Temperance – derült fel Paul arca, amikor meglátta őket. – Megmondom őszintén, először el sem akartam hinni, hogy valóban gyermekáldás elé nézel – nevetett fel. – Cam azonban mindig is híres volt kivételes meggyőző erejéről, így el kellett fogadnom a dolgok tényszerű állását – intett a nőnek, hogy feküdjön fel csak az ágyra.
Booth egy ideig csak zavartan álldogált a rendelő közepén, mire Paul határozottan rászólt, hogy üljön csak le a barátnője mellé – Ő pedig készségesen teljesítette a doktor kérését. Vagyis inkább parancsát.
- Nos, most akkor megultrahangozom a babát, és megnézem, hogy minden rendben van-e – kapcsolta be a készüléket a doktor, de az ügynök torkában mégis csak egy hatalmas csomó keletkezett.
- Hogy minden rendben van-e? – emelkedett meg kissé a hangja, mire Paul és Brennan is elmosolyodtak.
- Természetesen Booth ügynök, ez csak egy rutineljárás, a megfelelő szavakkal megtűzdelve – mozgatta ide-oda a kis érzékelőt a tudós hasán Paul. – Nézzék, itt dobog a pici kis szíve – állt meg egy pillanatra és mutatott a monitorra.
Booth szinte rátapadt a képernyőre, úgy figyelte az orvos szavait. Igyekezett minden apró kis részletet az emlékezetése vásni – legyen szó akár a kis élet szívéről, vagy apró ujjacskájáról. Paul magában somolyogva figyelte a jelenetet, ám de mégsem szólt közbe.
Brennan is szokatlanul csendes volt, csak akkor révedt fel álmodozásából, amikor egy gyengéd kéz megérintette a vállát.
- Akarják tudni a baba nemét? – kérdezte Paul, és lassan kikapcsolta az ultrahangot.
- Én… én azt hiszem, szeretném – jelentette ki Tempe határozottnak szánt hangon, Booth azonban csak bólintott, így jelezve egyetértését.
- Nos, akkor gratulálok a kismamának és a kispapának – vigyorodott el Paul. – Hamarosan egy egészséges kislányt tarthatnak majd a kezükben! – állt fel, hogy kissé hátrébb húzódjon a párocskától. – Gondolom, kérnek fotókat a kis jövevényről…? – kérdezte, de magában nagyokat mulatott a két másik ember arckifejezését látva.
Szó nélkül kinyomtatott párat a fényképekből – biztos, ami biztos alapon…
*****
- Kislány! – visította Angela izgatottan, és a fiára nézett. - Tudod édesem, lehet, hogy a nem is túl távoli jövőben még sógornők leszünk – nevetett fel, de az arca már teljesen átszellemült kifejezést öltött.
- Hát persze… - ingatta szarkasztikusan a fejét Booth. – Természetes, hogy rögtön erre gondoltunk – nevetett fel, Angie azonban csak egy dühösnek szánt pillantást vetett rá.
- Igazság szerint azért jöttünk, hogy megkérjünk valamire – szólalt meg először Brennan, amióta Hodginséknál voltak. – Szeretnénk, ha Te és Jack lennétek a kicsi keresztszülei – mosolygott össze Booth-tal, ahogy konstatálta a másik pár reakcióját.
Angela eltátotta a száját, szemei kiguvadtak, és látszólag még az sem térítette magához, hogy Michael tapsikálni kezdett – lehet, hogy a megtiszteltetés miatt, vagy ki tudja -, ám a nő csak tovább bámult maga elé. Hodgins-on szintén ezek a tünetek voltak megfigyelhetők, de az ő arca legalább egy mosolyt hordozott magában.
- Hogy… hogy mi lennénk… mi a kicsi keresztszülei? – tért vissza a kismama hangja, mire Tempe bólintott. – De édesem, Te teljesen ellene vagy a vallásos nevelésnek!
- Az igaz – mosolygott még mindig a tudós. – De Booth viszont hű katolikus, és én tiszteletben tartom a hagyományokat, és a neveltetését... Hajlandó vagyok ezért a lányunkat is alávetni ennek a… vallásnak – préselte ki magából a szavakat barátnője legnagyobb csodálkozására.
- Ez nem semmi – kommentálta Hodgins vigyorogva, ahogy a kettősre nézett. – A nagy és racionális Temperance Brennan templomba fog menni… járni – nevettek össze a feleségével.
- Valamit valamiért – jegyezte meg halkan a doktornő, ahogy a hasára csúsztatta a kezét.
*****
- Apádnak mikor mondjuk el? – kérdezte már az autóban Booth Brennant, amikor hazaféle tartottak a Hodgins-házból.
- És Parkernek? – kérdezett vissza a nő.
Kvittek voltak…
- Arra gondoltam, hogy szervezhetnénk egy nagy, családi vacsorát, ahol bejelenthetnénk… és így mindenki egyszerre értesülne róla – pillantott oldalra az ügynök. – Nos, mi a véleményed?
- Ha neked megfelelő, akkor számomra is – közölte rezignáltan Brennan, habár a lelke mélyén mégis csak tartott valamelyest ettől a közös beszélgetéstől…
A napok eseménytelenül teltek. Tempe egyre izgatottabb lett, ahogy közeledett a hétvége, hisz az apja, Russ és a családja péntekre ígérkezett, ahogyan Parker is Rebeccával, és Hank… nagypapival. Ugyan Booth-on nem látszott semmi, de azért egy kissé mégis csak tartott a többiek reakciójától. Jó, a Jeffersonian gárdája sokkal másabb volt, hisz velük naponta találkozott, és ők mégis csak a barátai voltak, nem a családja.
Furcsa fintor jelent meg az arcán, ahogy a család szó körvonalazódott a fejében. Most már Russ, Max és a többiek is a családjába fognak tartozni. Egy vérbeli FBI ügynök, valamint egy világhírű bűnöző, mint após és vej… erre a gondolatra önkénytelenül is mosolyra húzódott a szája.
A péntek azonban rendíthetetlenül elérkezett.
Brennan már javában a konyhában ügyködött, amikor felhangzott az első csengetés. Azonban hiába voltak az ő lakásán, mégis Booth ugrott ki az ajtóhoz, titkon remélve, hátha az ő rokonai érkeznek meg előbb.
De alaposan tévedett.
Az ajtóban ugyanis Russ és Amy állt, meg természetesen a két kislány.
- Gyertek beljebb! – jelent meg mégis egy megkönnyebbült vigyor az arcán, és beljebb tessékelte a kis családot.
- Ne haragudj, hogy előbb érkeztünk, de Amy ragaszkodott hozzá, hogy ha kell, tudjon segíteni esetleg Temperance-nek… – kezdett bele Russ a magyarázkodásba, ám az említett megjelent az ajtóban. – Tempe! – ragyogott fel a férfi szeme, és megölelte régen látott húgát, ahogy a gyerekei is.
Amy egy pillanatig megilletődve álldogált az előszoba közepén, majd arra ocsúdott fel, hogy Brennan őt is egy meleg ölelésbe részesítette.
- Foglaljatok helyet! – intett körbe a gyerekeknek a doktornő, és a kicsik az apjukat is magukkal cibálták, Amy pedig beállt segíteni a konyhában a tudósnak.
Nem telt bele sok idő, és a többiek is szállingózni kezdtek. Hamarosan megjelent Rebecca Parkerrel és Hank-kel együtt, majd pedig, szinte végszóra Max.
Brennan mesterien mozgott a konyhában, ahogy többen is megállapították, és a hangulat egyre fesztelenebbé kezdett válni. Parker egy idő után már Hank és Max között lóbálta a lábát, mígnem Russ lányai is csatlakoztak a két öreghez. Amy és Rebecca szintén hamar megtalálta a közös hangot, míg Russ… ő csendben figyelte a húgát…
Sejtette, hogy nem szimpla pénteki vacsora miatt gyűltek össze, ráadásul Booth részéről is voltak családtagok. Ám még mielőtt megoszthatta volna Tempe-vel észrevételeit, az ügynök emelkedett szólásra.
- Nos, Bones és én szeretnénk valamit mondani nektek! – kezdett bele nagy lendülettel, de még a második mondatát sem tudta kipréselni magából.
Tekintete találkozott a többi érdeklődő szempárral, és úgy érezte, hogy ez most kivételesen meghaladja az erejét.
- Bones... – suttogta -, kérlek, folytasd – hagyta el a maradék ereje, és lerogyott a székre.
Brennan hezitálva felemelkedett, miközben a társát fixírozta. Nem ő szokott beszélni a nyilvánosság előtt, pláne nem ennyire szűk családi körben. Érezte, hogy ez mégsem fog olyan egyszerűen menni, mint ahogy elképzelték.
- Booth átadta Nekem a szót… - próbálta meg összeszedni az erejét, de nem sok sikerrel. – Szóval, szeretnénk valamit bejelenteni… úgy együtt, közösen – gesztikulált a kezeivel, de egyre idegenebbül csengett a hangja. – Én… szóval mi…
- … szeretjük egymást – állt fel Booth is, és sután megölelte társát., majd a többiekre néztek.
Ám a várt meglepődöttség helyett csupán a nyugalom szempárjai néztek vissza rájuk.
- Én mondtam, hogy ez lesz a vége – szólalt meg Parker elsőként vigyorogva, általános derültséget kiváltva a többiekből is, majd fogta magát és odaszaladt az apjához - és megölelte. – Temperance néni – nézett fel Tempe-re, és a nőt is átölelte.
- Üdv a családban, dr. Brennan – emelte fel a poharát Rebecca, és kacsintott egyet.
- Isten hozott a Keenan-Brennan családban, Booth – követte a nő példáját Russ és Max is mosolyogva.
- Én csak azt nem értem, hogy minek kellett ezzel ennyit várni – szólalt meg Hank nagypapi is. – Hisz annyira nyilvánvaló volt mindig is ez köztetek, hogy én már akkor megmondtam mindkettőtöknek, hogy…
- Tessék? – döbbent meg egyszerre Booth és Brennan is, majd hol egymásra, hol Hank-re néztek.
- Igen, nem kell ez a nézés fiam! – állt fel az öregúr, miközben a társaság többi tagja igyekezett visszafojtani nevetését. – Megmondtam a doktornőnek is, hogy hallgasson végre a szívére… Neked pedig azt, hogy becsüld meg ezt a nőt. Mit ne mondjak, elég sokáig tartott mindez – ült vissza a helyére a férfi, majd vigyorogva vette az ölébe Russ kisebbik lányát.
- És még azt hittem, mi szolgálunk meglepetéssel – súgta Tempe fülébe Booth. – Nos, nagypapi, még nincsen vége a nagy vallomásoknak – szorította magához szerelmét. – Kisbabát várunk! – ült ki az arcára a büszkeséggel teli vigyor.
- Hála Istennek mégis csak gyorsan tanultok – fűzte hozzá Hank teljesen komolyan.
- Lesz egy kistestvérem?! – ugrott fel Parker és izgatottan hol az apjára, hol Tempe-re nézett. – Ez igaz?
- Igen – bólintott Brennan is, és az apjára nézett.
Max azonban egyelőre nem szólt semmit sem, csak megbabonázva bámulta egyetlen lányát. Mintha a felesége pillantása tükröződne Temperance szemében –fordult meg az agyában.
De ugyanakkor érezte, hogy az öröm első eufórikus hullámai lassan elérik a szívét. Russ egy ideig megdöbbenve pislogott, majd terült szét az arcán egy kisfiús mosoly: végre a húga is révbe ért.
Rebecca csak mindentudóan somolygott, és Amy-re kacsintott. Számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy egykori szerelme és a doktornő előbb, vagy utóbb egymás mellett fognak kikötni. Megmondta Ő ezt Hannah háta mögött is az ügynöknek, aki akkor még csak nevetve legyintett a képtelen feltételezésnek… nos, mégis csak Neki lett igaza.
Booth még mindig maga mellett tartotta Brennant, és így pillantott végig a családján. Mindenki úgy fogadta a hírt, mintha csak egy előre megbeszélt meglepetés ál-kibontásán ültek volna össze. Vajon ennyire nyilvánvaló volt az, amit a másik iránt éreznek? Nos, nem tudta megmondani, csak szótlanul hallgatta az egyre lassuló, majd végül a normális szintre visszatérő szívverését.
Boldog volt. Életében már sokszor érezte ezt az eufórikus örömöt, de szinte sohasem merte átadni teljesen magát neki. Rebecca, az első nagy szerelme, és végül Parker… olyan szépen indult minden, s a vége majdnem a lehető legrondább lett. Még szerencse, hogy jó barátok maradtak az asszonnyal.
Aztán jött Bones. Bevallotta Neki az érzéseit, a nő mégis elutasította. Nem tudta felfogni, hogy mégis miért, de akkor belemerült az önsajnálatba. Ha fel is csillant a remény számára, hogy a tudós mégis csak igent mond, a következő reakciója máris az elutasítás volt… megsebződött a szíve, s erre a sebre Hannah hozta el a gyógyulást.
Tényleg, most merre járhat a nő? Olyan jó lenne vele is megosztani, hogy mi történt vele. Hisz, végül is, neki köszönheti a boldogságát. Ha annak idején igent mond, lehet, hogy sohasem érezné most ennyire tökéletesen magát… lehet, hogy Bones sem lenne már a munkatársa, hanem valahol messze dolgozna tovább a hullahegyekbe temetkezne.
Lehet, hogy akkor soha többé nem találkoztak volna, és csak odafent vethetett volna még egy utolsó pillantást az antropológusra…
Brennanben is hasonló gondolatok kavarogtak. Ahogy ránézett a többiekre, valami furcsa szúrást érzett a mellkasában.
A szívem… - gondolkozott el, és elmosolyodott.
Hát, mégis csak létezik – de hisz Booth előre megmondta!
Az apja boldogan játszott Parkerrel, Russ pedig a lányokkal, míg Amy Hank nagypapival és Rebeccával beszélgetett.
A nő óvatosan, egyelőre még lapos hasára csúsztatta a kezét. Boldogan bújt közelebb az ügynökhöz, mert végre úgy érezte, hogy hazatért. Haza, egy olyan világból, amelyből azt hitte, soha nincs menekülés.
A mélytengeri hegesztő, az androgün udvarló… ezek mind-mind olyan férfiak voltak az életében, akik ugyan szexuálisan tökéletesen megfeleltek (Na jó, a Booth által melegnek titulált pasi nem), de mégsem volt boldog velük. Aztán jött Sully… benne minden megvolt. Amit csak keresett. Erő, fizikum, kedvesség, humor, és a ragaszkodás a földi dolgokhoz. De mégis inkább a kalandra szavazott, mintsem arra, hogy vele maradjon. Elment egy hajóra, a s ki tudja, hol is kötött ki valójában.
Utána azonban tényleg nem volt senkije sem… csak azt érezte, hogy Booth már nem csupán a társa, hanem… hanem valamivel több. De mégsem tudott igent mondani akkor este…
Csak a rideg elutasítást szerette volna elkerülni, de ennek ellenére ezt mondta ki. Elűzte magától messzire az ügynököt, s csak későn ébredt rá arra, hogy mit is jelent az a TÖBB Booth-ban, amit másban nem tud megtalálni. De ekkor már itt volt Hannah, és úgy tűnt, egyedül fog megöregedni, a Jeffersonian laborjában…
Azonban ironikus módon Vincent halála hozta el a régóta várt fordulatot. A gyász feloldotta magában a falakat, Ő pedig nő tudott lenni Booth mellett.
Ahogy egymást átölelve álltak, úgy érezték igen, ezt tényleg megérdemeltem.
Boldogok voltak, ahogy régen is eltervezték.
Boldogok, és egy kisbaba leendő szülei…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Húúúúú azta... HÚÚÚ azta.... Grat, ez nagyon király rész volt! Húúú azta!!!