|
Angela: Pokol/1.
Az eső csak úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. A férfi négykézláb állt. Tenyereit a friss földhalmon támasztotta, míg ujjai a hideg sáros talajt markolták. Szívéből jött a zokogás, ami órák óta rázta. Mostanra egyedül maradt a sír mellett. A többiek nem akarták magára hagyni, de nem tudtak mit tenni, vele sem. Mióta meghalt, az élete legfontosabb embere, Selley Booth már nem volt többé Selley Booth. Kifordult magából. Esténként addig ivott, míg öntudatlanná nem vált. Senki és semmi nem tudott áthatolni, ezen a falon. Se a család, se a barátok, még ő maga sem. Haragudott mindenre és mindenkire, de legfőképpen istenre. Sose hitte volna, hogy lesz olyan dolog az életében, mely megrengeti istenbe vetett hitét, addig a percig. De megtörtént, és a lelke minden kemény, macsós, érinthetetlen szilárdsága, kártyavárként omlott össze és semmisítette meg, önönmagát.
10 nappal korábban:
A hajnali harmat illata bekúszott az ablakon, miközben a nap sugarai a horizonton, életre keltették a tájat.
A férfi a nő mellett aludt békésen. A kéz a kézen, a teste az ő teste mellet nyugodott. Szinte már idilli volt a pillanat, mígnem a gonosz mobil kettészakította, a reggel hangulatát. A férfi szemei felpattantak és a telefon után kapott, mielőtt az felébreszthette volna a nőt. Suttogva beszélt.
- Booth.
- Rendben máris indulok.
Halkan bújt ki a nő mellől, akit hála az előbbi bravúros mentésnek, nem keltett fel a telefon csörgése.
Gyorsan öltözött és indulás előtt az ágyra térdelt… volna. Az utolsó lépésnél ugyanis megbotlott Bones bolyhos mamuszában és hatalmas lendülettel, szó szerint beterítette a nőt az ágyban.
- Jaj, istenem! Bones neharagu… Mi? - tágultak ki a pupillái, mikor észrevette, hogy a nőt, nem zavarta az alvásban a tény, hogy nyolcvan kiló élősúly zuhant rá, elég nagy sebességgel.
- Mi vagy te, medve, aki téli álmot alszik? - tette fel a kérdést hangosan. Bár úgy látszik nem elég hangosan, mert a nő még mindig mélyen aludt. A férfi megijedt. Erősen megrázta.
- Mi a ro… Booth? Megvesztél? Miért rázol úgy, mint Flopi a lábtörlőt?
- Csak mert rád estem és nem reagáltál semmit.
- Hát én meg beléd, de sose jutott eszembe, így rázogatni…
A férfi ijedt arckifejezése egy másodperc alatt változott meg. Tekintete ellágyult és kitört belőle a nevetés, akárcsak egy pillanattal később a nőből is. Aztán eszébe jutott a telefonhívás.
- Mennem kell.
- Vagy egy ügyünk?
- Nem. Ma minden rendfenntartónak eligazító képzést fognak tartani a központban. Holnap lesz a támadás tízedik évfordulója és a kormány első fokú készültséget fog elrendelni országszerte. Ma kapjuk meg ki hol fog szolgálatot teljesíteni ez alkalomból. Szerintem Cam is fog valami hasonlót tartani ma nektek.
- Lehet, de én ma csak délután megyek be. Cam tudja. Meg akarom látogatni Zachet.
- Mond meg neki, hogy üdvözlöm és nem felejtettem el, amit értem és érted tett.
- Megmondom. – válaszolta a nő még mindig mosolyogva miközben a fürdőszoba felé indult. A férfi utána lépett és átölelte.
- Délben találkozunk.
- Szeretlek. – mostanra olyan természetesen mondta ki ezt a szót, mintha sose lett volna másképp.
A férfi megkerülte majd megcsókolta.
- Még mindig jó ezt, hallani tőled. Én is szeretlek. – újra megcsókolta, majd felkapta a kulcsait a komódról és már indult is.
A nő egy darabig még nézett a férfi után, aztán rá döbbent, hogy a csukott ajtót bámulja és a fürdőbe ment.
Booth alig fél órával később már a George Mason hídon ment át mikor valami éktelen nagy ricsajjal a feje felett a kocsitól mintegy 35 méterre a levegőben elsüvített.
Ahogy elhaladt felette és többsávos híd felett a forgalom megzavarodott. A híd betonútja hullámozva megremegett. Booth csak egy pillanatra látta a tárgyat, de biztos volt abban, hogy a szeme nem csapta be. Egy gép volt. Utasszállító, méghozzá kék-fehérre festve. A fékbe taposott és a kocsit a leállósávra vezette. Kiugrott belőle. Pont időben ahhoz, hogy lássa a gépet dél felé, a Potomac folyóba csapódni. Egy pillanatig azt hitte rosszul lát mégis. De aztán ahogy az utasszállító, amely az ütközéstől darabokra szakadt süllyedni kezdett meglátta a pecsétet a farkán. Egyetlen másodperc volt csupán, míg lába engedelmeskedett, de sosem felejti el azt az érzés, ahogy ott állt, szinte bénultan és levegőért kapkodott.
Aztán a lába engedelmeskedett a parancsnak mely nem az agyból, hanem az emlékezetből indult el, a beleégetett kiképzés miatt. Futva tette meg, a pár lépést a kocsiig. Beugrott az ülésbe és a rádió után kapott.
- Itt a 22705. Egy gép épp most csapódott a Potomac folyóba a golf pálya mellett. Azonnali erősítést kérek. Ismétlem egy gép csapódott a folyóba.
- Vettük 22705. Látta a gépet? Mekkora gép volt?
- Igen. A gép az Air Force One!
- Ismételje meg 22705!
- Ismétlem a gép, amely a Potomac folyóba csapódott az Air Force One! - azután már csak az lehetett hallani, ahogy a diszpécser hangja elakad. Booth szíve, a torkában dobogott és a rettegéssel teli aggodalom, kiült az arcára, melyet megfeszítettek a fájdalmas gondolatok. A levegőt úgy kapkodta, mint aki fuldoklik. Az utasszállítógép mely a vízbe zuhant tőle alig háromszáz méterre, az elnöki külön gép volt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Mi lesz még itt?
!!! Mi ez a kezdés
?? Hát (amivel nem kezdünk mondatot, de én csak olvasó vagyok, így nekem szabad) rögtön szétrobbanok 
!!
(csak neked és csak most a sok "i" ---- ne csak nekem fájjon 
)
A legvalószíűbbnek azt tartom persze hogy kiderül hogy Harrison Ford még a levegőben átszállt egy másik gépre és a terroristákat meg elintézte
Na Angela kicsit megkésve de végül mégis elolvastam a ficced.Nagyon kíváncsivá tettél és már látom kiraktad a következő részt meg a következőt
De azért KK