|
Kamilla: Legbelül/5.
Aznap este Brennan egy könyvvel a kezében ült a nappaliban és olvasni próbált, de akárhányszor belekezdett az éppen aktuális fejezetbe, mindig elkalandozott az elméje. Bár ő sosem hitt az ilyesmiben, mégis folyton Angela szavai jártak a fejében az álomról és az üzenetről. Bosszúsan tette le az olvasmányt a kanapéra, mikor hirtelen megszólalt a csengő. Rápillantott az órára, és azon morfondírozva, hogy ki lehet az ilyen későn, egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót.
- Booth?! – hangjában meglepetés érződött.
- Szia Bones! Csak erre jártam és láttam, hogy ég nálad a villany, ezért gondoltam feljövök – magyarázkodott az ügynök, miközben belépett.
– Hogyhogy erre jártál ilyen későn? – zárta be az ajtót a nő.
Booth helyet foglalat a kanapén.
– Nem tudtam aludni, és gondoltam kocsikázok egyet – száját mosolyra húzta – Hát így kerültem ide.
Kényelmesen hátradőlt, és tekintetét a nőre szegezte.
– És te miért nem vagy még ágyban?
– Én sem tudok aludni – közölte az antropológus, majd hozzátette – Kérsz teát?
– Persze – válaszolta, miközben a szemét le sem vette Brennan-ről.
A nő kiment a konyhába, majd két csészével tért vissza, és az egyiket Booth kezébe nyomta.
– Arra gondoltam, hogy beszélek Sully-val a tegnapi dologgal kapcsolatban – szólalt meg a férfi.
Brennan kortyolt egyet a teából, majd letette és a társára nézett.
– Semmi szükség erre. Miattam nem kell ezt tenned.
– De hiszen olyan boldogok voltatok… Én meg mindent elrontottam… – sóhajtott Booth, miközben ő is az asztalra helyezte az italt.
– Nem… én nem voltam boldog. Nem szerettem Sully-t… és nem akartam hozzámenni… – vallotta be az antropológus, majd néma csend töltötte be a szobát.
A férfi teljesen megdöbbent a hallottaktól, de ugyanakkor meg is könnyebbült. Az attól való félelme, hogy elveszíti Bonest, azóta ott bujkált benne, mióta újra együtt látta őt Sully-val. Úgy érezte itt a lehetőség, hogy végre színt valljon, egyúttal kockázatot is vállalva az elutasításra. Sóhajtott egy nagyot, majd minden félelmét félretéve, gondolkodás nélkül mondta ki a szavakat, melyek már régóta eltemetett érzéseit tárták fel.
– Szeretlek – megfogta társa kezét, majd mélyen a szemébe nézett és megismételte – Szeretlek, már az első pillanattól fogva, amikor megláttalak.
Brennan szemébe könnyek gyűltek, miközben belenézett a meleg barna szempárba. Szinte érezte a férfi leheletét az arcán, olyan közel hajolt hozzá. Kezeit lassan kiszabadította az erős kezek közül, és gyengéden megérintette Booth arcát.
– Nem lehet… nem lehetünk együtt… – szólt halkan, majd felpattant a kanapéról és onnan folytatta – Ma délután felhívott az orvos… rosszabbodott az állapotom…
– Bones! Kérlek, adj egy esélyt kettőnknek! – lépett hozzá az ügynök.
– Hát nem érted! Nem szerethetjük egymást… én meg fogok halni! – mondta szinte kiabálva az antropológus, miközben folytak a könnyei.
Igen, végre kimondta, ha burkoltan is, de a férfi is megértette, hogy ugyanúgy érez iránta, mint ő. Az egész teste remegett, mikor Booth átölelte. Először el akarta tolni magától a védelmet nyújtó karokat, de nem volt hozzá ereje és inkább hagyta, hogy a társa magához szorítsa.
– Nem számít mi fog történni! Csak hagyd, hogy szeresselek! – suttogta a férfi, miközben kétségbeesését és félelmét próbálta elrejteni, amit az elhangzott szavak okoztak.
Percekig csak álltak ott egymáshoz bújva, miközben öröm és bánat egyszerre kavargott bennük. És mikor Booth megcsókolta a szeretett nőt, mindketten azt kívánták, bárcsak megállna az idő. De a pillanat hamar szertefoszlott, mert minden előjel nélkül elsötétült Brennan előtt a világ.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
ÁÁÁÁ imádom ezt a kettőt... 
de ugyanakkor fantasztikusan jó is! gratulálok, és követelem a folytatást!
és hogy én még nem írtam ehhez a részhez... (olvasó szégyenkezik)
bepótlom a következőhöz
de addig is nagyon- nagyon tetszik!!!!!!