|
o.n.: Holdszivárvány
Az ügyet megoldották, mégsem érezte egyikük sem azt az eufórikus elégedettséget, ami ilyenkor jelentkezni szokott. Talán mert nem is gyilkosság történt, hanem egy szerencsétlen baleset, amiért az áldozatok barátai felelnek majd. Pedig ők csak jót akartak azzal, hogy eltemették a két lányt, olyan tisztelettel és szeretettel, ahogyan csak tudták.
Még mindig az esti fellépésen viselt jelmezük volt rajtuk, egymással szemben ültek lehangoltan a lakókocsi zsebkendőnyi kis asztalkájánál. A férfi a nőt figyelte, aki a könyökére támaszkodva elmélázva nézett ki az ablakon. Telihold volt, a fehér fényben kirajzolódott a többi lakókocsi és a cirkuszi sátor sziluettje. Az étkezőnek berendezett sátor vászontetején átszűrődött a petróleumlámpák pislákoló fénye, időről időre hatalmasra nagyított, formátlanra duzzadt árnyékokat vetítve a sátortetőre. A cirkusz tagjai gyűltek ott össze, hogy emlékezzenek elhunyt társaikra, de a beszélgetésük halk volt, és kívülállók számára nem akadt köztük hely, hiába szórakoztatták aznap este velük együtt a közönséget, hiába volt rikító színekkel felfestve a kocsijuk oldalára a felirat: Buck és Wanda, a halálos kések mesterei.
A férfi nézte a nőt, és gyönyörűnek látta, a szétzilálódott frizurájával, az enyhén elkenődött színpadi sminkjével, a hatalmas lelógó fülbevalójával és a szeme alatti monoklival együtt is. Gyönyörűnek, de szomorúnak, és ez azon kevés dolog közé tartozott a világon, ami igazán bántotta őt. Szerette volna a nőt boldoggá tenni, és pontosan tudta, hogyan tehetné. Az évek során, mióta együtt dolgoztak, számtalanszor felajánlotta már neki a lehetőséget, néha szavakkal, néha csak egy mozdulattal vagy tekintettel, azonban a nő minden alkalommal visszautasította. Ennek ellenére nem adta fel. Remélte, hogy a nő nem bírja örökké…
Szótlanul felállt, egy üveg bort vett elő és két poharat. Kinyitotta az üveget, töltött, és az egyik poharat a nőnek nyújtotta. A mélyvörös folyadék lassan fogyott az üvegből, de a hallgatást egyikük sem törte meg még jó ideig. Aztán egyszercsak a nő kimutatott az ablakon és szinte suttogva, mintha attól félne, hogy a hangjától szertefoszlik a jelenség, amit emberi szem csak nagyon ritkán láthat, megszólalt:
- Nézd, holdszivárvány!
A férfi megkerülte az asztalt, a nő mögé lépett és a vállához hajolva kinézett a jelzett irányba. A látvány valóban csodaszép volt: a völgy fölött halványan derengett az éjszakai tünemény, körülötte szikráztak a csillagok.
- Nem is tudtam, hogy ilyen létezik…
- A holdszivárvány rendkívül ritka, kizárólag teliholdkor látható és még ezeken az éjszakákon is csak akkor, ha a hold nincs túl magasan, mert ha 42 foknál fentebb áll, akkor a holdszivárvány a horizont alá esik – magyarázta a nő még mindig suttogva.
Együtt néztek egy irányba, arcuk majdnem összeért, érezték egymás bőrének melegét, a másik illatát. A köztük lévő vibrálás kézzelfoghatóbb volt, mint valaha. Egy másodpercre mindketten lehunyták a szemüket, és a férfi lágyan belecsókolt a nő nyakába. Tudta, hogy talán ismét csak ezt az egy pillanatot kapja tőle, ezért átölelte és egy kicsit magához szorította, hogy érezhesse a testét, de amint megrezzent, már el is engedte és egy lépésnyire elhátrált tőle. Várta, hogyan dönt.
- Nem teheted ezt! – a belső hang éles kiáltása elnyomott minden érzést, minden gondolatot. – Ne csináld, uralkodj magadon, túl sokat veszíthetsz!
A nő a munkájára gondolt és a barátaira. Ez volt az élete, nem tehet kockára mindent, ami fontos neki, egyetlen kapcsolatért, aminek jövője sincs, hiszen az érzelmek múlandóak… De mégis, az a csók úgy égette a bőrét…
- Ne! Keress egy másik pasit, bárki mással lefekhetsz, de vele nem! – gyűlölte ezt a belső hangot. Egyre jobban. Pedig mindig jó tanácsokat adott, a belső hangnak köszönhetett mindent, amit elért. De a része volt, a vele történt szörnyűségek rá is hatottak, így lett a belső hang ennyire óvatos, ennyire logikus és ennyire hű a nő önmaga által felállított elveihez. A hang most az mondta, hogy ez a kapcsolat a munkájába kerülne, és akkor új városba kellene költöznie. Mindent elveszítene, a nő pedig nem akarta még egyszer az egész életét újrakezdeni.
De ez a férfi más volt, mint az eddigiek. Mellette önmaga volt, az érintését, a közeledéseit annyira természetesnek érezte, hogy akárhányszor csak sor került egy újabb ilyen helyzetre, a nő vitába szállt a belső hanggal. Továbbra sem hitt benne, hogy az érzelmeik tartósak lehetnek, de ez a természetesség olyan csábító volt, mágnesként vonzotta magához, nem tudott szabadulni tőle. Csak egyszer, csak most az egyszer nem akart hallgatni a belső hangra… Hiszen a világon millió és millió ember teszi ugyanezt, és az életük mégis megy tovább, neki miért kell másnak lennie, mint a többiek? De mire idáig jutott a gondolataiban, a belső hang megint kéretlenül és kíméletlenül közölte a választ: a múltja miatt.
A logikája azt mondta neki, hogy a múltat soha nem űzheti ki önmagából, nem hagyhatja figyelmen kívül, az élete része lett, a tetteinek meghatározója, akár tetszik, akár nem. Azonban a férfi megcáfolta ezt a logikát. Minden logikát, amit ismert. Bárcsak ne lennének munkatársak. Bárcsak máshol találkoztak volna, az utcán, a buszon vagy egy kávézóban. A nő tudta, hogy akkor a kapcsolatuk megváltoztatta volna az egész életét, és ezzel együtt a belső hangját is. Erre talán mással nem lesz esélye. Ezért nem akart hallgatni a belső hangra, holott még mindig rettegett attól, hogy hová vezet, ha feladja az elveit, ha nem lesz önmaga.
A gondolat, ami ekkor felötlött benne, olyan volt, mint egy áramütés: hiszen most épp nem önmaga. Ez az éjszaka, ez a perc más volt, mint a többi. Ő is felállt az asztaltól, szembefordult a férfival és átnyújtotta neki az egyik borospoharat.
- Kettőnkre, Buck.
A férfi megértette. Ez most egy másik világ, amíg itt vannak, ők Buck és Wanda. Az éjszaka az övék, de másnap vissza kell térniük a valóságba, a varázslat elillan, a nap felkeltével szertefoszlik, mint a holdszivárvány. Rajta múlik, hogy most beéri-e ennyivel.
- Kettőnkre, Wanda – szólt beleegyezően, és kiitta a bort. Letette a poharat az asztalra, a nőhöz lépett és szorosan átölelte. A keze ösztönösen siklott le a csípőjére, a fenekére, és most végre nem érezte a nőben azt a bizonytalanságot, amit eddig minden alkalommal. Végre azt érezte, hogy hozzásimul, a mellkasa a mellkasához ér, a kezeit körbekulcsolja a nyakán és egy mély sóhajjal a vállára hajtja a fejét. Forró lehelete csiklandozta a nyakát, de valami szúrást érzett a kulcscsontjánál. A nő is érezhette, mert felemelte a fejét. Hát persze, a fülbevaló… Egyetlen gyors mozdulattal kikapta a zavaró ékszert a füléből és elhajította, nem is érdekelte, hol esik le. Azután megcsókolták egymást.
Minden mozdulat, minden pillanat csak róluk szólt ezen az éjjelen. Nem létezett a külvilág, csak ők ketten a szűk kis ágyon, ahogy ruháiktól megszabadulva átadták magukat egymásnak és a boldogságnak. A csókok, amiket váltottak és az egymást kényeztető érintések egyre magasabbra emelték őket, míg végül a beteljesedés pillanatában már úgy érezték, ott vannak a holdszivárvány tetején, ők is részei a csodának, még akkor is, ha mindez csupán káprázat.
Egymás karjaiban aludtak el, békésen, mint az éjszaka. A hajnali szél hozta el a változást: felhőket sodort a hold elé, a holdszivárvány eltűnt. A látóhatár lassan világosodni kezdett, a cirkusz tagjai a megszokott rutinnal pakolták össze felszereléseiket és késlekedés nélkül útra keltek, egyetlen lakókocsit hagyva hátra a tisztáson.
Reggel a nő kávét készített, a férfi hálásan fogadta el. A hazafelé tartó úton nem beszélgettek. Amikor a nő háza elé értek, még akkor sem szólaltak meg, a nő csak egy intéssel köszönt el a férfitól, és hamar el is tűnt a bejárati ajtó mögött. A férfi némán hajtott tovább, hogy leadja a szolgálati lakókocsit. Mielőtt átadta volna a kulcsokat a raktárosnak, még egyszer körbenézett, nem felejtettek-e benne valamit, és megakadt a szeme valami csillogó kis tárgyon. A nő fülbevalója volt az. Hazavitte.
Másnap az ágya szélén ülve elgondolkodva forgatta a kezében… Hogyan tovább? Képesek lesznek úgy tenni, mintha ez a gyönyörű éjszaka meg sem történt volna? Vajon a nő ezt szeretné? Hamarosan megtudja. Nem késlekedhetett, ezért fogta a telefonját és már hívta is.
A nő rápillantott a mobilja kijelzőjére. Látta, hogy a férfi keresi. Minden azon múlt, hogyan veszi fel a telefont. Tudta, mire vágyik, de a belső hang azt visította, hogy ne tegye. Már így is túl messzire ment. Vett egy nagy levegőt és döntött. Egy éjszakányi boldogság jutott neki, ez az ő sorsa, ezért kell hálásnak lennie.
- Brennan – szólt bele a telefonba.
- Booth vagyok – érkezett a válasz. – Van egy hullánk… - És a férfi, miközben a legújabb esetük információit sorolta, kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és beletette a fülbevalót. Nem adja fel. A nő annál is keményebb, mint amilyennek eddig hitte, de ő meg fogja találni az ajtót a falon, amit maga köré felépített. Akkor a legkönnyebb ez, ha szomorú, vagy összezavarodott, vagy sebezhető, de ha még egyszer bejut a fal mögé, sosem hagyja magát kiűzni onnan, ebben biztos volt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Vagyis romantikus, érzelmes, gyönyörű, és egyszerűen levett a lábamról
Olvasó, kérésed számomra... :D
Azt már régóta tudtam, hogy hová tűnt "Boneslady" (ez megint nagyon tetszik, és az "FBIman" is :) ) fülbevalója, csak hát az okok, meg motivációk, meg lezárások... azok csak a múlt pénteken tisztázódtak le bennem...