|
Angela: Pokol/7.
Cam arca megdermedt és a kezéből kiesett a véres ruhadarab, amellyel az előbb Booth sérülését igyekezett elszorítani.
A plafon felé emelte a tekintetét és magában kiáltva egyetlen dolgot gondolt csupán: Segíts!
Órák teletek el hír nélkül a csapat egyik fele, az egyik, a másik fele, a másik műtő előtt strázsált kivéve Jacket, aki el kellett, hogy rohanjon Michaelért a bölcsibe, mert megjött az áram.
Angela egy székben ült és a fejét fogta. Nagyon fáradt volt már. Lassan harminc órája volt ébren. A kétségbeesés ölelgette minden pillanatban, mikor csak eszébe jutott a mostani helyzetük. Brennan sehol, Booth és Sweetset lelőtték és az életükért küzdenek. A városban nem lehet közlekedni csak a metróval. A Jefferson leégett ők pedig lassan tehetetlenek lesznek. Ekkor eszébe jutott egy rémisztő gondolat. Ha Brennan még él, hol van? Ha Wendell és Fisher ide találtak, akkor ő miért nem?
Az ajtó kinyílt és a mellette lévő székből Wendell pattant fel szélsebesen.
- Hogy van?
- A gerince szerencsére nem sérült meg azonban az egyik törött borda átszúrta a tüdő artériát. Ezt próbálják helyrehozni. De nagyon bonyolult a műtét, mert a páciens rengeteg vért veszetett. Sajnálom, de pillanatnyilag ennyit mondhatok.
- Köszönjük kisasszony. – engedte útjára Wendell a műtősnőt, aki szaladt is tovább.
Angela kétségbeesett ábrázatát látva a férfi visszaült mellé a székbe, fél kezével átölelte és magához szorította.
- Nem lesz, semmi baj meglátod!
- Biztos? – kérdezte a kétségbeesett nő, de a választ meg sem várva, elsírta magát és a mellette ülő ember vállára borult.
- Hü de régen találkoztunk már Bellator. - mosolyodott el a kölyök.
- Valóban régen volt Hunter. De hallottam a veled történteket csak elhinni nem akartam. Valóban behódoltál egy kannibálnak? – kérdezte kissé epésen a másik.
- Hát igen. De ez ennél bonyolultabb. Volt egy pár rossz döntésem, ami azt illeti. – válaszolta a fiú lehajtott fejjel miközben leértek ők is, a pincébe a többiek után és meglátták a döbbenetet, az arcukon.
- Mi a baj?
De Vergilius válasz helyett csak a képernyőre mutatott.
Egy üzenet villogott rajta: „Mindez csupán a kezdet. Ne higgyétek, hogy legyőzhettek a saját fegyvereimmel.”
- Úristen! – kiáltott fel Zach miközben egy másik monitorra mutatott. – Ez egy kaszás!
- Egy mi? Bocs Hunter, de én nem értek a repülőgépekhez!
- Mondom egy kaszás. Egy MQ-9 Reaper. Az egy robotrepülőgép. Nincs ember a fedélzeten. Valaki egy fotelből is irányítani tudja, ha elég képzett hozzá. Csak azt nem értem miért, hagyja Mortem, hogy lássam a monitoron a gépet, ha a gép… Nem is tudom,... merre jár éppen?! Ennek így semmi értelme.
- De azt tudjuk hova megy! Jobb felső sarok! –kiáltotta kikerekedett szemekkel Anguis.
Zach felnézett és most először valóban elsápadt a nap folyamán, mert fölső sarokban megjelent egy koordináta: é. sz. 38° 53′ 51″, ny. h. 77° 2′ 12″ .
- Hova megy? - kérdezte Vergilius.
- Egyenesen a Fehér Házba. – ejtette ki szinte kővé dermedve a mondatot a kölyök.
- Ezt most úgy érted, hogy…
- Úgy!
- Mennyi idő múlva…
- Talán tíz perc. – szakította félbe a válasszal a kérdés végét meg sem várva.
- De minek?
- Azt még én se tudom, de ez a gép rendesen fel van fegyverezve így kétlem, hogy jó szándékkal menne.
- És akkor most? Csak itt állunk és várjuk, hogy isten tudja, mit tegyen?
- Tudsz jobbat?
- Nem, de nem akarok itt állni tehetetlenül.
- Akkor próbáljunk meg értesíteni mindenkit, akit csak lehet. – szólt közbe Bellator.
Vergilius a székbe ült és az egér után nyúlt. Ám ahogy megmozdította a Robotrepülő kilőtt egy rakétát egy ismeretlen célpont felé.
A villogó üzenet ebben a pillanatban megváltozott.
„ A szabályokat még nem mondtam. Mivel kizártatok az elektromos hálózatból én is kizártalak benneteket a gépeitekből. Ha megpróbáltok akár csak egy gombot is lenyomni vagy az egeret használni a gép tüzelni kezd. Nem tudtok megállítani. Vagy egy célpont lesz vagy több tucat. Ti döntötök hány ember haljon meg.”
- Kifelé innen! – kiáltotta Anguis. - Szerintem az összes gépet ő irányítja már idelent. Ez csapda!
A fiúk felugrottak és futásnak indultak a lépcsőn, hogy kijussanak a házból, de nem voltak elég gyorsak még a lépcsőn tetejére sem jutottak fel mikor az imént kilőtt rakéta egyenesen a házba csapódott.
Eközben egy hajón valahol Annapolis mellett az Atlanti óceánon tőlük alig negyven mérföldre egy nő sikoltozott, ahogy csak a torkán kifért, és ahogy a szájára tett kötés engedte. Már lassan huszonhat órája, hogy a Jefferson felé menet egy autó valami különösen ismerős felirattal az oldalán, lefékezett mellette és betuszkolták se szó se beszéd a hátsó ülésre, ahol egy ember megkötözte és zsákot húzott a fejére. Azután ide hozták és bezárták egy ablaktalan helységbe. Azóta rájött, hogy egy hajón van, mert a folytonos ringása a vízen elárulta. Se enni se inni nem kapott. Azt se nagyon tudta mit akarnak tőle, vagy ki is az elrablója. Egyetlen szót sem szóltak hozzá csak elvitték. Halálosan meg volt ijedve és csak azokban bízott, akiket a legjobban szertetett, a barátaiban és a férfiben, aki sose hagyná magára. Fogalma sem volt, hogy akiben ő ennyire bízik, az életéért küzd éppen.
Az ajtó kinyílt és két orvos talpig zöldben jött ki rajta a műtős segédek kíséretében és egyenesen a folyóson álló Cam felé indultak.
- Ön a rokona az áldozatnak?
- Nem, mi a munkatársai és barátai vagyunk.
- Értem. Sajnálom asszonyom a páciens nem élte túl a műtétet. Fogadja őszinte részvétemet.
- Mit? – Cam szíve akkorát dobbant a mondat hallatán, hogy ha nem lenne bordák mögé szorítva biztosan fel is robbant volna. – Ezt úgy érti… - kezdett bele, de befejezni nem bírta.
- Sajnálom, hölgyem a barátjuk túl sok vért vesztett és a golyók, amik eltalálták, mind a két helyen, létfontosságú szervet/eret sértettek. Bár a máját helyre tudtuk hozni a combartériát ért találatot nem lehetett. Él rokona a városban? Esetleg tudnák őket értesíteni valahogy?
- Amint lehet, megtesszük, doktor úr! Köszönjük. – szólalt meg a háta mögül Fisher, akinek szó szerint tartania kellett a nő súlyát, aki kis híján összeesett az előbbi mondat közepénél, ha a férfi mögé nem lép és meg nem ragadja.
- Dr. Saroyan! Kérem! Segítsenek! – kiáltotta a távozóban lévő dokik után, akik erre visszafordultak.
A két orvos segítségével Fisher leültette a hullasápadt nőt a székre.
- Asszonyom jól van? Nem kér esetleg egy pohár vizet?
- Köszönjük, de most már megleszünk. – hessegette el az orvosokat Fisher mikor meglátta, hogy a nő felnéz a könnyes szemeivel.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
) Elképesztő vagy! Az összes írásod olyan, hogy az egekbe küldi az adrenalinszintemet! Ez olyan szinten sokkoló volt, hogy elfogyasztottam a körmeim maradékát is. De most aztán tényleg nagyon gyorsan KK ám!!!
Olyan sztorit kanyarítottál nekünk ide... Ezzel nevezni lehetne!!! Nem tudom hová, de lehetne... Először is: mi van a dokinővel? Mi a nyavalyát keres egy hajón?? Másodszor is: ki nyiffant ki?? Harmadszor meg: Mi lesz a Fehér házzal meg szerencsétlen világmegváltó-kockáinkkal??? Ez a sztori egy kész KÉRDŐJEL... (?) Szóval lassan jöhetnének a válaszok is... A gonoszember meg engem valahogy egy volt osztálytársamra emlékeztet... Lehet hogy megkérdezem hogy ugye nem követ el államellenes terrortámadásokat vagy miket mostanában...
Azt a rohadt kurva eget....:D
Koliban olvastam eddig most tiszta ideg vagyok.. xD Nagyon durva egy történet remélem lesz a foyltatásban valami bíztató is mert akkor nagyon depis leszek, ha nem.
Szóval megyek gyorsan olvasni a kövit, de ezt muszáj voltam leírni...:D