- Anyu!!! Nézd csak mit talált Parker!!!!! - rohant oda Sarah az édesanyjához.
- Kicsim. Már sokszor mondtam, hogy nem szabad kavicsokat összeszedni a földről. Nagyon piszkosak és a kezed is olyan lesz tőle. Aztán elkapsz valami betegséget….
- De anya! Olyan szép!!!
- Nem kicsim…. Tedd le. Majd beszélek Parkerrel, hogy ne adjon neked ilyen buta ötleteket.
- Anyuuú…. naaaa… engedd meg, hogy megtartsam!!! - nézett könyörgően az anyjára, aki egy nagy sóhajjal engedett a barna szemek csábításának. Pont, mint az apja szemei.
- Jól van… megtarthatod, de ez az utolsó, rendben?
- Köszönöööm!!! - ugrott az ölébe. Majd rohant is vissza játszani.
- Parker!!!!
- Igen? - jött oda a hívásra a kisfiú.
- Kérlek, ne engedd a húgodnak, hogy mindenféle szemetet összegyűjtsön a földről. Te vagy a nagy és okos bátyja és tudod, hogy jó példát kellene mutatnod neki. - dorgálta meg a fiút.
Parker elmosolyodott. Odahajolt és egy puszit nyomott az arcára.
- Rendben Bones!!! Megígérem, hogy nagyon odafigyelek rá!!! Elvégre ő az én legaranyosabb húgocskám a világon!!!!
Azzal már meg is fordult, hogy menjen vissza játszani az említett kislánnyal.
Tempe elgondolkodva nézett utána. 5 évvel ezelőtt még nem gondolta volna, hogy egyszer Parker is félig a gyereke lesz. Mióta megszületett a kislánya gyakran jártak ide a parkba. Először csak sétált a picivel, aztán ahogy nőtt, már a park lett a kedvenc helyük. Megszokásból mindig idejöttek. Általában Parker is velük volt, vagy éppen Rebecca volt az, aki vigyázott Sarahra, amíg Tempe délután dolgozott.
A park. Titokban még mindig remélte, hogy egyszer majd felbukkan a sétány végén a férfi, akit már hiába vár haza. Ragaszkodott ehhez a helyhez.
Már öt éve, hogy kopogtattak az ajtón és közölték vele, hogy mi történt. Akkor teljesen összeomlott. Órákig sírt és gyötrődött. De fájdalom nem lett kisebb.
Ránézett a kezére. A jobb kezének gyűrűsujján ott csillogott a delfines gyűrű. Emlékezett, hogy a kétségbeesés vitte rá, hogy felforgassa az egész lakást. Dühében mindent a földre szórt és az sem érdekelte, ha valami összetört.
Aztán meglátta azt a kis fadobozt. Még nem tűnt fel neki eddig. Valószínűleg a szekrény tetején lévő holmikkal együtt szórhatta le.
Letérdelt mellé a földre és kinyitotta. Amint meglátta, mi van benne újabb erős fájdalom markolt a szívébe.
A dobozban ott volt a cikk, amit készítettek róla és Boothról. És néhány közös fénykép.
Csak ült a doboz felett és kezében tartotta a cikket. Mindketten annyira boldognak tűntek a képen. És ez a cikk Boothnak fontos volt. Fontos volt, mert külön őrizte, ezt és a képeket.
Tempenek rá kellett jönnie, hogy ez volt minden. Minden, ami róla szólt, mert ő soha nem adott semmit Boothnak.
Ha belegondolt, hogy ő mennyi mindent kapott tőle…. És Boothnak nem adott semmit. Csak az övcsatot.
Viszont azt Booth szerette és használta. Azért is vette, azért kutatott érte, mert tudta, hogy mennyire fontos a férfinak, mennyire szerette a régit.
Kezébe vette a többi fényképet is. Az egyik még Hodginsék esküvőjén készült. Nem is tudta, hogy Booth megszerezte a képeket és ezt kiválasztotta magának.
Aztán meglátta azt a fényképet, amin az édesanyjával volt. Booth kivette az aktából. Most furcsán érezte magát, mert azt az ügyet évekkel ezelőtt zárták le. És Booth megtartotta a képet. Hát ilyen sokat jelentett neki???
Aztán észrevett még valamit a doboz alján. Egy borítékot.
Először értetlenül nézte. A kezébe vette. Fel volt bélyegezve és le is volt pecsételve. ”Dr. Temperance Brennen” olvasta a címzést. ”Jefferson Intézet”. Miért nem adta át személyesen? - fogalmazódott meg benne a kérdés. Megnézte a pecséten a dátumot. Már fél éve fel kellett volna, hogy adja, de nem tette.
Érezte, hogy valami van a borítékban, nem csak levél. Kitapogatta az apró tárgyat. Nem tudta, fel merje-e bontani a borítékot. Nyelt egyet, aztán elhatározta magát. Egy újabb könnycsepp gördült végig az arcán és esett a levélre. Feltépte a borítékot és a kezébe ejtette a tárgyat belőle.
Egy gyűrű volt. Egy fehéraranyból készült gyűrű. Tempe beleharapott az alsó ajkába, ahogy küzdött a könnyekkel.
Ujjai közé vette a gyűrűt és hosszan nézte. Hüvelykujjára csúsztatta, amíg elővette a levélkét, amit még a borítékban talált. Remegő kezekkel nyitotta szét a papírlapot. Míg olvasta ujjai a gyűrűvel játszottak.

”Kedves Bones!
Ezt a gyűrűt Neked vettem, mert Te jutottál eszembe, amikor megláttam.
Tudom, hogy szereted a delfineket.
Remélem tetszeni fog.

Booth

U.i.: Nem mertem személyesen átadni, nehogy félre értsd. Csak Rád gondoltam…"

Tempe erőtlenül ejtette kezét az ölébe. Újra csak a gyűrűt nézte.
Booth nagyon jól ismeri őt. Sok mindent kapott már Tőle. És mindig örült is neki. Ott volt Jasper…. és Okoska……
Csak apróságnak tűnhet, de nagyon sokat jelentett neki akkor.
És most ez a gyűrű. Bal kezébe fogta és felhúzta a jobb kezének gyűrűs ujjára. És újra kitört belőle a zokogás.

Ahogy Tempe visszagondolt erre elszomorodott.
Utána olyan gyorsan történt minden. Mikor kérdeztek róla, nem is gondolkodott, azt mondta Booth a férje volt. Hiszen ott volt a gyűrű az ujján, amit tőle kapott. Így a temetésen ő vehette át a zászlót, amit az elhunyt családjának adnak a tiszteletére.
Végigzokogta a temetést. És az sem könnyítette meg a dolgát, hogy pár nappal előtte rájött, hogy gyermeket vár Boothtól.
Az elmúlt három hónap alatt nem is figyelt oda magára. Boothért aggódott és körülötte forogtak a gondolatai. Nem jelentkeztek nála azok a tünetek, amik az előző terhességénél. Nem volt hányingere, nem görcsölt a hasa. Nem tűnt fel neki semmi, mert sokkal jobban viselte a terhességet.
Amellett, hogy emiatt még jobban fájt Booth elvesztése, ez volt az is, ami segített is neki. Oda kellett figyelnie a babára.
Az elején még nem volt ilyen könnyű. A temetés utáni első héten alig bírt enni valamit. Szinte semmit nem evett. Angela végig mellette volt és próbált segíteni neki.
Tempe tudta, hogy vigyáznia kell a babára, ezért megpróbálta összeszedni magát.
Most nem akarta elveszíteni. Nem veszítheti el!!!!! Még egyszer nem… És főleg nem Booth gyermekét. Az egyetlen apróságot, amit hátrahagyott számára.
Angela sokat beszélgetett vele. Mikor megtudta, hogy a legjobb barátnője gyermeket vár és hogy Booth az apja, legszívesebben a nyakába ugrott volna, hogy végre rájöttek mi a jó nekik, de akkor beléje is beléhasított az érzés, hogy ennek már vége. Mert Booth már elment. Úgyhogy megpróbálta Tempet támogatni.
Brennen nem költözött ki a lakásból. Booth lakásából. Még most is ott él a kislányukkal. Egyszerűen nem tudta ott hagyni. Sokáig vissza sem ment a saját lakásába.
Mikor telefonon beszélgettek Boothal, utoljára azt ígérte, hogy majd hazaköltözik. De aztán nem volt hozzá elég ereje. És mikor kiderült, hogy mi történt akkor már nem is akart elmenni a lakásból. Az lett az otthona…. félig. Igazán otthon csak akkor lett volna, ha Booth is ott van. De ő már soha nem lesz.
Angela támogatása nagyon sokat segített neki. És ezért hálás is volt. Ha Ange nem lett volna mellette, teljesen megbolondult volna. Még egy utolsó életjelet adott Booth. A levelet.
De Tempenek hamar rá kellett jönnie, hogy ez tényleg az utolsó volt. A levél elkeveredett, ezért jóval később érkezett meg. És Tempe címére. Hetekkel a temetés után olvashatta csak Booth utolsó szavait….

Súgó 9 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.10.13. 20:22 enci.2 én csak tapsolni tudok... és gratulálni!! valamint megköszönni nekünk a ficced... jah... és  Booth... :( és akkor most: beszéljenek helyettem a hangulatjelek.. :) :)

2011.10.12. 21:47 hullaviasz Kedves Claire! Először is szeretném kifejezni afeletti megrökönyödésemet, hogy képes voltál kinyírni Bootht: NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!! Másodszor szeretném kifejezni gratulációmat, amiért képes vagy ilyen szívszaggatóan gyönyörűen írni. Harmadszor pedig szeretném elhagyni ezt a "műelemző" stílust, mert rohatul nem illik ehhez a drámai fordulathoz. Vagyis le vagyok sokkolva. Abszolút kifektettél, és bár szívfacsaró volt ez a rész, attól még imádtam Most már csak a voodoo-hajlamaidban bízhatok, vagyis hogy a következő részben feltámasztod Bootht, bár ez nem tűnik valószínűnek... De mindent összevetve, remek rész volt, gratulálok!!

2011.10.12. 20:27 olvas

2011.10.12. 18:03 Sophie Most fogtok megkövezni, de én nem bántam, hogy így alakult. Már mint nagyon is szomorú, viszont csodálatosan szép, amit írtál. Az elején kicsit lesokkolt az öt év, de ezzel el is érted nálam a hatást. Nagyon tetszett a rész. Persze azért énis reménykedem a Happy Endben, de gratulálnom is kell egyben, Ja és persze KK

2011.10.12. 15:04 Moncsy Kinyírtad Booht? Azt hittem csak eltűntetted és majd előkerül vhonnan, de ahogy látom erre már sok esély nincs. És már 5 éves a baba?? Ne szívass minket o.O Minnél gyorsabban folytatást követelek és nagyon jó lett a fejezet amúgy :D KK ;)

1 | 2