|
o.n.: Ígéret/4. (befejező rész)
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod, édesem? – kérdezte Angela Brennant a kórterem ajtajában állva. Az antropológusnő alig állt a lábán, az ajtófélfába kapaszkodott, de most ránézett az ágyon fekvő ügynökre, és határozottan kijelentette:
- Igen, Angie. Most itt kell maradnom.
A fiatal anyuka nem szállt vitába vele, inkább odakísérte a szobában található székhez és segített neki leülni. Aggódott a barátnőjéért, mert nem látta még így viselkedni, pedig már régóta ismerte.
- Mit fogsz csinálni? – kérdezte tőle.
- Nem tudom... – felelte bizonytalanul Brennan. Eddig azzal volt elfoglalva, hogy bejusson a kórházba Booth-hoz, aki a robbanás óta kómában feküdt. Meg kellett győznie a barátait, megoldást kellett találnia a problémákra. Ám most, hogy a logikával megoldható helyzeteken túl volt, és a szívét kellett volna használnia, kétségei támadtak, hogy képes lesz-e erre.
Egy percig csak nézte Booth arcát. Olyan volt, mintha csak aludna, ahogy csukott szemmel feküdt. Az arca békésnek tűnt, ha nem vették volna körül az orvosi műszerek, ha nem csipogtak volna a különböző gépek az életfunkcióit mérve, akár azt hihette volna, hogy valóban csak pihen egy keveset, hamarosan kinyitja a szemét, rámosolyog, ahogyan szokott, azzal az ellenállhatatlan csibészes félmosolyával. Ám a valóságban Booth messze járt tőle.
- Arra gondoltam, hogy beszélni fogok hozzá. Megkérem, hogy jöjjön vissza.
Angela szemei elkerekedtek.
- Amikor az agyműtét miatt volt kómában, akkor is hallott engem – magyarázta Brennan. – Csak ez az egy lehetőség jut eszembe, ami talán segíthet, Angie. Meg kell tennem mindent, kérlek, értsd meg…
- Megértem.
- Mi már nem csak szimplán kiegészítjük egymást, nem csak egy pár vagyunk. Mi egyek vagyunk. Booth találta ki, hogyan mentheti meg mindnyájunk életét, helyettem is hideg fejjel gondolkodott… De most nekem kell erősnek maradnom őhelyette is. Nekem kell a szívemet használnom kettőnkért. Vagyis hármunkért – pontosított. Végül még hozzátette: – És a csapatért is.
Angela erre már nem tudott semmit mondani, csak megölelte Brennant. Azután kiment a kórteremből és halkan behúzta maga után az ajtót, magára hagyva az antropológusnőt és az FBI-ügynököt.
Bones most már végre tényleg csakis Booth-ra figyelhetett. Mégsem találta a szavakat. Még amikor otthon végiggondolta, sokkal egyszerűbbnek tűnt az egész. Kilépni a saját maga által felépített falak mögül, sőt lerombolni azokat, és olyat tenni, ami ellenkezik önmagával. Abban a percben döbbent csak rá, hogy a falak nem csak elzárták őt a környezetétől, de össze is tartották. Ha ezt a biztonságot most feladja, de kudarcot vall, és Booth meghal, akkor ő végleg, örökre szétesik. Nagy volt a kockázat.
- Booth – kezdett bele rekedten. – Én vagyok itt…
Csak az első mondatot volt nehéz kimondani, utána már dőltek belőle a szavak. Elmondta, hogy már nem fél felvállalni és elfogadni a kapcsolatot, ami köztük van, és aminek ő is régóta a tudatában volt. Elmondta, hogy sajnálja a sok viszontagságot, amin keresztül kellett menniük, míg végre egymásra találtak. Azt is elmondta, hogy mennyire rettegett egyedül a házban, amíg a férfire várt, és hogyan kezdte el érezni a baba mozgását. Odahúzta Booth kezét a hasához és megpróbált hinni benne, hogy így ő is érzi majd.
Hosszú ideig beszélt, és észre sem vette, de közben lement a láza, és a Booth-t körülvevő gépek csipogásának ritmusa is megváltozott végül. Bejött egy orvos, hogy ellenőrizze a férfi állapotát.
- Most már stabil – szólt az értékek ellenőrzése után. – Túl van az életveszélyen, jó eséllyel hamarosan fel is ébred. Ha gondolja, lepihenhet egy másik kórteremben.
- Inkább itt maradnék, köszönöm – válaszolta Brennan. Az orvos elment, hogy megnézze a többi betegét is, a nő pedig addig várta szerelme ébredését, míg végül őt magát is elnyomta az álom.
Közben a laborban nem állt le a munka. Cam a helyszínelés során összegyűjtött bizonyítékokat vizsgálta, Hodgins a bombát igyekezett összeszerelni, Angela pedig az eseményeket próbálta minél pontosabban rekonstruálni. A Camtől kapott adatok alapján ő jött rá arra, hogy Timmy Simmons Booth FBI-os kocsijával távozott a helyszínről, miután megbizonyosodott róla, hogy Brennanék besétáltak a csapdájába. Az autó beépített nyomkövetőjét ugyan inaktiválta, azonban Hodgins sokszor túlzásba vitt paranoiája most hasznosnak bizonyult.
A bogaras tudós még évekkel ezelőtt, nem sokkal azután, hogy a Sírásó elrabolta Booth-t, titokban egy másik nyomkövetőt rejtett el az ügynök autójában. Anno együtt tervezték és kivitelezték Zackkel, és a készülék olyan parányi volt, hogy senki sem vette észre. Ezt tudták most aktiválni, és a segítségével meghatározni a gyilkosuk tartózkodási helyét: New York.
Minél gyorsabban akartak cselekedni, ezért nem töltötték az időt utazgatással. Cam régebben New Yorkban dolgozott, ezért felhívta az ottani törvényszéki halottkém ismerősét, Lanie-t, akinek a párja szintén gyilkossági ügyekben nyomoz. Mire Booth magához tért, New York legjobb nyomozócsapata már a beismerő vallomást is kicsikarta Timmy Simmonsból.
Booth örült, hogy életben van, de annak még jobban, hogy Bones ott van mellette, és semmi baja nem esett. Amikor végre egymás szemébe néztek, szólnia sem kellett, a szemében ott volt a válasz a nő ki nem mondott kérdéseire. Igen, hallotta, amiket az ágya mellett ülve mondott. Igen, ő is azt szeretné, ha az életük örökre összefonódna. És nem csak a baba miatt.
- Leszel a 800 fős falum? – kérdezte Bonest.
- Együtt leszünk egy 800 fős falu, Booth.
- Hozzám költözöl?
- Igen.
- De rendesen ám! – feszegette a határokat a férfi. – Áthozod az összes holmidat?
- Igen.
- Eladod a lakásodat is?
- Igen.
Booth kezdett felbátorodni a folyamatos „igen” válaszoktól.
- Hozzám…
- Egyszerre egy ilyen mértékű változás elég lesz, Booth.
- Egyszerre egy – visszhangozta a férfi. – Rendben, Bones. Ezesetben viszont kezdjünk hozzá minél hamarabb!
Így történt, hogy mire Booth-t hazaengedték a kórházból, a lakása megtelt Bones dobozaival és könyveivel. És bár így kissé szűkösnek tűnt a hely, ő ezt mégsem bánta. A közös házra a folyó kis szigetén pedig már nem gondolt egyikük sem többé.
Booth, mint már néhány alkalommal korábban is, makacs és önfejű betegnek bizonyult. Hiába kellett volna még legalább egy kis időt pihenéssel töltenie, ő siettette a gyógyulást, hogy minél előbb újra munkába állhasson. Nem volt hajlandó az orvos utasítása szerint ágyban maradni – a hokimeccsek alatt is felugrált szurkolni kedvenc csapatának –, amiről a fejébe vette, hogy újra meg tudja csinálni, azt véghezvitte tűzön-vízen keresztül.
Egy reggel például kisettenkedett a konyhába és nekiállt omlettet készíteni, jól ráijesztve ezzel a még ébredező Bonesra. A nő összerezzent, mert nem számított rá, hogy bárkivel is szembetalálkozik a konyhában, és mivel a kezében már ott volt a mobilja, a hirtelen mozdulattal épp a fényképező gombját sikerült megnyomnia. Booth ezek után hiába próbálkozott figyelemelterelésként egy kávét nyomni a kezébe, a telefont nem sikerült megkaparintania. Bones pedig első családi fotójaként onnantól kezdve magáénak mondhatott egy képet Booth-ról a reggelijével, ám ruha nélkül, ugyanis a felöltözés bonyolult mozdulatsorának végrehajtásához még nem regenerálódtak kellőképpen az ízületei.
Három héttel később
Booth napról napra jobban lett és türelmetlenül várta a percet, amikor új ügyben nyomozhat. Emellett egyre bravúrosabb mutatványokkal kerülgette a szűkösnek bizonyuló konyhában Bonest, akinek a hasa szinte percről percre nagyobbnak tűnt. Booth mégis gyönyörűnek látta, igaz Bones, ahelyett, hogy simán elfogadott volna egy-egy bókot tőle, inkább tudományos hablattyal válaszolt neki.
„Talán mégis fontolóra vehetnénk azt a házvásárlást” – gondolta magában Booth, de ekkor végre, oly sok várakozás után, ismét megcsörrent a mobilja.
- Remek, úton vagyok – mondta lelkesen, miután meghallgatta a részleteket, majd csillogó szemmel Bonesra nézett. – Van egy ügyünk!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
És 
800 fős falum...
) Viszont így az utolsó rész külön nagyon tetszett. A vége leginkább, annyira jellemző volt, és valahogy megnyugtató és boldogító. A korábbi részek pedig drámaiak és izgalmasak voltak, nem utolsó sorban szívszorítóak, összefoglalva tehát nálam elérted a hatást, ismét.
Gratula!!! 
nagyon tetszett!! :D végig.. :D és bár csak most tudtam elolvasni, sajnálom... de frenetikusan jó lett!!!! :D
GRATULA O.N.!!!! :) :)