”Drága Temperance,
Már nagyon régen beszéltem Veled. Régen? Csak egy hónapja, de nekem éveknek tűnik.
Azóta minden nap minden percében Rád gondolok. Szeretném újra látni a mosolyod és újra érezni csókod ízét. Újra beszívni hajad illatát és megérinteni finom puha bőröd. Nem tudok másra gondolni.
Még mindig nem tudom meddig fog tartani ez az egész, nem tudom, meddig kell itt lennem.
Úgy érzem, egy percig sem bírom ki Nélküled. Nagyon hiányzol…
Mióta áthelyeztek minket ide, sok minden változott. Több időt töltünk a táborunkban, de egy-egy bevetésünk nem csak egy napig tart. Sokkal jobban kell vigyáznunk, mert könnyebben felfedezhetnek bennünket. De valóban sok életet mentünk meg.
Múlt héten betörtünk egy házba. Két fegyveres férfit kellett megölnünk. Tudod, hogy nem szívesen csinálom az ilyesmit, de muszáj. Ha ezzel több életet mentek meg…
A ház pincéjében egy családot tartottak fogva. Két szülő és három gyerek. A legkisebb még csak fél éves volt. Éheztették őket. Majdnem egy hete nem ettek semmit. A csecsemő éhen halt, de az édesanyja még mindig a kezében szorongatta a kis testét.
Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy már Te is elvesztettél egy kicsi életet….
Ne haragudj, hogy felemlítettem. Félve teszem fel a kérdést, de vállalnál-e gyermeket még egyszer? Tőlem? Szeretném, ha nem kéne újra csalódnod, ha nem kéne újra érezned azt a fájdalmat. És tudom, hogy félsz tőle. De ha úgy alakulna, szeretném, ha te lennél a gyermekem édesanyja. Tudom, most azt gondolod, hogy nekem már ott van Parker. És igazad is van. De szeretném, ha igazi család lehetnénk, szeretném, ha te is éreznéd, milyen anyának lenni.
Attól tartok, kicsit önző vagyok. Hiszen pár hónapja még nem is sejtettük, hogy így alakul az életünk. De én örülök neki. Tudod, hogy szeretlek…
Holnap indulunk egy újabb bevetésre. Ez most akár egy hétig is eltarthat.
Az első két-három napban fel kell derítenünk a környéket, aztán megfigyelni őket. A környéken több ember is eltűnt. Nem vagyunk biztosak benne, de valószínű, hogy dolgoztatják őket valahol a környékbeli bányákban. Hallottunk a szervezetről és ismerjük a főnököket és a tagokat is. De nem tudunk rájuk bizonyítani semmit. Bizonyítékokat kell szereznünk. És ez nem lesz egyszerű. De ha ennek vége, akkor néhány napot otthon tölthetünk.
Akkor újra láthatlak. Várom már a pillanatot, hogy megölelhesselek. Nagyon nagyon hiányzol!!! Elhiszed nekem? Tényleg nem tudom, mihez kezdenék Nélküled. Ha nem tudnám, hogy mellettem állsz, nem is bírnám ki. Te tartod bennem a lelket. Kérlek vigyázz nagyon magadra! Szükségem van Rád!
Booth

u.i.: Egy hét múlva hazaengednek. Várj rám a parkban, ahogy megbeszéltük.
       Szeretlek Temperance!  Csókol: Booth

Mikor Tempe elolvasta a levelet, újra csak zokogott. ”Miért? Istenem miért kellett elvenned?”zakatolt a fejében akkor.

Most már, évek múltán tudja, mi történt. De öt évvel ezelőtt nem hagyta nyugodni a dolog és rengeteget nyomozott. Mikor Booth osztaga behatolt a bányába, tűzharcba keveredtek. Senki nem látta, mi történt pontosan. Aztán felrobbantották a bányát a helyiek, és aki bent volt, mind meghalt vagy eltűnt. Sokaknak nem találták meg a holttestét sem. Őket a robbanás tüntette el a föld színéről. Túl közel álltak a robbanás központjához.
Booth holtteste sosem került elő. Tempe reménykedett, hogy azok között lesz, akik eltűntek, mert néhányukat túszul ejtették. De legalább éltek.
Utána járt kik azok. Négy emberről tudott. Hárman közülük még mindig ott voltak fogságban, egyet pedig elszállítottak. Booth neve nem volt az ottaniak között.
Mire sikerült felhajtania azt az egy embert, már vagy száz telefonhívás volt a háta mögött, és vagy tucatnyi találkozó újságírókkal és katonákkal. De az sem Booth volt. Tudott még egy valakiről, aki ugyanakkor került oda. De ő a fogságban belehalt a sérüléseibe. Más már nem volt a kezében. Valószínűleg Booth is a robbanás közelében volt. Nyomtalanul eltűnt.

Öt éve Tempe szíve összeszorult, ahogy újra és újra elolvasta akkor Booth utolsó üzenetét. Már azt remélte hazajöhet. Csak egy hét kellett volna és újra eljöhetett volna…
Szeretett volna egy gyermeket. És soha nem tudhatja meg, hogy már az ő gyermekét hordja a szíve alatt.
Egy kislányt. És ekkor jutott eszébe az álma. Hónapokkal ezelőtt álmodta, mégis elevenen élt benne, ami akkor történt. Ha megszületik Sarahnak fogja hívni. Ezt akkor döntötte el.
A levelet gondosan összehajtogatta és eltette. Megőrzi Booth emlékét. Bármilyen furán hangzik, megőrzi a levelet, mert Booth kézírása. Mert az ő szavai. És mert azok a szavak mindennél jobban megérintették őt.
Tudta, hogy a férfi szerette őt, de most már még biztosabb volt benne. És abban is, hogy ő is ugyanúgy szerette Bootht. De soha nem mondta Neki….
Sem akkor, amikor elbúcsúztak….
Sem a telefonba…. soha….
És megint csak ugyanott tartott: Már sohasem mondhatja el, már sohasem érezheti, már sohasem tudhatja meg. Hirtelen annyi mindent akart volna még tenni, vagy mondani. De már késő volt.
A legtöbb, amit tehetett, hogy vigyáz magára és vigyáz Booth kislányára.

Aztán, ahogy telt az idő a kislány segített neki. Ahogy növekedett benne az új élet, egyre többet foglalkozott vele. Érezte, ahogy rugdos és ilyenkor a hasára tette a kezét. Ettől mindig megnyugodott.
Szeptemberben már nem dolgozott. Nem akarta túlterhelni magát. Érezte, hogy már közel van az idő, hogy megláthassa a csöppséget. Szeptember 21-én, délben, 12:08 perckor született meg Sarah Emily Booth.
Tempe így öt év után, is emlékezett, hogy milyen csodálatos érzés volt először a kezébe venni a kislányát. Óvatosan átölelte és arra gondolt, hogy bárcsak Booth is vele lehetne. Vele lehetne és átölelhetné a kislányát.
Aztán a kis Sarah lefoglalta minden idejét. Ez azzal járt, hogy alig aludt valamit két éven keresztül, de egyáltalán nem bánta. Gyönyörű kislány lett. Most is elnézte, ahogy szalad és hosszú sötétbarna haja lobog utána.
Merengését telefoncsörgés szakította félbe.
- Brennen! - kapta fel a telefont.
- Szia Tempe! Én vagyok az Andrew.
- Hello Andrew. - mondta kedvetlenül.
Amióta Booth eltűnt és úgy látszott ő is túltette magát rajta, egyfolytában ostromolta a meghívásaival. Most is érezte, hogy ez következik. Már azon kezdett gondolkodni, hogy ezúttal igent mond és elmegy vele. Még jól is elsülhet a dolog. Örökké nem maradhat egyedül. Sarahnak apa kell. Egyfolytában azt kérdezi, hol van az apja. És Tempe minden egyes alkalommal ugyanazt mondja. Hogy messzire utazott és nem tudja, mikor jön vissza. Még akkor is, ha tudja, hogy soha nem láthatja viszont, a lelke mélyén még reménykedett. Mert hát a remény hal meg utoljára - tartja a mondás. És lassan búcsút mondhat a reménynek is.
- Tempe…. nem lenne kedved…. nem jönnél el velem vacsorázni?
Hát igen. Újra válaszút elé került. Igent mondjon vagy nemet? Már jobban hajlott az igen felé. A szeme a gyűrűre tévedt.
- Jól van Andrew. De nagyon jól tudod, hogy nem fogok belekezdeni egy kapcsolatba.
Tempe komolyan is gondolta, amit mondott. A pillanatnyi megingás után visszatért eredeti gondolataihoz. Ő hűséges marad Boothhoz. A férfi is az lenne hozzá. Igent mond a vacsorára, de csak azért, hogy rendesen eltántorítsa Andrewt a további próbálkozástól.
Milyen fura, hogy az elmúlt öt évben inkább irányította őt a szíve, mint az esze. Racionalitásának egy része ködbe veszett. Booth megtanította őt úgy érezni, mint a többi ember. Vagy inkább ő volt az egyetlen, aki előhozta belőle az érzéseket. Szeretett, aggódott, félt, szomorú volt. És hűséges. Amennyire tiltakozott a házasság ellen, most annyira ragaszkodott ahhoz, hogy Boothal házasok. Vagy legalábbis majdnem azok voltak. Na jó. Igazság szerint még csak közel sem jártak ahhoz, hogy Booth megkérje a kezét, de valahogy mégis közelebb érezte magát hozzá annál, mintha csak együtt lettek vagy együtt éltek volna.
- Mit szólnál a ma estéhez? - térítette vissza a valósághoz Andrew kérdése.
- Rendben. Majd megkérem Rebeccát, hogy vigyázzon Sarahra.
- És hova menjünk?
- Nem tudom Andrew, te hívtál. - kezdett türelmetlen lenni Tempe.
- Jól van akkor esetleg valami thai kaja? - ajánlotta fel.
- Nem! - vágta rá azonnal - talán kicsit túl gyorsan is Tempe. Az megint Boothra emlékeztetné. Nem akart ugyanolyan dolgot csinálni, amit Boothal szokott. Bár öt év telt el, az emlékei még mindig ugyanúgy éltek benne.
- Akkor talán…
- Andrew teljesen mindegy. - vágott a szavába. - Ne haragudj, de most le kell tennem. - fejezte be a beszélgetést.
- Este 7-re érted megyek. - mondta még a férfi, aztán hallotta a telefon kattanását, ahogy Tempe bontotta a hívást.
Bren eltette a telefont és mély levegőt vett. Beszívta a tüdejébe a friss tavaszi levegőt. Parker és Sarah még fogócskáztak.

Tempe elmerengett. Gyönyörű idő volt. A fák elkezdték már hozni a virágaikat és édes illat terjengett a levegőben. A könnyű szellő finoman bele-bele kapott leveleibe és feléje hozta a virágillatot. A nap sugarai áthatoltak a fák lombkoronáján és látni lehetett a napsugarak fényes sávjait, amint átszelik a levegőt.
Tempe lehunyta a szemét. Érezte, ahogy a napsugarak melengetik arcát. Ez alatt a pár év alatt meg tanulta értékelni ezt az érzést.
Kinyitotta a szemét és újra végignézett a sétányon.

Súgó 9 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.11.04. 12:36 enci.2 ez a levél valami nagyon tetszett!!! :D :D GRATULAA hozzáá!!! :) és Andrew.... hát ő sosem adja fel... pedig ideje lenne... xD xD remélem a sétány végén az vár amit szeretnék.. :D :D nagyon tetszett!! :) és mivel fent a folytatás megyek is olvasni.. és komizni.. :)

2011.10.18. 18:37 olvasó 1- Andrew mondjon le!!! (Bonesról, mert még ha ő is bekerül, akkor kinyúlok) 2- Látom csak megkaptuk a levelet is.... 3-  nekem, mint népnek ez továbbra is iszonyatos.....(an szomorú és ezen nem is tudom túltenni magam) 4- méghogy nyomtalanul eltűnt, ezt beadni egy *a csontok mindent elárulnak* dokinak??? cö-cö-cö 5- tavasz.... szép 5 pont, így a végeredmény 5-ös KK

2011.10.18. 06:29 Ági Sziasztok! Már nagyon régóta "csendes" olvasója vagyok oldalatoknak és csak gratulálni tudok. Két kisgyermek anyukájaként ez a kikapcsolódásom nap mint nap, veletek izgulok, várom a legújabb sztorikat és hát ez a mostani.... Szóval nagyon eltatáltad és már várom  nagyon a folytatást... Köszönöm

2011.10.17. 22:21 Sophie Csodaszép volt, Claire! Nagyon megy neked ez a sok leírás... Szinte én is éreztem a tavaszi levegőt... És a szomorúságot is Egyszóval zseniális! Várom, hogy mi lesz, már nem találgatok csak várok Andrewnak meg esélye sincs... Menjen szépen melegebb éghajlatra, a majmok oda valók Gratulálok, és folytit! KK

2011.10.17. 15:25 Virág Elképesztő volt! És cstlakozom encihez... nálam is a remény hal meg utoljára... nem lehet csak így vége és főképp nem győzhet Andrew.....   Az utolsó bekedés tetszett a legjobban... És az utolsó mondat!!!!!! Remélem az amire gondolok...

1 | 2