Booth leparkolta a kocsit az áldozat házától nem messze. A vezetés kicsit kitisztította a fejét, mivel egy karambolközeli helyzet elég józanító tud lenni. Fogalma sem volt, hogy mit remél az áldozat házának harmadszori megvizsgálásától, de egy dologra biztos nem vágyott: hogy az ügy még kuszábbá, és összevisszábbá váljon. Természetesen maradéktalanul megkapta, amit nem akart, és még csak kérnie sem kellett.
Az ajtó elé érve látta, hogy betörték. Elővette a pisztolyát, és lassan, a legkisebb zaj nélkül belopakodott. A földszinten nem volt senki, az első emeleten sem, de a padlásra vezető csapóajtó nyitva volt, és a létra aljában dobozok sorakoztak – valaki éppen rámolta el a cuccokat az áldozat lakásából.
Tettenérés! – gondolta Booth. Gondolkodott azon, hogy felmenjen-e, de végül amellett döntött, hogy megvárja, amíg a tolvaj lejön. Nem kellett sokat várnia, alig egy perc múlva megjelent egy láb a létra legfelső fokán. Booth rászegezte a pisztolyt, és türelmesen várt, hogy az illető leérjen. Mikor a férfi nagy nyögések közepette leszenvedte a dobozt, és rárakta a kupac tetejére, elégedetten megtörölte a homlokát, és ahogy felnézett, szembe találta magát egy pisztollyal, és Booth vigyorgó arcával.
- Cső, haver! – üdvözölte az ügynök. – Mi a pálya? Azok biztos nagyon penge cuccosok, ugye tesó?
A tolvaj ijedten nézett rá, és feltartotta a kezét.
- Ugye, tesó?? – ismételte meg Booth a kérdést, kicsit fenyegetőbben.
- Öhm… ja. – felelte zavartan – Vagyis nem. Igazábó kalap szar. De occsó.
- Ahham – felelte Booth. – Na, fordulj, meg tesó! Gengelünk egy kicsit az FBI kihallgatótermében, oksa?
Azzal megragadta a tag karjait, és bilincset rakott rá, hogy meg ne lépjen. Aztán kivezette a házból és beültette a kocsijába.

- Sikerült meghatároznia a gyilkos fegyvert, Miss Wick? – kérdezte Brennan, mikor megérkezett a csontos terembe.
- Sajnos még nem, dr. Brennan, pedig egész nap ezen dolgoztam – felelte Daisy lehangoltan. – Készítettem egy lenyomatot a sebről, már amennyire lehet, mivel elég apró a csontsérülés.
- Apró, de egyértelmű az alakja – nézte meg a lenyomatot Brennan.
Daisy nyelt egyet.
- Egyenes, de vannak nagyon apró egyenetlenségek, mintha karcos lenne a felület, amivel nyakon találták – próbálta menteni a menthetőt. – De mégsem lehet kés, mert ahhoz túl vastag.
- Hmm – reflektált Brennan.
- Megyek, és elmondom Dr. Saroyannak – próbált elszabadulni Daisy. Félt attól, hogy Brennan leteremti, amiért nem találta meg a gyilkos fegyvert.
Miután Daisy távozott, az antropológus beláthatatlan időre csöndes elmélkedésbe vonult vissza, hátha így képes lesz befogadni a csontból érkező elektromos rezgéseket, és olyan értékes információkként dekódolni őket, mint például, hogy mi volt a gyilkos fegyver, ki volt a gyilkos, vagy hogy miért nincs a klotyóban wc papír???

Ezidőben Jack Hodgins vacogva, de vígan fütyörészve és enyhén bizseregve a tudomány szórakoztató voltától éppen egy konzervhúsba bugyolált műcsontvázat állított fel. Mellette egy termetes hókupac díszelgett, ami magyarázatot adott a teremben uralkodó magashegységi körülményekre.
- Dr. Hodgins! Mit csinál? – érdeklődött Daisy vacogva.
- Nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondok, de jó hogy jött, Miss Wick – felelte Hodgins. – Segíthetne elvégezni ezt a szórakoztató kísérletet.
- Mit is csinálunk egészen pontosan? – kérdezte Daisy.
- Az áldozatot elvileg hónapokkal utána rakták bele a hóemberbe, hogy megölték. Most azt vizsgáljuk, képes lehetett-e erre egy ember. Először én próbálom meg, ha nem megy, akkor ketten együtt. Ha sikerül, akkor két lelkes hóemberépítőnk volt. Ha így sem, akkor többen voltak, vagy nálunk nagyobbak.
- Oooo…kkéé. – felelte kissé bizonytalanul Daisy.
- Kérdés, hogy felállították a testet, és úgy rakták rá a havat, vagy fekve? – merengett Hodgins.
- Szerintem egyszerűbb lehetett fekve – vélte Daisy.
- Igen, az egyik oldalra felpakolni – vetette ellen Hodgins. – De a másik oldalára nem.
- Igaz – értett egyet Daisy. – Viszont ha állítva rakták, akkor feltűnőbb volt.
- Az eddig is nagy rejtély volt, hogy hogy nem vették észre – felelte Hodgins. – Na akkor én nekikezdek.
Alulról belekarolt a konzervhúsos műcsontvázba, és megpróbálta felállítani, de ahogy elengedte, összecsuklott, és elterült a padlón.
Daisy elhúzta a száját.
- Hát, ha egyedül csinálta valaki, biztos nem állította fel.
Hodgins bólintott.
- Akkor megpróbálom úgy, hogy fekszik.
Normális pozícióba helyezte a csontvázat, majd elkezdte a havat ráhángálni, és feltapasztani. Egy darabig működött is, csakhogy egy idő után a hó már nem maradt meg rajta, mert a másik oldalon nem volt semmi. Mikor Hodgins meg akarta volna fordítani a csontvázat, a hó nagy része lecsusszant.
- Ez így nem megy – vonta le a következtetést. – Nagyon nehezen lehetett volna ezt egyedül megoldani.
- Akkor próbáljuk meg közösen – javasolta Daisy.
- Ja – válaszolta Hodgins. – A legnagyobb nehézség az, hogy nem áll meg a hulla. De ha mondjuk az egyikünk tartja, addig a másik tudja rá tapasztani a havat.
- Rendben – mondta Daisy. – Akkor majd én tartom.
- Oké.
Együtt nekiveselkedtek, és felállították a műcsontvázat. Daisy tartotta, Hodgins pedig hódarabkákat gyúrt össze.
- Most mi lesz, nem rakod fel? – kérdezte Daisy.
- Az előbb már tapasztaltam, hogy elég nehezen marad meg. Inkább kész darabokat csinálok, és azokat nyomom egybe, és akkor megmaradnak a felszínen – ha minden jól megy.
Körbeépítette a hulla lábát, aztán több darabot gyúrt össze a hulla körül.
- Ha már mindenhol hó borítja a testet – magyarázta Hodgins – akkor tovább tapasztjuk rá a havat, és addig formáljuk, amíg hóember formája nem lesz.
Ekkor fütyörészést hallottak, ami egyre erősödött. Ekkor a fütyörészés forrása belépett az ajtón, egy bögre teával a kezében, és mp3 fülessel a fülében. Ahogy belépett, megcsapta a hideg, és megborzongott. Letette a teát, és kihúzta a füléből a füleseket.
- Itt meg mi folyik? – kérdezte – Olyan hideg van, mintha a szívemben lennénk.
- Fisher, te mit keresel itt? – kérdezett vissza válasz helyett Hodgins.
- Jöttem dolgozni – felelte Fisher – Bár úgy látom, fölösleges vagyok.
- Nem, nem – mentegetőzött Hodgins. – Csak elvileg még nem te vagy soron.
- Miért, milyen nap van? – kérdezte Fisher.
- Szerda – felelte Daisy.
- Óh, szentséges kenguruvalag! – kiáltott fel Fisher. – Én abban a hitben ringattam magam, hogy csütörtök van. Áh, de béna vagyok!
Aztán hirtelen abbamaradt a kirohanás, Fisher mélyeket lélegzett és behörpintette a teáját.
- Huuh! Nyugodt vagyok. Teljesen nyugodt. Nem haragszom magamra. Nem vagyok béna, csak elnéztem a naptárban. Előfordul. Ettől még lehetek briliáns antropológushallgató…
És így folytatta tovább perceken keresztül. Közben Hodgins és Daisy folytatták a hóemberépítést. Ekkor Hodgins érezte, hogy miközben tapasztani akart, ahelyett, hogy újabb réteget rakott volna a hóemberre, leomlította az előző 3 hódarabot, amit felrakott. Gyorsan alányúlt, és megtartotta. Tudta, ha elengedi, az egész leesik.
- Daisy! – nyögte – Segítenél egy kicsit?
- Nekem tartanom kell a testet. Ha segítek, eldől az egész.
- A lábaddal tartsd már meg egy kicsit, amíg sorban visszatapasztom őket.
- Hát jó, de gyorsan csináld!
Daisy közelebb araszolt Hodginshoz, a lábával odaszorította a havat a hóemberhez. Viszont a lába alól potyogott a hó. Hodgins utánukkapott, elejtve azt, ami eddig a kezében volt. Gyorsan nyomogatta oda a havat a hóember oldalához. Az ujjai már teljesen megmerevedtek, és Daisy nadrágja is kezdett átázni.
- Dr. Hodgins, igyekezz! – sürgette Daisy.
- Igyekszem, de nem megy, nem tudom gyorsabban csinálni, vigyázz, csúszik!
- Ááá! – kiáltotta Daisy – Dől a hóember.
Reflexszerűen elvette a lábát a hóember oldalától, hogy megakadályozza a feldőlést. Ezzel az összes hó a térdelő Hodginsra omlott.
- Áááá, dr. Hodgins, segíts! – kiabálta Daisy. – Már nem tudom megtartani!
Hodgins megpróbált felállni, de megcsúszott az olvadt havon, és elhasalt. Közben egy húsdarab is leesett a hulla tetejéről, magával sodorva egy adag havat.
- Fisher! – kiáltotta Hodgins, de az említett nem hallotta, mert időközben visszadugta a fülébe az óceáni hangokat produkáló mp3-lejátszót, és nem is láthatta, mi történik, mert nekik hátat fordítva iszogatta a maradék teáját. – FISHER!!!
- Nem hall – informálta Hodginst Daisy.
- Tudom! – kiabálta Hodgins.
Ekkor megfogott egy marék havat, és Fisherhez vágta. Az említett meglepetten fordult vissza, és szedte ki a hallószervéből a füleseket. Ekkor vette észre a készülőben lévő katasztrófát.
- Fisher! – ordította immár harmadjára Hodgins. – Segíts már egy kicsit!
- Ó! – nyögte a doktorandusz, és letette a teáját, majd a hóval félig betemetett műholttesttel egyensúlyozó pároshoz sietett, és segített Daisynek megtartani a létesítményt. Mikor (már amennyire ez lehetséges volt) helyreállt a rend, Hodgins elnyúzottan tápászkodott föl.
- Lehetetlen – fordult Daisy felé. – Én még óvatosan tapasztgattam, és tudósokként agyalva találtuk ki, hogy hogyan is kéne ezt csinálni. Ha valaki(k), sietve és terv nélkül kezdték el a műveletet, kizárt, hogy ketten meg tudták volna csinálni.
Daisy bólintott.
- Ez is valami – felelte.
- Most már méltó vagyok arra, hogy eláruljátok, mi a fene folyik itt? – érdeklődött Fisher, miközben belekortyolt a teájába.
- Nagy mennyiségű dihidrogén-oxid – tájékoztatta Hodgins, a földön elterülő pocsolyára utalva.
Fisher égnek emelte a szemét.
Daisy gyorsan beszámolt neki az ügyről, és a kísérletről.
- Nos, kettőtöknek nem sikerült megoldani. Talán ha én, mint harmadik személy, beszállnék, lehet, hogy sikerülne.
- Csakhogy már most bizonyítottuk, hogy kettőnél többen voltak – kötekedett Daisy. – Ha hárman se járunk sikerrel, akkor egyesével vonunk be embereket, hogy aztán kiderüljön, hogy 39 ember együttesen csinálták ezt meg?
Fisher bociszemeket meresztett rá. Aztán rájött, hogy rossz embernél próbálkozik. Most Hodginsra nézett könyörgően.
- Eeez… tudományos kutatás! Ugyan már, hány ember mondhatja azt, hogy tudja, hányan kellenek egy hulla hóemberbe való beépítéséhez?
Hodgins szája felfelé rándult. Fisher tovább próbálkozott.
- Na és azt hányan mondhatják el magukról, hogy építettek már be hullát egy hóemberbe?
- Gyerünk, csináljuk már! – adta ki az utasítást Hodgins.
Fisher megeresztett egy győzedelmes vigyort, Daisy pedig sóhajtott egyet, de végül beadta a derekát.
- Rendben, de felváltva tartjuk, mert ez fárasztó – mondta, majd engedett őrülttudós énjének, és kibökte, amin már régóta tépelődött – meg mert én is akarok pakolni.
Hodgins elvigyorodott.
- Rendben. Akkor felkészülni! Vigyázz! Kész! Hav!
Azzal Fisherrel nekiláttak a gyúrásnak, és hópakolásnak. Aztán Daisy szólt, hogy cseréljenek. Egy csendes, de vérre menő kő, papír, olló menet zajlott le Fisher és Hodgins között, ami végül Fishernek ítélte a további pakolás jogát.
- Fenébe! – szitkozódott Hodgins, de azért odabotorkált Daisy mellé.
- Oké, fogom – mondta.
Ekkor Daisy elengedte, és Hodginst megkerülve indult a hókupac felé, hogy segítsen Fishernek. Felvett egy adag havat, és már rakta volna rá, mikor megcsúszott egy adag H2O-n, és hasra esett, a havat pedig véletlenül Fisher felé hajította, aki elhajolt előle, lefejelve a hólétesítményt, ami ezzel megindította a dőlési hadműveletet.
- Segítsetek!!! – üvöltötte Hodgins, nem is sejtve, mekkora hibát követ el vele.
Fisher a hóembert a másik oldalról próbálta húzni, Daisy pedig Hodgins oldalára kúszott, és ő is nekifeszült a hóembernek.
Csakhogy Fisher a húzás közben át kellett, hogy karolja a hóembert, ezzel szép lassan sodorva le a havat róla, ami egyre gyorsabban olvadt… és befurakodott Fisher cipője alá. A gyakornok megcsúszott, és túl nagyot rántott a hóemberen, ami most felé kezdett el dőlni, de Hodginsék közben szintén tolták. Egy pillanat alatt történt minden.
És pont ebben a kritikus pillanatban lépett be a terembe dr. Camille Saroyan, aki meghallotta, Hodgins kiáltását, miközben Booth-szal beszélt. Ahogy belépett, megcsapta a hideg, de megborzongani se tudott, mert földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta a három emberét a hóval félig betemetett holttesttel küszködni. Épp akkor történt az, hogy Fisher megcsúszott, magára rántva az egész…izét. Még épp annyi ideje volt, hogy egy akcióhőst is megszégyenítő vetődéssel megmentse magát a kilapulástól, de egyebet már nem tehetett. Nem tudták megakadályozni, hogy a hóból, műcsontból és konzervhúsból álló egyveleg hatalmas csattanással a földbe csapódjon, darabkáival beterítve Fishert, Daisyt és Hodginst, de egy kicsike jutott belőle Camnek is. A három hóhányó feltápászkodott, és csuromvizesen/havasan és konzervhúsosan felkészültek a csapásra, amit főnöküktől kellett elszenvedniük.
Dr. Camille Saroyan alapjában véve egy intelligens, kedves, jó humorú, jószívű nő volt, aki inkább munkatársként, mint beosztottként tekintett az embereire. Ám a kísérletezés sosem volt a szíve csücske, ez a mostani, pedig kifejezetten rosszul sült el.
Cam remegett a dühtől. Arca kipirult, orrcimpái kitágultak, nagy, barna szemei villámokat szórtak. Egy szót se szólt, talán, mert nem is tudott mit mondani, de nem is volt rá szüksége. Hodgins, Daisy és Fisher ettől is épp eléggé lesújtva érezték magukat.
Cam megpróbált megszólalni, de nem járt sikerrel: értelmes szavak helyett csak valami morgás és sírás közötti hangeffektet tudott produkálni, ami nem is csoda, hiszen a Jefferson intézet általa vezetett részlegének egyik terme úgy nézett ki, mint egy atomtámadás helyszíne. Végül csak ennyit nyögött ki:
- A takarítók repesni fognak…

Súgó 4 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.11.19. 17:17 Esli Lool Ez a kísérletes rész haláli..:D Amit összeszenvedtek.:D  Tipikus Viasz ficc sok humorral és jókedvvel fűszerezve..:D Kíváncsi vagyok mi lesz még itt? Meg vajon h a fenébe lett meg az a hullaember..:D Várom a kövi részt :)

2011.11.14. 20:48 olvasó ez most egy tetemes számosságot meghatározó (vagyis nagy mennyiségű), mindenekfeletti sziporkaszivemes sámánlidérces besza...behu.... volt.. Méghogy ---hóhányók, méghogy ----mi a pálya és akkor a döfés ----Óh, szentséges kenguruvalag majd rá egy lapáttal a kitárulkozó fisherizmus.... jót röhögtem ismét, Fisher nagy kedvenc amint csak lehetőséged nyílik rá kérném a következő agymenést, vagyis KK

2011.11.14. 18:49 Sophie Hát ez a hóhányás hatalmas volt! Nem csalódtam benned Az egész lejátszódott a szemem előtt és valahogy kedvem támadt hóembert építeni Természetesen én a hármuk bénázási szintjét egyedül is tudnám produkálni, úgyhogy javaslom hogy egyszer gyere el velem hóembert építeni - garantáltan nem úszod meg szárazon!! Nagyon jó volt jókat röhögtem rajta És KK! Kíváncsi vagyok, ki az a "tag" akit Booth bekasztlizott.

2011.11.14. 18:22 bandrea Fetrengtem!!!! Annyira jó volt!!!Gratula!!!! KK!!!!!!!

1