Már legalább egy fél óra eltelt, mióta Ian Pazzo holtan esett a földre. Vége volt a rémálomnak. Vége volt a bizonytalanságnak. Nem kellett többé félni. Mégis az események nyomot hagytak a kis csapat tagjainak lelkében. Egyesekében mélyebbet, másokéban kevésbé mélyet.
Azonban ahhoz mindegyiküknek elég volt az utóbbi pár nap, hogy most egy szó nélkül tegyék a dolgukat. Cam elrendezte a sorozatgyilkos holttestének elszállítását, Sweets visszavonult az irodájába, hogy kiegészítse Pazzo profilját, Angela még befejezte az áldozatok aktáinak kiegészítését, Hodgins pedig segített neki.
Brennan és Booth pedig a kávézóban ültek. Egyikük sem ejtett egy szót sem a történtekről. Bones egy bögre teát tartott a kezében, és váltakozva bámulta a folyadék csillogó felszínét, a padlót és a vele szemben ülő FBI ügynök megnyugtató barna szemeit.
A pillanat azonban cseppet sem volt feszült. Nem a vihar előtti, hanem utáni csend: mikor az ázott falevelekről békésen cseppen le egy-két esőcsepp, mikor a nap első sugarai kibújnak a sötét felhők mögül, mikor az állatok és az emberek tudják, hogy vége, hogy ismét biztonságban vannak...
A férfi lelkét azonban még nyomta valami. Valami, amit ő tudott. Amiben biztos volt, ahogy abban is, hogy el kell mondania – akár hová is vezessen ez. Ahogy nézte a fáradt arcot, a csillogó kék szemeket, végiggondolta mindazt, amin keresztül mentek a napokban.
Az első áldozat – mikor Bones a Royal Dinerben próbálta megnyugtatni. A nő valószínűleg nem is tudja, mennyit jelentett...
A könyvbemutató, ami egyben élete legszebb és egyik legfájdalmasabb estéje volt...
A látogatása a nő lakásán... Vajon azóta mire jutott?
Cam szavai... Már nem is emlékezett pontosan, miket mondott. A lényeg úgy is az volt, amit ő, Booth mondott ki akkor az irodában – a vallomás.
- Bones. - szólította meg halkan a nőt, aki erre felkapta a fejét. - Az utolsó áldozat... Nem neked címezte. - mondta. Temperance arca értetlen kifejezést öltött. - Hanem nekem...
„B” betű... Mitől is volt olyan biztos benne, hogy neki szól?
- Miből gondolod? - kérdezte. Valahogy érezte, hogy e mögött több van. Nem tudta kikövetkeztetni, micsoda. Ahogy a Booth szemében feltűnő különleges csillogásnak sem tudott volna nevet adni...
- Mikor megláttam a testet a kocsiban... Akkor tényleg féltem. Mint előtte még soha... - mondta a férfi. Szíve a torkában dobogott. A pillanat még mindig kísértette.
- Én is féltem. - szólalt meg Brennan.
- Nem. Te csak megijedtél. - Tempe nem egészen értette, honnan tudná Booth jobban, mit érez ő... Mikor néha még maga sem tudja. Azonban csendben maradt, és várta a folytatást – a férfi pedig folytatta.
- Nem fogom hagyni, hogy elveszítselek, Bones... Megmondtam.
- Nem veszítesz el. Megmentetted az életem. Itt voltál, és úgy érzem... Most nekem is itt kell lennem neked. És ezt is akarom. - mondta lassan Temperance.
- Mint egy társ? - kérdezte Booth.
- Nem. - felelt Bones. Még nem tudta megfogalmazni, mit is érez, vagy hová akar kilyukadni. Csak kimondta, ami a szívén volt... - Nem hiszem, hogy a társak ilyenek, mint mi. Egy partneri kapcsolaton nem kell gondolkodni. Csak egyszerű érzések vannak. - igen érzéseket mondott... Kissé maga is meglepődött, de örült, hogy kimondhatja. - Ez nem egyszerű.
Egy kis szünet állt be a beszélgetésben. A pillanat, mikor egyikük sem tudta, mi lesz a vége. Elindították a kősziklát... És egyikük sem bánta.
- Az emberek félnek attól, amit nem tudnak megmagyarázni, amit nem értenek. Azt hiszem, én is féltem Booth. - kezdte ismét Brennan. - Még most is félek... Nem tudom, mit kellene tennem, vagy hogyan. Hogy mire vagy kire támaszkodjak. Azt gondoltam, hogy ha kitérek a dolgok elől, akkor azok is kitérnek előlem... De rájöttem, hogy nem én vagyok a játékmester.
Ismét kis szünetet tartott, míg kissé rendezte gondolatait.
- Ha nem oldottuk volna meg az esetet, csak mert féltünk tőle... Csak mert nem tudtuk, mi következik, mert érzéseket váltott ki belőlünk... Belőlem... Akkor cserben hagytam volna másokat, akik fontosak számomra.
- Soha nem vagy egyedül ebben a játékban. - szólt közbe Booth. Azonban Brennan meglepően gyorsan folytatta.
- Tudom. És most... Úgy érzem, ha nem nézek szembe a félelmemmel, azzal cserben hagylak téged. - kissé szomorkásan nézett a férfire. Kezdte érezni, hogy nem olyan könnyű kimondani ezeket a gondolatokat. Azonban a szikla elindult, és a gravitáció törvénye hat...
- Mi az, amitől félsz? - a döntő pillanat. Mindkettejük szíve őrült tempóban kalapált. Végül kimondta...
- A szerelemtől... - ismét csend.
- Én is félek, Bones. - mondta Booth. Temperance soha nem tudta volna elképzelni, hogy a nyíltszívű FBI ügynöknek bármilyen érzés kifejezése problémát jelentsen.
- Együtt kellene szembe néznünk vele... - hiszen ennek örült volna a legjobban. Minden, amit ketten próbáltak meg, sokkal jobban ment. Erőt adtak egymásnak. Mint mikor a gyilkost indultak elkapni...
… Booth kitartotta az öklét, és elmosolyodott. Bones visszamosolygott rá, és hozzákoccintotta a sajátját. Aztán lehunyta a szemét, és érezte, ahogy félelmei szertefoszlanak. Minden bonyolult és ijesztő érzés eltűnt, összeolvadt eggyé.
Ahogy az FBI ügynök ajkai ajkaihoz értek, és egymás kezét szorítva álltak a kávézóban, csak boldogok voltak. Egyszerűen boldogok.
A szikla pedig a hegy aljához ért, és olyan könnyedséggel huppant a tükörsima tóba, mintha csak egy tollpihe zavarta volna meg a vízfelszínt – hogy aztán ott folytassa útját, a csodálatos, ismeretlen világban...

Súgó 9 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.01.25. 17:57 Claire Már csak két rész lett volna belőle, amikor elmaradtam. Most viszont egyben elolvastam az egészet és azt kell mondjam, hogy tökéleteset alkottál megint.  A karakterek, a történetszál, az érzelmek... minden, tényleg minden olyan volt, mintha csak a filmet nézném.... Booth és Brennen pedig megküzdött az érzelmeivel és végül a gravitáció tényleg hatott... :) Azt hiszem, hogy amikor ficcet írunk, akkor a legnehezebb azt megfogílmazni, és azt formába önteni, ahogy a két főhős egymásra talál. Mert annyira különleges alkatok, személyiségek, hogy egyszerűen nem tudom soha, h most helyes mondatokat adtam-e a szájukba, vagy nem? Illik e hozzájuk, a kimondott szavak illenek-e ahhoz, ahogy ők a világot látják, ahogy egymással beszélnének, amilyen szavakat használnának? és Neked ezt is sikerült pontosan megfogni... mert nem egyszerű a lelkük.... KÖSZÖNÖM!!!! Nagyon tetszett az egész történet!!!

2012.01.14. 14:51 enci.2 Sophie... ez őületes, zseniális, extrahosszú és felettébb nagyszerű írás lett!! Nagyon tetszett hogy minden főbb karaktert az egész ficc során a felszínre emeltél, és mindig mást.. :) :) Oltári ahogy írsz és nagyon örülök hogy ismerlek.. :) :)  GRATULAA hozzá és KK!! :) :) u.i.: bocsi hogy iylen sokára olvastam..

2011.12.15. 13:57 Andreas Hoppe Szia Sophie!Most olvastam el az egész történetet egyszerre  ami annyiból jó volt,hogy nem kellett kivárnom a részek közötti időszakot.Nem mondhatok mást mint,hogy tökéletes volt.A történet zseniálisra,izgalmasra és fordulatosra sikerült.A karaktereket is teljesen eltaláltad,minden a helyén volt. Az egész totál hibátlan lett.Nagyon örülök,hogy olvashattam a művedet és,hogy bearanyozta a napomat .Sokszorosan gratulálok és köszönöm!!!!!!!

2011.12.05. 20:49 hullaviasz Sophie(ka) nem is tudom, hol kezdjem... najó, kezdem talán ott, hogy most nem kell Sophieka-znom, mivel olyan mély gondolatokat fogalmaztál meg ebben a részben is, és az egész történet folyamán is, amik egy nagyon érett emberre utalnak Kidolgozott volt a történet egy zseniális alapötlettel és fantasztikus karakterekkel, akiket megtartottál, olyanok voltak, mint amilyennek ismerjük és szeretljük őket, de mégis volt bennük valami plusz, valami Sophie-s Pontosan tudom, milyen az, amikor időhiányban vagy, nekem is jelenleg 3 történetet kéne kitalálnom, és ebből re még ötletem sincs, és akkor iskoláról, és alapvető vegetatív szükségletekről még nem is esett szó  Szóval tökéletesen megértem, hogy miért nincs időd, de azért teszek egy burkoltan célratörő induripöppencs megjegyzést: KMF

2011.12.05. 06:56 o.n. Nos hát kedves Sophie, mit is írhatnék a dicsérő szavakon kívül? Talán csak azt, hogy az egyetlen dolog, ami nem volt jó, hogy sokat kellett várnunk az egyes részek között ;) Természetesen megértem miért, hiszen látom nap mint nap, hogy ezer a dolgod, és erőn felül teljesítesz suliban, itt-ott, és még ficíróként is, azonban egy ilyen fantasztikus történetnél már az 5 percet meghaladó várakozási idő is soknak számít :D Az alapötlet ismét zseniális volt, a kivitelezés gyönyörű. Megmaradtak a karakterek, pedig a legnagyobb félelmük megírásához tényleg bele kell mászni a lelkükbe. És néha olyan mondatokat adtál nekik (dőlt betűvel... amiket utólag kell újra kikeresgetnem és megformáznom, de megéri, nagyonis megéri... szóval ha kihagytam valamelyiket, csak szólj, és javítom...), hogy csak pislogtam, ültem döbbenten a monitor előtt, mert a kimondott szavaiknak és a gondolataiknak olyan súlyuk volt, hogy az letaglózott rendesen. Köszönöm neked ezt a sírós-nevetős-izgalmas-romantikus írást :)

1 | 2