|
o.n.: Karácsonyi hópehely-csodák (FFF-CE)
Ajánló
Szeretettel ajánlom ezt a történetet mindazoknak, akikkel nyáron és ősszel együtt vártuk a Bones 7. évadát: Danny, olvasó, Angela, Boxi, Moncsy, Claire, Sophie, Esli, enci.2, Boxa, hullaviasz, Virág, bandrea, zsófika, TandSBooth, palanna. Számomra ajándék volt minden veletek eltöltött pillanat. A Bones-univerzum ezen kis része az én ajándékom nektek.
Külön köszönet illeti meg Susukét. Ő tudja, hogy miért :)
Boldog Karácsonyt!
o.n.
1. fejezet
A Royal Dinerben ült a fiával és a lányával. Szótlanul tartotta kezében a kávéscsészét, érezte, ahogyan a meleg átjárja zsibbadt ujjait. Ebben az évben különösen hideg volt a tél, a jeges szél a csontjáig hatolt mindenkinek, aki az utcára merészkedett. De ez a nap végre más volt, mint az eddigiek: hajnalban hullani kezdett az idei első hó.
A kislánya csillogó szemekkel bámult ki az ablakon, ámulva figyelte a kavargó hópelyheket, melyek puha, fehér takarót borítottak a városra. Önkéntelenül elmosolyodott, ahogy ránézett, de abban a pillanatban eszébe jutott a közeledő Karácsony és a vele járó megannyi, megoldásra váró probléma. „Családi ünnep” – visszhangzott a fejében újra a jól ismert szólam. Hát persze. Könnyen mond ilyeneket, akinek átlagos családja van.
Úgy tűnt, a fiának a gondolatait is hasonló irányba terelte a hóesés. Ő már nagyobbacska volt, de azért ilyenkor még magával ragadta a varázslat. A karácsonyi csoda része volt az is, hogy az első havas napon a Mikulás útnak indul a városban hatalmas szánján a kilenc rénszarvassal. A fiának egyetlen vágya volt, amit most hangosan meg is fogalmazott:
- Ugye idén végre felülhetek a Mikulás szánjára? Kérlek…
Ötlete sem volt, mit mondjon erre, mert nem akart olyat ígérni, amit egyáltalán nem biztos, hogy be tud tartani. A választól azonban ezúttal megkímélte a mobilja csörgése, ám mire letette a telefont, még nehezebb helyzetben volt, mint a hívás előtt. Ugyanis addigra már tudta, hogy egy hullát találtak a Mikulás szánjának csomagtartó részében.
- Anya! Valami baj van?
Ahogy felnézett, a fia gyanakvón fürkésző tekintetével találta szemben magát. Halványan elmosolyodott, hisz oly jellegzetes volt ez az arckifejezés, ez a hangsúly, ez az érzékenység, amely folyamatosan a környezetére volt hangolva. MJ születésétől nyilvánvaló volt, hogy az apai nagymamájától örökölt mindent. Csak kezelni nem tudta még. Különben már rég megértette volna az apját is, és nem haragudott volna rá.
Nehezére esett hazudnia neki, de nem akarta az egész napját elrontani, hiszen annyira várta már a hóesést és a Mikulás szánkóját. Épp elég lesz, ha délután tudja csak meg, hogy a laborban kell hagynia őt és a testvérét ahelyett, hogy a várost járhatnák. Összeszedte minden színészi képességét, és könnyednek szánt hangon, ügyelve rá, hogy a kisfiúnak ne tűnjön fel semmi, megszólalt:
- Nincs. Csak a munkahelyemről hívtak. Idd meg a tejet MJ, elkésel a suliból.
A gyerek engedelmesen megfogta a poharat, ő pedig, hogy ne kelljen a szemébe néznie, gyorsan felállt, megkerülte az asztalt és elkezdte felöltöztetni a kislányát. Mire Caroline-ra az összes ruha rákerült, MJ is végzett és felkapta a kabátját.
- Mehetünk.
Miután letette a gyerekeket az iskolánál, továbbhajtott, amíg oda nem ért az épületegyütteshez, amelyet már több, mint 10 éve építtetett, és amely egyedülálló látványosságnak számított Washington D.C.-ben. Számára pedig az álmai megvalósulása, és egyben a második otthona volt. „A Mikulás háza” – állt a kapu felett cirkalmas betűkkel, közvetlenül alatta pedig egy Albert Einstein-idézet kapott helyet.
Nem látott helyszínelőket, feltételezte, hogy hátul vannak a rénszarvasok istállójánál, ahol a Szán is áll. Ennek örült, hiszen az aznapra bejelentkezett gyerekcsoportok közül néhány már meg is érkezett. Látta, hogy minden csoportot egy-egy manójelmezes kollégája kalauzol a Kézművesház, a Mesejátszótér, a Manókonyha vagy a Korcsolyapálya felé. Úgy tűnt, a manók remekül kezelik a helyzetet, hogy a gyerekek semmit se érzékeljenek a háttérben zajló nyomozásból. Összeszokott, profi kis csapat dolgozik itt, nyugodtan rájuk hagyhatott bármit, így hát kiszállt a kocsiból és az épületeket megkerülve az istálló felé vette az irányt.
A rénszarvasok kifutója felbolydult hangyabolyhoz hasonlított. A tucatnyi hivatalos autó között helyszínelők, ügynökök, laborosok jöttek-mentek sietve. Átvágott közöttük és már épp a kordon alatt igyekezett átbújni, amikor észrevette az ismerős öltönyös alakot.
- Asszonyom, ide most nem mehet be – állította meg egy biztonsági őr. Hirtelen nem is tudott mit válaszolni neki, ám akkor az öltönyös fiatalember hátrafordult és meglátta őt.
- Beengedheted, ő vezeti a helyet – szólt oda a biztonsági őrnek, aki erre nyomban félreállt az útjából.
Az FBI-ügynök zsebre tette a noteszt, amibe eddig jegyzetelt, majd odasietett hozzá és mosolyogva ölelte meg:
- De örülök, hogy látlak, kishúgom!
- Parker! Mi folyik itt? – riadtan tekintett körbe. Ez rosszabb volt, mint amire számított.
- A biztonsági főnököd fura szagot érzett, amikor ma reggel jött a szokásos hétfői ellenőrző körútjára. Kinyitotta a Szánt és oszló emberi maradványok voltak benne.
- Danny találta meg a hullát? – kérdezte megborzongva.
- Igen, és rögtön értesítette a rendőrséget. Mivel a helyszínelők hamar megállapították, hogy gyilkosság történt, az ügy az FBI-hoz került.
- Ha te vagy a kirendelt nyomozó, akkor itt van… – végig sem mondhatta, kire gondol, amikor a háta mögül meghallotta a hangját.
- Addison.
Lassan fordult hátra. Egyenesen belenézett a férfi barna szemeibe, de bármennyire is próbálta megőrizni higgadtságának maradékát, a térde megremegett, a hangja elcsuklott, és nem volt több egy erőtlen suttogásnál:
- Michael…
- Addison! Addison, várj! – kiabált utána Michael, de hiába, a nő már el is tűnt a kavarodásban. A férfi nem ment utána. Csalódottan horgasztotta le a fejét. – Csak beszélni szerettem volna veled… – dünnyögte halkan.
Parker a sógora vállára tette a kezét.
- Ne hibáztasd magad – mondta neki vigasztalásképpen.
- Nem tudom, miért csinálja ezt – csattant fel Michael keserűen.
- Túl sokat örökölt az Édesanyjától – magyarázta Parker, talán századjára már. – Jólelkű és empatikus, mint az apánk, és nagyon szeret téged. De a lelke mélyén még mindig retteg az elköteleződéstől és az ezzel járó veszélyektől, és ez a kettősség rémiszti meg. Nagyon nehéz neki két ennyire különböző személyiség jellemvonásait összeegyeztetni. Számára minden nap egy újabb harc, és bár erős, mégis szüksége van az egyedüllétre. Hagyj neki teret…
- Szeretem. Ilyennek, amilyen. És annyira hiányzik…
- Tudom. És ő is tudja, hidd el.
A két férfi beszélgetésének a törvényszéki antropológus-csapat érkezése vetett véget. Odavezették Wendellt és Daisy-t a hullához, és Parker nyomban elővette a noteszét, hogy felírja a megállapításaikat.
- Az áldozat nő. A 20-as évei elején járhat – jelentette ki Daisy.
- A halál oka a fejet ért tompa trauma – tette hozzá Wendell, amint megemelte a koponyát és vetett egy pillantást a tarkó sérülésére. – A bomlás mértéke alapján úgy becsülöm, körülbelül két napja halhatott meg.
- Vagyis szombaton reggel – mondta Parker, amint lejegyezte az időpontot. – Megkeresem Addisont és elkérem tőle a munkabeosztást.
- A további vizsgálatokat a laborban végezzük el. Már visszük is a maradványokat, utána a technikusoké a tetthely – nézett Daisy Michaelre, aki bólintott és elindult, hogy hívja az embereit és előkészítse a felszerelést.
Parker az emeletre sietett, de az irodában Addison helyettesét, Laurát találta, aki épp a beosztást szervezte át az új munkatársukkal, Angelával.
- Ezt a két csoportot összevonhatjuk Ashley-hez, és akkor ki tudjuk hagyni az Istállót. A nyugdíjasokat pedig adjuk Andy-nek, ő jól ért hozzájuk – Angela gyorsan beszélt, miközben tekintete ide-oda cikázott a monitoron megjelenített térképen. Laura néhány kattintással rögzítette a javasolt változtatásokat, majd megnyugodva sóhajtott fel:
- Kösz, így jó lesz. Örülök, hogy idejöttél dolgozni, sok területen jól jön a segítséged.
Angela felnevetett:
- Ne örülj túl korán, én sosem maradok sokáig egy munkahelyen. Ilyen a természetem, pörgök ezerrel. Pár hónap és továbbállok, de addigis számíthatsz rám bármiben – ekkor vette észre az ajtóban álló és őket figyelő FBI-ügynököt. Angela felvonta a szemöldökét. – Nocsak, ezt az állcsúcsot ismerem. Te Addison bátyja vagy, igaz?
- Igen – bólintott Parker. – És épp a húgomat keresem.
- Ma még nem láttam – szólt Laura. – Tudok valamiben segíteni?
- Szükségem lenne a hétvégi beosztásra, különösen a szombatira. Ki tudnád nyomtatni nekem?
- Természetesen, csak egy pillanat – Laura máris szapora gépelésbe kezdett, Angela pedig késlekedés nélkül az ajtó felé indult.
- Megkeresem Addisont – mondta Parkernek, és amikor elhaladt mellette, egy cinkos kacsintással hozzátette: – Kamaszkorom óta odavagyok az apátokért. Nála jobb pasit még nem hordott a hátán a Föld – kacagása még sokáig hallatszott a folyosóról. Parker döbbent-büszke fejjel nézett utána. Laura észrevette az elképedését, és elmosolyodott.
- Nem ismerted? – nem kellett várnia Parker válaszára, az arcára volt írva. – Pedig Addisonnal már régóta összejárnak. Bár az is igaz, hogy az is rég volt már, amikor te utoljára itt jártál. A Meseház új Hóesés-szobáját még nem is láttad.
- Nem, Lulu, valóban nem… – ocsúdott fel lassacskán Parker. – Michael megmutatta, miket tervezett bele, de aztán Addison megint…
- Tudom – bólintott a nő megértően. – Gyere, itt a beosztás.
Angela tudta, hol keresse újdonsült főnökét. A liftet gondosan elkerülve átment a kis lépcsőházhoz, amit leginkább csak a Mikulásházban dolgozók használtak. Levette a magassarkúját, hogy ne kopogjanak a léptei, és halkan surranva, mint egy kisegér, felfelé osont a lépcsősorokon. Hamarosan rá is talált Addisonra. A nő sírt. Angela melléült és átkarolta a vállát.
- Szedd össze magad – mondta neki pár perc elteltével. – Igyál egy jó kávét. A gyerekeknek szükségük van rád. A sajátjaidnak meg pláne. Ne hagyd őket cserben.
Addison lassan letörölte a könnyeit. Gyűlölte, ha hirtelen kiszámíthatatlanul alakulnak a dolgok. De nem adja fel. Sosem adja fel. A délelőttje megint a feje tetejére állt, de megoldja. Mindössze annyit kell tennie, hogy higgadtan átgondolja, mik a teendői a megváltozott helyzetben.
Mély levegőket vett és nyugalmat erőltetett magára. Michael ismeri a terepet, az általa vezetett helyszínelő-csapatnak leginkább arra lesz szüksége, hogy ne háborgassák őket. Parker minden bizonnyal sorban ki fogja hallgatni a kollégáit. Aki épp kiesik, azt helyettesíteni kell, mert a csoportok nem maradhatnak kísérő nélkül. Tájékoztatnia kell az embereit arról, ami történt és hogy mire számítsanak, és ellenőrizni kell, van-e olyan, aki nem vette fel a munkát, hiszen nem történt betörés, így az áldozat valószínűleg házon belüli ember.
Most már, hogy tisztán látta maga előtt a soron következő teendőit, sokkal könnyebben tudott összpontosítani.
- Küldj egy körsms-t kérlek, fél óra múlva tartok egy értekezletet. Aki épp nincs csoporttal, azt a tárgyalóban várom – kérte Angelát.
Az emeleti tárgyalóterem hamarosan megtelt. Csak hárman hiányoztak az aznap délelőttre beosztott emberek közül: Claire a Kézművesházban tanítgatott épp egy csapatnyi nyolcévest a pasztellezés alapjaira. Sophie és egy kisebb csoport a Manókonyhában tevékenykedtek: mézeskalácsot és diós-csokis muffinokat sütöttek. Andy nyugdíjasai pedig épp az értekezlet kezdetekor érkeztek meg, ámuldozásuk behallatszott a tárgyalóba.
Addison megköszörülte a torkát, mire a jelenlévők mind ránéztek.
- Bizonyára mindannyian hallottátok már, hogy mi történt, de azért röviden összefoglalnám. Danny reggel egy holttestet talált a Szánban. A maradványokat már elszállították, a helyszínelők most vizsgálják át az Istállót, oda még órákig, sőt talán napokig nem mehetünk be – A mellette álló férfira mutatott. – Aki még nem ismerné, ő a bátyám, Parker Booth különleges ügynök az FBI-tól. Ő vezeti a nyomozást. Kérlek benneteket, hogy mindenben működjetek együtt vele. Köszönöm.
- Az áldozat azonosítása folyamatban van – tájékoztatta a dolgozókat Parker. – De nagy valószínűséggel sajnos itteni emberről van szó – tette hozzá, mire az arcok elsápadtak.
- Szeretnék kérni két embert, aki végigtelefonálja az összes kollégánkat – szólt Addison. Lyvia és Mary nyomban egymásra néztek és egyszerre jelentkeztek a feladatra. – Parker mindannyiótokkal beszélni fog a délelőtt folyamán, így kellene valaki, aki Jolly Jokerként beugrik a megüresedő helyekre.
- Vállalom – mondta rögtön Viyas, az egyik legfiatalabb, de annál lelkesebb kollégájuk. Arca most szokatlan módon komoly maradt, pedig ő a vidámságáról és a különleges humoráról volt közismert a Mikulásházban.
- Rendben – nyugtázta Addison. – Lulutól mindenki vegye át a megváltozott beosztást. Amint megtudunk valamit, értesítünk benneteket. Köszönöm a figyelmet.
- Van egy perced? – nyitott be Addison Claire-hez.
- Persze – válaszolta a megszólított, de még mielőtt felállt volna az asztaltól, bátorítóan rámosolygott a mellette ülő gesztenyebarna hajú, szemüveges kislányra. – Jól van Vivien. Így folytasd, ügyes vagy. Mindjárt jövök.
Pár lépésnyire eltávolodtak a gyerekektől, hogy ne hallják őket.
- Megnéztem a Szánt – tért a lényegre kapásból Addison. – A teljes hátsó részét le kell cserélni. Ugyanilyen formájúra szeretném hagyni, mint a mostani, csak a festésén változtatnék. Tudnál készíteni egy látványtervet?
- Természetesen. Rajzolok egy skiccet, amint lesz egy cseppnyi időm.
- Kösz. Arra gondoltam, hogy akkor már a manójelmezeken is lehetne kicsit újítani. Évek óta ugyanazokat használjuk. Egységes dizájnt kellene kialakítani a Szánéval.
- Jó ötlet.
- A jelmezkészletet Sophie kezeli, beszéljetek össze. Aztán majd Angela megmondja, mit tudunk kigazdálkodni a költségvetésből.
- Oké.
- Itt minden rendben?
- Igen. A kockacukor, amiből a mécseseket készítjük, már fogyóban van, és szeretnék porcelán-tollakat is venni. Színes ceruzából és ragasztóból pedig sosem lehet elég…
- Írd össze, ami kell, és add oda Lulunak, amint tudok, hozatok mindent.
- Jó.
- Megyek is tovább, nem zavarlak – köszönt el Addison és újra kilépett a hóesésbe. Fázósan húzta össze magán fekete kabátját, miközben átvágott az udvaron. A hópelyhek ráültek a vállára, hajára, de még a szempillájára is odatévedt néhány. Türelmetlenül söpörte le magáról a természet apró jégcsodáit, hiszen most épp a férjét és a fia reggeli kívánságát juttatták az eszébe.
2. fejezet
MJ duzzogva hallgatott a kocsi hátsó ülésén, miközben a Jeffersonian felé közeledtek. Caroline békésen dudorászott. Őt nem zavarta annyira, hogy megváltozott a programja. Bárhol jól tudja érezni magát. Aznap pedig különösen boldog és elégedett volt, mert délelőtt az iskolában a Mikulás házát festették le, és a tanítónő megdicsérte az ő munkáját. A kislánynak egy-egy ilyen apróság is elég volt, hogy az egész napját bearanyozza.
- Miért nem Angie nagyi fog vigyázni ránk? – kérdezte MJ még mindig dühösen.
- Most mondom el harmadszor, kisfiam – sóhajtott Addison. – Neki most sürgős munkája akadt. Temperance nagyi ráér. – Ez igaz is volt. Angie a náluk talált áldozat arcát rekonstruálta. Parker nemrég telefonált a húgának, hogy menjen be a laborba, nézze meg, tudja-e azonosítani.
MJ bosszúsan mordult fel.
- Nem szeretem, ha nála hagysz minket.
- Én igen – kapcsolódott be most Caroline is a beszélgetésbe. Hangja, mint mindig, kissé álmodozó volt. – Annyi szép könyve van és érdekeseket válaszol, ha kérdezek tőle valamit.
- Egész délelőtt suliban voltam, semmi kedvem még délután is könyveket nézegetni...
- Nekem van – mondta a kislány vidáman.
- Kösz, Caro – mosolygott rá Addison. Ekkorra odaértek az Intézethez, kiszálltak a kocsiból és a törvényszéki labor felé vették az irányt. – Vigyázz a húgodra MJ, jó?
- Vigyázni fogok, Anya. Szeretlek – válaszolta komolyan a kisfiú. Addison szeme sarkában egy könnycsepp jelent meg, és gyorsan átölelte a fiát.
- Én is szeretlek, kicsim.
- Azért beköszönhetünk Angie nagyihoz? – kérdezte reménykedve MJ.
- Persze. De ne zavarjátok sokáig.
A két gyerek boldog ujjongással rohant végig a folyosón. Addison az ellenkező irányba indult el.
- Szia, Anya – köszönt be félénken az irodába. Közben átvillant az agyán, hogy megint hetek óta nem látták már egymást.
- Addy! – kiáltott fel meglepődve Tempe, ahogy felnézett, és észrevette az ajtóban álldogáló lányát. – Parker szólt, hogy valószínűleg bejössz délután, de nem gondoltam, hogy ilyen korán itt leszel.
- Igen... Carot és MJ-t hoztam. Maradhatnának pár órát?
- Tudod, hogy bármikor. Te nem maradsz?
- Vissza kell mennem... a munkahelyemre – szerencsére még időben eszébe jutott, hogy ne mondja ki a „Mikulásház” elnevezést. Eleget vitatkoztak már az Anyjával a munkája miatt, és bár az évek során Tempe már jobb híján beletörődött, hogy lánya ezt a hivatást választotta, azért a témát még mindig kerülték.
- Rendben. Épp a napokban érkezett néhány...
- Anya, kérlek – szakította félbe Addison, azonnal kiszúrva Tempe jellegzetes arckifejezését. Csak akkor nézett így, ha több száz, vagy több ezer éves leletekről esett szó. – Ne tömd tele a fejüket mindenféle tudományos cuccal, mint annak idején az enyémet.
- Csak azt szerettem volna, hogy kihasználd a képességeidet, Addy.
- Én nem vagyok olyan tudós-alkat, aki már óvodás korában mikroszkóppal játszik, mint a volt kollégád, aki után elneveztél… – csattant fel. – MJ és Caro sem azok. Én mindössze azt szeretném, ha gyerekek lehetnének. Csak beszélgess velük az állatokról, földrészekről, meg ilyesmikről, jó?
A kínos csendet, ami ezután következett, Caroline érkezése törte csak meg. A kislány hangos örömkiáltással ugrott nagyanyja nyakába. A bátyja kissé félszegen lépett be a nyomában az irodába. Addison sietve elköszönt, és ment, hogy megnézze a koponyarekonstrukció eredményét.
- Kathy. Ez Kathy – ismételgette elhűlve, amikor meglátta az arcot az Angelatron monitorján. – Olyan fiatal volt… Csak négy hónapja vettem fel…
- Milyen beosztásban dolgozott? – kérdezte Parker, aki épp ekkor érkezett, hogy érdeklődjön az eredményekről.
- A rénszarvasokkal foglalkozott, és az Istállót tartotta rendben.
- Egyedül?
- Nem… nem. A barátja, Reichs… együtt jöttek hozzánk dolgozni.
- És hol van most ez a Reichs?
- Kivett pár szabadnapot. Montrealba utazott a hétvégére. Te jó ég… lehet, hogy még nem is sejti, mi történt Kathy-vel, csak ma reggel ért haza, és ráadásul szabadnapos… Visszamegyek a Mikulásházba, és felhívom…
Addison hátra sem nézve távozott. Teljesen megrendült fiatal kolléganője váratlan, tragikus halálától. Angie és Parker némán néztek egymásra, amikor négyszemközt maradtak. Az FBI-ügynök ezután felment a törvényszéki emelvényre, ahol Wendellt találta szorgos munkában.
- Az áldozatot egy vastag, csőszerű tárggyal vágták fejbe. Az ütés betörte a koponyáját. Még dolgozom a gyilkos fegyver azonosításán – kezdte az antropológus a beszámolót. – Emellett többszörös töréseket találtam a bordákon, zúzódásokat a medencén és a térdeken, és mindkét válla kificamodott. Ezek halál utáni sérülések, akkor keletkezhettek, amikor a nő testét a Szánba tuszkolták.
- Képes lehetett erre egyetlen ember?
- Igen, végülis igen. Ha nagyon erős. A csomagtér magasan van, fel kellett emelnie az élettelen testet, és ez nem könnyű feladat.
- Értem, köszönöm. Van valami hír a toxikológiáról?
- Nemrég jöttek meg az eredmények – lépett a monitor elé Wendell és kikereste az e-mailt. – Minden értéke negatív. Se drog, se alkohol, se gyógyszerek. Semmi rendellenes érték. Ezzel összhangban van a lágyszövetek vizsgálatának eredménye, miszerint nincs jele szexuális, vagy bármilyen bántalmazásnak. Szúrt, vagy lőtt sebnek sem.
- Tehát mindössze egy fejre mért ütés végzett szegény lánnyal…
- Igen.
- De vajon kinek volt oka megölni őt, és miért? – tűnődött Parker.
A Halál színe talán mégsem a fekete. Sokkal inkább a fehér. A Halál nem kiszámíthatóan érkezik, mint az éjszaka, hanem éppoly váratlanul, mint a hóesés. Nem eltünteti, hanem tisztává varázsolja a körülöttünk levő világot. Az ember óvatosabbá válik tőle, próbálja újra megtalálni a számára fontos dolgokat, felismerni a megváltozott környezete eredeti alakját. A Halál, akárcsak a havazás, arra készteti az embereket, hogy segítsenek egymáson, tartsanak össze. Lassítsanak egy kicsit rohanó életükön és elmélkedjenek el a múlandóságról. Igen, a Halál színe a fehér.
Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg Addison fejében, miközben a piros lámpánál állt és a kocsi szélvédője előtt szeszélyesen kavargó hópelyheket figyelte. Ám a lámpa hamarosan zöldre váltott, és a mögötte álló autósok türelmetlen dudálása ráébresztette, hogy tovább kell indulnia. Lassan hajtott a Mikulásház felé, és lélekben megpróbált felkészülni az előtte álló telefonbeszélgetésre.
Az íróasztalán egy lista várta, amit Laura nyomtatott ki neki a Claire által kért kézműves kellékekről. Addison nagyot sóhajtott, félretette a listát, kikereste Reichs mobilszámát és a kezébe vette a telefonkagylót. A beszélgetés végére megint teljesen összeszorult a szíve. Közölni egy fiatal férfival, hogy elvesztette a szerelmét, ráadásul a nő gyilkosság áldozata lett… embert próbáló feladat. Hogy elterelje a figyelmét kicsit a történtekről, elment beszerezni a listán szereplő eszközöket a B&Zs-hez, ami a város legjobban felszerelt nagykereskedése.
A Mikulásházba visszatérve Parker várt rá. Gondterheltnek tűnt.
- Elakadtam a nyomozással, Addison. Nincs semmi nyomunk.
- Majd lesz, Parker. Mindig találtok valamit.
- Igen, persze – bólogatott az ügynök. – Csak féltelek. Tudod, mit szokott Apa mondani a gyilkosság indítékáról…
- Pénz, vagy szex – a nő szája sarka alig észrevehetően mosolyra rándult.
- Most csak ezen tudok elindulni, semmi más nincs a kezemben. És ebben az esetben úgy tűnik, a pénz lesz az. Amíg odavoltál, Angela megmutatta a könyveléseteket. Az utóbbi hónapokban elég szép összeget gyűjtöttetek össze.
- Azt tervezem, hogy Karácsonyra odaadom az egészet a Gyermekkórháznak, hogy korszerűsíthessék belőle az orthopédiai részleget.
- Erről kinek volt még tudomása?
- Minden munkatársunknak. Nem volt titok előttük. Gondolod, hogy emiatt…
- Igen. A jelek szerint valaki megpróbálta kívülről feltörni a számítógépes rendszereteket, de azután rájött, hogy ez csak az irodádban található gépről lehetséges. Ezért szombaton reggel, amikor Kathy jött megetetni a rénszarvasokat, besurrant utána az ajtón…
- És amikor szegény lány észrevette, leütötte őt… Ez borzalmas, Parker.
- Az is elképzelhető, hogy Kathy maga engedte be. Külsős ember nem hinném, hogy tudott volna a pénzről.
- Nem, megkértem a kollégáimat, hogy tartsák házon belül az információt… – Addison szava elakadt, amikor rájött, hogy mire céloz a bátyja. – Ezzel azt akarod mondani, hogy az egyik munkatársunk a gyilkos?
- Nagyon úgy tűnik. Mindenesetre az ügy lezárásáig nem maradhatsz egyedül.
- Jajj, Parker, ne csináld már, tudok vigyázni magamra… – tiltakozott Addison.
- Ebben nem nyitok vitát. Sweets bácsi pszichológiai profilja szerint a gyilkos egy mindenre elszánt pszichopata. Akár rád is támadhat, hogy megzsaroljon a pénzért.
- Jól van, na… – szólt a nő beleegyezően, látva Parker aggódó tekintetét.
- Megkértem Laurát, hogy hadd aludjanak nála a gyerekeid. Értük megy a laborba. Én pedig veled maradok.
- És amúgy… még mindig nem szoktál le a Sweets bácsi megszólításról?
- Nem – nevetett fel Parker. – Tudod, Apa miatt…
- Mit tudsz erről a Danny-ről? – kérdezte Parker, miközben a vacsorát készítették.
- Nem sokat – felelte Addison eltűnődve, és bátyja felé nyújtott egy nagy darab sajtot. – Ráreszelnéd ezt a makarónira, kérlek?
- Ahhoz, képest, hogy ő a biztonsági főnököd…
- Zárkózott ember, keveset árul el magáról. De a munkáját nagyon érti. Azt gondolod, hogy talán köze lehetett mindehhez?
- Elképzelhető. A fizikuma megfelel a gyilkosénak, és Michael csapata megtalálta az ujjlenyomatát az istálló zárja körül.
- Hát persze, hogy megtalálta. Ő a biztonsági főnököm, mindenhol ott van az ujjlenyomata…
- Rendben, de azért utánanézetek az anyagi helyzetének. Angie épp most keresi a Facebook-profilját.
- Sok sikert hozzá! – vigyorodott el Addison, ám ekkor megcsörrent a mobilja. – Lulu az… te jó ég, a gyerekek… – ijedt meg, amikor meglátta a nevet a kijelzőn. Villámgyorsan vette fel a telefont és pár pillanat alatt az arcára fagyott a mosoly.
Rövid, de heves vita után nekivágtak a városnak. Parker vezetett, bár a maga részéről nem titkolta, hogy inkább maradt volna a biztonságot nyújtó lakásban, minthogy átvergődjön a hóesésen egy rosszkedvű, de amúgy fizikailag sértetlen gyerekhez. Ráér másnap is. Addison azonban nem kötött kompromisszumot, ha a fiáról volt szó. Ha már Laura is azt mondja, hogy gond van, akkor azt mindenképpen komolyan kell venni. A gyerekeiért pedig ennél jóval többet is megtett volna.
MJ háttal ült neki, amikor belépett hozzá a szobába, azonban már a testtartásából is látta, hogy valami felzaklatta. A légzése gyors ütemű volt, a mozdulatai görcsösek. Caroline ezzel ellentétben háborítatlan nyugalommal tett-vett: lepakolt az ágyról és elkezdte felhúzni az ágyneműt, közben pedig vidáman dudorászott. Addison nem értette, mi történhetett, hiszen a két gyerek egész délután együtt volt a törvényszéki laborban.
- MJ, kicsim. Mi a baj? – guggolt oda hozzá, de nem kapott választ. Csak azt látta, hogy a kisfiúból majdnem kitör a zokogás. – Michael Jack, válaszoljál légy szíves, ha kérdezek tőled valamit!
A határozott hangnem sem vált be, Caro viszont abbahagyta a dúdolást és beszámolt a bátyja helyett a történtekről.
- Egész délután ilyen szótlan volt… – csicseregte. – Azóta, hogy a laborban megnéztük a rénszarvasos könyvet. Temperance nagyi azt mondta, hogy Rudolf igazából lány, mert a fiú rénszarvasok télen elhullajtják az agancsukat. És hogy a Szán, amit itt szoktunk látni a városban, nem is tud repülni, mert repülő szánok nincsenek.
Addison nem tudta, mit tegyen. Kezdje el megvigasztalni a gyerekeit, vagy hívja fel az anyját és veszekedjen vele egy sort. Mindkettőre erős késztetést érzett. Caroline azonban töretlen jókedvvel folytatta:
- De szerintem csak viccelt. Meg is mondtam volna neki, hogy biztos, hogy a Szán tud repülni, mert olyan csodálatos, hogy egész biztosan az északi-sarki manók tervezték. Hiszen egyetlen ember sem lenne képes ilyet építeni. De MJ megfogta a kezem és átvitt a nagyi irodájából a csontszobába. Azóta csak ül egy helyben és nem beszél.
- És te? Mit csináltál?
- Kihúzogattam a dobozokat és a csontokat nézegettem. Figyeld, mit tanultam! – odahúzta az anyja kezét a lábához és a térdkalácsára helyezte az ujjait. – Ez a patellám. Ez itt pedig a tibiám! – mutatott a sípcsontjára és büszkeségtől csillogó szemmel nézett Addisonra.
- Ügyes vagy, kicsim – dicsérte meg a nő a kislányt, akinek erre felragyogott az arca. Adott két puszit az anyjának, majd a fürdőszoba felé vette az irányt.
- A nagyi sosem szokott hazudni – jelentette ki MJ, amikor kettesben maradtak, és fürkésző tekintetével Addison szemébe nézett.
- Én sem fogok, MJ – a kisfiú szeméből erre kibuggyantak az első könnycseppek. – Egyetlen olyan ember van a világon, aki képes ilyen fantasztikus szánt tervezni. Az Apád.
- Apa? – kérdezte a gyerek a könnyeivel küszködve. – Apa készítette a Szánt?
- Igen, MJ.
- Honnan tudod te ezt?
- Én vezetem a Mikulásházat. Apád segített megtervezni, felépíteni és megalkotni az egész helyet, hogy az emberek, de különösen a gyerekek szívében ott lehessen a Karácsony csodája.
MJ egyik ámulatból a másikba esett.
- De miért… miért nem mondtad el ezt soha nekem? – kérdezte.
- Azt szerettem volna, ha magadtól jössz rá. Vagy legalábbis… a nagy részére – mondta Addison cseppnyi szomorúsággal a hangjában. A gyerek beleült az ölébe, szorosan hozzábújt és átkarolta a nyakát. Még mindig szipogott. – Szeretnél holnap eljönni velem a Mikulásházba?
- Igen, az nagyon jó lenne. Szeretlek, Anya – tette még hozzá.
- Én is szeretlek, MJ.
3. fejezet
Nem vágyott másra, csak egy kis nyugalomra maga körül. Feküdt az ágyon, beburkolózott a jó meleg takaróba, hallgatta a csendet és nézte, hogyan lepik be a feje felett levő tetőablakot a hópelyhek. Nem tudott elaludni. Félt, mint mindig, amikor különleges ösztönével megérezte, hogy változás előtt áll. Most is tudta, egész bensőjében érezte, hogy ez a hóesés komoly változásokat hozott az életébe. Csak azt nem sejtette még, hogy milyen sokat. Ám hamarosan erre is rájött, amikor felkelt és kiment a konyhába, hogy főzzön magának egy forró gyümölcsteát. A nappali kanapéján azonban Parker helyett Michaelt találta.
Szótlanul hallgatta férje magyarázatát, miszerint Hodgins a gyilkos fegyverről származó szilánkokat és a tettesre utaló rostszálakat talált Kathy koponyáján, Parker pedig azonnal bement a laborba, hogy megnézze az eredményeket. Michael és ő azt remélték, hogy pár órán belül visszajön, és titokban marad az éjszakai csere. Arra egyikük sem számított, hogy Addison felébred.
A nőnek hihetetlenül jól esett, hogy apósa és bátyja időt és energiát nem kímélve, még éjszaka is azon dolgoznak, hogy megoldják az ügyet, hiszen tudják, mennyire fontos ez neki. És jól esett Michaelt a lakásban tudnia. Igen, határozottan jó érzés volt, hogy nincs egyedül, bár hirtelen nem is tudta, hogy mit mondjon, vagy mondjon-e valamit egyáltalán, egészen addig, amíg a férfi, elértve Addison hallgatását, felajánlotta, hogy elmegy.
- Ne… – szaladt ki a nő száján önkéntelenül. A kezében megremegett a teásbögre. – Köszönöm, hogy itt vagy. Tényleg, köszönöm. Kérlek, maradj… – fejezte be bizonytalanul, de Michaelnek ennyi is elég volt. Odalépett hozzá, kivette a kezéből a bögrét és az asztalra tette. Azután átölelte a feleségét. Szavak nélkül is elmondták egymásnak, amit kellett. Mire Parker visszaért, Addison már békésen aludt Michael karjában a kanapén. Az FBI-ügynök is lefeküdt pár órára a vendégszobában. Nyugodt volt az álma, mert végre biztonságban tudta a húgát.
Hosszú idő telt el azóta, amikor Michael utoljára reggelit készített ebben a konyhában, most mégis olyan érzése volt, mintha csak tegnap lett volna. Az eszközök a megszokott helyükön voltak, a csészék ugyanarról a polcról mosolyogtak rá, mint régen, még az ő csorba bögréje is megvolt, amit MJ egyszer véletlenül leejtett. Persze azt készítette ki magának az asztalra, hiszen arra a vidám napra emlékeztette, amikor az eset történt. Michael most újra olyan boldog volt, mint akkor.
Amíg ettek, Parker mondta el, mit derített ki az éjjel. Hodgins elemzése szerint a gyilkos fegyver egy lapát nyele volt, ezért az ügynök kölcsönkérte Michael UV-lámpáját, fogta az apjától örökölt zseblámát és a Mikulásházhoz hajtott, nyomokat keresni az istállóban. Rá is talált a vérfoltos ásóra az istálló mögött, az egyik kukában pedig a feltételezett gyilkos vérfoltos kabátjára. Addisonnak elég volt egy röpke pillantást vetnie a ruhadarabra, máris tudta, hogy kié. Az új információ megdöbbentette.
- Reichs… Reichs – ismételgette. Alig akarta elhinni. – De hát mi történhetett? Hiszen szerették egymást…
- Még nem biztos, hogy ő volt – szólt Parker. – De behozatom és kihallgatjuk. És ellenőriztetem az alibijét.
Úton a Mikulásház felé Addison és Michael a rádiót hallgatták. A hírekben persze sok szó esett arról, miért nem indult még el a Mikulás a Szánon. A PR-összekötőjük, Flower a megszokott profizmusával fogalmazta meg a sajtónak kiadott nyilatkozatokat, így Addison megnyugodhatott. Amikor megérkeztek, látta, hogy két fiatal kollégája, Bogsy és Moncsy épp a rénszarvasokat járatják meg. Az állatok orrából egyenletes időközönként tört elő a pára a kinti hidegben. Még mindig esett a hó.
Viyas a Mesejátszótéren azon munkálkodott, hogy egy gigantikus hóembert tapasszon össze néhány kipirult arcú gyerek segítségével, ám az építmény minduntalan ledőlt, pedig a srácok nagyon igyekeztek az instrukciók szerint megtartani. Viyas lelkesedése nem csökkent.
- Gyerünk fiúk, ha ez sikerül, hivatalosan is kiérdemlitek a megtisztelő „Hóhányó” címet! – biztatta a gyerekeket, akik erre újult erővel vetették bele magukat a pakolásba.
A bejelentkezési pultnál N-Tsi és Ashley beszélgettek.
- Woodoo – mondta Ashley cinkos mosollyal, amit valószínűleg csak N-Tsi értett, de ő a jelek szerint nagyonis, mert rögtön rávágta:
- Csak vigyázz, nehogy egy mesterlövész legyen a tetőn! – ezen aztán nagyot nevettek mindketten.
- Sziasztok – köszönt rájuk Addison. – Hogy vagy, N-Tsi? Vérnyomásod rendben?
- Igen – válaszolta a megszólított. – A legutóbbi mérésnél jók lettek az értékeim.
- Ennek örülök.
- Addison, szerintem meg kellene vennünk az eladó telket a szomszédban – javasolta Ashley. – Arra gondoltam, építtethetnénk ott egy focipályát.
- Remek ötlet! Majd szólj rám a legközelebbi értekezleten, oké?
- Oké.
- Köszi.
Addison továbbindult az irodája felé, Michael pedig elment megkeresni Sophie-t, hogy megbeszélje vele a közös projektjük, a színházterem kialakításának részleteit.
Eközben az FBI-nál Parker a tükör mögül figyelte első számú gyanúsítottját. Reichs feszültnek tűnt, bár ennek oka lehetett az is, hogy nemrég ölték meg a szerelmét. A fiatal ügynök tudta, hogy ha most ártatlanul megvádolja a srácot, akkor talán olyan mély lelki sebeket okoz neki, amelyek sosem múlnak el. Egy véres kabát nem bizonyít semmit…
Nehéz szívvel indult el a kihallgatószoba irányába, ám ekkor az Apjával találta szemben magát, aki a jelentést hozta Reichs alibijének ellenőrzéséről.
- Gondoltam, jól jöhet… – nyújtotta át fiának a papírt.
- Kösz, Apa! – derült fel Parker arca, amikor meglátta a jelentést, ami szerint a srác nem járt Montrealban. Sőt, el sem hagyta a várost. Parker már biztos volt a dolgában. – Ezzel most megszorongatom.
- Elkaptad – veregette meg büszkén Booth a fia a vállát nyitott tenyérrel.
- Csapatmunka volt – válaszolta Parker.
Reichs, ha nem is túl könnyen, de végül mindent bevallott. A fejébe vette, hogy megszerzi a pénzt, amiről tudomást szerzett, és saját vállalkozásba kezd Kathy-vel. Ám a lány, amikor rájött minderre, megpróbált az útjába állni, a fiú pedig hirtelen felindulásból leütötte. Nagyon akarta azt a pénzt… Jobban, mint egy szerető és elfogadó társat. És ez tett tönkre mindent.
Dél is elmúlt már, amikor Parker végre felhívhatta a húgát és elmondhatta neki, hogy felgöngyölítették a szálakat, megvan a tettes. Booth ott volt mellette.
- Hogy viseli? – kérdezte a fiát, miután letette a telefont.
- Valami azt súgja, rendben lesz – válaszolta Parker titokzatos mosollyal.
- Nahát, te tudsz valamit?!
- Igen. Rendeződtek a dolgok Michaellel.
Booth szemében öröm csillant.
- A nap jó híre! – lelkendezett.
- Igen, erre inni kell.
- És az ügy lezárására is. Ma este, nálunk?
- Inkább Addisonnál. – kérte Parker. – Jó lenne, ha megint együtt lennénk. Az egész család.
- Meglátjuk… – felelte elgondolkodva Booth.
Ígéretéhez híven Addison az iskolából egyenesen a Mikulásházba vitte a gyerekeit. Caroline csodálattal járta végig egyik szobát a másik után, MJ pedig egészen más szemmel nézett mindenre. Végül mindketten bent maradtak a Hóesés-szobában. Addison az üvegajtó mögül nézte őket, amikor váratlanul mellélépett valaki.
- Addy?
- Anya?! – kiáltott fel meglepetésében. – Te… hogyhogy… hogy kerülsz ide?
- Gondoltam, megnézem a tetthelyet, hátha Daisy és Wendell kihagytak valamit. Mindig is szerettem a terepmunkát.
Addison fájdalmas fintort vágott.
- Igazából… ez csak egy ürügy volt, hogy láthassalak – bökte ki Tempe. – Úgy érzem, bocsánatot kell kérnem, amiért felzaklattam MJ-t.
- Úgy érzed? – hitetlenkedett Addison.
- Na jó, Apád mondta. De tudom, hogy igaza van.
- Ez is valami…
- Figyelj, én komolyan azt hittem, hogy MJ már tudja, hogy…
- Semmi baj, Anya – szakította félbe Addison. – Tényleg. MJ nagyfiú már, a szíve mélyén tudta az igazságot, csak még hitt a csodákban.
- És mi lesz most?
- Ezután is hinni fog – felelte Addison könnyed természetességgel. – Hinni fog a természet és a tudomány csodáiban. És a szeretet varázslatos erejében. Mert vagy abban hiszel, hogy a világon semmi sem varázslat, vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat. Nincs középút, és MJ az utóbbi csoporthoz tartozik.
- Ez nagyon szép gondolat.
- Albert Einstein szép gondolata. Ezt írtam ki a Mikulásház bejáratához is.
- Ohh… nem is láttam. Csak a „Tűz esetén értesítendő: Addison Joy Booth” táblát olvastam el – ismerte be Tempe. Addison szája mosolyra rándult.
- Nézd… nézd meg őket – mutatott a két gyerek felé, akik tágra nyílt szemmel, ámuldozva jártak-keltek a Hóesés-szobában. – Ezekért a pillanatokért megéri ennyit dolgozni.
- Sokáig… sokáig azt szerettem volna, hogy tudós legyen belőled – Tempe vallomása halk hangon érkezett. A szívéből szólt. Addison tökéletesen értette, mert a szívével figyelt rá. – És csak most látom, hogy tényleg az lettél… Te képes vagy becsempészni a csodát, a Karácsony csodáját az emberek szívébe… A felnőttekébe is. Még az enyémbe is… Ez a legnagyobb, legértékesebb tudomány, hiszen könyvekből nem tanulható meg.
- Jajj, Anya… - Addison egészen elérzékenyült. – Ne haragudj, hogy tegnap felhoztam Zacket. Tudom, mennyire szeretted…
- Nem haragszom.
- Elmesélek neked valamit, jó? Emlékszel még, amikor MJ kicsi volt, és megkérdezte tőled, mire való a fagyöngy, amit minden Karácsonykor kiakasztasz az irodádban?
- Emlékszem. Azt válaszoltam, arra, hogy eszembe jusson róla az a karácsonyi csókunk az Apáddal. És hogy ne felejtsek el hálás lenni, amiért Caroline annyit csintalankodott, hogy összehozzon bennünket. Eléggé mérges voltál.
- Még szép. Alig tanult meg beszélni, te meg ilyeneket mondtál neki… De tudod, aznap derült ki, hogy újra gyereket várok. És emiatt a történet miatt döntöttem úgy, hogy ha lány lesz, Caroline lesz a neve. Mert neki jelentős része volt abban, hogy megszülethettem én, és így a kislányom is. Én is hálás vagyok neki. De neked, és Apának még jobban.
Tempe arcán egy könnycsepp gördült végig.
MJ hamarosan észrevette őket. Addison intett neki, hogy jöjjön ki hozzájuk, Tempe pedig egy kis csomagot vett elő a táskájából és a gyerek felé nyújtotta.
- Hoztam neked valamit.
- Mi van benne? – a kisfiú a füléhez tartotta az ajándékot és óvatosan megrázta.
- Egy nagyító. Hogy megláthasd vele azokat a csodákat, amiket szabad szemmel nem tudnál.
- Köszönöm – mosolyodott el a gyerek bizonytalanul.
- Megmutassam neked a hópelyhek alakját?
MJ az anyjára nézett, aki bátorítóan bólintott.
- Menj csak, MJ. Hidd el, fantasztikusak. Nekem is Temperance nagyi mutatta meg a hópelyhek csodáját, amikor akkora voltam, mint te.
A kisfiú szeme felcsillant.
- Jó, akkor menjük – egyezett bele, ám elindulni már nem tudott, mert meglátott valakit feléjük közeledni, és földbe gyökerezett a lába. – Apa?
- Apuci! – hallatszott Caroline kiáltása, ahogy mindenkit megkerülve Michael felé rohant. A férfi felkapta és megpörgette a levegőben.
- Caro, Caro, kicsim!
- Képzeld Apa, bent voltunk a Hóesés-szobában!
- Na és, hogy tetszett? – kérdezte Michael, és MJ-re nézett.
- A Hóesés-szobát is Apád tervezte… – súgta Addison MJ fülébe, mire a gyerek arca felragyogott.
- Nagyon szép – lelkendezett Caroline.
- Meddig maradsz, Apa? – kérdezte komolyan MJ. Michael szeme Addisonra fordult.
- Ameddig csak szeretne – válaszolta a nő, miközben a férje mellé lépett és megölelte. MJ most már tényleg tiszta szívből mosolygott.
- Na jó, gyerekek – szólalt meg Michael nevetve –, ki jön velem szánkózni a hóesésbe? Bár most csak egy egyszerű kis fa szánkóm van, de az is jól csúszik.
- Én megyek – jelentette ki rögtön MJ.
- Igazán? – csodálkozott Caro. – Pedig múltkor azt mondtad, hogy te már csak a Mikulás Szánjára akarsz felülni.
- Csak Apa szánjára akarok felülni ezentúl – válaszolta MJ, és megfogta az apja kezét.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Te is ahogy itt mindenki a chatben az életem kitörölhetetlen részévé vált. Egy olyan résszé amit sohasem akarnék megváltoztatni...
Megríkattál, o.n. Ahogy elolvastam az ajánlást, már mosolyogtam. Aztán még jobban, mikor rájöttem, hogy Parker generációjának főszereplésével írtad meg a történetet - ugyanis én is ezt terveztem (a ficc persze ismert okokból elmaradt...) És amikor beléptünk a Mikulásházba, onnantól kezdve elvarázsoltál... Ahogy sorra beleírtál minket, Angela jelenete - ami annyira ő volt, hogy szinte magam előtt láttam, és mindemellé egy ennyire imádnivaló családi szál Michaellel, Brennannel és Addyvel - büszke voltam amikor rájöttem hogy Zachről van elnevezve - és igazam lett. A Caroline-os kis sztori is édes. 
Egyszerre adtál egy olyan hamisítatlan o.n.-ficcet, ami megmosolyogtat, meghat és könnyeket csal a szemem sarkába, és érted el, hogy úgy érezzem, hogy akik itt a chaten vannak, valóban a második családom... Mintha mindenkivel találkoztam volna... Kifejezted mindazt a szeretetet és hálát amit mindenki iránt érzek. Köszönöm, azt hiszem ilyen gyönyörű karácsonyi ajándékot még soha senkitől nem kaptam és ez után sem lesz könnyű lekörözni 
), és nagyon köszönöm ezúton is. Ezzel valóban nagy örömöt szereztél nekem és abszolúte, meg vagyok hatva…..
Ezerszer is, köszi és Boldog karácsonyt!!!!! 
Nagyon jó ki sztori lett, aranyos, karácsonyis és az új generációs :) Nagyon-nagyon tetszett ^^ Elején kicsit meglepődtem a szereplőkön, de aztán világossá vált, ki is azok :) Szóval gratuláció az egészhez. Az ajánlót pedig köszönöm :) És csak csatlakozni tudok a többiekhet, hisz én is nagyon örülök, hogy megismerhettelek titeket ^^