|
e-batta: "Száncsengő... csing-ling-ling..." (FFF-CE)
Royal Diner, Washington
A Royal Dinerben ült a fiával és a lányával. Szótlanul tartotta kezében a kávéscsészét, érezte, ahogyan a meleg átjárja zsibbadt ujjait. Ebben az évben különösen hideg volt a tél, a jeges szél a csontjáig hatolt mindenkinek, aki az utcára merészkedett. De ez a nap végre más volt, mint az eddigiek: hajnalban hullani kezdett az idei első hó.
A kislánya csillogó szemekkel bámult ki az ablakon, ámulva figyelte a kavargó hópelyheket, melyek puha, fehér takarót borítottak a városra. Önkéntelenül elmosolyodott, ahogy ránézett, de abban a pillanatban eszébe jutott a közeledő Karácsony és a vele járó megannyi, megoldásra váró probléma.
„Családi ünnep” – visszhangzott a fejében újra a jól ismert szólam. Hát persze. Könnyen mond ilyeneket, akinek átlagos családja van.
Úgy tűnt, a fiának a gondolatait is hasonló irányba terelte a hóesés. Ő már nagyobbacska volt, de azért ilyenkor még magával ragadta a varázslat. A karácsonyi csoda része volt az is, hogy az első havas napon a Mikulás útnak indul a városban hatalmas szánján a kilenc rénszarvassal. A fiának egyetlen vágya volt, amit most hangosan meg is fogalmazott:
– Ugye idén végre felülhetek a Mikulás szánjára? Kérlek…
Ötlete sem volt, mit mondjon erre, mert nem akart olyat ígérni, amit egyáltalán nem biztos, hogy be tud tartani. A választól azonban ezúttal megkímélte a mobilja csörgése, ám mire letette a telefont, még nehezebb helyzetben volt, mint a hívás előtt. Ugyanis addigra már tudta, hogy egy hullát találtak a Mikulás szánjának csomagtartó részében.
Jefferson Intézet, Washington
Dr. Brennan szokása szerint elmélyülten tanulmányozott egy csontot. Hogy milyen csontot, azt csak ő tudta, mert mindössze 2-3 cm-es darabkáról volt szó. Legfrissebb gyakornoka szenvedő arckifejezéssel állt mellette, és magában némán imádkozott, nehogy „Rettentő Brennan” megkérdezze tőle, mit is tart a kezében. Neki ugyanis ötlete sem volt.
Brennan derűs arccal felpillantott, látszott, hogy nagyon meg van elégedve azzal, amire gondolataiban jutott.
– Mr. Lee, ön szerint milyen betegségben halt meg ennek a szegycsont-kardnyúlvány alsó porcos végének a tulajdonosa?
„Uramisten, a csontról kiderült, hogy hová is tartozik, de Rettentő Brennan-nél ez valószínűleg nem is volt kérdés… Jééézusom, honnan tudhatnám, hogy milyen betegsége volt?”
– Ööööö… Dr. Brennan… tüzetesebben meg kellene… izé… néznem… a processus xiphoideus-t.
– Nyugodtan mondja azt, hogy szegycsont-kardnyúlvány, Mr. Lee. Itt nem az egyetemen van.
– Izé… rendben… köszönöm, Dr. Brennan.
– Tessék, itt van, tanulmányozza. Adok magának… mondjuk, egy teljes napot, hogy rájöjjön. Használhatja a könyvtárat és az internetet is. Egyetlen gyakornokomtól sem várom el, hogy rendelkezzen az én tudásommal. Tudja, nem nagyon volt olyan gyakornokom, aki felért volna hozzám… – itt kicsit szomorkásan elmosolyodott – talán Zack-et kivéve, de hát ő… – apró fintort vágott, majd egyenesen ránézett a zavartan toporgó fiúra – csak nyugodtan… ön előtt az egész nap. Ha még ma megfejti, akkor nagyon-nagyon meg leszek magával elégedve.
Biccentett, és határozott léptekkel kiment a csontvizsgáló szobából, hogy utánanézzen, hol is mászkál Booth, és két csemetéje.
Booth ebben a pillanatban lépett be a főkapun, kislánya nagyokat ugrándozott mellette, és folyamatosan csacsogott:
– Apa, tudtad, hogy a hópelyhek, nem mások, mint vízkristályok? És azt tudtad, hogy mind hatszögletű, és szimmetrikus? Apa, azt is tudtad, hogy az átlói mindig hatvan fokos szöget zárnak be, és a mellékágak is mindig hatvan fokosat…? És azt tudtad, hogy nincs két egyforma hópehely?
– Az utolsót tudtam… – motyogta, kicsit halkan, de azért lenyűgözte, hogy ebbe a pici testbe ekkora tudásvágy szorult. Hát, nemhiába Bones az anyja. – Vigyázz, levegőt is vegyél néha, Pöttöm.
– Apa… mikor mehetek már iskolába? Mami azt mondta nem kell már tovább oviba járnom, mehetek előbb is.
– Igen, tudom, kicsim. Megbeszéltük. De anyád még nem döntötte el, melyik suli lenne igazán jó, én meg nem szeretném, ha találna egy megfelelőt valahol Külső-Mongóliában. Remélem, megértesz.
– Én is szeretlek, Apa.
Ez most is, mint mindig, szíven ütötte. A pici lány azonnal megérezte minden hangulatát, rögtön tudta, hogyan érez, és nemcsak nála, a környezetében mindenkivel így volt. Bones-nak hosszú évekbe telt, hogy legalább az ő érzelmeit „fogja” a nemlétező antennáival, de Pöttöm (apró Booth-másolatként), különleges érzelmi radarral rendelkezett. Mindkettőjük legjobb tulajdonságaival, ha úgy tetszik.
– Pöttöm! Booth! – Bones hangja csendült fel mellettük. – Hol voltatok idáig?
– Parkert még gyorsan kiraktam az iskolánál, mert van egy ügyünk, Bones. Később már nem lenne erre időm.
– Akkor hamar, Pöttöm. Búcsúzz el Apától, és szaladj le az oviba. Mondd, hogy nem volt időnk lekísérni téged.
– Rendben, Mami. Mrs. Webb azt mondta, már kezd hozzászokni, hogy titeket csak akkor lát, ha hulla van a közelben.
– Pöttöm! – egyszerre kiáltottak fel elszörnyedve. Egymásra néztek, és rájöttek, kislányuknak igaza van. Sűrű napjaik alatt az oviba szállítás és hazahurcolás legtöbbször vagy Parkerre maradt, vagy valamelyik gyakornokra, FBI-ügynökre, esetleg a Jefferson bármely éppen arra kószáló alkalmazottjára hárult. (Egyszer még az az elborzasztó eset is előfordult, hogy felnőtt híján Pöttöm maga oldotta meg a hazajutását; amire a mai napig sem tudnak pirulás nélkül gondolni.) Még Sweets is sűrűbben járt szülői értekezletre (helyettük), mint ők. Ez borzasztó volt, de Pöttömöt egyáltalán nem zavarta. Őt inkább az zavarta, hogy miért kell neki „felnőtt” négyévesként még mindig óvodába járnia. Már tavaly iskolába szeretett volna iratkozni, de ez akkor (az éppen aktuális sorozat-gyilkos utáni hajsza miatt) elmaradt.
Barston's Child's Play, Washington
A Mikulás szánja elárvultan állt a gyerekáruház pincéjében, körülötte egy széles sárga szalag jelezte csak, hogy itt valami fontos esemény történik. A szalagon kívül emberek nyüzsögtek, jegyzeteltek, mintákat vettek, de a szalagot senki sem lépte át. Tudták, ha megtennék, mielőtt „Rettentő Brennan” szemügyre venné a holttestet, akkor jaj lenne az illetőnek. Az antropológus híre már az egyszerű emberekig is eljutott. Washingtonban lassan szállóige lett: „Ha csontot találsz, hozzá ne nyúlj, hívd csak gyorsan Brennan-t és Booth-t”. Még néhány év, és a mondóka az egész Államokban „érvényes” lesz.
Brennan fürgén lépkedett a pincébe vezető lépcsőn lefelé Booth társaságában, aki az eddig ismert tényekről tájékoztatta.
– Ma hajnalban két áruházi munkás lement az áruház alagsorába, hogy előkészítsék a Mikulás Szánját a parádéra. Mivel az áruház hagyományosan mindig ezzel a szánnal vesz részt, presztízskérdést csinálnak belőle, hogy minden klappoljon. Most a hirtelen hó miatt különösen sürgető lett az ügy. Az előkészítés minden évben abból állt, hogy tüzetesen átvizsgálják, javításra szorul-e bármi, nehogy az utolsó pillanatban derüljön ki, a végén még szán nélkül kell lefolytatni a felvonulást. Úgy fest, idén jogosan aggódtak. A két munkás egy hullát talált a szán csomagtartó-rekeszében, vagyis a szán hátsó részén, ahova a puttonyokat pakolják. Azonnal szóltak a zsaruknak, azok meg rápillantottak, és rögtön tudták; mienk az ügy.
– Miért is?
– Mindjárt meglátod.
Brennan átbújt a szalag alatt, amit Booth szokás szerint lovagiasan felemelt neki, odalépett a nyitott puttyonytartó szerkezethez, és igazat adott a rendőröknek. A hulla ugyanis valójában egy csontváz volt.
Rutinosan lehajolt, figyelmesen vizsgálgatta a csontvázat.
– Férfi, húszas évei közepén, súlyosan rendellenes gerincferdüléssel, ez azonnal látszik.
– A halál oka?
– Ne sürgess, Booth. Nem tudom. Így első ránézésre semmilyen külsérelmi nyomot nem látok, tehát tüzetesebben át kell vizsgálnom.
– Szóval… mit vigyünk?
– Természetesen az egész szánt – nézett megrökönyödve Booth-ra Brennan. – Minden adatra szükségünk van, mert a csontokon már nincsenek rovarok, sem lárvák, úgyhogy Hodginsnak máshol kell kutakodnia.
– A padlót nem kéred?
– Nem, azt hiszem, arra már nem lesz szükség – nézett körbe maga körül Brennan.
– Csak vicceltem, Bones. Csak vicceltem.
– Ó, értem. Vicc volt. – Eltűnődött, majd elmosolyodott – Nagyon mókás vagy.
– Mint mindig, Bones. Mint mindig.
J. Edgar Hoover-épület, FBI-Központ, Washington
– Mr. Murgia, mikor néztek bele utoljára a Mikulás szán hátsó részébe? – kérdezte Booth az áruház igazgatóját.
– Tavaly karácsonykor, mikor a fesztivál után levitték a pincébe.
– Kik?
– A karbantartó-személyzet. Hogy pontosan kik, annak utána kell néznem.
– Mr. Murgia, tudta, hogy miért hívattuk be. Nem gondolja, hogy felkészülhetett volna erre a kérdésre?
Az igazgató sápadtan törölgette kopaszodó fejét, gyötrődve gondolt arra, hogy az idén neki biztosan elmarad a karácsony, mert az igazgatótanács nem fogja megköszönni ezt a negatív reklámot a játékáruháznak.
– Szóval, szedje össze magát, és próbálja összefoglalni, hogy mit tud a szánról, a pincéről, a munkásairól.
– Kérem, nem tudom, hogy fontos-e, de senki nem szeret lemenni a pincébe. A dolgozók azt rebesgetik, hogy kísértet van odalent. Hiába, ez valami suttogó pletyka, nem tudtunk ellene tenni semmit.
– Kísértetek? – csillant fel Booth szeme. Bones csodálkozó pillantást vetett rá, de egyelőre nem szólt közbe. – Mit ért ezalatt? Lebegő lepedőket, vagy huhogást? Hm?
– Neeem, azt suttogják, hogy valaki sír, talán egy gyerek, és félnek. Nem mennek le. Még a karbantartók sem. Tavasszal volt egy csőrepedés, a pincét is meg kellett volna nézni, hogy kár érte-e, de senki sem vállalta. Egy külsős céget kellett megbíznom vele, ők vizsgálták végig. Ők persze állították, hogy nem hallottak sírást, de hát tudja, hogy van ez. Nem hitték el a dolgozóim. Továbbra sem mennek le. A fesztivál miatt a szán átvizsgálására ismét őket hívtam, biztos, ami biztos. Nem kockáztatok, szóval, érti?
– Mióta hallják a hangot az emberek? – kérdezett rá Brennan.
– Hát, ez se biztos. Van, aki azt mondja, hogy ő már húsz éve itt dolgozik, és mindig is hallotta. Van, aki szerint tavaly óta. De pontosan senki sem tudná megmondani. Egyszer csak elindult a szóbeszéd, és nem tudtam mit tenni.
– Köszönöm, Mr. Murgia. Kérem, nézzen utána, hogy tavaly kik parkolták le a szánt, és kérem, tájékoztasson erről. Itt a névjegyem. – nyújtotta át Booth.
Az igazgató zavartan bólintott, remegő kézzel elrakta a lapocskát, és görnyedt testtartással elhagyta a tárgyalót. Látszott, hogy lesz még egy ennél is kellemetlenebb megbeszélése, ezúttal az igazgatótanáccsal, amitől jobban félt, mint attól, hogy az FBI talán őt gyanúsítja az ismeretlen csontváz odahelyezésével.
– Szerinted, Bones? Nem azt kérdezem, hogy vannak-e kísértetek, mert jól tudom, hogy nincsenek. De lehet-e valamilyen alapja annak, amiről az emberek suttognak? – Booth kérdőn nézett élete párjára, tudta, hogy megfontolt, és szakszerű választ fog kapni.
– Gyereksírást mondott. Ez hosszan elnyújtott hangra enged következtetni. Talán Angela segítségével, és esetleg egy valódi fültanú közreműködésével, be tudnánk határolni a hangtartományt, ez alapján meg kikövetkeztethető lenne, hogy valójában mit hallottak. Lehet, csőben végigfutó magas nyomású levegő, vagy macskák, patkányok, esetleg elektromos vezeték zümmögése. Ez inkább Angela területe. De lehet, hogy nem is fontos. Előbb megvizsgálnám a csontokat, míg Hodgins a szánt.
– Rendben, csak egy kósza ötlet volt. – Booth rámosolygott, hogy Brennan minden porcikája beleremegett. Tűnődve ment ki az ajtón. Még mindig meglepte, hogy ennyi év után is képes a gerincén végigfutni a jól ismert borzongás, mert ez a mosoly közös titkok mosolya volt, csak a kettejüké. Sokáig tartott, amíg megértette, hogy ezt a mosolyt soha senki másra rá nem veti, ez csak egyedül az övé, és csak akkor, ha kettesben vannak. És még tovább tartott mire rájött, hogy az a kocsonyás remegés, ami a mosoly hatására a bokájából indul, és végigfut a gerincén, nemhogy gyengülne az évek során, talán inkább erősödik. Ki érti ezt?
Jefferson Intézet, Washington
A törvényszéki emelvényt teljes egészében uralta a Mikulás szánja, bár régi büszke tartása már a múlté volt, miután Hodgins néhány segéderővel közösen és nagyon lelkesen, szinte darabjaira szedte. Közben fülig ért a szája, ahogy magyarázott mellette álló feleségének:
– Ezt a szánt még a múlt század elején készítették, egészen pontosan 1912-ben, és azóta minden évben végighúzzák az első havas napon, Washington kellős közepén. Ezidáig összesen négy olyan év volt, amikor nem jelent meg a fesztiválon, persze amikor rendeztek fesztivált, mert hát a két világháború alatt erről le kellett mondaniuk a háborús viszonyok miatt.
– És amikor rendeztek, de nem volt ott a szán, akkor miért nem volt ott?
– Mert nem esett hó, Angie – vigyorodott el Hodgins. – Hó nélkül meg döglött bálna ez a szekér, igaz? A fesztiválokat már végső kétségbeesésükben rendezték meg, karácsony előtt, de szegény szán, bizony a garázsában maradt. Most esett a hó, de szegény szán megint pórul járt. Idén neki elmarad a karácsony – csóválta meg a fejét, de nem igazán volt szomorú emiatt, inkább viccesnek találta. Majd felnézett Angelára és gyorsan rendezte az arcát. – Ugyan már! A karácsony attól még nem marad el!
– De Michael szeretett volna felülni a Mikulás szánjára, és én megígértem neki, hogy megpróbálom elintézni – Angie elkeseredetten nézte a darabokban heverő járművet, hogy a fiának mit fog mondani, azt nem igazán tudta. „Bocsi, kisfiam, közbeszólt egy csontváz? Idén elmarad a Mikulás-szán?” Még csak öt éves, számára a Mikulás valódi dolog.
– Ó, ez mikor volt? Ott voltam? Mármint ténylegesen, mikor ezt kérte? – Hodgins mindig megkérdezte ezt, mert tudta jól magáról, hogyha elmerül a bogarak és trutyik világába, akkor hajlamos mindenről és mindenkiről megfeledkezni, amíg felesége jól irányzott oldalba bökése vissza nem téríti a földre.
– Nem, szívem, nem voltál ott. Az oviban beszéltek erről a többi gyerekkel, és hazafelé kért meg erre, mert be szeretné bizonyítani Pöttömnek, hogy igenis van Mikulás. Pöttöm ugyanis szokás szerint már megint brennan-eset játszott. Szépen elmagyarázta a többi gyereknek, hogy a Mikulást a felnőttek találták ki, hogy a gyerekek legalább erre a kis időre legyenek nyugton, nem így, de ez volt a lényege. Tudod, hogy nem bírom visszaadni sem nagy- sem kis-Brennan szóhasználatát.
– Szóval Michael kiakadt, mi? De nincs harag, ugye? – mosolyodott el Hodgins – Végül is imádják egymást Pöttömmel, még ha Michael a nyomába sem ér, amikor Pöttöm előveszi a nagykönyvtárat a fejéből – vigyorgott még szélesebben.
– Harag nincs, de Michael csakazértis be akarja bizonyítani, hogy igenis van Mikulás. Szóval nem igazán nagy segítség tőled, ha éppen most szeded darabjaira a Télapó szállítóeszközét – mondta elszontyolodva Angela.
Hodgins tűnődve nézett rá, és azon törte a fejét, hogyan bizonyítsák be Pöttömnek, hogy igenis van Mikulás. Nehéz dió. Főleg mert ő is tudta, hogy nincs. De ezt Michael még nem tudja, és ráér később is megtudni.
– Mit is akartál mondani, amikor jöttél? Bocs, hogy nem engedtelek szóhoz jutni.
– Az arcrekonstrukció egy találatot adott az Eltűnt Személyek Adatbázisából. Ronald Domsdale, 23 éves, a Hammersmith Intézet lakója. Eltűnését tavaly karácsonykor jelentették az Intézetből. Az eltűnt fiú súlyos mozgássérült volt, tolókocsival közlekedett. Ezenkívül értelmi fogyatékos is volt. Egy hat éves gyerek szellemi szintjével rendelkezett. Nem értem, Jack – fakadt ki Angel – hogyhogy nem vigyázott senki erre a fiúra? Hogyan tűnhetett el? Hiszen mindig kellett volna, hogy legyen mellette valaki!
– Nem tudom, kicsim. De ígérem, kiderítjük, hogy mi történt vele. Azt már kiderítettem, hogy a szán egy ideig patkányfészek volt, borzasztóan hangzik, de szabályosan befészkelték magukat a holttestbe, aztán amikor már nem volt hasznos nekik, elhagyták a területet, mert túl magasan volt. Viszont patkányürüléken kívül találtam még valami érdekeset. Analizálnom kell, de azt hiszem nagyon lényeges, amit a ruhamaradványokban találtam.
– Oké, hagylak dolgozni. – intett Angela, és kisietett.
– Dr. Hodgins találtál valamit? Mert eddig a csontokat akármilyen tüzetesen átnéztem nem találtam külsérelmi nyomot, vagy a halál okát. Most végeztetek izotópos, illetve osteocyta-vizsgálatot Mr. Lee-vel, hátha az ad valamilyen eredményt.
– Igen, Dr. Brennan. A patkányürülékekből, a lebomlott szerves anyagukból egy évvel ezelőttre teszem a halál időpontját.
– Ami megfelel az eltűnésének időpontjával.
– De találtam még valami nagyon érdekeset. Nemcsak patkány, hanem emberi ürüléket és vizeletnyomokat is. A fiú még élt, amikor a szánba került. – nézett nagyon komoran Hodgins Dr. Brennan-re.
– Vagyis elképzelhető, hogy éhen, vagy szomjan halt?
– Nagyon úgy tűnik, Dr. B.
Hammersmith Intézet, Bethesda, Maryland
– Mr. Nolan, pontosan mikor vették észre, hogy Ronald eltűnt? – kérdezte Booth, az intézet igazgatójától, annak irodájában.
– Tavaly decemberben szerveztünk egy kisebb csoportnak egy karácsonyi kirándulást. A csoport tagja volt Ronnie is. Megszerveztük a szállításukat mozgássérült busszal, 11 gondozott és 4 ápoló. Többen nem fértek a buszba, mert a tolókocsik sok helyet foglalnak el. Ők már évek óta laktak nálunk, és a pszichológusunk szerint valamivel motiválnunk kell őket, mert sokuk elkeseredett a kilátástalan élethelyzete miatt. Úgy gondoltuk egy kis karácsonyi hangulat, tudja, pörgés a nagyváros fényeiben, sok élményt hozhat nekik. Senki nem sejtette, hogy ez lesz belőle. – kesergett a gömböc férfi.
– Értem. De nem válaszolt a kérdésemre.
– Amikor visszaértek a kirándulásról – ezt már szinte csak suttogta az igazgató. Ő is rettenetesen szégyellte, hogy ennyire átverték őket –, mikor kitoltuk a buszból Ronald tolókocsiját, a bejárati ajtó fényében vettük észre, hogy nem Ronald, hanem egy bábu ül a székben.
– Úgy érti valamikor útközben kicserélték a fiút egy bábura? – hökkent meg az FBI-ügynök. – Milyen dolgozókkal van maga körülvéve?
– Én sem értem kérem. Az alkalmazottak magasan képzettek, hosszú évek rutinjával a hátuk mögött, és akkor egyszer csak egy ilyen egyszerű trükkel kicselezik őket! – fakadt ki bosszúsan Nolan.
– Ronaldnak vannak rokonai?
– Ha a szülei még élnek, akkor vannak. De, hogy kik, azt nem tudjuk.
– Hogy érti ezt?
– Ronnie-t otthagyták születésekor a kórházban. A szülők egyszerűen lemondtak róla. Az anyát sem sikerült soha megtalálni, az apa személye… – legyintett lemondóan. – Ronnie árvaházban nőtt fel, és amikor betöltötte a nagykorúságot, hozzánk került. Az ellátását az állam fizeti. Egyike az Elveszett Gyerekeknek.
– Hogyan? – húzta fel a szemöldökét Booth.
– Így nevezzük azokat, akik senkinek sem kellenek, holott szerintünk ők is értékes emberek. Nincs senkijük, és soha nem is volt. Elveszettek. – Az igazgató megrendülten nézett maga elé. Úgy tűnt évek óta gyötri ez a kérdés, és a mai napig nem találta meg rá a választ. Hogyan adjon reményt nekik? Megpróbált mindent, tele van jószándékkal, de a legtöbbször az kevés.
Booth komoran nézett Sweets-re, jelezve, hogy tegye fel ő is a kérdéseit.
– Mr. Nolan, Ronnie milyen mértékű fogyatékosságban szenvedett?
– Erősen mozgáskorlátozott volt, a gyerekkori gerincferdülését nem vették észre idejében, több műtéten is átesett, de rákényszerült a tolószék használatára. Ezenkívül az értelmi színvonala egy hatéves gyerek szintjének felelt meg. Valószínűleg a terhesség, vagy a születéskor fellépő oxigénhiány miatt. Ki tudta fejezni magát, de a cselekedeteinek súlyát nem fogta fel. Folyamatos felügyeletre, és ápolásra szorult.
– És mégis elvitték a kirándulásra – nézett jóindulatúan Sweets Nolanra.
– Kedveltem őt – kámpicsorodott el a középkorú férfi arca. – Minden vágya az volt, hogy találkozzon a Mikulással. Évek óta mondogatta, hogy egyszer majd a Mikulás egy hatalmas ajándékkal kedveskedik. És ő ott lesz akkor. Szerettem volna örömet okozni neki. Mikor megtudta, hogy találkozni fog vele, napokig szóhoz sem jutott az izgalomtól, csak úgy sugárzott az arca. Egész álló nap Billyvel sutyorgott, tervezgettek, gondolom – mondta tűnődve.
– Ki az a Billy? – kérdezte Booth.
– Ronnie legjobb barátja. Mióta hozzánk került sülve-főve együtt vannak… voltak – kicsit elvörösödött, látszott, hogy fojtogatja a kétségbeesés. Eszébe jutott, hogy valahogyan meg kell mondania Billynek, mi történt a barátjával. – Billy autista.
A napos, tágas közösségi szobában többen is tartózkodtak. Leginkább lakók, de néhány ápoló is. Messziről ugató hang hallatszott, Sweets odanézett, egy lakó nevetett valamin, erős fejhangon. Az ablaknál nagyon magas, masszív alak állt, kicsit görnyedt testtartásban, furcsa ringatózó mozgással erősen figyelte a kinti világot. Az ápoló mögötte kérdezett valamit, de nem reagált. Nagyon feszülten, erősen figyelt, ajkát csücsörítette, mint aki gondosan koncentrál valami nagyon fontos dologra.
– Ő Billy – mondta Nolan. – Egy éve nem volt hajlandó megszólalni. Várja Ronnie-t, nagyon várja. Uramisten, hogy mondjam meg neki, hogy soha…? Kérem, nem vagyok biztos benne, hogy tudnak vele beszélni. Senkivel sem beszél.
– Megpróbáljuk – nézett biztatóan Sweets Nolanre. Odamentek a fiúhoz, és ahogy közeledtek különös dünnyögő hangot hallottak. A szavakat azonban nem lehetett kivenni.
– Valamit dúdol, mindig ugyanazt, de nem jöttünk rá, hogy mit. – mondta Nolan. – Billy – szólt halkan a fiúhoz –, látogatóid vannak. Hozzád jöttek, Billy.
A látogató szó különös hatást gyakorolt a nagyranőtt férfira, felkapta a fejét, arcát Booth-ék felé fordította, de nem nézett a szemükbe.
– Az autisták sosem néznek az ember szemébe, Booth. Nem képesek szociális interakciókra, erősen korlátozott kommunikációs képességeik vannak, és kényszeres tevékenységeket végeznek, amit nem képesek leküzdeni.
– Sweets, tudom kik az autisták – nézett feddően Booth –, képzelje, láttam az Esőembert, úgyhogy van fogalmam róla.
– Bocs, Booth. Belefeledkeztem.
– Oké, már hozzászoktam. Bones néha tökéletes kiselőadást tart még a… a tésztafajtákról is… főzés közben, szóval semmi vész. Billy – fordult a fiú felé – én Booth ügynök vagyok, az FBI-tól, a társam pedig Sweets. – Úgy gondolta nem mondja, hogy doktor, mert talán a fiút érzékenyen érintené, és Sweets helyeslő biccentését látva, ezek szerint jól döntött. – Ronnie miatt vagyunk itt. Szeretnél Ronnie-ról beszélni?
– Rooo-nnn-iiii… – elnyújtott, panaszos, artikulátlan válasz érkezett.
– Billy, Ronnie volt a Mikulásnál? – Sweets érdeklődve nézett Billyre.
– Miiii-kkkk-uuuu… – Billy izgatottan rázta a fejét, erősen figyelt, arcát szinte teljesen feléjük fordította. Nolan izgatott lett.
– Ez az első tényleges reakciója, tavaly óta.
– Szzzz…. nnnn…. cssss…. – Billy most már nagyon izgatott volt, széles vigyor ült ki az arcára, majd meglepően tisztán megszólalt. – Ronniiiie, Mikkkulllássss, ssszááán. – Bólogatott, mint aki meg van elégedve az eredménnyel, és visszafordult az ablakhoz. Ismét csak a dünnyögő hangot hallották tőle, de nem tudták kivenni, mit dúdol.
– Sajnálom. Azt hiszem ennyi telt tőle – szontyolodott el az igazgató.
– Van olyan ápoló, aki sokat foglalkozott velük? – fordult felé Sweets.
– Igen, Dirk. Dirk Prechette. De Ronnie eltűnése miatt felmondtam neki. Ez nagyon súlyos kötelezettségmulasztás, higgyék el.
– Azt tudja, hol érhetjük el? – kérdezte Booth.
– Az utolsó címét meg tudom adni.
– Köszönjük, Mr. Nolan.
– Booth, nekem ez a dünnyögő dúdolás leginkább a Száncsengőhöz hasonlít, nem? Tudod, Száncsengő… csing-ling-ling… tél csendjén halkan ring… – Sweets kellemes baritonján halkan dúdolta.
– Nem tudom, lehet. – Booth maga elé meredve próbált a fiú dünnyögésére visszaemlékezni.
Booth-Brennan otthona, Arlington
– Helló! Van itthon valaki? – Booth lépett be az ajtón, kulcsát hanyagul a kisasztalra dobva, majd igyekezett mielőbb megszabadulni „hivatali öltözékétől”.
– Szia, Apa! – Parker rohant le a lépcsőn, nyomában Pöttömmel, aki hiába igyekezett megelőzni, az első ölelést Parker kapta.
– Üdv, nagyfiú! – majd rögtön le is guggolt, hogy másik kezével kislányát ölelje magához – Ki mond nekem jó híreket? – nézett felváltva rájuk. Brennan ekkor lépett ki a dolgozószobája ajtaján, nekidőlt az ajtófélfának, és mosolyogva nézte őket.
– Először Parker – lett hirtelen nagylelkű Pöttöm.
– Nos, fiam? Mi az a jó hír?
– Bekerültem a hokicsapatba! – Parker szája fülig ért, tudta, hogy ez igazán nagyszerű hír. És úgy is volt. Booth mindkét kezével átölelte, megropogtatta fia csontjait.
– Ez igen! Ezt meg kell ünnepelnünk! Kinek van ötlete?
– Nekem – furakodott oda Pöttöm – gyertek a konyhába. – Kézen fogta őket, és a konyhában már ott díszelgett egy jégpálya alakú torta. – Mami rendelte titokban. Az én ötletem volt – súgta oda az apjának.
Az este káoszba fulladt. A két gyerek indiánüvöltéssel vetette magát a tortára, Booth hangosan énekelte a hokicsapat indulóját, amíg Brennan próbált úrrá lenni a fejetlenségen, és legalább egy szalvétát a kezükbe gyömöszölni, végül feladta. Kivett két sört a hűtőből, kacsintva felmutatta Boothnak, majd kiosontak a verandára.
– Tudod, ilyenkor sikerül elfelejtenem az egész napot – nézett mosolyogva Booth Brennan szemébe. – El voltam keseredve, de ti mindig visszarángattok ide. Élni jó!
– Tudom, hogy sokat jelent neked, de Parkernek még többet. Az anyja halála óta nem igazán volt semmi, ami kizökkentette volna a búskomorságából, talán csak Pöttöm egyedül. – Brennan maga elé meredt. – Ő mindenkiből kihozza a jót, nem? Még belőlem is – kacagott fel –, ez a torta szuper ötlet volt!
– Bones, te ő vagy kicsiben. Meg én. Kicsiben. Mi ketten. – magához húzta a hintaszéken, és elmerengve nézték a csillagokat, és hallgatták a rugók nyikorgását.
J. Edgar Hoover-épület, FBI-Központ, Washington
– Mr. Prechette. Booth különleges ügynök vagyok, a társam, Dr. Brennan a Jefferson Intézettől. Gondolom, tudja miért kértük, hogy jöjjön be? – nézett a sötétbőrű férfira Booth.
– Mr. Nolan tájékoztatott róla. Megtalálták szegény Ronnie-t.
– Kérem, mondjon el mindent, amire emlékszik arról a napról. – fordult hozzá Brennan.
– Aznap mindenki a szokottnál is izgatottabb volt. Nemcsak a lakók, hanem, mi ápolók is. Ez a kiruccanás már nagyon kellett. A munka monoton, és legtöbbször nem sok eredménye van. A lakók többsége bezárkózik kis világába, ahova nem sokakat enged be. A legtöbben már nem gyógyíthatók, kezelésük is jobbára eredménytelen. Az életfeltételeiken könnyíthettünk, de az életükön nem tudtunk. Szóval mindenki izgatott volt. Ronnie és Billy már napok óta sutyorgott, terveztek valamit. De hát Billy beszédét Ronnie-n kívül csak a pszichológusunknak sikerült megértenie, neki is sokszor nehezen. Mi inkább csak igyekeztünk kitalálni, mit mond, vagy megkértük Ronnie-t, hogy tolmácsoljon. Egész úton elválaszthatatlanok voltak. Megnéztük a parkot, a nagy karácsonyfával a közepén, úgy sikongattak, mint a gyerekek. Ronnie prüszkölt az örömtől. De persze neki a legfontosabb a Mikulás volt. Láttuk a felvonulást is, a közepén a Mikulás szánjával, kerekre nyílt szemmel nézték mind a ketten, közben egymás kezét szorongatták. Úgy vettem észre, Ronnie nagyon boldog. Teljesült az álma. Látta a Mikulást. Aztán amikor vége lett a felvonulásnak, változás állt be a hangulatába. Úgy vettem észre dühös lett. Mintha nem erre gondolt volna. Akkor megmondtuk nekik, hogy még hátravan az áruház. Az ottani dolgozók ilyenkor mindig szerveznek a turistáknak egy kis körsétát, amikor leparkolják a Mikulás szánját. Ettől kicsit felvidult. Tovább sutyorgott Billyvel, és nagyokat vigyorogtak közben. Az áruházban, a pincében nagyon sokan voltak, gyerekek, felnőttek vegyesen, mindenki a szán körül tolongott. Az egyik lakó fel is borult a tolószékével, hatalmas jajveszékelést csapott, neki segítettünk, aztán Billy kitolta Ronnie-t, és hogy el ne veszítsük szem elől őket, gyorsan összetereltünk mindenkit. Beszálltunk a buszba, és itthon vettük észre, hogy Ronnie helyett egy bábu ül a tolószékben, Billy meg teljesen megnémult. Sírt, és többet nem szólt egy szót sem. Azt hiszem az egyik ápoló idegességében kicsit kiabált vele, ezt talán nem kellett volna.
Brennan szomorúan nézett a lefogyott, összetört férfira. Ő már tudta, hogy mi történt, csak az ápoló szavaira várt megerősítésként. Már előtte beszélt Sweets-szel, aki szerint elképzelhető, amit gondol, és ezek szerint bizonyítani tud.
– Mr. Prechette, úgy gondolom; a laboreredmények, Ronnie maradványai, a szánon talált nyomok, és a tanúvallomások alapján a következő történhetett: Ronnie-t bántotta, hogy nem kellett senkinek sem. Szülei elhagyták, árvaházban nőtt fel. Ajándékot várt a Mikulástól, de ő szeretett volna lenni az ajándék. Billyt rávette, hogy csináljon felfordulást a pincében, gondolom fellökte a tolókocsit, és cserélje őt ki, rakja be a Mikulás szánjába, a pincében meg több próbababa is volt, azokkal helyettesítse őt. Billy nagyon erős, és valószínűleg tetszett neki az ötlet. Gyerekes csíny lett volna csak, ha Billy elmondja, mit csinált. De Billyt az autizmusa megakadályozta abban, hogy tudjon másokkal kommunikálni. Ő erre csak Ronnie-val volt képes, aki nem volt ott, hogy segítsen neki. Tudta, hogy valami rossz történt, de nem tudta mi az. Ronnie nem tudott kimászni a szánból a fogyatékossága miatt, napokig ott sírt, amíg ki nem merült, és meg nem halt. A vizsgálatok szerint szomjan halt. Sajnálom, Mr. Prechette. Baleset volt, tragikus baleset. – Prechette zokogásban tört ki. Brennan szeme is könnyes volt, mert ő sem tudta kivonni magát a történet hatása alól.
Az asztal alatt lopva megfogta Booth kezét, mert úgy érezte, most igazán szüksége van az érintésére. Szomorúan nézték a zokogó férfit.
Jefferson Intézet, Washington
Az óvodában nagy volt a nyüzsgés, a gyerekek hangosak voltak, egymást próbálták túlkiabálni. Pöttöm elsikította magát:
– Csendet! Egyszerre csak egy beszéljen! Michael, kezdd te! – nézett a mellette álló Hodgins-fiúra.
– Igenis van Mikulás. Minden évben eljön, és ő hozza az ajándékokat. Tavaly biciklit kaptam tőle – mondta durcásan a fiú – Nagypapi még mondta is, hogy irigyli a Mikulást a szakálláért – tette hozzá, mint igazán nyomós érvet. A nagypapi végül is már nagyon öreg, nagyon híres és nagyon hosszú szakálla van, hát ez csak számít valamit, nem? Villogó szemekkel nézett a kislányra.
Pöttöm már éppen egy hosszú szónoklatra készült, hogy pontról pontra megcáfolja a Mikulás létezését, amikor észrevette, hogy apja és anyja áll az ajtóban, és kánonban rázzák a fejüket.
– Jó, rendben. Hagyom magam meggyőzni! De aztán tényleg szép ajándékot hozzon idén is! – húzta fel fenyegetően az orrát, mint aki tudja, hogy lesz nemulass, ha nem úgy lesz, majd viharos sebességgel rohant szülei ölelő karjaiba. – Apa! Mami! Felülhetünk Parkerral a Mikulás szánjára?
– Hát persze Pöttöm, itt van amúgy is nálunk, éppen összerakjuk, mert javításra szorult – fogta át szorosan Brennan, és kislánya feje fölött összemosolyodott Booth-szal.
– Apa, Mami… nemsokára eljátsszátok nekem a Mikulást. Idén nem kérek semmit, de jó előre szólok, hogy legyen időtök – súgta nagy komolyan Pöttöm előtte guggoló szüleinek –, mivel Parker néhány év múlva egyetemre megy, én egyedül maradok. Úgyhogy jövőre kérek tőletek egy… kistestvért.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nem tudom mennyit dolgoztál ezen, de nagyon sok munka tükröződik benne (vagy nagy tehetség
), minden esetre nekem nagyon tetszett. A karakterek teljesen jók, Pöttöm egyszerűen zseniális (tudom hogy előttem mindenki megemlítette már, de nem lehet szó nélkül hagyni, olyan aranyos és annyira el van találva)
Az elejétől a végéig nagyon élvezetes volt olvasni. 
Hogy megírtad!
ez nagyon tetszett.. :D :D és az hogy a kicsilány Booth-ra hasonlí, és az utolsó mondatok nagyon nagyon tetszettek.. :D :D
GRATULA hozzá... :D :D :D
és remélem hogy még sok-sok történetet olvashatunk majd Tőled!! :) :)