|
Claire: Karácsonyi ajándék (FFF-CE)
A Royal Dinerben ült a fiával és a lányával. Szótlanul tartotta kezében a kávéscsészét, érezte, ahogyan a meleg átjárja zsibbadt ujjait. Ebben az évben különösen hideg volt a tél, a jeges szél a csontjáig hatolt mindenkinek, aki az utcára merészkedett. De ez a nap végre más volt, mint az eddigiek: hajnalban hullani kezdett az idei első hó.
A kislánya csillogó szemekkel bámult ki az ablakon, ámulva figyelte a kavargó hópelyheket, melyek puha, fehér takarót borítottak a városra. Önkéntelenül elmosolyodott, ahogy ránézett, de abban a pillanatban eszébe jutott a közeledő Karácsony és a vele járó megannyi, megoldásra váró probléma. „Családi ünnep” – visszhangzott a fejében újra a jól ismert szólam. Hát persze. Könnyen mond ilyeneket, akinek átlagos családja van.
Úgy tűnt, a fiának a gondolatait is hasonló irányba terelte a hóesés. Ő már nagyobbacska volt, de azért ilyenkor még magával ragadta a varázslat. A karácsonyi csoda része volt az is, hogy az első havas napon a Mikulás útnak indul a városban hatalmas szánján a kilenc rénszarvassal. A fiának egyetlen vágya volt, amit most hangosan meg is fogalmazott:
- Ugye idén végre felülhetek a Mikulás szánjára? Kérlek…
Ötlete sem volt, mit mondjon erre, mert nem akart olyat ígérni, amit egyáltalán nem biztos, hogy be tud tartani. A választól azonban ezúttal megkímélte a mobilja csörgése, ám mire letette a telefont, még nehezebb helyzetben volt, mint a hívás előtt. Ugyanis addigra már tudta, hogy egy hullát találtak a Mikulás szánjának csomagtartó részében.
Brennen már a helyszínen volt amikor Booth megérkezett.
- Három nap múlva karácsony és minket most sem hagynak békén… Ráadásul pont a Mikulás szánját kellett kiszemelni erre a nemes feladatra, hogy egy hullát rejtsenek el benne?! – morgott Booth, amikor végre utolérte Bones-t a szokásos reggeli teendők után. Ma reggel is ő vitte iskolába Parkert és óvodába Sarah-t.
- Nemes feladat? Mitől lenne ez nemes? Egyébként meg nagyon jól tudod Booth, hogy ez a munkánk. Nem mondhatunk nemet.
- Jól van oké. Értem – hagyta figyelmen kívül az első megjegyzést a férfi. – De tudod, hogy Parker szeretne felülni a szánra. Viszont, ha egy gyilkosság áldozata fekszik benne? Megint nem ígérhetek semmit…
- Booth, majd ha megoldottuk ezt az ügyet, akkor gondolkodunk rajta.
- Kicsim és Sarah? Tavaly, hogyan karácsonyoztatok együtt? Most már én is itt vagyok, mint az apja, de nem tudom hova szoktad elvinni ilyenkor. Voltatok tavaly a Mikulásnál? Azt sem tudom, mit kívánhat a lányom…
Bones keze egy pillanatra megállt a levegőben. Mélyen az ügynök szemébe fúrta a tekintetét. Lassan szólásra nyitotta a száját, de egy percig még nem bírt kimondani egy szót sem.
- Azt kívánta… – kezdte elhaló hangon – hogy hazajöjjön az apja…
- De ezt ne most beszéljük meg, ha lehet…
- Jól van... – nyögte ki elfúló hangon Booth. Még mindig érzékenyen érintették a történtek. – Koncentráljunk az ügyre. Tudjuk ki az áldozat? – kérdezte, rápillantva a zöld manóruhát viselő, emberre egyáltalán nem hasonlító hullára.
- Jane Sullivan. Az igazolványa szerint legalábbis. És a mikulásunk szerint – mutatott a piros ruhás alak felé Bones. – Ő volt az egyik segédje. Még mindig nem tudom, hogy kereshet ebből pénzt valaki..
- Jajj, Bones! A gyerekek szeretik a Mikulást! Az ünnep varázsához tartozik ez is, mint ahogy a fények és a díszek… egyébként meg krampuszoknak szokták őket hívni. Ők osztogatják a rossz gyerekeknek a virgácsot… De minek is magyarázom… – nézett az értetlen képet vágó tudósra. – Ezek szerint tavaly nem voltatok a Mikulásnál… – suttogta maga elé. És ezek szerint Bones sem változott. illetve változott… de ebben nem. És hát ezért szereti nem?
- Mit mondtál Booth?
- Jah… csak azt kérdeztem, mikor halt meg az áldozatunk.
- Nagyjából két hete… a halál okáról akkor többet tudok majd mondani, ha a Jeffersonban megvizsgálom.
- Hééé! Emberek! – kiáltotta el magát Booth – Azonnal szállítanak mindent a Jefferson Intézetbe! – aztán Brennen felé fordult. – Kikérdezem a Mikulásunkat és én is megyek utánad.
- Rendben. Akkor majd… ott találkozunk…
Booth tett egy lépést Tempe felé és finoman szájon csókolta.
- Bent találkozunk – majd odament a szán túloldalán álló, Mikulásnak beöltözött emberhez.
- Jó napot! Seeley Booth FBI. Szeretnék néhány kérdést feltenni.
- Én... én nem hiszem el, hogy Jane meghalt…
- Mikor találkozott vele utoljára?
- Két hete… Utoljára akkor láttam. Pete-el beszélt, amikor elköszöntem tőle.
- Pete?! Ki az a Pete?
- A munkatársam. Pete Cavannaugh. Ő készítette elő a szánt, hogy idén is tudjuk használni. Ő gondozza a rénszarvasokat is.
- És hol találom most őt?
- Az elmúlt két hétben Montanaban volt. Azt hiszem tegnap érkezett vissza.
- Még egy utolsó kérdés… Nem vett észre valami furcsát mostanában a munkatársán? Nem aggódott, szorongott? Nem volt valaki, akitől félt?
- Nem… Jane-t mindenki szerette… Csak annyit tudok róla, hogy pénzügyi gondjai voltak. De erről inkább Pete-et kérdezze. Ő jobban ismerte.
Booth elgondolkodott, ahogy a Jefferson felé hajtott az autójával. A kocsi hátsó részében már ott lapult a karácsonyfa, amit otthonra vett. Bones-szal reggel megbeszélték, hogy majd titokban feldíszítik, hogy a gyerekek ne lássák. Addig is találnia kell neki valami jó helyet a lakásban, ahol nem lehet észrevenni. Különösen nagy örömet akart szerezni Sarahnak. A kislánynak ez volt az első karácsonya az apjával, ahogy neki is a lányával. Bár hónapok teltek el azóta, hogy hazatért, mégis újra meg újra rá kellett csodálkoznia, hogy milyen szerencsés, hogy ilyen családja van. Igaz, hogy nem hétköznapi, de már fura is lenne, ha az lenne. Az agyasok mellett, már egyenesen szokatlannak érezné.
Elmosolyodott. Eszébe jutott Angela, aki a nyakába ugrott, mikor meglátta és Hodgins, meg Sweets, akiknek a szemében egy-egy könnycseppet vélt felfedezni, amikor megtudták, hogy él. Cam és a többiek csak tátott szájjal álltak és nem tudták, mi is történik. Azért jó volt látni ezeket az ismerős arcokat annyi év után. De mégis az jelentette számára a legtöbbet, hogy Bones kitartott mellette. És valóban. Változott, de nem eleget ahhoz, hogy elveszítse a már jól megszokott énjét. Hiányzott is volna neki, úgy már nem az a nő lett volna, akibe beleszeretett.
Már délután volt, mire hazaért és gyorsan elrejtette a kicsi karácsonyfát, amit vett. Aztán újra autóba ült, és a Jeffersonhoz hajtott.
- Az áldozatot valószínűleg felakasztották. A nyelvcsontja eltört. Ami nem zárja ki, hogy öngyilkos lett. De persze, ezt nem merném biztosan állítani, ameddig Dr. B. meg nem vizsgálja – hadarta Daisy. – Emellett a medencecsont alapján azt mondanám, hogy legalább egyszer szült és nem is olyan régen. Szegény! Úgy sajnálom, hogy így kellett végeznie, pedig nagyon rendes lány lehetett! A New York-i helyszínelőkben volt egy olyan gyilkosság, ahol egy nagyon régen meghalt embert akasztottak fel, akit lelőttek és azért akasztották fel, hogy felhívják a figyelmét a főszereplőnek, aki gyerekkorában látta a…
- Daisy Wick! Befejezné, kérem? – állította meg a szóáradatot Cam. – Térjünk a lényegre, ha lehet.
- Nem találtam semmi szokatlant, de lehet, hogy ezzel akarják most is felhívni valakinek a figyelmét…
- Daisy! Végzett már a vizsgálattal? – lépett fel az emelvényre Brennen.
- Igen Dr. B. Az áldozatnak eltört a nyelvcsontja, ami utalhat öngyilkosságra. És Jane egyszer már szült gyereket…
- Nem tudunk semmilyen gyerekről – állította meg most Brennen a lelkes gyakornokot.
- Nézze csak meg Dr. Brennen, a medencecsontot itt és itt. Egyértelműen szült már.
Brennen megvizsgálta a röntgen képeket és a testet.
- Valóban öngyilkosságra utal a test állapota. Talált valami mást is Ms. Wick?
- Csak ezt a gombot találtam az áldozat ruhái között. Nem illik a saját ruhájához. Feltételezhetően azé, aki utoljára élve látta Jane-t. Szerintem miután Jane megölte magát, valaki elrejtette a holttestet, hogy…
- Meg kell találnunk a gyereket – vágott közbe Brennen. – Jut eszembe mennyi az idő?
- Fél 2 – válaszolt készségesen Daisy.
- Jesszus! Sarah! – kapta le a kesztyűket a kezéről Tempe. – El kell mennem érte! – rohant le az emelvényről. Cam szóhoz sem jutott, ahogy Brennen elviharzott mellette. Majd az éppen belépő Booth mellett is.
Az ügynök még csak köszönni sem tudott, csak nézett a lánya anyja után, aki egy perc múlva már az autóval száguldott keresztül a városon, hogy elhozza az óvodából.
- Hova…? – állt még mindig sokkolva az FBI ügynök.
- Ha jól értettem Sarah-ért ment… – kezdte Cam.
Booth ránézett az órájára.
- Már megint elfelejtette. Mióta én szoktam érte menni állandóan elfelejti, ha neki kell…
Brennen beviharzott a lányáért az óvodába. A többiek már mind aludtak, csak a kislány ült magányosan egy asztalnál és rajzolt.
- Jajj, kicsim, ne haragudj… itt vagyok, és hazaviszlek, jó lesz?
- Anyu, nézd mit rajzoltam!!
Tempe csak ekkor vette észre az asztalon heverő rajzot. Négy alak volt rárajzolva. Mindenkinek a feje fölött ott volt, hogy kicsoda és mindenki fogta a mellette lévő kezét. Anya - Sarah - Apa - Parker. Így szépen sorban. Apa mellé egy szívecske volt rajzolva.
Tempe büszke volt a kislányra. Tudta, hogy már kicsit tud írni és olvasni, de jövőre, ha iskolába megy majd megtanulja rendesen. Szemében egy könnycsepp is megjelent, amikor ránézett az ”Apa” felirat mellett virító szívre. Örült, hogy a kislány ilyen gyorsan megszerette az apját.
- Mostanában mindig rajta van a rajzain az édesapja – szólalt meg Tempe mögött az óvónéni.
Brennen felnézett mosolyogva. – Igen. Nagyon szereti az apját.
Majd megfogta a kislány kezét és kikísérte a kocsihoz.
- Anya? Tényleg létezik a Mikulás? – kérdezte út közben a Sarah. – Azt mondták nekem a többiek, hogy nem is létezik, csak a felnőttek a találták ki…
Bren elmosolyodott és végig gondolta, mit is mondana erre Booth.
- Pedig létezik… – csak ennyit tudott mondani. Aztán eszébe jutott neki valami.
- Emlékszel még mit kívántál tavaly?
- Igen. Azt, hogy jöjjön haza a papa… – szaladt széles mosolyra a szája.
- És látod teljesítette a kívánságod.
- Igazad van anya. Tényleg hazajött apu!
Tempe csendben mosolygott tovább, ahogy beültette az autóba Sarah-t.
- Most elviszlek Angela nénihez és majd este apu megy érted rendben?
- Igen!! – örvendezett – Megint játszhatok Michaellel!
- De aztán nekem nem rosszalkodni!
Miután letette Sarah-t és Angela lelkére kötötte, hogy el ne felejtse a 24-i közös vacsorát, Tempe visszament az intézetbe. Amint belépett az ajtón, megszólalt a mobiltelefonja. Booth volt az, aki közben visszaért az FBI épületébe.
- Mondjad.
- Megtaláltuk Pete Hasslert. Most fogom kihallgatni, merre vagy?
- Most értem be az intézetbe, de máris indulok. Sarah-t Ange-nél hagytam, majd este érte mész?
- Persze. Megyek érte.
- Mindjárt ott vagyok.
Mikor Tempe odaért, Booth már az üveg mögött állt.
- Egyeztettem Daisy-vel. Már tudjuk, mi történt. És mint kiderült valóban szült egy gyereket. De nem maradt életben. Azonban ez csak lelkileg illik bele a képbe, hogy miért lett öngyilkos.
- Ezek szerint akkor már biztos vagy benne, hogy öngyilkos lett?
- Igen. Ez biztos, és a mi drága Pete-ünk rejtette el a testet, ezt kell kihúznunk belőle.
- Akkor rajta.
- Üljön le, kérem, Mr. Hassler.
- Miért vagyok itt?
- Ismerte Jane Sulliven-t? – vágott a közepébe Booth.
- Igen, ismertem. De maguk is tudják, hogy a munkatársam volt.
(- Booth! – suttogta Bones, mire az ügynök odahajolt hozzá.
- A jelmezének hiányzik a felső gombja. Biztosan ő a sunyó. Ő vonszolta el a szánig, a holttestet, akkor szakadt le a gombja.
- Bones! Nem sunyó, hanem hunyó. És egyébként igen, én is észrevettem.
Booth jelentőségteljes pillantást vetett Tempe-re, aztán ismét a gyanúsított felé fordult.)
- Khmm… khmmm… Mr. Hassler, mikor beszélt utoljára Jane-nel?
- Két hete. Mielőtt elutaztam még beszéltem vele. Ott voltunk a szánnál. Ő teljesen kétségbe volt esve. Mióta a férje meghalt balesetben, azóta pénzügyi gondokkal küzdött. Egy éve halt meg karácsony előtt. Az ünnep erre is emlékeztette. Lelkileg és fizikailag is ki volt készülve. Alig evett és aznap, amikor beszéltünk, már nem volt hova hazamennie. Felajánlottam neki, hogy eljöhet hozzám, és hogy adok neki kölcsön egy kis pénzt. De a büszkesége nem engedte, hogy más segítségét elfogadja. Mondtam neki, hogy azért csak várjon meg. Bementem az öltözőbe a kabátomért, de mire visszaértem, ő már nem volt sehol.
(- Booth, azt hiszem kifelejtette a történetéből azt az apróságot, – hajolt ismét suttogva Booth-hoz Brennen – hogy mire visszaért, addigra Jane már öngyilkos lett.
Booth kicsit türelmetlenül és értetlenül ráncolta a szemöldökét, bár tudta, miről van szó. Csakhogy érezte, nem most van itt az ideje, hogy elővegyék újra az elméletüket a történtekről.
- Bones! Ezt ne most, jó?!
- Booth, de azt még mindig nem tudjuk, miért titkolózik ennyire. Ha egyszer nem is ő követte el a gyilkosságot.
- Jól van, de foglalkozhatnék most inkább azzal, hogy ezt megtudjam tőle? – gesztikulált Booth könyöklő kezével is a kérdéséhez.
- Rendben, értem… – biggyesztette le ajkát Tempe.)
- Nem mehetnék még el? Egy óra múlva már el kéne indulnom a szánnal…
- Nem, maga nem megy sehova. A szán pedig a gyilkosság egyik bizonyítékának számít.
- De ember! Nekem ez a munkám! Ebből tartom el magam! Mi lesz, ha nem kapom vissza?
- Ez csak magán múlik. Nem mondott nekünk igazat – tért ismét a lényegre Booth.
- De… én… én nem csináltam semmit!
- Tudjuk, hogy ott volt, Pete. Megtaláltuk a ruhájának egy gombját az áldozat mellett. Tudjuk, hogy maga tette a szán csomagtartójába.
Pete nem tudott erre mit mondani. Makacsul összezárta a száját és hallgatott.
Booth látta, hogy így nem tudja megszerezni tőle a vallomást. Taktikát váltott.
- Mr. Hassler, nézze… Azt is tudjuk, hogy nem maga tette. De ott volt a helyszínen, amikor történt. Ha nem mondd semmit… – Booth ránézett Temperance-re. – ha nem mondd semmit, elítélik gyilkosságért.
Pete továbbra is hallgatott. Booth nem tudta, mit mondjon még. Újra ránézett mellette ülő Bones-ra, de Ő is tétován hallgatott. Booth-ra nézett, és látta a tekintetében, hogy nem jut tovább. Mindketten tudták, hogy nincs más bizonyíték, amivel megerősíthetnék az elméletet. Biztosak voltak a dolgukban, de a bíróságon beleköthetnek abba a kevés bizonyítékba is, amit összegyűjtöttek. Kellene a vallomása Pete-nek. Egyszer csak felcsillant Booth szeme, ahogy átfutott agyán egy gondolat. Azonnal a gyanúsítotthoz fordult és elmosolyodott.
- Van egy ajánlatom Önnek, Mr. Hassler – Pete érdeklődően nézett fel az ügynökre.
- Felmentjük a gyilkosság vádja alól és élheti tovább az életét nyugodtan. Visszakapja a szánt is, ha hajlandó elmondani, mi is történt pontosan. És én csak egyetlen dolgot kérek Öntől cserébe.
Pete kiegyenesedett a széken, minden idegszálával Booth-t figyelte, aki most még jobban elmosolyodott. Bones nem igazán értette a helyzetet. Kíváncsian várta ő is, mit fog mondani Booth. De arra, ami ezután következet, még ő sem számított.
- Lassan Karácsony van, nemde? – vigyorgott az ügynök.
- A fiam már évek óta szeretne felülni arra a szánra. Tudja, hogy van ez…. A szülők megpróbálnak megadni mindent a gyereküknek. Hát segítsen nekem. Nem szeretné, ha a fiamnak idén is csalódnia kellene ugye?
Pete elgondolkodott egy kicsit, aztán bólintott és mosolyogva belekezdett a vallomásba.
A hó még mindig sűrűn hullott a városra. Hajnalban a lámpák fényét visszaverte a csillogó fehér takaró. Az egész ég narancssárga fényekben úszott. Ahogy Tempe kinézett az ablakon elmosolyodott. Az első közös – valóban együtt közös – karácsony. Hajnali fél 2. Nem normális dolog ilyenkor felkelni, de a gyerekekért mindent. Booth a háta mögött éppen a karácsonyfával küzdött. Nagy nehezen sikerült megállítani úgy, hogy ne dőljön el.
- Nah, kész is – fújta ki magát elégedetten.
- Csss! Nehogy felébredjenek!
- Oké – formálta szájával a szót Booth. – Mehetnek a díszek, Bones?
Tempe bólintott és amilyen csendben csak tudta elő vette a dobozokat, amik a díszeket rejtették. A dobozban nem volt túl sok dísz. Illetve sok volt, csak nem egyforma. De erre a kicsi fára (na jó, közepes fára) pontosan elég lesz ha kiválasztják a szépeket.
Bones megfogta az ezüst boákat és körbetekerte a fát vele. Booth a másik dobozból elővette az égősort és kipróbálta működik-e még. Serényen elkezdte átnézni és megkereste a megfelelő égőket a kiégettek helyett.
Tempe az ezüst gömböket és ezüst díszeket válogatta ki a sok arany és piros szín közül. Aztán fogta és a sötétkék díszeket is mellé rakta. Összeillenek, jó lesz így.
Aztán elkezdte felpakolni a fára őket.
- Booth? – suttogta. – Jó lesz így?
- Tökéletes – vigyorodott el az ügynök és nyomott egy csókot Brennen arcára. Aztán az égősort is felrakta és elégedetten nézte a csillogó-villogó fát. Mindkettejüknek mosolyt csalt az arcára a gondolat, hogy valami szép dolgot alkottak. A kinti fények beragyogták a szobát. Booth átkarolta Tempe derekát és csendben álltak a közös karácsonyfa előtt. Csak álltak és hallgattak. Szép pillanat volt, olyan, amit az ember egy életre megjegyez. Elrakja a képet az emlékek közé és boldogan mosolyodik el, ha újra előveszi.
- Na, menjünk és aludjunk még egy kicsit… – törte meg egyikük a csendet.
Elpakolták a dobozokat és égve hagyták az égősort. 4:47 perc… még talán tudnak is aludni valamennyit…
- Anyu! Anyu!!! – rohant be a szobába Sarah – Nézd! A Jézuska elhozta a karácsonyfát!
Tempe alig bírta kinyitni a szemét. Azt érzékelte, hogy még sötét van. De az óráig már nem látott el.
- Anyuúuú! Gyere már! Gyere, nézd meg! Annyira szép!!
Bren nagy nehezen felült és engedett az apró kezek rángatásának. Miközben kifelé húzták az ajtón még odanézett az órára. 5:43 perc… Jesszus! Még egy órát sem tudott aludni! Hogy-hogy felkeltek a gyerekek ilyen korán?!
Ahogy átértek a másik szobába szinte megvakította a hirtelen világosság a sötét után. Elégedetten nyugtázta, hogy a gyerekek apja már ott ül ziláltan egy széken és Parkert hallgatja, aki ismét hisz a Télapóban, mert ki díszíthette fel a fát, ha nem ő?! Mindkét gyerek lázban égett a közeledő ajándékozás miatt. És most már legalább karácsonyfájuk van. De ajándékbontás csak este. És csak a vacsora után. Mégiscsak jó, hogy ilyen koraiak voltak a gyerekek? Még egy csomó dolgot elő kell készíteni a vacsora előtt… És 5-re már jönnek.
Hihetetlenül gyorsan telt az idő és mire Temperance észbekapott már ott ültek az asztalnál mindannyian. Az egész napot készülődéssel töltötte és ez alatt nem csak a takarítás és a főzés értendő, hanem még a lakás is ki lett díszítve. Természetesen még egy fagyöngy is került az ajtó fölé.
Mikor már mindannyian együtt voltak (Angela, Hodgins, Cam, Paul, Sweets, Jared és Padme, Russ és a gyerekek, Max, Hank… szóval mindenki, aki számít) Tempe felállt, hogy köszöntőt mondjon.
- Először is szeretném megköszönni mindenkinek, hogy eljött.
Itt egy pillanatra megállt, lehajtotta a fejét, nem is tudta igazán, hogyan folytassa.
- Mindig azt hittem, hogy a szerelem nem más, mint egy kémiai reakció, ami ösztönös az emberben. De rá kellett jönnöm, hogy a kémiai reakció alapja… a szerelem. És soha nem gondoltam, hogy én valaha is érezhetek ilyesmit – sóhajtott.
- De most itt állok és félve nézek egy emberre magam mellett, aki a világot jelenti számomra, és akit elveszettnek hittem sokáig. Amikor úgy éreztem, hogy elvesztettem, akkor kellett rájönnöm, mennyire is fontos nekem. Már megértem, mit éreztek ti itt körülöttem. Angela… köszönöm a sok segítséget és köszönöm, hogy annyiszor elmondtad mindazt, amit most már megértettem. És köszönettel tartozom annak az embernek, aki megmutatta, hogy én is tudok a szívemre hallgatni, és aki kitartóan megcáfolta az elméletemet, hogy a szív csak egy izomköteg. Ha az lenne, akkor most nem lennék itt és nem lenne egy gyönyörű lányom, és nem érezném menyire sokat jelent, hogy ez a karácsony mennyire más, mint volt egy évvel ezelőtt – Temperance Booth-hoz fordult, és mélyen a szemébe nézett. Booth akaratlanul is észrevette, hogy mennyire csillog a szeme.
- Köszönöm, hogy hazajöttél – egy könnycsepp gyűlt a szemébe miközben ezt a mondatot kimondta. –Köszönöm, hogy itt vagy velem, és köszönöm, hogy ez a karácsony más, mint a többi – Lecsordult az első könnycsepp az arcán.
- Köszönöm, hogy szeretsz és elfogadsz… és akkor is mellettem állsz, amikor más talán elhagyna. Köszönöm Booth… – mondta ki utoljára. Eddigre már Booth szemében is könnycseppek gyűltek.
- Megtennék érted bármit, ugye tudod? – szólalt meg nagy nehezen a néma csöndben. Mindenki meghatódva figyelte a kibontakozó jelenetet.
- Egy ilyen bogaras antropológusért bármit – ütötte el egy viccel a helyzetet.
A többiek felnevettek és megkönnyebbülten szakadtak ki a pillanat varázsából, ami igazán sokat csak annak a két embernek jelentett, akik még most is egymás szemébe nézve küzdöttek könnyeikkel. Aztán rájöttek, hogy nem érdemes küzdeni, mert ez a pillanat most az övék.
- Szeretlek – suttogta a hangzavarban Booth. Finoman megérintette Tempe arcát és egy lágy csókot nyomott ajkaira.
- Én is szeretlek – suttogta még utoljára Tempe mielőtt megszakította a pillanatot Jared azzal a szándékkal, hogy ő is szeretne valamit mondani.
- Nem teljes az ünnep a család nélkül. És azt hiszem már megtaláltuk mindannyian a családot, ahová tartozunk. És mivel ma ilyen kellemes hangulatban gyűlt össze a mi családunk, szeretnék valamit mondani – Padme-re nézett és elmosolyodott.
- Mindannyian tudjátok, hogy még évekkel ezelőtt eljegyeztem Padme-t. És most azt hiszem itt az ideje, hogy kijelentsem: megtaláltuk a megfelelő időpontot az esküvőre.
Jared boldogan nézett körbe a vidám arcokon, akik mindannyian örülnek az ő örömüknek.
És a tökéletes pillanatokat, tökéletes vacsora követte. Ahogy Tempe Booth-ra nézett, mindig eszébe jutott, hogy van valami, amit el kell még mondania. De azt majd a megfelelő időben. Még nem most.
Amikor a vendégek elmentek a gyerekek már türelmetlenek voltak. Sarah nagyon kíváncsi volt, hogy vajon megkapta-e amit kért? Parker pedig rutinos nagy bátyként csitítgatta, hogy várjon csak, nemsokára majd meglátják. És eljött az a pillanat is. A csomagolópapír hihetetlen gyorsasággal landolt a szoba másik sarkában és boldog szemek csillogtak a szülőkre. Tempe úgy érezte, hogy most jött el a pillanat.
- Ebben a nagy boldogságban akkor én is szeretnék átadni egy ajándékot. Booth értetlenül nézett rá.
- Booth… azt hiszem… szóval… – akadt el a szava az utolsó pillanatban – gyermeket várok.
Booth arcára úgy kúszott fel a mosoly akárcsak, amikor megtudta, hogy Sarah az ő kislánya.
- Anyu, én nem tudom ez mit jelent… – nézett értetlenül Sarah az édesanyjára.
Booth elnevette magát. – A te lányod! – nézett boldogan Bones-ra.
- Lesz egy kistesód, Sarah – válaszolt végül ő.
- Ez azt jelenti, hogy olyan lesz ő nekem, mint Parkernek vagyok én?
Újra felnevettek a szülők és boldogan néztek újra egymás szemébe.
Booth-nak ekkor jutott eszébe még valami.
- Parker van számodra egy meglepetésünk…
- Mr. Hassler.
- Booth ügynök – intett a Mikulás is a szánról. – Hová legyen a séta?
- Ahova az úr kívánja… – nézett mosolyogva Parkerre, majd mindannyian elnevették magukat.
Felszálltak a szánra és elindultak a hóborította úton, a kivilágított városba, miközben mindannyian arra gondoltak, hogy ennél szebb pillanat nem is létezhet a földön…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
ficcet kívánok magunknak tőled 
Drága Claire.. :) :)
ez valami nagyon imádnivaló folytatása(???) volt a befejezett ficcednek.. :)
és Brennan beszéde... meg a karácsony... és egy újabb gyerek.. :D :D hihi... nagyon nagyon tetszett.. :)
GRATULAA CLAIRE!!! :D :)