|
Susuke: "Családi ünnep" (FFF-CE)
A Royal Dinnerben ült a fiával és a lányával. Szótlanul tartotta kezében a kávéscsészét, érezte, ahogyan a meleg átjárja zsibbadt ujjait. Ebben az évben különösen hideg volt a tél, a jeges szél a csontjáig hatolt mindenkinek, aki az utcára merészkedett. De ez a nap végre más volt, mint az eddigiek: hajnalban hullani kezdett az idei első hó.
A kislánya csillogó szemekkel bámult ki az ablakon, ámulva figyelte a kavargó hópelyheket, melyek puha, fehér takarót borítottak a városra. Önkéntelenül elmosolyodott, ahogy ránézett, de abban a pillanatban eszébe jutott a közeledő Karácsony és a vele járó megannyi, megoldásra váró probléma. „Családi ünnep” – visszhangzott a fejében újra a jól ismert szólam. Hát persze. Könnyen mond ilyeneket, akinek átlagos családja van.
Úgy tűnt, a fiának a gondolatait is hasonló irányba terelte a hóesés. Ő már nagyobbacska volt, de azért ilyenkor még magával ragadta a varázslat. A karácsonyi csoda része volt az is, hogy az első havas napon a Mikulás útnak indul a városban hatalmas szánján a kilenc rénszarvassal. A fiának egyetlen vágya volt, amit most hangosan meg is fogalmazott:
- Ugye idén végre felülhetek a Mikulás szánjára? Kérlek…
Ötlete sem volt, mit mondjon erre, mert nem akart olyat ígérni, amit egyáltalán nem biztos, hogy be tud tartani. A választól azonban ezúttal megkímélte a mobilja csörgése, ám mire letette a telefont, még nehezebb helyzetben volt, mint a hívás előtt. Ugyanis addigra már tudta, hogy egy hullát találtak a Mikulás szánjának csomagtartó részében.
Eltette a telefonját a táskájába, majd mosolyogva nézett a fiára. Egy pillanat törtrésze alatt végigfuttatta fejében a lehetőségeket, majd kedvesen így szólt:
- Nem gondolod, hogy kinőttél már ebből? 15 éves vagy, Parker!
- Ha Apát kérném meg, akkor biztosan nem ezzel érvelne! – vágott vissza durcás hangon a fiú.
Miközben Parker csalódottan turkálta a tányérján az ételt, Rebecca a telefonban hallottakon gondolkodott. Előbb úgy beszélték meg, hogy Parkert elviszi Seeleyhez az irodába, és majd ott találkoznak, és hogy együtt töltik a délutánt. Bár Seeley azt mondta, mindent megtesz, hogy az ügyet másra bízzák; többet nem mert ígérni. Biztos, ami biztos, Rebecca vigye a gyereket inkább a Jeffersonba, hiszen ő is odamegy. Így Rebecca gondolataiban egy kicsit átszervezte a délutánt, mivel a tervezett útjától meglehetősen távol esik a labor.
Gondolataiból kislánya gügyögése rángatta vissza a Royal Dinner sarokasztalához. Mandy, te jó ég, már 1 éves, és felettébb azon igyekezett, hogy minél önállóbban oldja meg az élet hétköznapi dolgait. Szerencsére még időben sikerült megakadályoznia, hogy a kislány magára öntse a cumisüveg kakaós tartalmát igyekezetében.
- Anya, mit mondott Apu? Vele beszéltél? – Parker kíváncsian figyelte édesanyja arcát a palacsintája mögül. – Megyünk már?
- Parker, Apu azért telefonált, hogy szóljon, a laborban lesz, így ha befejezted az ebédet, akkor indulhatnánk is. Rendben?
- És a szánra felülhetek?
Úgy látszik, Parkert nem foglalkoztatja túlságosan, hogy hol találkozik az apjával, gondolta Rebecca, és inkább úgy tett, mintha nem is venné komolyan a kérdést. Bár már jó ideje tudja, hogy a Mikulás nem létezik, mélyen az emlékeibe véste a gyerekkori szokásokat, és úgy tűnt, hogy még idén sem hajlandó engedni belőle.
- Meglátjuk Parker, nem ígérek semmit. Az sem biztos, hogy a szán ma még elindul, hiszen nézd csak, ami kevéske hó hullott eddig, annak nagy része meg sem marad!
Úgy tűnt, hogy a fiú hagyta magát meggyőzni édesanyja érveivel, ezért nem kérdezősködött többet. Miután befejezte az evést, kitartóan bámult az ablakon kifelé, mintha minden hópehelynek azt üzente volna a tekintetével: ne olvadj el!!! Rebecca szeretett volna, de képtelen volt belelátni a fia fejébe, örült volna, ha a gyermek megosztja vele a gondolatait… De az elmúlt időszakban úgy tűnt, hogy a korábbi bizalom, ami kettejük között töretlennek tűnt, halványulni látszott. Rebecca sejtette az okát, de próbált nem gondolni rá…
Igyekezett valamiféle rendet hagyni maguk után az asztalon, próbált úgy tenni, mintha a kiömlött kakaó és a félrecsepegtetett folyékony csokoládé teljesen szokványos látvány lenne a Royal Dinnerben. A pultos lány, akinél a számlát rendezte, szerencsére megértőnek bizonyult, Mandy a babamosolyát bevetve teljesen elbűvölte, így ha volt is nemtetszése az asztali rumlit látván, az egy pillanat alatt köddé vált.
Miután kisebbik gyermekét biztonságban tudta az autó gyermekülésében, elindultak, hogy a megbeszélteknek megfelelően elvigye Parkert az apjához. Bár az út a laborig nem volt hosszú, Mandy alig, hogy elindultak, álomba szenderült. Hosszú volt számára a délelőtt, ami utazással telt. Parker szótlanul ült az anyja mellett, és minden figyelmét a hóesésre fordította. Mikor megérkeztek, Rebecca a hátsó ülésen alvó kislányra pillantott tanácstalanul, de Parker válaszolt a ki nem mondott kérdésre:
- Ne aggódj, Anyu! Tudom, merre kell menni, tudom, kit kell keresni, nagyfiú vagyok már! – nyugtatta meg Rebeccát, egy nagy mosoly kíséretében kiszállt az autóból, és elindult az épület bejárata felé.
- Este találkozunk! – szólt a fia után, aki visszafordulva még intett egyet, majd alakja eltűnt az ajtó mögött.
Elgondolkodva, még egy pár pillanatig nézte a bejáratot. Bízott benne, hogy Seeley munkája csak kevés időt vesz igénybe, különben Parker nagyon csalódott lesz. Emlékei között kutatva felidézte magában azt a karácsonyt, mikor Seeley karanténban volt a laborban, és azt is, amikor Parker dacolva a megbeszéltekkel az apjához szökött, mert nem akart Vermontban karácsonyozni, nélküle… Tudta jól, hogy Seeley is tudja mindezt, és ezért is volt szinte biztos benne, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy idén se legyen másként, és együtt legyen a fiával karácsonykor.
„Családi ünnep” – ismét hallotta a két szót a fejében, ezúttal egy keserű sóhaj kíséretében a visszapillantó tükörbe pillantott, és az alvó kislányára emelte a tekintetét. Család. Milyen szép szó… Neki már csak a két gyermek jelentette a család fogalmát, és próbált nem arra gondolni, hogy milyen is lehet egy család, ahol jelen van egy édesapa. Parker… Parker valóban mindent megkapott? Tudta ő úgy pótolni az édesapját, ahogy arra neki valóban szüksége volt? Bár Seeley minden lehetőséget megragadott, hogy a fiával legyen, vajon elég volt ez? És most… Ez a kis angyal, aki békésen alszik, vajon vele miként lesz? Rebeccát állandó kétségek gyötörték emiatt.
Nem tervezte, hogy az ünnepekre visszajön a városba, sőt eltökélte az ellenkezőjét. Mandyvel kettesben otthon lettek volna, és majd ha Parker hazaért, együtt vágták volna fel az apró tortát, amit Mandy születésnapjára készíttetett. A kicsi lány, hogy repül az idő… A minap is nagy szemekkel bámulta a kandallóra akasztott színes zoknikat, és babanyelven kinyilvánította elismerését, mintha már tudná, hogy az ünnep, az valami más… Rebecca számításait keresztülhúzta Seeley és Temperance terve, miszerint az idén együtt KELL tölteniük a karácsonyt, ezért a többi barátjukkal együtt őket is vendégül látják az ünnepek alatt. Ezt ellentmondást nem tűrő nyomatékkal közölték vele, és már csak Parker miatt sem volt szabad tiltakoznia. „Családi ünnep” – de jó is lesz, nézni mások boldogságát, amely karácsonykor fokozottan kiteljesedik… De Parker ezt kérte karácsonyra, és neki már nem mondhatott nemet.
Egyúttal, ha már a városban jár, akkor meglátogatja a szüleit is. A legutóbbi veszekedésük óta még nem beszélt az anyjával. Vagy veszekedés volt az egyáltalán? Biztos volt benne, hogy karácsony ide, vagy oda, ha az anyja ismét faggatni fogja, akkor hátat fordít neki. Ezek a gondolatok jártak a fejében, amikor leállította az autót a ház előtt, melynek a felső emeletén az anyja lakott. Az alsó szinten egy autószerelő műhely működött; egy overallba öltözött alak sietett üdvözölni a remélt kuncsaftot, de Rebecca láttán előbb csalódottság látszott az arcán, majd mikor megismerte a nőt, barátságosan üdvözölte.
- Ez aztán a meglepetés! – kiáltott fel örömében. – Édesanyád nem is szólt, hogy meglátogatsz minket! – majd látva Rebecca zavart tekintetét, gyorsan nyugtázta a helyzetet. – Nem tudja, hogy jöttetek, igaz?
- Szia, Alex bácsi! Örülök, hogy látlak! Fent van?
- Persze, szívem, hát hol máshol lenne?
Rebecca óvatosan kiemelte az alvó gyermeket az autóból, és erőt véve magát elindult az emeletre. A nagybátyjával ellentétben az anyja arcán semmilyen meglepődés nem tükröződött, mintha csak aznap reggel köszöntek volna el egymástól.
- Szia, Anya! – üdvözölte Rebecca, majd miután a kis nappaliban hagyva, biztonságban tudhatta a gyermek álmát, követte az anyját a konyhába.
- Nem szóltál, hogy jössz! – mintegy üdvözlésként. – Legalább ebéddel készültem volna, de nem, rád nem jellemző, hogy előre szólj! És Parker?
- Az apjával. Együtt töltik a délutánt, majd csak este találkozunk. Mi újság veletek?
- Este? Végre egyszer nálunk töltitek a Karácsonyestét? Igazán szólhattál volna, Becca, hogy anyád ne az utolsó pillanatban tudjon meg mindent!
- Neem, Anyu, félreérted… Vacsorára vagyunk hivatalosak Marylandbe. Seeley és Temperance hívott meg, hogy töltsük együtt az ünnepeket. És Parker ezt kérte karácsonyra. Ha már egyszer úgy alakult, hogy a városba jövök, azt gondoltam, hogy örülsz majd, ha benézünk, és láthatod az unokádait…
- Örülök, hogyne…! Bár Parker helyett csak a kislányt hoztad…
- Anya…! – kezdte volna Rebecca, de végül úgy döntött, hogy inkább nem folytatja. Mandy felsírt a szobában, így pár percre magára hagyta az anyját, de tudta, hogy ami most következik, azt már nem tudja megakadályozni.
Az elkövetkezendő másfél órában, mintha csak az elmúlt évben már olyan jól megismert hanglemezt tette volna fel, gépiesen hallgatta az anyja monológját, aminek csak az vetett véget, hogy Alex bácsi jött fel, mivel már bezárta a műhelyt aznapra.
- Hagyd már azt a lányt, Amanda! Aztán meg csodálkozol, ha olyan ritkán jön! Hiszen folyton csak ezt hallja tőled! – intette jobb belátásra a húgát, majd egy huncut kacsintással felvette Mandyt a mózeskosárból. A kislány jókedvű kacagással kapaszkodott bele a férfi szakállába, és ezt már a nagyanyja is mosolygós szemmel figyelte.
- Nem jelentkezett, ugye? – kérdezte Rebecca az anyját, aki csak a feje ingatásával válaszolt.
Rendben, gondolta Rebecca. Lassan indulnia kellett, ha időben Marylandbe akart érni, ezért gyorsan elköszönt, kölcsönös ígéretek között, szabadkozva elfogadta az anyja által csomagolt karácsonyi süteményt („Parkernek küldöm, ne tiltakozz!”), majd ismét autóba ült.
Rebecca igyekezett nem gondolni a kislánya apjára, és erősen küzdött az önsajnálat ellen. Hiszen tulajdonképpen ő egy független, önálló nő, két gyermek boldog édesanyja… De karácsony közeledtén ez nehéz. Tudni azt, hogy a férfi, akinek Mandy a létét köszönheti, távol van tőlük… Minden alkalommal csitítani a lelkiismeret hangjait, melyek egyre csak azt kiabálják: „Magadnak köszönheted!” Egy átlagos hétköznapon ezt könnyen elhessegetheti, de az ünnep közelségével ez a könnyedség is egyre múlik. Pedig ki gondolta, hogy ez így lesz? Senki. Egészen addig a bizonyos napig…
Minden olyan szépen kezdődött. Több hónapja találkozgattak Oliverrel, tervezték a közös jövőt, közös gyereket, házat a tengerparton, medencével… Régen nem találkozott már egy olyan emberrel, akit ennyire közel érzett magához, aki mindig tudta, hogy mikor van szüksége szavakra, mikor érintésekre, és mikor egyszerűen csak csendre. Mióta csak Parker megszületett, Rebecca érte élt. Férfiak rövidebb-hosszabb ideig felbukkantak az életében, de mindig Parkert tartotta szem előtt, igyekezett nem kitenni a fiát csalódásoknak. Csak akkor kezdeményezte, hogy a fiú szorosabb kapcsolatot alakítson ki az aktuális partnerével, ha ő abban már teljesen biztos volt: érdemes. Semmiképp sem szerette volna, hogy a fiú megszeressen valakit olyannyira, hogy ha a kapcsolat esetleg zátonyra fut, akkor azt a gyermek kudarcként élje meg. Önámítás volt? Saját magát akarta így védeni? Ki tudja, még az is lehet.
Érdekes módon, még Seeley sem próbálta meg minden adandó alkalommal az apai mivoltát bizonygatni, ha találkoztak Oliverrel. Nem tudta, csak remélte, hogy Seeley esetében ez a változás Temperance-nek, és a gyermeküknek köszönhető. Rebecca nagyon örült a férfi életében bekövetkezett változásoknak. Egy egészen kicsit talán megkönnyebbült, de azt mindenképpen pozitív fejleményként élte meg, hogy így a férfi már kevésbé foglalkozik azzal, hogy az ő életében megjelenő új arcokat ellenőrizgesse annak ürügyén, hogy ő csak Parker jövője miatt aggódik. Végre belátta, hogy ez teljesen felesleges. Talán, ha ezúttal mégis egy kicsit bizalmatlanabb lett volna, akkor ez az egész nem így alakul… De elhessegette a gondolatot, hiszen miért keresse másban a bűnbakot? Ő volt túlságosan meggondolatlan. Ő, aki felelősségteljes döntéseire világ életében büszke volt, ő saját maga volt az, aki úgy lelkesedett az új szerelemtől ittasan, mint ahogy azt annak idején, talán csak a főiskolán tette. Oliverről azt hitte, ő az, akire érdemes volt eddig várnia.
Már a kezdetekkor tiszta lappal indítottak egymással. Soha, egyetlen kapcsolatában sem gondolt arra, hogy Parkert titkolnia kellene bárki elől is. Így önmagát is megkímélte a későbbi csalódás esélyétől, hiszen a helyzet adott volt, és aki ezt nem akarta elfogadni, annak is jobb úgy, ha már az elején pontot tesznek a végére. Kezdetben csak akkor találkozgattak, mikor Parker az apjánál volt, vagy iskolában. Minden tökéletesen alakult. Eljött annak is a napja, hogy kiderüljön, Oliver Parker szemével nézve is megüti a mércét? A fiú kérését teljesítve az állatkertben töltöttek egy teljes napot, és ő akkor, ott, azt érezte, hogy még életében nem volt annyira boldog. Végre elhitte, hogy igen, neki is lehet teljes a családja, Parker, Oliver, ő, és talán egyszer majd… Szeretett volna még gyermeket. Ezt biztosan tudta, és Oliver is tisztában volt ezzel. A tervezett álom megvalósulni látszott, megvették a házat, összeköltöztek, és bár apró vitáik a hétköznapokban felmerültek, úgy érezte, hogy nincs olyan, amit ne tudnának együtt, közösen, mint egy család, megoldani. Úgy érezte, hogy az élete végre révbe ért.
A felhőtlen boldogságukban csupán egy dologgal nem számoltak. Parker elérte azt a kort, mikor egy fiúnak szüksége van arra, hogy apai támasza legyen, és emiatt mind többször kereste Seeleyt, tanácsot kért az apjától olyan kérdésekben, amiről neki, az anyjának még csak tudnia sem volt szabad. Bármennyire szerette volna és hitte, hogy Parker megnyílt Oliver felé, azért azzal ő is tisztában volt, hogy bár a fiú elfogadja Olivert az élete részeként, az Apa, akire továbbra is csodálattal felnézett, mindig is Seeley volt, és lesz is az életében. Ez így is volt rendjén. Oliver hiába is szeretett volna több részt vállalni a felelősségből, ezen a téren hétről hétre újabb elutasítással találkozott. Ez a bizonytalanság, a kétkedés, bizalmatlanság éket vert kettejük közé is, és ha csak napi viták szintjén, de Rebecca szembetalálta magát a kérdéssel: mit tegyek? Parker, vagy Oliver? Oliver szerint Parker túl sok időt tölt az apjával, Parker szerint túl keveset… Bármennyire is megértő a férfi, Parker mégiscsak az egyetlen fia, nem teheti meg vele, hogy nem engedi az apjához… És ahhoz mit szólna Seeley? Tartott az apai felháborodástól is, de legfőképpen Parker csalódott, szemrehányó tekintetét látta a lelki szemei előtt.
És mindeközben hiába reménykedtek, a várva várt közös baba is váratott magára; talán úgy sejtette, hogy neki nem ez lenne az ideális, ha most megszületne.
Olivert sem szerette volna elveszíteni, de úgy érezte, hogy a dolgok irányítása kicsúszik a kezei közül, így Rebecca a saját problémáit szépen lassan elfojtva, csendben őrölte magát. Tudta, hogy a férfi is így van ezzel. Mindig azt remélte, hogy egyszer leülhetnek, megbeszélhetik és együtt, közösen, mint korábban mindig, megoldást találhatnak a problémára. Hetekig várt a megfelelő alkalomra, hogy ez megtörténjen, de végül sosem jött el az ideje. Életük zajlott a megszokott kerékvágásban, a férfi egy munkahelyi új projekt miatt egyre többet, és későbbig dolgozott. Idővel eljutottak arra a pontra, mikor már a napi megszokás volt az együtt töltött idő, a reggeli búcsúpuszik, az esti közös filmnézés, miután Parker lefeküdt. Kapcsolatuk a saját meglátása szerint harmonikusan működött, és szép lassan belátta, hogy talán csak vaklárma volt az egész, ő maga generálta a problémát Oliver és Parker kapcsolatában, és felesleges is lenne szóbahoznia Olivernek, akit amúgy is lefoglal az új projekt, és látszólag már teljesen túltette magát rajta. Az is lehet, hogy Parker kamaszkori változásai eredményezték az egészet.
Évfordulójuk volt aznap. Eldöntötte, hogy ennek ürügyén egy romantikus vacsorával lepi meg a kedvesét, és remélte: ezt követően minden megváltozik. Pénteki nap volt. Parkerért az apja ment az iskolába, a tervek szerint a hétvégét is náluk tölti, így az egész napját a meglepetés előkészítésének szentelte. A férfi kedvencét készítette vacsorára, szépen, díszesen megterített, gyertyafényes asztallal várta haza a szerelmét, aki reggel úgy ment el otthonról, hogy azt ígérte, ma este korábban jön haza. Nem beszéltek egész nap, de mivel tudta, hogy a férfinek aznapra fontos tárgyalása volt, ezen egy percig sem aggódott.
Az este közeledett, mikor Oliver még mindig nem volt sehol… Kiült a verandára, a tenger zúgását hallgatva azon tűnődött, felhívja-e? Zavarná-e a hívásával? Ha valami baj történt volna, vajon tudna-e róla? Aggodalma percről-perce, óráról órára nőtt, mire sötétedéskor nem bírta tovább, és rászánta magát a hívásra; de a készüléken a hangposta válaszolt… Nem tudta, mi tévő legyen, hiszen csak arra tudott gondolni, hogy valami baj történhetett. Hívta az irodát, ahol már senki sem volt elérhető. Hívta Petert, a legjobb cimborát és kollégát, szintén hangposta jelentkezett. Türelmetlen idegességében fel-alá járt a házban, az ételeket már régen elpakolta, gondolta, hogy majd talán később, talán újramelegítve… Váltakozva törtek rá az érzései, hol aggodalmasan, hol pedig dühösen gondolt Oliverre, majd nyugtatgatta magát, hogy csak a véletlenek közjátéka az egész, Oliver pár pillanat és betoppan, és utána együtt nevetnek az egészen… Különben is, neki most a legkevésbé sem szabad idegeskednie…
Késő este volt, amikor arra ébredt, hogy a nappaliban fekszik a kanapén – vajon mikor aludt el? – hogy a veranda ajtaja nyitva van, a konyhában világít a lámpa, és zörgés hallatszik. Oliver lenne? Elvetette a gondolatot, mert tudta, ha a férfi ért volna haza, őt ébresztette volna először. Szívében eluralkodott a rettegés: betörő? Az előtérbe lopakodva a táskájából kivette a gázsprayt, majd Parker ütőjével is felszerelkezve halkan a konyha felé haladt, a zajok forrása felé. Közelebb érve tisztán kivehető volt, hogy két férfi beszélget, majd mikor már biztos volt benne, hogy az egyikük nem lehet más, mint Oliver, akkor némiképp megnyugtatva önmagát, belépett a helyiségbe. Nem várt látvány fogadta… Peter és Oliver a két jó barát, a gyönyörűen megterített asztalnál, csupasz kézzel boncolgatta az általa olyan nagy odafigyeléssel és szeretettel elkészített töltött kacsát. Mindkettejük mellett egy-egy whiskey-s üveg, erősen megcsökkent tartalommal mutatta, hogy a két férfinek nehéz napja lehetett, és egyben meg is indokolta a helyiségben uralkodó alkoholszagot. Peter, amint meglátta Rebeccat, sűrű csuklások közepette igyekezett magabiztosságot mutatni, előbb az asztal segítségével felállt, kezét még megtörölte a selyemterítőben, amit Rebecca a különleges alkalmakra tartogatott, majd barátját hátba veregette.
- Csak keményen, öregem, úgy, ahogy megbeszéltük! – mondta. Igyekezett nem a nő szemébe nézni, és amennyire az állapota azt lehetővé tette, irányba vette a verandaajtót, amin érkezett.
Rebecca Peter távozása után értetlenül bámulta a konyhájában uralkodó csatateret, a könnyeit nyeldeste csalódottságában. Mire vélje? Oliver? Ő soha… Néha, alkalmanként, ha egy-egy pohár bort, ha megivott… Mi történt? Miért? Közben szinte biztosra vette, hogy attól az embertől, aki az asztalnál könyököl, nem fog választ kapni a kérdésekre. Mintha a férfi csak meghallotta volna a gondolatait, artikulálatlan hangon beszélni kezdett.
- Te nem fogadsz el engem! Én… Én családot adtam neked! Apát a gyerekednek. De te… Te nem fogadsz el engem! Lenézel! Valld be, hogy csak azért vagy velem, mert neki már nem kellesz!
Rebecca értetlenül állt a férfi vádaskodása előtt. Mi történt? Kiről beszél? De Oliver szóáradata nem maradt ennyiben:
- Én csak egy pótlék vagyok, igaz? Ezért nincs még közös gyerekünk! Mert neked tőlem már nem kell, hiszen minek is, hiszen TŐLE már van! De tudod, mit? Úgy lesz, ahogy szeretnéd! Nem kell gyerek! Vedd tudomásul, hogy nekem nem kell tőled gyerek!!! Van már egy gyereked, abban sincsen semmi köszönetem, hiszen mire menjek vele?!? Épp úgy, mint az anyja, ő sem engem szeret!
Oliver sírva fakadt, Rebecca pedig tehetetlenül nézte, hogy az erős férfi, akit megismert, aki a támasza volt az utóbbi években, most önmagát elhagyva dühöng a vacsora maradéka felett, és őt hibáztatja. Odamenjen? Megvigasztalja? Próbálja meg meggyőzni az ellenkezőjéről? Mit tegyen? Még soha nem látta ilyennek Olivert, és ez elbizonytalanította, de egyben mérges is volt, hiszen a férfi vádjai cseppet sem voltak megalapozottak… De hogy is magyarázhatná meg ezt egy részeg embernek? Békét remélve közelebb lépett, és míg az asztalhoz ért, megszületett az elhatározás, lesz, ami lesz, elmondja neki, amit arra az estére tervezett. Kezét a férfi vállára tette, amely még mindig rázkódott az elfojtott zokogástól, de Oliver hirtelen felpattant, majd egyensúlyát vesztve a nőre támaszkodott, aki a hirtelen lendülettől meglepődve a konyhapultnak esett, és emiatt a csípőjében éles fájdalmat érzett. Oliver szeme szikrázott, talán az előbbi kiborulása felett érzett szégyene miatt. Tisztán látszott, hogy a legkevésbé a nő vigasztaló szavaira vágyik.
- Miért vagy még itt? Miért nem mész el? Menj el, vidd el a gyerekedet, és élj mással egy jobb életet!!! Mire kellek én neked? Nem tudom ŐT pótolni, fogd már fel!!! Hagyj engem békén, megértetted? Szánalomból ne legyél itt, keress más apapótlékot Parkernek! Én nem vagyok apának való, és nem akarok gyereket!!! ÉLNI szeretnék, gyerek nélkül, család nélkül!!!
Majd csapkodások közepette, botladozva bevonult a földszinti vendégszobába, hátát mutatva a nőnek, aki falfehéren, kővé meredve nézett utána. Végül hallotta, ahogy a férfi teste alatt a vendégszoba ágya megreccsen, mikor az feltehetően keresztben elterült rajta. Lesokkolódott. Úgy érezte, hogy az addig dédelgetett álmai, reményei az elmúlt percekben a romjaira törtek. Tehetetlenül nézett végig a konyhán, szemeit végigfuttatta a hűtőre pakolt mágneseken, fényképeken, közös emlékeken. Parker képén megakadt a tekintete… Parker… Visszhangoztak a fülében a férfi szavai: „Van már egy gyereked, abban sincsen semmi köszönetem, hiszen mire menjek vele?!?” … „Szánalomból ne legyél itt, keress más apapótlékot Parkernek!” Nem tudni, mennyi idő telhetett el, míg a kusza gondolatait összeszedve megrázta magát, felment az emeletre és bőröndöket vett elő. Gépiesen pakolta össze a holmiját, majd miután a sajátjával végzett, átment Parker szobájába, és rendszerezve csomagolta be a fia kincseit is.
Meghozta a döntést, melyet visszavonhatatlannak tartott. Elképzelhetetlen, hogy így éljen tovább, nem bírná elviselni. És amitől a legjobban félt: eleget hallott Seeley apjának a viselkedéséről is ahhoz, hogy tudja, Parkert nem tenné ki ennek soha, semmilyen körülmények között. Ki tudja, ha ennyire félreismerte Olivert, akkor az ivás csak alkalmi dolog-e, avagy rendszeressé válhat? Iszonyatosan fájtak a férfi szavai, egyelten cél vezérelte: elfelejteni, ha lehet, örökre… Hétfőn első dolga lesz, hogy felkeresi az orvost, és megteszi, amire addig azt hitte, soha nem képes rászánni magát… De Oliver szavai ismét bevillantak: „Én nem vagyok apának való, és nem akarok gyereket!!!” Akkor legyen úgy, ahogy ő akarja…
Rebecca bekanyarodott a kertvárosi környezetben található ház elé, és megállt a kocsifelhajtón. Kislánya a tükörből mosolyogva tekintett rá, és ő ismét megbizonyosodott róla, mint az elmúlt évben minden egyes nap, hogy jó döntést hozott, amikor az abortuszra várva meggondolta magát, és a háta mögött hagyta a rendelőt. Azóta csak egyetlen cél vezérelte: ezeket a szemeket látni, ahogy mosolyogva csillognak, amíg csak rajta áll. Így, még több mint másfél év távlatából is nagyon fájtak neki Oliver szavai. Néha eljátszott a gondolattal, amely úgy kezdődik, hogy „mi lett volna, ha…” de végül mindig győzött a sziklaszilárd akarat, hogy ha Oliver nem kért belőle, és nem akart tőle gyereket sem, akkor mindenkinek úgy a legjobb, ha nem is tudja meg sohasem.
A legnehezebb nem is a várandósság, vagy az egyedül álló anyaság gondolata volt, ezt már mind megtapasztalta korábban. Azzal nem számolt, hogy a döntését miként fogadja majd a környezete, ezért mindenkivel külön-külön meg kellett vívnia a harcait. Oliverrel, aki heteken át hívta, kereste, de csak elutasítást kapott. Rebecca nem volt kíváncsi a magyarázatára, és leginkább azt szerette volna, ha a férfi semmit sem sejtene a terhességről. Végül a sors teljesítette ezt a kívánságát és egy nap kapott Olivertől egy üzenetet, hogy a cége határozatlan időre Pekingbe irányította, és még utoljára kérte, beszéljenek… Rebecca megkeményítette magát, nem válaszolt, és csendben hálálkodott, hogy a férfi útjai tőle távolabb vezetnek.
Nem számolt az anyja reakciójával, aki szemrehányóan vette tudomásul, hogy még egy unokája születik, aki apa nélkül nő fel. Nincs alkalom, amit az Amanda ne használna ki azóta is, hogy a lánya orra alá dörgölje, ahogy ő fogalmaz: „a szerencsétlenségét”. Seeley, aki amint értesült a történtekről, bőszült bika módjára akarta megkeresni Olivert, természetesen csak Parker miatt. És Parker… Bekövetkezett az, amitől a leginkább tartott. Végül úgy tűnt, hogy Oliver problémáját az jelenti, hogy nem tudott számára megfelelő kapcsolatot kialakítani Parkerrel. Rebecca nem tudta ezért a fiát okolni, nem is lett volna rá indoka. Magát okolta, főként azért, mert Parkert megviselte, hogy egyik napról a másikra megszakadt a kapcsolata Oliverrel. Másnak lehet, hogy ez nem tűnne fel, de ő ismeri a fiát. Rebecca attól tartott, hogy a fia magát okolja. Mintha csak kímélni szerette volna az édesanyját, nem is hozta szóba Olivert. Rebecca különösen hálás volt most Seeleynek, hogy minden lehetőséget kihasznált, hogy a fia mellett legyen. Úgy érezte, hogy Parkernek erre van a legnagyobb szüksége.
Szakítva az emlékeivel, és a gondolatmenetével, leállította az autót, és a kislányt a karjaiba véve, takaróba bugyolálva elindult a bejárat felé. Seeley és Temperance háza már első ránézésre egy kellemes, nagyon szép épület volt, amely nélkülöz minden felesleges cicomát, hivalkodást. A kétszintes épület egyetlen, oda nem illő eleme a hatalmas méretű garázs volt, mely egy bővítéssel került kialakításra. A bejárat előtt tágas terasz húzódott, ami különösképp kellemesnek bizonyult ebben a hóesésben. Rebecca csengetésére a háziasszony nyitott ajtót személyesen.
- Sziasztok! Gyertek beljebb, pakoljatok le! Booth nagyon örülni fog, hogy nem gondoltad meg magad, Rebecca!
- Igazán nagyon köszönöm a meghívást, Temperance!
- Kicsit átpakoltuk Parker szobáját, hogy elférjetek, Parker boldogan vállalta, hogy átköltözik Christinehez, így az övében kényelmesen lesztek, de bármit hiányolnátok, akkor szólj! Igazán sajnálom, hogy nem tudok nektek vendégszobával szolgálni, de a földszinten az apámnak, az emeleti nagyszobában pedig a bátyám családjának szorítottunk helyet.
- Azt hiszem, ha ezt Parker sem fogja bánni, akkor nekünk is tökéletesen megfelel! Nem szeretném, ha gondot jelentenénk nektek azzal, hogy itt vagyunk!
- Miről beszélsz, Rebecca? – értetlenkedett Brennan. Számára egyáltalán nem volt furcsa, hogy Parker édesanyját látja vendégül a saját házában, Rebeccával ellentétben, aki kissé kellemetlenül érezte magát emiatt. – A földszinten már ismerős vagy – mutatott körbe – gyere, megmutatom az emeletet, és ha álmos, akkor le is tudod akár tenni a kicsit.
Igen, a földszintet valóban ismerte már, járt már itt nem egyszer, mikor hozta, vagy vitte Parkert. A tágas nappali, ami az alsó szint nagy részét kitöltötte, mellette az étkező. A nappaliból nyílt egy kisebb, és egy nagyobb szoba. A kisebbiket irodaként kialakítva használták, a nagyobbiknak saját fürdőszobája volt, ez volt a földszinti vendégszoba, amit korábban már ő is használt. A bejárat másik oldala felől volt a konyha, és a garázs. A konyhából edénycsörömpölés hallatszott, és ínycsiklandozó illatok terjengtek a ház belseje felé. A bejárattal szemben volt a lépcső, amin most Rebecca követte Brennant az emeletre. A lépcsőfordulóban egy barátságos barna szempár fogadta, amely egy barna copfos kislány arcáról nézett rá mosolyogva. Seeley szemei, kétségtelen.
- Köszönj szépen Rebeccának, Christine! – bíztatta Brennan a kislányt barátságosan.
- Szia! Parker hol van? – kérdezte egyből a kislány. A két nő összenézett, és Rebecca szerencsére megelőzte Brennant a válaszadásban:
- Parkert megkérte a Mikulás, hogy segítsen megjavítani a szánját, és ő természetesen igent mondott, mert így biztos, hogy a Mikulás minden jó gyerekhez odaér ma!
- A Mikulás akkor tényleg létezik! Ugye én megmondtam, Anyu! És Apu is megmondta, csak te nem hittél nekünk! – Rebeccának be kellett ismernie, hogy a négyéves gyerek érvei tényleg nyomósak. Brennan arcán látszott, hogy mit gondol a Mikulás-mítoszról, de erőt vett magán és nem szólt. – És mikor jön Parker? – A kislány rajongott a bátyjáért.
- Előbb ideér, mint a Mikulás, rendben, Christine? – nyugtatta meg Rebecca. Szerencsére a kislány is megnyugtatónak találta a választ, Rebecca nem szívesen bocsátkozott volna Brennan előtt a Mikulás-kérdésben további magyarázatokba.
- Christine, ha jól emlékszem, te most a szobádban alszol, vagy tévedek? – utalt egy korábbi egyezségükre Brennan.
- Tudom, Anyu! De hallottam, hogy jött valaki, és azt hittem, hogy már aludtam, és a Mikulás jött, és azt hittem, hogy láthatom! – magyarázkodott a kislány. – De én amúgy alszok, tényleg! – majd felszaladt a lépcsőn, és egy ajtócsapódás jelezte, a szobájába ért.
Az emeletre felérve egy tágas galériára jutottak, amelyről két apróbb folyosó, és a folyosókról több ajtó is nyílt. Rebecca még nem járt sohasem ezen a szinten. Christine és Parker szobái már kívülről árulkodtak a tulajdonosukról. Az egyik ajtón apró mackókkal tarkított betűkkel kirakva állt Christine neve, vele szemben közvetlenül Parker szobája volt, amely Parker kedvenc baseball-csapatának poszterével csalogatta az odalátogatót. A folyosó végén egy további ajtó, ahova Brennan benyitott: fürdőszoba.
- Parker és Christine szobáját szerintem megismered, ezt a fürdőt pedig nyugodtan használhatjátok. A túloldalon van a mi szobánk, és a vendégszoba, ott külön fürdőszoba van, szóval nem fogunk zavarni titeket! – magyarázta Brennan.
- Köszönöm, Temperance – mosolygott, majd határozottan belépett Parker szobájába. - Jól érzed magad? – kérdezte Rebecca, és Brennan hasára pillantott, amin a kismama a kezét pihentette. – Egyáltalán, tudok valamit segíteni? Szívesen segítek, csak előbb tisztába teszem, és elaltatom Mandyt. Alig aludt ma valamit, nem szeretném, ha este nyűgös lenne.
- Jól vagyok, Rebecca, köszönöm. Tulajdonképpen az előkészületekkel már nagyon jól haladunk, Amy, a sógornőm úgy kézben tartja a dolgokat, hogy nekem alig volt mit csinálnom. De gyere le nyugodtan, a konyhában leszünk! – azzal elindult vissza a lépcső felé.
Parker szobáját az apja a fiú kívánságának megfelelően rendezte be. Bár a szobában látható volt, hogy a kiságy, a pelenkázó nem szerves tartozékai a helyiségnek, hanem csak Mandy miatt helyezték itt el, még így is látszottak azok az apró tárgyak, színek, amelyek mindegyike magukban hordozták a nevet: Parker. Ismerős volt neki, de nem csak azért, mert a gyermeke világát tükrözte, hanem mert olyan volt, mintha látta volna már valahol. Akaratlanul is felderengett előtte egy szoba képe, amit másfél éve nem látott már… Ugyanolyan ágytakaró, ugyanolyan poszter a falon, még a fal színe is ugyanaz az árnyalat. És tekintete a fiú asztalára tévedt, ahol a gyermek kedvenc fényképei sorakoztak. Egy több mint tíz éves közös kép az apjával. Közös kép, amin Temperance karjában Christine kisbabaként, mellette Seeley büszke mosollyal az arcán. Ő, ahogy puszit ad Parker feje búbjára, végül a tekintete megakadt egy fényképen. Oliver…
Bámulta a fényképet, mintha szellemet látna. Pedig a képen valóban az volt, amit először látott. Ő és Oliver, és kettejük kezét fogva középen a képen Parker. Emlékezett a képre. A parton készült, az egyik szomszéd készítette róluk. Arra is tisztán emlékezett, hogy ezt a képet nem csomagolta össze Parker kincseivel együtt azon a bizonyos éjszakán. Már előtte itt lett volna? Hogy került ide? És egyáltalán, Parker miért őrzi ezt a képet pont itt, Seeley házában? Értetlenül bámult percekig a képre, próbálta rendszerezni a gondolatait. Ismerős sírás hangjai törték meg a csendet, így gyorsan visszatette a képet az asztalra, és minden figyelmét a kislányára irányította. Tisztába tette Mandyt és jól sejtette, a gyermek fáradt volt már, alig pár perc alatt mély álomba merült. Rebecca bekapcsolta a gondosan odakészített bébiőrt és ő is a konyhába ment, hogy segítsen, amit tud. Úgy érezte, hogy ennyi a legkevesebb, amivel meghálálhatja, hogy vendégül látják őt is az ünnepekre.
Brennan konyhája az ő kis konyhájához képest hatalmas volt, majdhogynem ipari méreteket öltött. A kialakításánál egyértelműen látszott, hogy aki a bútorzatot tervezte, a tágas térkialakításra törekedett. Központi helyet foglalt el a tűzhely, amely két oldalról is szabadon állt, így az egyik oldalon Amy, vele szemben az idősebbik gyermeke kevergette egy-egy lábos tartalmát. A konyha melege, a készülő ételek illata melegséget vitt a szívekbe is. Rebecca hamar feltalálta magát, és rövidesen azon kapták magukat, hogy Amyvel csevegve-csacsogva játszva repül az idő. Brennan időnként felemelte a fejét és barátságos pillantásokkal kísérte a másik két nő beszélgetését. Miután Rebecca is beszállt a sürgés-forgásba a lányok úgy ítélték meg, hogy rájuk már nincsen szükség, és különböző kifogásokkal, és anyjuk szemrehányó tekintetével kísérve hamar magukra hagyták a felnőtteket.
Rebecca nagyon kellemesnek találta Amy társaságát. Szimpatikus volt neki a nő személyisége, és meglepő módon közös témában sem szenvedtek hiányt. Amy kisebbik lánya Parkerrel egyidős, így szükségszerűen merültek fel a beszélnivalók szép sorjában. Rebecca tudta, hogy Russ nem Amy gyermekeinek az apja, és emiatt csodálta a kapcsolatukat. Kicsit irigykedve hallgatta Amy történeteit, melyekből egyértelműen kitűnt, hogy Russ tökéletesen betöltötte az ő családjukban az édesapa szerepét. Egy olyan szerepet, amelyről mindvégig remélte, hogy Oliver is betölt majd az ő életében. Oliver… Vajon mit csinálhat most Oliver? Tavaly karácsonykor Pekingből küldött egy üdvözlőlapot az anyja címére, amin kellemes ünnepet kívánt. Azóta már biztos, hogy továbblépett, mivel ő erről az üzenetéről sem vett tudomást. Már most rettegve gondolt arra a napra, hogy vajon mit fog majd mondani, ha Mandy az apjáról kérdezi?
- Rebecca, figyelsz te rám egyáltalán? – riasztotta ki a gondolataiból Amy. – Megkóstolnád, kérlek a szószt? Lehet, hogy egy kicsit elsóztam, nem gondolod?
- Szerelmes tán a szakácsnő? – kukkantott be Russ a konyhába, kabátja fehérlett a ráhullott hótól. Válaszként egy puszit kapott az arcára a kedvesétől, egy hatalmas, boldog mosoly kíséretében. – Gyertek, nézzétek meg, mit hoztunk!
Russ és Max feladata volt ugyanis, hogy a nappali legékesebb karácsonyi díszét kiválasszák, és hát nem mondhatni, hogy elkapkodták volna a dolgot, mivel már órák óta odavoltak. De a végeredményt látva úgy döntöttek: megérte. A fenyőfa, ami egyelőre a nappali sarkában díszítetlenül állt, már önmagában egy gyönyörűség volt. Sűrű, sötétzöld ágaival, hatalmas méretével magára vonzotta mindenki tekintetét. Rebecca szeme is egy pár pillanatra bepárásodott a gyönyörű fa láttán. Majd gyorsan a segítségére sietett a ház asszonyának, aki egy létrával közeledett a nappali felé. Valóban, ehhez a fához tényleg létra kell, de talán nem a kismamának kellene cipelnie…
Amy hamar a kezébe vette az irányítást, és érdekes módon, ez mindenkire természetesen hatott. A lányokat utasította, hogy menjenek fel az emeletre, játszanak ott, és még véletlenül se hagyják, hogy Christine akár az orrát is ledugja, míg nem szólnak. Szerencsére a kislány már mélyen aludt, így nem vette észre a fa érkezését. Brennan arcán, bár tagadta, a fáradtság jelei tükröződtek, így Amy kiadta az ellentmondást nem tűrő parancsot: irány az emelet, az egész napos konyhai sürgölődés után ráfér mindenkire, hogy magával is törődjön egy keveset. Látszott, hogy Brennan nem ért egyet a ténnyel, de valamiért Amy erélyes szavával még ő sem mert vitatkozni. A fa díszítését előbb úgy tervezték, hogy Boothra hagyják, mivel családfőként ezt a kiváltságot az előző években is kikérte magának. De a vendégeket 7 órára várják, már 5 óra is elmúlt, besötétedett. Booth és Parker pedig még nem volt sehol…
Rebecca aggódva pillantott az órájára, és egy pillanatra átsuhant a fején egy gondolat: Temperance hogy-hogy nem aggódik emiatt? A konyhában akadt még némi tennivaló, így Amy oda vonult vissza, hogy elvégezze az utolsó simításokat. Más lehetőség nem lévén, Max és Russ magára vállalta a fadíszítés örömét. Russ felmászott a létrára, Max az égősorral küszködött, ügyködésük közben egymásra esett a pillantásuk, és mindkettejük arcára boldog mosoly került. Apa és fia… „Családi ünnep” – emlékeztette magát Rebecca, és boldogan gondolt az emeleti szobában gügyögő kislányára.
Elindult a lépcsőn felfelé, hogy megnézze a kislányát. A lányok a galérián töltötték az időt, az ablakban kialakított ülőgarnitúrát vették a birtokukba. Csak egy pillanat kellett, és bárki felmérhette, milyen nagy közöttük a szeretet. Az mp3 lejátszó két fülhallgatóján és egy tini-magazinon osztoztak. Rebecca mosolyogva intett nekik, majd belépett Parker szobájába. A szobát kellemes fénybe vonta az ablakot díszítő égősor beszűrődő fénye, így a villanyt sem kapcsolta fel, nehogy megzavarja a kislány álmát. Ha ideje engedte, gyakran figyelte a kislány álmát, annak békés arcát, a vonásait, melyek már most nagyon hasonlítottak az apjára…
Emlékeiben felidézte az előző két karácsonyát, és a nap folyamán először gondolt arra, milyen jól tette, hogy nem vitatkozott Parker kérésével, és együtt töltik az ünnepet. Két éve… Két éve még Oliverrel együtt díszítették a fenyőt, kettesben töltötték az estét, míg Parker itt töltötte a karácsonyt. Milyen szép is volt az az ünnepük… Kizárták a külvilágot a boldogságukból. Tavaly pedig… Tavaly volt karácsony? Mosolygott ezen a gondolaton. Az anyjához készült, de a sors úgy hozta, hogy a kórházban végződött a nap. A valaha volt legszebb karácsonyi ajándékkal lepett meg mindenkit az aznap érkező kicsilány, aki azóta is megédesíti a napjait. Eszébe jutottak Seeley szavai, és a beszélgetésük. Emlékszik, a férfi tett egy utolsó kísérletet, hogy meggyőzze Rebeccát a döntése helytelenségéről. Eltitkolni, hogy gyermeke született, Seeley szemében az egyik legnagyobb bűn volt, amit egy apával elkövethetnek.
- Nem helyes, amit teszel, Rebecca – mondta. – Tudom, hogy nincs közöm hozzá, és jogom sem, hogy beleszóljak, vagy ítélkezzek. Gondolj erre a kis angyalra, ne vedd el tőle az apját önzőségből!
- Az nem helyes Seeley, ahogy Oliver viselkedett, és az sem helyes, amiket a fejemhez vágott. Még soha, senki nem bántott meg ennyire, mint akkor ő. Esélyem sem volt, hogy védekezzek, vagy megbeszéljünk bármit is. Ezt a kislányt én hoztam a világra, ő a létezését sem akarta. Jobb lesz így, hidd el! A legjobb lesz így Mandynek.
- És Parker?
- Parkernek ott vagy te.
- Alkalmanként, hétvégeken, szünetekben. De neki szüksége van valakire, aki mindig mellette, mellettetek van, bármi történjen is. Én mondom neked Rebecca, beszélned kellene Oliverrel!
- Igen?!? És mi történik akkor, ha az az eset megismétlődik? Mit mondjak akkor a gyermekeimnek?
- Rebecca, alkalmat sem adtál neki, hogy megmagyarázza a dolgot, azt sem tudod, hogy mi történt, csak ítélkeztél, és döntöttél. Értsd meg, kell nekünk néha, hogy kiengedjük a gőzt, és ettől még nem leszünk az alkohol rabjai. Mindennek oka van, csak rajtunk áll, hogy figyelünk-e az okra.
- Seeley, ez nem férfibecsület kérdése, hanem az én életem. Tiszteletben tartom a véleményedet, de kérlek, tartsd tiszteletben a döntésemet. Oliver egyébként sincs az országban, így ez a helyzetet is megkönnyíti jelentősen. Ne beszéljünk többet erről!
És nem beszéltek többet erről. Seeley amikor csak lehetett, együtt töltötte az idejét Parkerrel, és ezért nagyon hálás volt neki. Többször felidézte magában már ezt a beszélgetést, mikor azt érezte, hogy Seeleynek talán igaza lehet…
Tekintete ismét a közös fényképükre vándorolt. Továbbra sem értette, mit kereshetett Oliver képe a fia szobájában. Nem álltak össze gondolatok. Igyekezett azokat szándékosan más irányba terelni, de valamiért mindig ugyanoda kavarogtak vissza… Megbizonyosodott róla, hogy a kislány nyugodtan alszik, betakargatta. Vajon mi lehet most Oliverrel? De mint eddig minden alkalommal, úgy most is figyelmeztette magát, büszkén felemelte a fejét, és ment tovább az úton, amit választott maguknak.
Az útja a nappaliba vezetett, ahol eközben már az utolsó díszeket rakták fel a fára, és az eredmény szemkápráztató lett. Pár pillanatra még belefeledkezett a feldíszített fa látványába, emlékei közül újból megjelent egy másik fa képe… Megrázta a fejét, mintha ezzel az emlékek is eltűnnének, és a konyhába sietett, hátha tud segíteni Amynek valamiben.
Sietsége felettébb feleslegesnek bizonyult, mert amit már lehetett, azt Amy elintézte, így a konyhapulton a finomabbnál finomabb fogások sorakoztak, tálalásra várva.
- Ideje lesz készülődnöm nekem is – mondta – ha nem vigyázok, akkor a házigazda barátai még azt gondolják, hogy én vagyok a bejárónő! – Ezen már Rebecca is csak mosolyogni tudott. Amy a maszatos konyhakötényben, kendővel felkötött hajával valóban nem túl ünnepien festett, de mindez nem vált a hátrányára. – Itt már mindennel végeztünk, megyek, megnézem a lányokat én is, és szólok Temperance-nek is, mert ragaszkodott hozzá, hogy ő akar teríteni.
Amint ezt kimondta, az érintett megjelent az ajtóban. Haját lazán feltűzte, és az ünnepi este tiszteletére egy szép kivágású kismama-ruhát viselt, nyakában egy háromsoros nyaklánccal, melyet még Rebecca emlékei szerint is sokat viselt. Elbűvölően festett, de a szeme aggodalmat tükrözött.
- Valami baj van, Temperance? – kérdezte tőle az aggodalmát látva.
- Booth-nak már itthon kellene lennie, de legalább hívhatott volna, ha tudja, hogy nem ér haza időben…
- Ne aggódj, biztosan nem történt semmi baj, csak nem tudta másnak adni az ügyet, amit a nyakába varrtak. Kizártnak tartom, hogy ne tenne meg mindent azért, hogy időben hazaérjen hozzátok! Biztos, hogy már úton is van hazafelé.
- Megyek, megpróbálom inkább felhívni. – azzal besietett a dolgozószobába.
Rebecca egy, a ház elé kanyarodó autó fényszórójának a fényére lett figyelmes. Seeley nem lehet, mert ő a garázsba járna. Kinézett az ablakon; jönnek a vendégek, de Boothról még semmi hír. Rebecca is, bár nem mutatta, nyugtalan volt. Mikor megismerte az érkezőket, eléjük sietett. Akkor ért a bejárathoz, mikor Jared a csengőre tette a kezét. Gyors mosollyal üdvözölte őket, és együtt léptek be a ház melegébe. Jared meglepődöttségét nem tudta, és nem is akarta titkolni.
- Rebecca, örülök, hogy látlak! Talán az én egyetlen bátyám úgy döntött, hogy háremhölgyei társaságában tölti az ünnepeket? – gonosz viccét Padme egy könyökléssel jutalmazta, ezért jobbnak látta nem feszegetni a kérdést, inkább elnézést kért. – De engedd meg, hogy bemutassam a jelenleg még legifjabb Booth-t neked! Ő Simon! – És ezzel a kijelentésével egy időben büszke apaként maga elé emelte pár hónapos kisfiát, aki az ünnepre való tekintettel rénszarvasos kissapka alól csodálkozott rá a nagyvilágra. – Képzeld, egy nap nagy ember lesz belőle! – Rebecca ezt már mosolyogva hallgatta, miközben cinkos anyai tekintettel néztek egymásra Padme-val. Kétségtelen, Jared nagyon megváltozott az utóbbi időben.
- Jared? – lépett ki Temperance az előtérbe, majd mosolyogva fogadta a vendégeket. A hangjában nyoma sem volt már a nyugtalanságnak, és a szemében sem látszott már az aggodalom.
- Booth. Jared Booth. Szolgálatára asszonyom! - És szavait nyomatékosítva meghajolt a háziasszony előtt.
- Jared, ne bolondozz, gyertek beljebb! A bátyád még nem ért haza, de bármelyik percben itt lehet. Helyezzétek kényelembe magatokat, és viselkedjetek úgy, mintha csak otthon lennétek!
Temperance szavai nyugtatóan hatottak Rebeccára is, ezek szerint sikerült beszélniük.
Szépen sorjában érkeztek a vendégek. Angela és Hodgins, a gyerekekkel. Megérkezett Paul és Cam, akik sűrűn szabadkoztak Michelle miatt. Ígérte, hogy jön, de úgy tűnik, hogy mégsem ér ide. Utolsóként befutott Sweets és Daisy is, így a hatalmas nappali egy méhkassá nőtte ki magát, ki-ki kellemes beszélgetésbe került a mellette ülővel, látszólag kellemesen érezte magát mindenki. De hol jár a házigazda? Senkinek sem furcsa ez? És milyen ügy az, aminek a megoldásához Seeley elengedhetetlen, de közben a fél labor itt tartózkodik? Egyre zavarosabb volt ez Rebecca számára, bár úgy tűnt, hogy ezekkel a kérdésekkel a jelenlévők közül csak ő foglalkozik, másnak ez természetes.
Rebecca a kandalló mellett állva figyelte a nyüzsgést, de gondolatai másfelé cikáztak. Felrémlett előtte saját maga, azon a bizonyos estén, mikor hiába várta Olivert. Elhessegette az emléket, nem akarta hagyni, hogy ismét beférkőzzön a férfi a gondolatai közé. Seeley nem Oliver, Seeley hazajön időre, ha azt mondta. Oliverről is azt remélte… Már megint Oliver… Egyszerűen képtelenség, hogy nem tudja elfelejteni ezt a nevet… Azt az arcot… Miért? Miért nem hagysz már békén, Oliver? Nem kértél belőlem, akkor miért nem tudlak kitörölni az emlékeimből? Aznap már sokadszorra, de megrázta magát, és kizárta a gondolataiból a férfit.
- Rebecca néni, te tényleg hiszel a Mikulásban? – észre sem vette, hogy a kislány mellette áll. – Mert Apa azt mesélte, hogy a Mikulás minden évben meglátogatja a jó gyerekeket, és valóra váltja a kívánságokat is, de csak akkor, ha igazán jó gyerekek vagyunk. Igaz ez, Rebecca-néni?
Rebecca a kislány barna szemeibe nézett, és magabiztosan válaszolt.
- Igaz, Christine, ez valóban így van! És ne feledd, amit Apa mond, az mindig úgy van, ahogy ő mondja neked!
- És az is igaz, hogy a Mikulás szánja létezik, ugye? Igaz ez, Rebecca-néni, mert azt mondtad, hogy Parker azt segít megjavítani. Azt is mondtad, hogy Parker előbb jön, mint a Mikulás. Akkor hogy van ez most, Rebecca néni? Mikor jön Parker?
Rebecca egy pillanatra elbizonytalanodott, mit mondjon. Magában mosolygott, mivel nem tudta eldönteni, hogy a kislány mit vár jobban, Parkert, vagy a Mikulást, aki csak Parker után érkezik? Egy biztos, a kíváncsiságát, az igazság kiderítésére való hajlamot volt kitől örökölnie.
- Így van, Christine. – Remélte, hogy szavaival sikerül megnyugtatni a kislányt. Bárcsak itt lenne már Parker…
Mintha csak a kívánság vált volna valóra, a szobába belépett Seeley Booth személyesen, idősebbik gyermekével karöltve. Még mielőtt bárkinek bármit mondhatott volna, Christine ugrott a karjaiba, hatalmas puszival, és cinkos mosollyal az arcán üdvözölte.
- Szia, Apa! Elkészült a szán? Rebecca néni mesélte, hogy te és Parker segítetek megjavítani, és képzeld! – és itt a kislány suttogóra fogta a szavait – Rebecca néni is hisz a Mikulásban!
- Valóban? – Booth felettébb igyekezett utolérni lánya gondolatait. - És járt már itt a Mikulás?
- Apu, hogyan jöhetett volna, amikor még csak most csináltátok meg neki a szánt? Ide csak később jön, mert tudod, vannak nálam még jobb gyerekek, akikhez előbb megy, és csak utána jöhet ide! De én türelmes vagyok ám! Parker!!! Meséld el, hogy milyen volt a szán!!!
Parker, ha nem is értette igazán, hogy miért faggatják a szánról, készséggel guggolt le a kislány mellé, és teljesítette a kívánságát. Booth, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy utolsóként érkezik házigazdaként, türelmetlenül hangoztatta, hogy ő bizony éhes, ezért az asztalhoz invitálta a vendégeket.
- Rebecca, megkérhetlek? – Brennan a konyha felé indult, feje intésével hívva Rebeccát. – Segítenél a tálalásban? Igazán nem szeretném Amy segítségét kérni, egész nap annyit tett már a ma estéért.
- Persze, természetesen! – A bébiőrt változatlanul a kezében tartotta, de most, hogy mindkét kezét használni tudja, a pultra helyezte, és lecserélte a két salátástálra, amit Brennan tett a kezébe. Figyelmét teljesen lekötötte a tálalás, csak mikor már sokadik alkalommal ment vissza a konyhába, lett figyelmes a bébiőr jelzésére.
- Ne haragudj, Temperance, de azt hiszem, várnak odafenn. – kért elnézést, mire Brennan egy barátságos mosoly kíséretében válaszolt:
- Menj csak nyugodtan, várnak odafenn.
Felsietett az emeletre, de legnagyobb meglepetésére a szoba ajtaja nyitva volt. Emlékezett rá, hogy becsukta, mielőtt lement. Talán Parker járt itt fenn, és nyitva felejtette. Belépett a szobába, de a kislány már nem volt az ágyában, ahova tette. Az ablak előtt egy széles férfiváll alakja körvonalazódott ki, a szórt fényben csak annyi látszott, hogy a gyermeket a karjában tartja. Mandy gügyögése volt az egyetlen, ami hallatszott.
- Köszönöm, hogy feljöttél, de most már itt vagyok, átveszem. Menj vissza a családodhoz, és amint tudok, csatlakozok hozzátok!
- Az én családom itt van, nem a földszinten. – válaszolta a férfi, és a hangtól földbe gyökerezett Rebecca lába.
- Te… te mit keresel itt? – dadogta.
- Járt nálam a Mikulás, és azt mondta, hogy ünnepel ma itt egy fiú, és két hölgy, aki a szívemnek kedves, és ha nem jövök el, akkor nélkülem nem lesz teljes az ünnep.
- Oliver…
- Cssss… Ne szólj, és legfőképpen ne kérd azt, hogy menjek el. Itt a helyem mellettetek. Te is tudod, én is tudom. Mindenki tudja. Hagyd, hogy így legyen!
Közelebb lépett a nőhöz, aki váltakozva tekintett a két egyforma szempárba, miközben hátrálni szeretett volna az ajtó felé, de a lába nem engedelmeskedett. Olyan természetes volt, ahogy a karjaiban tartja a gyermeket. Hányszor látta már képzeletében ezt a képet, amikor a „Mi lett volna, ha…” kezdetű történetnek a végére ért…
- De… De mégis hogy kerültél ide? Azt hittem, hogy Kínában vagy…
- Voltam. De mint mondtam, meglátogatott a Mikulás…
- Ne bolondozz, Oliver, a Mikulás nem létezik!
- Na jó, akkor nem a Mikulás volt. A lényeg, hogy itt vagyok, és nem is akarok menni nélkületek sehova. Az elmúlt másfél év az életem legsötétebb, legsivárabb időszaka volt, amikor azt hittem, hogy örökre elveszítettelek. Kérlek, ne fordíts nekem hátat, szeretnék a családod része lenni. Nekem ti vagytok a családom!
- Mi?
- Igen, ti. Mandy, te és Parker.
- Parker?
- Igen, Parker. Rebecca, elfogadod, hogy adjunk magunknak egy új esélyt? Tiszta lappal indíthatnánk… Én megígérem, hogy soha, de soha többet nem viselkedek úgy, és azt is megígérem, hogy soha nem vetem a szemedre, hogy kihagytál volna a kis tündér életéből… Mit szólsz az ajánlathoz? Próbáljuk meg!
Rebecca fejében cikáztak a gondolatok. Tudta már, hogy mi állt a dolgok hátterében. Értette már, hogy miért ragaszkodott mindenki ahhoz, hogy itt töltse a karácsonyt. Emlékek sora jelent meg ismét előtte, a mai nap, a múlt év, és még régebbiek. Remények és csalódások járták kusza táncukat a fejében, és közben az örömteli képek csak sokasodtak… Meg sem kísérelte már, hogy fejét megrázva elnyomja a feltörekvő kétségeit, érzéseit. Elsöprő erővel tört rá a boldogság érzete, és a férfi vállára hajtotta a fejét.
- Szerintem mennünk kellene vacsorázni. Csak ránk várnak odalenn. – szólt, majd fejét felemelve megvárta, hogy Oliver csókkal zárja le az ajkait. .
- Menjünk. Boldog karácsonyt, Rebecca!
- Köszönöm!
Egymást átkarolva csatlakoztak a többiekhez. Parker csillogó tekintetét látva Rebecca nem tudott másra gondolni, két szó visszhangzott csupán a fejében: „családi ünnep”.
Tehát mégis létezik…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
)
Úr Isten, Susuke! Kirázott a hideg, annyira életszerű volt az egész. Nagyon tetszett, ahogy leírtad, és az alapötlet, Rebecca pedig zseniális volt. Nagyon örülök, hogy őt választottad főszereplőnek, és kicsit betekinthettünk az életébe.
Jaj, és elnézést, hogy csak ilyen nagyon sokára olvastam el, nagyon nagyon bánom, mert ez valami csodaszép volt. Az ilyen ficcekkel lehet nálam elérni, hogy én is higgyek a csodákban
Köszönöm, hogy megírtad. És nagyon gratulálok hozzá, nekem aztán ne legyél többet ilyen önbizalom hiányos, hogy "jó lesz - nem lesz jó?" Mert le leszel csapva
Aki ilyet ír, az csak egy dolgot érdemelhet:
KMF