|
Esli: Karácsony van hejj (FFF-CE)
A Royal Dinerben ült a fiával és a lányával. Szótlanul tartotta kezében a kávéscsészét, érezte, ahogyan a meleg átjárja zsibbadt ujjait. Ebben az évben különösen hideg volt a tél, a jeges szél a csontjáig hatolt mindenkinek, aki az utcára merészkedett. De ez a nap végre más volt, mint az eddigiek: hajnalban hullani kezdett az idei első hó.
A kislánya csillogó szemekkel bámult ki az ablakon, ámulva figyelte a kavargó hópelyheket, melyek puha, fehér takarót borítottak a városra. Önkéntelenül elmosolyodott, ahogy ránézett, de abban a pillanatban eszébe jutott a közeledő Karácsony és a vele járó megannyi, megoldásra váró probléma. „Családi ünnep” – visszhangzott a fejében újra a jól ismert szólam. Hát persze. Könnyen mond ilyeneket, akinek átlagos családja van.
Úgy tűnt, a fiának a gondolatait is hasonló irányba terelte a hóesés. Ő már nagyobbacska volt, de azért ilyenkor még magával ragadta a varázslat. A karácsonyi csoda része volt az is, hogy az első havas napon a Mikulás útnak indul a városban hatalmas szánján a kilenc rénszarvassal. A fiának egyetlen vágya volt, amit most hangosan meg is fogalmazott:
- Ugye idén végre felülhetek a Mikulás szánjára? Kérlek…
Ötlete sem volt, mit mondjon erre, mert nem akart olyat ígérni, amit egyáltalán nem biztos, hogy be tud tartani. A választól azonban ezúttal megkímélte a mobilja csörgése, ám mire letette a telefont, még nehezebb helyzetben volt, mint a hívás előtt. Ugyanis addigra már tudta, hogy egy hullát találtak a Mikulás szánjának csomagtartó részében.
- Gyerünk gyerekek, indulás! A papának dolgoznia kell!
- Megint találtak egy hullát? – csillant fel Parker szeme. Hiába ő tudta már mi apukája foglalkozása.
- Parker, mondtam már, hogy ne mondj ilyet Christine előtt.
- Bocsánat. –hajtotta le fejét szomorkásan.
- Na, jól van, gyere! – hívta magához kisfiát és megölelte.
- Papa, papa. – szólalt meg a pici lány is, majd kitárta karjait. Booth felvette a cseppséget és ölébe zárta őt is. Gyorsan felöltöztek, fizettek, és pattantak is be a kocsiba.
- Max bácsihoz megyünk ugye? – kérdezősködött a fiú. Mostanában, ha a papája dolgozik, mindig Max az, aki vigyáz rájuk.
- Ahogy mondod fiam. – válaszolta apja, majd indultak is, Max lakásához, ami mellesleg Tempe régi lakása volt. Menetközben a rádió szólt, melyből dallamosabbnál dallamosabb karácsonyi zenék szóltak. A két gyerkőc nagyon élvezte a zene lágy muzsikáját. Christine örömében még tapsikolt is. Néha még Booth is beszállt az éneklésbe.
- Megjöttünk. – szólalt meg Booth és leállította járművét.
- Parker, hozod Christine holmiját? – nézett fiára, aki válasz helyett csak bólintott. Booth kivette lányát a gyerekülésből és már indultak is a rég megszokott lépcsőn felfelé. Az ajtó előtt megálltak, majd becsengettek és kopogtak. Kisidő múlva hallották a zár kattanását és persze az ajtó is nyílt.
- Sziasztok! – örült meg a lakás tulajdonosa.
- Hello Max.
- Szia, Max bácsi. – mosolygott Parker. Örült, hogy Max fog vigyázni rájuk, nagyon szeretett nála lenni.
- Gyertek beljebb. A lányomat hol hagytátok? – nézett kérdőn Boothra.
- Bones az intézetben van. Most megyek érte. Tudnál vigyázni addig ezekre a rosszcsontokra?
- Örömmel. – nevette el magát Max, majd átvette unokáját. Bár igaz, hogy vér szerint csak Christine volt az unokája, de Parkert is úgy szeretette, mintha a sajátja volna.
- Köszönöm, majd jövünk. Szót fogadni Max bácsinak. – figyelmeztette csemetéit. Bár igaz ezt csak Parker tudta mit jelent, hiszen ő már 11 volt, míg Christine majdnem 1 éves. Búcsúzóul puszit nyomott gyermekei fejére. Tudta, hogy Max-nél biztonságban lesznek, így nyugodt szívvel mehetett a laborba.
- Szia, van egy ügyünk! – szólt be az irodába Bones-nak.
- Szia! – lepődött meg a nő.
- A gyerekek?
- Apádnál vannak. Megkértem, hogy vigyázzon rájuk, te is tudod, Parker mennyire szeret nála lenni. – mosolygott a férfi, majd az elmaradhatatlan puszit is átadta kedvesének.
- Milyen ügyünk van? – érdeklődött Brennan, miközben már a kabátját igazgatta magán.
- A Mikulás szánjában hullát találtak. Nagyon remélem, nem egy újabb Télapót nyírtak ki…- osztotta meg véleményét lehangolóan.
- Hát én is remélem. – értett egyet Brennan.
A kocsiban ülve ismét a rádió játszott főszerepet. Újabb karácsonyi dalok csengtek fel. Booth legnagyobb meglepetése az volt, mikor meg hallotta, hogy Brennan is énekli a számot.
- Te mióta ismered, ezt a számot?
- Angela mostanában csak ilyen zenéket hallgat az irodában. Ráadásul, ha nincs zene, akkor énekel, így akaratomtól független tanultam meg. – magyarázta.
- Többet énekelhetnél Christine-nek nagyon szereti a hangod. Ahogy én is. – mosolygott rá Booth.
- Igen tudom. – értett egyet Bren. Társa nem épp ezt a választ várta. Mivel még a helyszínig volt idejük, úgy gondolta elődrukkol azzal a kérdéssel, vagyis inkább javaslattal, amin már a délután is őrlődött.
- Figyelj, tudod, hogy holnap már Karácsony, és ugye azt is tudod, hogy én hiszek ebben az egész mizériában. – kezdte óvatosan Booth majd folytatta.
- Szóval szeretném, ha Christine-t megkeresztelnénk. – mondta nagyon lassan a szavakat. Közben szerelme arcát figyelte.
- Az újszövetségi értelmezés szerint a vízkeresztség olyan szent cselekedet, amelyet Isten Igéje parancsol. Ez egy engedelmességbeli és hitbeli tett, amelyben a hívő azonosul Jézus Krisztus halálával, eltemettetésével és feltámadásával. A lányunk, még nem elég fejlett ahhoz, hogy eldöntse szeretné-e szolgálni Istent. – szólalt meg Brennan saját kis stílusában. Booth nagyot sóhajtott. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Úgy gondolta, ezt a kérdést egyelőre talonba rakja, majd még később megtárgyalják. Aztán újra megszólalt:
- A családi vacsora az még áll ugye?
- Természetesen, hiszen megbeszéltük.
- Ennek örülök. De, csakhogy biztosra menjek. A karácsony első napja az csak hatunké? – kérdezett rá Booth.
- Hat? – lepődött meg Brennan, majd kérdőn a férfi tekintett.
- Igen 6. Te, a gyerekek, Max, Papi és én. Szeretném, ha ők, is velünk lennének karácsonykor. Hiszen ez mégis csak a szeretet ünnepe. Karácsony másnapján, pedig a barátok.
- Rendben. –egyezett bele Brennan Booth nagy meglepetésére. Azt hitte, majd magyaráznia kell, hogy miért szeretné, hogy első nap csak a család legyen együtt, de örömmel fogadta, hogy társa elfogadta így is.
A tetthelyre érve elszállt minden jó kedvük. Kiszálltak az autóból, majd a kordon mögött álló FBI-os emberhez fordultak.
- Á, Booth ügynök, Dr. Brennan. Erre jöjjenek. – fordult feléjük Shaw ügynök, majd bevezette őket a plázába. Amint beértek szembe is találkoztak a hatalmas szánnal, melyen máskor sok-sok gyerek szokott üldögélni, míg várnak, hogy a Mikulás fogadja kívánságaikat. Ahogy közelebb értek, megpillantották a csomag tartalmát.
- Úúú… - adott hangot Booth undorodásának.
- Az áldozat nő…- kezdte Brennan szokásos mondanivalóját.
- Na, legalább, nem a Télapót nyírták ki. –lélegzett fel Booth, majd Brennan szúrós tekintetével találkozott.
- Booth…- szólalt meg Brennan, majd közelebb hajolt a hullához és szagolgatni kezdte.
- Ne már Bones! Miért kell mindig a hullákat szaglásznod?!
- Booth! – szólt neki komolyabban.
- Gyere és szagold meg! – kérte, vagyis inkább utasította a nő, mire Booth nagy nehezen közelebb hajolt és beleszagolt a levegőbe.
- Karácsony illat? Na ne!!
- De. –mosolygott rá Bones.
- Tömjén és mirha!
- Egy újabb múmia. Már csak az volna jó, ha tudnánk, hogy ki tette ide és persze, hogy mégis kit szerettek volna elküldeni az Északi Sarkra. – foglalta össze Booth.
- Ez nem lesz nehéz. Angela csinál egy arcrekonstrukciót.
- Jó. Én meg felhívok pár múzeumot, hogy nem hiányzik-e valakinek egy múmia. Ki találta meg? – fordult Shaw ügynök felé Booth, aki a távolabb álló fiatal srácok felé mutatott.
- Rendben maga gyűjtse be a videofelvételeket és küldje el a Jeffersonba Angelának. Fiúk! Mindent pakoljatok és irány a Jefferson! –adta ki az utasításokat, majd a két fiatal férfihez sétált.
- Booth ügynök. FBI. Kérem, mondjanak el mindent.
- Mint minden reggel, most is első dolgunk a Miku szánja volt… - kezdte az egyik.
- Igen-igen. Mindig át kell néznünk, ugyanis a gyerekek előszeretettel dobálnak bele szemetet, illetve rágókat, vagy nyalókákat ragasztanak a szövetbe. –folytatta a másik.
- Ki fér még hozzá a szánhoz?
- Mindenki, de csak mi szoktuk takarítani. – válaszolta gyorsan az egyik srác.
Booth megköszönte a válaszokat, majd megkérte őket, ha még valami eszükbe jutna, keressék fel. Miután mindent elintéztek kis párosunk újra a Jefferson intézet felé tartott, ahol egy kis meglepetés várta őket.
De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen míg tartott az oda út, lassan elkezdődött a tél legszebb csapadéka hullani az égből. Az eddig összetaposott hórétegre egy újabb fehérség érkezett, hogy elrejtse az emberek lábnyomait. A gyönyörű táj, gondolkodásba merítette mindkét szereplőnket. Míg Booth az elkövetkezendő napokra gondolt, addig Brennan saját múljának emlékeit vette elő, a szép karácsonyokról. A nagy elmélkedést egy éles kerékcsikorgatás szakította félbe, mely Booth autójából jött. A lámpa pirosra váltott. Brennan érdeklődve tekintett társára, hogy mégis ezt mire vélje, de inkább szó nélkül, hagyta, majd ismét visszamerült a gondolataiba.
Az intézetben, a váratlan meglepi Brennan irodájában foglalt helyet. Amint belépett kis párosunk észre is vették.
- Max?!
- Apa. –szóltak egyszerre.
- Sziasztok! Nyugi csak beköszönni jöttem és szólni, hogy elviszem Parkert és Christine-t a plázába. A fiad említette, hogy nagyon szeretne felülni a Mikulás szánjára, így gondoltam üsse, kő hát legyen. – hadarta el gyorsan Max.
- Apa, azt hiszem ez nem a legjobb ötlet.
- Hol vannak a gyerekek? – jött a felismerő kérdés, ugyanis a csemetéi nem tartózkodtak a helységben.
- Nyugalom fiam. Angela irodájában vannak. Christine, Michael-el játszik Parker pedig valami csúcs szuper játékkal. Nem tudom, mi lehet az, de nagyon fel volt dobva mikor meghallotta, hogy játszhat vele.
- Apa, tudod jól, hogy Cam nem szereti, ha a gyerekek az intézetben vannak. – magyarázta Brennan, mire Booth elindult, hogy meglátogassa őket. Míg Booth Ange irodája felé tartott Brennan tájékoztatta az édesapját, hogy miért is rossz ötlet most a plázába menni. Mire társa visszatért Bren már szokásos kék köpenyében volt. Arca felderült, ahogy a férfi karján lévő gyermekre tekintett.
- Mama, mama! –nyújtotta kiskezét édesanyja felé.
- Hello Bones. – mosolygott Parker Brennan-re. Hiába az apjától tanul a gyerek.
- Sziasztok! – köszönt illedelmesen Tempe, majd lánya felé indult, hogy ölébe vehesse.
- Szia, Kicsim! Hogy vagy ma? – kérdezgette boldogan lányát, közbe meg-megpörgette a levegőben.
- Apa! Képzeld, Max bácsi elvisz minket a plázába a szánhoz. – ragyogott fel újra Parker szeme.
- Sajnálom Parker, de úgy tűnik változtatni, kell a tervünkön. – kezdte nehézkesen Max. Szegény kisfiú mosolya egyre jobban lankadt. Aztán hirtelen újra kigyúlt a láng. Parker észrevette, az FBI-os emberkéket, akik pont most szállították le a fiú álmát.
- Itt van! Itt van!!! –kiabált örvendezve, majd elindult a szán felé. Booth próbált utánakapni, de nem sikerült megfognia. Ezek a mai fiatalok, ugye milyen gyorsak? Míg Parker tovább ugrándozott a szán körül Angela és a többiek is megjelentek.
- Nem! Nem! NEM! – tiltakozott Cam, majd a fejét csóválta.
- Hányszor mondjam még el?! – kérdezte szinte már reményt vesztve.
- Nincs gyerek a laborban. – gondolt itt a Brennan kezében lévő Christine-re, az Angela kezében lévő Michael-re, valamint a szán előtt ugráló Parkerre.
- Szia Saroyan doki! Te is fel akarsz ülni a szánra? Nem lehetne, hogy előbb én kerüljek fel? Te már öreg vagy ehhez. – szólalt meg a fiatalkori őszinteség.
- Sajnálom Parker, de erre a szánra senki nem ül fel ma. – válaszolta Cam. Az „öreg” szót próbálta elfelejteni. Booth pedig próbálta befogni kisfia száját.
- Azt hiszem jobb, ha mentek. – javasolta Tempe apjának, majd odaadta kicsi lányát is az ölébe. Angela szintén elindul a gyermekmegőrző felé, hogy leadja kisfiát. Parker pedig, még mindig kíváncsian tekingetett a szánra.
- Apa! Apa! – szólalt meg halkan, majd elkezdte rángatni apja zakóját, hogy figyeljen rá. Mikor végre elérte a célját ismét megszólalt.
- Miért van itt a szán? Csak nem egy hulla van benne? – nem is olyan gyerek igaz?
- Igen fiam. – válaszolt őszintén édesapja, mire Parker szemében ismét valami furcsaság volt észrevehető.
- Egy múmia!!!! – szólalt fel mikor meglátta mit szednek ki a csomagtartóból. Booth meglepődve tekintett kisfiára, aki egyből felismerte a tetemet.
- Valóban, de mégis honnan tudtad? – nézet rá Cam is.
- A múltkor a suliban néztünk egy dokumentumfilmet az egyiptomi múmiákról és pont így nézett ki az egyik múmia! – magyarázta lelkesen Parker. A többiek vagy meglepődve bámultak vagy elmosolyodtak, a fiú okosságán. Nagy nehezen sikerült a kis bitangot rávenni, hogy menjen el Max-el máshova, így nyugodtan dolgozhatnak a felnőttek. Így tehát az ismeretlen emberkénk felkerült, a más ismert vizsgálóasztalra az emelvényen. Mindenki hozzáfogott a már úgy megszokott munkájához. Booth elment elintézni pár telefon a múmia ügyében. „Valakinek csak feltűnik, hogy nincs meg.”
- A radiokarbon eredményeként az áldozat a 30-as évei végén vagy a 40-es évei elején járhatott. - jelent meg Brennan pár papírral a kezében.
- Angela betáplálta az adatokat, remélhetőleg nemsokára már arca is lesz az ismeretlenünknek. – szólalt meg Cam. Kis idő múlva Ange valóban szólt, hogy rájött a kilétére a múmiának. Nem sokra rá Booth is megtudta, hogy kiről van szó, és hogy honnan hiányzik. Ezért bement ő is az irodába.
- Tessék ő az. – jelenített meg egy képet a computer hercegnő.
- Ez meg ki? – tette fel a legfontosabb kérdést Cam.
- Kleopátra.
- Kleopátra. – szólalt meg a párosunk egyszerre.
- Okééé. – mondta Cam, majd óvatosan Boothékra pillantott.
- De, hogy került ide? – jött az újabb kérdem ám most Angela volt a kíváncsi.
- Elvileg a British Múzeumban volna a helye. – válaszolt Bren, bár nem pont a kérdésre, így inkább ez csak megállapításnak tűnt.
- Igaz, de 3 napja szállították át egy különleges kiállításra. Az előbb beszéltem a Washingtoni Múzeum igazgatójával, hogy eltűnt a múmiájuk.
- Akkor már csak az a kérdés, hogy ki lopta el és miért rejtette el a szánba?!
- Ezen talán segíthetek Cam. – szólalt meg Ange, és ismételten nyomkodni kezdte a kezében lévő készüléket, melynek hatására egy videó bukkan fel a képernyőn. Ha nem tévedek, ők lesznek az elkövetőink. – állította meg a videót. A képkockán 2 fiatal srácot láthattunk, akik épp a múmiát cipelik a szánhoz.
- Angela ez remek. Ki tudod élesíteni az arcokat?
- Persze gyerekjáték az egész. – nevetett vidáman.
- Rendben. Ha meg vannak az arcok, könnyebb lesz kideríteni a személyazonosságukat. – örült meg Booth, hogy nem egy bonyodalmas ügy vár rájuk, így karácsony előtt. Nem szerette volna, hogy a hangulatát lerombolják. Már csak egy kemény feladat várt rá. A karácsonyi bevásárlás, illetve a felkészülés a nagy vacsorára. Míg azon gondolkozott miként veszi rá Brennan-t lányuk megkeresztelésére, Angela jelent meg két kinyomtatott képpel a kezében, melyeket Booth kezébe nyomott.
- Tessék. Ezt a két fiút kell keresned.
- Kösz Ange. – mosolygott rá a férfi.
- Figyelj csak! – szólt Booth a távozó nő után.
- Igen? – fordult meg Angela.
- Te már megvetted az ajándékokat?
- Nem. – mosolygott rá a nő. Majd egy kis huncutság villant át az agyán.
- Hát te? Tudod már, hogy kinek mit veszel? Brennan-nek? Parkernek? Na és Christine-nek? – kíváncsiskodott tovább.
Booth csak nagyot sóhajtott és a fejét rázta. A gyerekek ajándékait elmesélte, de ötlete se volt, mivel ajándékozhatná meg szerelmét. A lurkóknak könnyebb ajándékot venni. Parkernek, már ki is nézte, azt a csúcs távirányítós helikoptert, leszállópályával, meg minden egyéb tartozékokkal. Christine-nek pedig egy babaházat nézett, melyben szabadon ugrálhat, mászkálhat. Persze fel is van szerelve rendesen.
Nagyon fejlett kislány. Míg kortársai csak kapaszkodással tudnak járni, esetleg kapaszkodás nélkül csak rövid ideig, addig Christine már bátran teszi egymás után apró lábacskáit, és persze nem is ing meg mozgás közben. Nagyon büszkék rá szülei.
Közben igencsak kezdett beesteledni. Sötétség borította a várost, ám még se volt teljesen sötét, hiszen a hófehérség megmutatkozott a talajon.
Booth az irodájában vonult vissza, hogy kideríthesse a két fiatal személyazonosságát, valamint be is rendeljék őket. Shaw ügynök és még egy másik ügynök, örömmel vállalta át Booth-tól a kihallgatást, mondván Booth, most a családjával foglalkozzon, ők ezt simán elintézik. A férfi meglepődött kollégái kedvességén, de örömmel fogadta, hogy még létezik a nemes gesztus. Így hát hazatért családjához.
Brennan, Max és a két gyerkőc már otthon várták Booth érkezését.
- Megjöttem! – szólalt meg a férfi, amint belépett az ajtón.
Senki nem reagált a hangra. A konyhából apró zajok hallatszottak, a nappaliban is mintha a tv szólna. Booth letette kabátját levette lábbelijét és beljebb lépett. Ahogy elérte a nappalit örömmel látta, hogy lánya a hempergőben játszadozik, míg Max és Parker a kanapén szundítanak. A konyhához közelítve érezte a finom illatot, mely kezdte ellepni az egész térséget.
- Szia! – köszönt halkan szereleme mögé lépve aki, egy picit össze is rezzent az ijedségtől.
- Szia! – köszönt vissza, majd egy csókot váltottak.
- Mi lesz a vacsora? Csak nem sajtos makaróni? – szimatolt bele a levegőbe.
- Eltaláltad, gondoltam örülné neki. Apa kint van a gyerekekkel.
- Igen láttam. – kuncogott a férfi.
- Mi az? – nézett rá kérdőn Brennan.
- Semmi, csak apád kint alszik Parkerrel a kanapén. –magyarázta Booth, még mindig mosolyogva.
- Biztos elfáradtak. Apa mondta, hogy elvitte őket a játszóházba. Tudod, ami a pláza mellett van. – mesélte boldogan Brennan. Nagyon örült, hogy édesapja ilyen pozitívan és aktívan áll a gyerekekhez.
- Felébresszük őket? – kérdezte Bren.
- Szerintem nem kell. Nézd csak! – mutatott fejével az ébredező társaság felé. Közbe kezét Bones derekán pihentette.
- Jó reggelt álomszuszékok. – köszöntötte Booth az ébredező párost.
- Apa éhes vagyok. – mondta Parker két ásítás között.
- Gyertek kész a vacsi! – szólalt meg Brennan is.
Így hát mindenki elindult az ebédlőbe, hogy elfogyasszák a finom sajtos makarónit. Persze Christine nem makarónit evett neki édesanyja külön főzött. A mai menü egy kis burgonyapüré volt párolt zöldségekkel. Persze a zöldségeket előszeretettel dobálta kis kanalával, kedves családja felé, hogy tesztelje szülei reflexeit. Brennan bosszankodott, Booth pedig jót mulatott rajta, majd miután Bones is belátta, a helyzet milyen viccessé vált, maga is remekül szórakozott. A vacsora közben megbeszélték a holnapi napot. Parker nagyon izgult az ajándéka miatt Booth pedig, hogy minden rendben legyen. Megegyeztek, hogy Booth mikorra menjen el nagyapjáért, valamint, hogy Max is hány órára jöjjön a vacsorához. Úgy tűnt minden a legnagyobb rendben megy, ám ekkor megszólalt a kapucsengő. Mindannyian egymásra néztek, meglepetés fogadta őket, hiszen nem vártak vendéget. Majd Booth felállt, hogy ajtót nyisson, mikor ez megtörtént még nagyobb volt a meglepetés.
- Papi! – szólalt meg végre Booth.
- Szevasz Dugó! Bemehetek? – kérdezett rá az öreg és már ment is beljebb meg se várva Booth reakcióját.
- Hát te mi keresel itt? Nem úgy volt, hogy holnap bemegyek érted? – érdeklődött unokája.
- De-de úgy volt, csak ez a fránya intézet…nem bírtam már ott és gondoltam az én kis unokám és persze kedves családja biztos nem fog haragudni, ha egy nappal előtte jövök el. – magyarázta Hank nagypapi.
- Sziasztok! – köszönt a többieknek. Max-el kezet fogtak Tempenek puszit adott, majd dédunokái felé fordult.
- Gyere ide nagy legény! Hoztam neked valamit. – Parker szeme felcsillant majd gyorsan odarohant és megölelte dédapját. Hank pedig egy nagy doboz édességet vett elő táskájából.
- Nagyon szépen köszönöm!
- Az én kis hercegnőmnek is hoztam valamit. – mosolygott Hank a pici lányra is, majd egy másik dobozt vett elő, ami szintén tele volt édességgel. Bár míg a Parker dobozában csoki, cukor, nyalóka és egyéb édességek voltak, addig a kicsi Christi-nek piskóta és egyéb kekszféleségek voltak.
Így hát az este további részét, már 6-an folytatták. Később Max búcsút vett a többiektől és haza ment. A gyerekeket is letették aludni. Már csak Tempe, Seeley és Hank papi volt kint a nappaliban.
- Emlékszem amikor Seeley és Jared képesek voltak felváltva figyelni a kandallót, hogy lássák, mikor jön, majd a Mikulás. – osztotta meg Hank ezt a kedves kis emléket. Mire a másik két fél elmosolyodott.
- Még kicsik voltunk! – kelt védelmükre az egyik érintett.
- Az lehet. Látnod kellett volna Temperance, milyen aranyosak voltak és milyen kómásak, főleg másnap. Majdnem elaludtak a vacsora alatt. – mesélte tovább fantasztikus jó kedvvel. Brennan megmosolyogta kedvese gyerekkori viselkedését.
- Na, gyerekek ideje nekem is nyugovóra térnem. Nem vagyok már fiatal.
- A vendégszoba már elő van készítve. Menj csak nyugodtan. Ha bármire szükséged van, csak szólj!
- Rendben van Kincsem. Jó éjszakát nektek! – köszönt el Hank, majd bezárkózott a „szobájába”.
Kis párosunk követte példájukat. Persze előtte még benéztek a gyerekekhez is. Nagy szerencséjük, volt, hogy Christine már átaludta az egész éjszakát. Így ők is nyugodtan pihenhetnek.
Az éjszakai álommanók, nem voltak rest mindenkinek csodaszép álmot jutattak el, hogy nyugodalmas és kellemesen teljen az idő.
Reggel kopogtatásra ébredtek. Booth kinyitotta a szemét, hogy az órára pillantson. 8:47 Szerelme is az órát kereste tekintetével, majd felfigyeljek, hogy az ajtó nyitódik. Parker jött be rajta óvatosan egyensúlyozva a tálcával a kezében.
- Jó reggelt! – köszönt a kisfiú, majd átnyújtotta kis tálcáját, melyen kávé és pirítós volt.
- Mit hoztál nekünk te kis bitang? – lepődött meg az apuka.
- Köszönjük. – vette át Bren a reggelit, miután feljebb ült az ágyukban.
- Papi segített. – tájékoztatta őket Parker.
- És a Papi most mit csinál? – érdeklődött Booth, majd az ajtó felé tekingetett.
- Most reggelizteti, meg Christine-t. Nyugi pihenjetek még egy kicsit. – javasolta kisfia, majd sarkon fordult és elhagyta a szobát. Booth Brennanre nézett, majd megszólalt.
- Gyönyörű vagy.
- Igen gondolom. Az utóbbi időben nem sokat aludtam így valószínűleg táskásak a szemeim, mellesleg érzem, hogy a hajam se úgy áll, mint aki már fésülködött. – Booth csak rázta a fejét. Szó mi szó kicsit tényleg kócosak voltak azok a barna fürtök, de őt ezt egyáltalán nem érdekelte.
- Tudod nagyon jól, hogy engem nem érdekel. Nekem így vagy szép. Én így szeretlek. Esetleg bebizonyítsam? – jelent meg egy csibészes mosoly, majd támadásba lendült. Brennan-nek épp hogy csak annyi ideje volt, hogy letegye a kezében lévő tálcát az ágy melletti éjjeli asztalra. Booth apró puszikkal látta el szerelme kulcscsontját, nyakát, majd haladt egyre feljebb. Brennan akaratlanul is felnevetett, mikor a férfi a fülébe suttogott. Booth abba hagyta kedvese „kínzását”, majd a reggeliért nyúlt. Miután elfogyasztották a finom táplálékot felöltöztek és elhagyták a hálószobát. A konyhában Hank még mindig Christine reggeliztetésével foglalatoskodott. A kis makacs, nem akarta megenni a falatkákat.
- Akár az anyja. – csóválta a fejét Booth.
- Ezt most miért mondod? – nézett rá kérdőn Brennan, majd játékosan oldalba könyökölte.
- Olyan makacs, mint te.
- Ez nem igaz én nem vagyok makacs, csak szeretek kiállni az igazamért.
- Hát jó. – hagyta rá Booth, majd elindult lánya felé.
- Hogy van apuci kicsi lánya? – emelte fel kislányát az ölébe.
- Papa! – köszönt a cseppség, majd meglátta a számára fontosabb személyt.
- Mama, mama! – kiabált a kicsi és elkezdett kalimpálódni édesapja ölében és kezét nyújtogatta.
- Úgy látom, téged akar. – mondta vigyorogva Booth, majd átadta.
- Szia Kicsim. Hogy vagy? Látom, nem tetszik a reggeli. – vezette le észrevételét Brennan Christine a „nem” szóra megrázta a fejét. A többiek csak röhögtek. Brennan kisétált a konyhába lányával.
- Mit szeretnél reggelizni? – kérdezte lányát, aki először mindent szemügyre vett a konyhában. Majd megakadt valamin a szeme.
- Nem. Nem. Ez nem reggeli. – rázta meg most Brennan a fejét. Booth csatlakozott hozzájuk.
- Mit szeretne? – érdeklődött a férfi.
- Mogyorókrémet. Csak tudnám, kitől kapott olyat. – nézett szúrós szemmel társára, aki most épp hirtelen másfelé vándorolt tekintette.
- Seeley! – szólt rá párja. Booth, meglepődött, hogy a keresztnevén szólították.
- Nem szeretném, ha máskor édességet reggelizne a lányunk.
- Jó rendben. Akkor csinálok palacsintát, így mégis megkaphatja, amit szeretne, igaz hercegnőm? Jó lesz a palacsinta?
- Pájácintá, pájácintá. – mondogatta jókedvvel. Brennan a fejét rázta.
Be kellett látnia kislánya igencsak el lesz kényeztetve, ha az apja továbbra is így viselkedik. Míg Booth a konyhában készítette a „pájácintát” addig Brennan átlapozott pár szakácskönyvet, hogy kitalálja, mi legyen az ünnepi vacsora. A gyerekek és Hank papi a nappaliban ültek. Parker valami robotos mesét nézett a tévében, Christine pedig reménytelen kísérleteket tett a karácsonyfán lévő díszek megszerzésében. Ugyanis Hank mindig elkapta, amint túl közel ért a fához.
A későbbiek folyamán Booth és Brennan szerepet cseréltek. Vagyis Tempe ment a konyhába főzőcskézni. Eközben Booth előkészítette a vacsorához az asztalt, valamint egy másik szobában előkereste az ajándékokat, melyet az éjszaka fog, majd a fa alá helyezni. Ám Tempe ajándéka még mindig nem volt meg. Szerencséjére a gyerekekért még akkor meg vette, mikor az irodából „hazaküldték”. Így maradt ideje, hogy beugorjon a plázába.
Reggel jött egy ötlet, hogy mit adjon szerelmének, de nem tudhatta, hogy vajon élete párja is olyan örömmel fogadná az ajándékát, amilyen örömmel, ő azt adná neki. Így nagy dilemmában volt. Végül úgy döntött, hogy belevág a dologba. Lesz, ami lesz alapon. Már csak egy jó kifogás kell, hogy eltűnjön egy kis időre, persze feltűnés nélkül. És ekkor mintha Isten is Booth kedvében szeretne járni Tempe kiabált ki a konyhából.
- Booth!
- Igen? – sietett ki gyorsan a férfi.
- Valami baj van? – lépett közelebb Booth.
- Elfogyott a tej. Nem ugranál le a boltba?
- De szívesen. – ahogy mondta már indult is a kabátjáért. Örült, hogy nem kell kitalálnia semmi béna kis hazugságot. Így legalább gond nélkül elhagyhatja a házat. Kint újabb hóréteg érkezett, hogy csatlakozzon az eddigiekhez. A kapuban Max-el futott össze aki szintén a vártnál hamarabb jött.
- Hello Booth!
- Hello Max. Bones és a többiek bent vannak. – kiabált a házba igyekező férfi után, majd beszállt autójába. Max, pedig bekopogott a házba.
- Apa! – lepődött meg Tempe.
- Szia Kicsim. Remélem nem baj, hogy hamarabb jöttem.
- Nem dehogy is gyere be. – invitálta Bones édesapját.
- Csak azért jöttem ilyen hamar, mert szeretném ha édesanyád, kedvenc süteményét is elkészítenénk. Emlékszel még arra a csokis sütire?
- Hát persze a Csoki Csoda. – mosolygott el Bones az emlék miatt.
- Nem nagyon emlékszem a receptre. – ismerte be.
- Az nem baj. Tessék. – nyújtott át egy cetlit. Kicsit megviselt volt már, de még olvasható volt rajta az írás.
- Ez még édesanyád holmija közt találtam.
- Köszönöm Apa. – hatódott meg Brennan és megölelte apját.
Míg Bones és Max a konyhában főztek, sütöttek, addig Booth megvette a tejet és Brennan ajándékát. Igyekezett haza, nehogy feltűnjön, milyen sokáig tart megvásárolnia a kért dolgot. Bár Brennan figyelmét ez sem kerülte el.
- Hol voltál ilyen sokáig? – vonta kérdőre Bren a belépő férfit.
- Tejért. – válaszolta Booth nemes egyszerűséggel.
- A bolt itt van egy sarokra.
- Az lehet, de nem volt tejük. Aztán át kellett mennem egy másikhoz, de ők meg nem voltak nyitva, végül egy harmadikhoz mentem, ahol végre sikerült megvennem. – emelte fel a kezében lévő tejes dobozt.
Most már minden alapanyag megvolt, így hozzá is kezdtek a sütikhez. A főzéssel szerencsére más végeztek és a hús is szépen megsült. Booth megterítette teljesen az asztalt és lassan kihordta az elkészült ételeket is. Parker örömmel segített a poharak elhelyezésében, illetve az evőeszközöket is ő helyezte el. A nagy pakolásban viszont egy valakire nem figyeltek oda. Igen Christine kihasználta, hogy mindenki a vacsorával van elfoglalva, így újabb erővel indult a karácsonyfa felé. Már csak pár centi választotta el a sikertől, mikor Parker felemelte és arrébb vitte.
- Apa! Christine megint a fának támadt. – kiáltott ki a fiúcska a konyhába. Booth belépett a szobába és átvette kislányát. Szemével kereste a „bébi csőszt”. Kis keresgélés után észrevette, hogy Hank nagypapi bizony elszundikált a kanapén. Booth fejcsóválva indult vissza a konyhába kezében lányával.
- Nézd csak. A mama épp sütit süt. Kérsz egy kis csokoládét? – kérdezte kislányát Booth, majd egy kis csokit csent.
- Coki. Coki. Kéjek. – csiripelte a kislány majd tapsikolt is mellé. Nagyon jó kedve volt.
- Booth! Ne adj neki édességet, vacsora előtt! – korholta le kedvesét Brennan.
- Ugyan már Bones. Egy kis csokitól nem lesz baja. Nem egy egész táblával adok neki csak egy fél cikket.
- Ugyan már kicsim. Emlékszem amikor Russal elbújtatok a fa mögé és elcsentétek az összes szaloncukrot. Azt hittétek, hogy nem látjuk, pedig igen. Anyáddal kint röhögtünk a konyhában.
- Az egész Russ ötlete volt. –kente gyorsan bátyjára a gyanút.
- Hát persze Kincsem. – nevette el magát Max, majd egy puszit nyomott lánya homlokára.
- Na, akkor ez készen van. Már csak meg kell várnunk, míg megsül. Addig szerintem üljünk az asztalhoz. – javasolta a háziasszony. A többiek, pedig engedelmeskedtek. Időközben Papi is felébredt. Vagyis Parker felébresztette.
- Nos, szeretnék köszöntőt mondani. – állt fel Brennan az asztaltól.
- Biztos vagy benne? Emlékszel mi volt 3 éve? – súgta oda Booth.
- Bízz bennem.
- Hát jó. Halljuk! – lelkesedett be a férfi.
- Nos, szeretném először is megköszönni, hogy itt vagytok. Az évek során úgy érzem sokat fejlődtem empirikus értelemben. Tudom, mennyit jelent ez Booth számára is, hogy együtt lehet a szeretteivel. Hank-el és Parkerrel. Ugyan úgy nekem is sokat jelent, hogy együtt tölthetem ezt az ünnepet apámmal és a lányommal. Örülök, hogy a két család most együtt van. Emelem poharam a szeretetre.
- A szeretetre! – hangzott a szó mindenki szájából és belekortyoltak italukba. Persze Parker üdítőt Christine pedig kis csőrös poharába gyümölcslét kapott.
- Akkor imádkozzunk. –szólalt meg Booth, majd kérdőn Brennan felé nézett, mintha az engedélyére várt volna. Tudta, hogy társa nincs oda a vallásos dolgokért.
- Imádkozzunk. – bólintott Brennan Booth nagy meglepetésére.
Mindenki lehunyta a szemét, Booth pedig elmondta az asztali áldást. Vacsora közben sok történet került asztalra Booth és Brennan gyerekkoráról. Főleg vicces emlékek. Persze Parkerről is voltak érdekes eseménysorozatok. Rengeteget nevettek és szórakoztak ezeken a kedves sztorikon. Vacsora után Parker hamar ágyba bújt, hogy minél hamarabb eljöjjön a reggel. Persze Brennan tájékoztatta, hogy a reggel ugyani annyi idő múlva jön el, ha nem alszik, mintha aludna, de a kisfiút ez nem érdekelte. Booth Christi-t is elvitte lefektetni. Így már csak a felnőttek maradtak ébren, akik tovább beszélgettek. Múltról, jelenről és a jövőről. Booth úgy gondolta itt az idő újra felhozni a már kocsiban említett témát.
- Bones a minap beszélgettünk, hogy meg szeretnénk keresztelni Christine-t. – szólt közbe Booth.
- Igazából, csak te szeretnéd. – helyesbített Brennan.
- Te miért nem? – kérdezett rá édesapja.
- Apa tudod jól, hogy én nem hiszek Istenben. Nem vagyok vallásos.
- Az lehet, de te is meg vagy keresztelve. Majd ha nagyobb lesz, a lányod eldönti, hogy akar-e hinni Istenben vagy nem. Mi se szóltunk bele édesanyáddal, amikor közölted, hogy te nem kívánod a vallást gyakorolni. De a lehetőségedet megadtuk Ne vedd el tőle ezt az esélyt. – Max olyan meggyőzően magyarázott, hogy még Brennan is gondolkodóba esett. Booth észrevette, hogy társa elbizonytalanodott, így gondolta rákérdez.
- Akkor lesz keresztelő? – Brennan csak hallgatott, majd hosszas gondolkodás után megszólalt.
- Hosszas mérlegelés után úgy gondolom, hogy nem fosztom meg a lányunkat semmi jogától, majd ha felnő, eldönti, miként szeretne cselekedni. – fogalmazta meg Brennan az eredményt. Booth nagyon örült, hogy mégis meggondolta szerelme magát. Köszönetképp csókot nyomott kedvese ajkára. A két idősebb férfi összenézett, majd elmosolyodtak. Az idő későre járt, és ideje volt nyugovóra térni mindenkinek. Az éjszakát Max is a Brennan és Booth lakásban töltötte. Persze lefekvés előtt Booth-ra várt még egy fontos feladat. Az ajándékokat a fa alá csempészni, hogy reggelre legyen nagy meglepetés. Miután kis küldetését elvégezte, ő is nyugovóra tért szerelme mellé. A reggeli csendet most egy nagy őrjöngés szakította meg. Ezt követte egy ajtónyitódás és Parker már az ágyon is volt, hogy felébressze az alvó párost.
- Apa, apa, apa. Itt volt. Itt járt. –hadarta gyorsan a fiú, majd lepattant az ágyról, hogy tovább ugrálhasson a fa előtt.
- Érdekes, hogy mennyire intelligens a fiad, ám a Mikulást létezésében még mindig hisz. –jegyezte meg Bones.
- Egy ideig kell, hogy mesevilágban éljen ennyi az egész.
- De nem túl nagy a mesékhez?
- Nem. Gyere jobb, ha megyünk, különben jön egy újabb ébresztőre. – javasolta Booth, majd elindultak felöltözni. A szobából kiérve gyanúsan körülnéztek. Túl nagy csend volt. Először a gyerek szobába mentek, látták, hogy Christine még alszik így kimentek a nappaliba. Az asztalon egy papírt találtak.
„ Ne haragudjatok, hogy így köszönök el, de vissza kellett mennem az intézetbe, a gyerekek ajándékát a fa alá helyeztük. Dugó! Vigyázz a családra.
UI: Nyugodjatok meg nem egyedül mentem Max vitt vissza!
Aláírás: Hank „Papi” „
Parker újra feléjük vette az irányt és tovább ugrándozott.
- Ugye ki lehet bontani őket? Ugye szabad? – kérdezte miközben úgy pattogott, mint egy kis gumilabda.
- Hát persze. Hiszen a te ajándékod. – mosolygott rá édesapja. Parkernek nem kellett kétszer mondani, egyből rávetette magát az ajándékokra. Természetesen, csak a saját részét bontotta ki. Kis idő múlva, miután a pici lány felébredt már ő is a földön ült, hogy ajándékokat bontogasson. Igaz némi segítségre szorult, melyben édesanyja segédkezett. Fél órán belül a nappali csomagolópapír tengerré vált. Minden ajándék napvilágot látott. Vagyis majdnem minden, mert egy darabka kimaradt. Booth lehajolt, hogy felvegye, majd kedvese felé fordult.
- Tudom, hogy a Karácsony nem a kedvenc ünneped. Remélem, ezután jobban fogod kedvelni. Ez az első közös karácsonyunk egy családként. Szeretlek és szeretném ezt a napot még emlékezetesebbé tenni. – ahogy kimondta ezeket a szavakat, a pici kis ajándék is lassan megmutatkozott.
- Temperance Brennan…Bones…szeretném, ha örökre velem lennél, még ha nem is hiszel az öröklétben. Szeretném, ha hozzám jönnél feleségül. – mondta ki végül azokat a bizonyos szavak egymás után. Ám a neheze még csak most jött. A válasz. Nagy meglepetésére Brennan elmosolyodott, majd így szólt.
- Azt hittem, hogy nekem kell majd megkérni, hogy vegyél el. – fogta viccesre a helyzetet. Booth is elnevette magát.
- Igen. De gondoltam megelőzlek, hátha így is igent mondasz. – jelent meg a más ismert csibész mosoly arcán.
- Szóval? Mi a válaszod? Hozzám jössz? Leszel a feleségem és gyermekem anyja? – jött az újabbnál újabb kérdés ugyan azzal a lényeggel.
- A válaszom…- kezdte lassan Brennan, majd az kis ékszerre tekintett és elmosolyodott.
- Szóval a válaszom teljesen irracionális. – Booth-nak ez a mondat már elég volt. Félelme ugyani az, volt, hogy Brennan racionálisan fog gondolkodni és így nemet mond, ám mikor ennek ellentettjét hallotta meg, hatalmas kő esett le a szívéről és örömében felkapta az előtte álló nőt, majd megpörgette a levegőben.
- Igen. – mondta ki a biztonság kedvéért a várva várt választ.
Booth újabb csóközönnel halmozta el kedvesét.
Végre megtört a pecsét. Brennan képes volt feláldozni eddigi életét, és végre eljött Booth ideje is, hogy valaki igent mondjon neki. Mindketten úgy érezték ez életük legszebb karácsonya.
Tudod, karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.
Márai Sándor
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
)
Nekem is tetszett hogy nem volt benne gyilkosság így minden tökéletes volt a meghitt ünnepen.
Egy ilyen napon mint ez a mai jól jön egy ilyen kis karácsonyi fic.Én is köszönöm ezt a csodálatos ficet.És nagy gratula!!
Esli nagyon tetszett a történeted! Sajnálom, hogy csak most volt időm elolvasni.
Nagyon tetszett, ahogy a nyommozást leeegyszerűsítetted és inkább a családdal foglalkoztál. És azt hiszem te vagy az első akinél felmerült a keresztelő kérdése....
Tetszettek a babás mozzanatok Christine-nel mert folyton a hugom jutott eszembe. Egyszóval gartula a történethez. Ha lehetne most írnám, hogy KK, de nem ennek van ittt az ideje, szóval KMF!!!! :)