Ahogy kiléptek az épületből, Brennan Booth-hoz fordult.
- Hogy jutunk vissza? – szegezte neki a kérdést.
- Ezzel – felelte Booth, aki úgy tűnt, fel volt készülve a kérdésre: előhúzott a zsebéből két gyűrűt, az egyiket a saját, a másikat Brennan ujjára húzta. – Zöld lámpás - gyűrűk. Csak el kell rugaszkodnod, és repülni fogsz, mint gólyafos a levegőben.
- Ez nem hangzik túl biztonságosan – húzta a száját Brennan.
- Ez csak egy hasonlat, a lényeg, hogy jól fogsz repülni, na. Gyorsan.
Úgy tűnik, e szó megtette hatását. Brennan vállat vont, és úgy tett, ahogy Booth mondta: elrugaszkodott a földtől, és érezte, hogy valami megtartja a testét. A gyűrű felizzott az ujján, és zöld fénnyel vonta be az alakját. Aztán kilőtt, mint a menzakaja az alsós ebédlőben. Kinyújtotta a gyűrűs kezét, és szuperhős pózt vett fel. Könnyűnek érezte magát, mint a pillecukor. Észveszejtő sebességgel száguldott, a jeges szél összevissza dobálta a haját, és csípte az arcát, de ennek ellenére fantasztikus érzés volt. A hópelyhek már szinte teljesen ellepték, és valószínűleg a szemét se bírta volna nyitvatartani, ha nem lett volna rajta síszemüveg (ami, így utólag visszagondolva, elég kétes eredetű. Na, ezt elb*sztam).
Hamar feltűnt előtte a Jeffersonian épülete. Talán túl hamar – futott át az agyán. Csak ekkor gondolt bele, hogy egyáltalán hogy fog megállni? És ekkor beúszott az elméjébe Newton első törvénye, a tehetetlenség törvénye, amely szerint egy test nyugalomban marad, vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez, amíg külső erő nem hat rá. Ezután a tehetetlenség törvényének második megfogalmazása jutott eszébe: a rohadt életbe, nem tudok megállni!!!
A föld vészesen közeledett, Brennan pedig már felkészült a randevúra az aszfalttal. Behunyta a szemét, és várta a becsapódást, mikor valaki elkapta a derekát, és az utolsó pillanatban felrántotta, majd szép lassan és puhán leszállt.
- Nem is tudom, ki megy mindig fejjel a falnak, jelen esetben a földnek – mosolygott a „valaki”.
- Köszönöm, Booth, hogy megmentetted a koponyámat egy kiterjedt kompressziós töréstől, és a gerincemet az összeroppanástól, nem is beszélve a bordatörésekről, és a belső vérzésekről – hálálkodott Brennan.
- Napi rutin – legyintett Booth. – De ha nem bánod, ezt visszakérem – mutatott a gyűrűre.
- Tessék – húzta le az ujjáról Brennan. – úgyse utazok többet így.
- Reméltem is. Hülye ötlet volt.
- A te ötleted volt – emelte fel a kezét védekezően Brennan.
- Attól még hülye ötlet volt. Az átlagos földi halandók közül a lelkiismeretesebbek néha bevallják, hogy tévedtek.
- Nem tudom, ezzel mit akarsz mondani.
- Azt, hogy hülye ötlet volt. Menjünk be! – indítványozta Booth.

Miután ügyes vágómunkával eltüntettem az unalmas 3 percet, amíg befelé sétáltak, rögtön a párbeszédes jelenetbe (epeiszodion) csöppenhetünk, egy in medias res-nek köszönhetően.
- Az áldozat a kutatási eredményeit akarta eladni egy ausztrál intézetnek, amiről már tudjuk, hogy Sydney-ben van – kezdte az összegzést Booth. – Rajtakapták, hogy velük e-mailezik, ezért kirúgták, és hozzákezdtek egy per előkészítéséhez.
- Ki kapta rajta? – kérdezte Brennan.
- Valami Jason Brown, karbantartó – felelte Booth. – Kizártnak tartom, hogy ő lenne a gyilkos, mert semmi nem köti az áldozathoz ezen az incidensen kívül, ami egyébként is inkább Garlandnak adott volna okot, hogy megölje Jasont, nem pedig fordítva. Szóval, miután kirúgták, az áldozat barátjának és volt kollégájának, Nicholas Bedwellnek a személyi igazolványával visszaszerezte a belépőkártyáját, és bejutva az intézetbe, egy pendrive-ra másolta az adatokat, valószínűleg azért, hogy a megállapodás szerint átadja az ausztráloknak, félmillió dollár fejében.
- De miért tette? – kérdezte Brennan. – Ezt nem értem. Miért akarta mindenáron folytatni az üzletet, ha tudta, hogy per készül ellene?
- Nem volt családja, a legjobb barátja meg megutálta – vélte Cam. – Semmi nem kötötte ide, miután kirúgták, szóval simán szerezhetett volna új személyazonosságot, és új életet kezdhetett volna Ausztráliában.
- Ja, csak nemhogy új életet kezdett volna, még a régit is elvesztette – jegyezte meg Angela.
- Mily költői – vigyorgott Hodgins.
- Mi van, ha Bedwell hazudik? – kérdezte Cam. – Mi van, ha ő is benne volt az ügyben? És miután Garland lebukott, odaadta neki a személyi igazolványát, hogy Garland nyélbe üthesse az üzletet, és utána Garland nem akarta megosztani vele a pénzt, és ezért megölte, majd jelentette a lopást.
- Ha Bedwell tényleg benne lett volna, akkor ő maga lopta volna el az adatokat, és nem szarakodott volna az igazolványokkal – vetette ellen Booth. – Neki sokkal könnyebb lett volna.
- Ez igaz – értett egyet Cam. – Csak próbálok rájönni, mi is történt.
- Nekem ez kezd túl bonyolult lenni – mondta Brennan. – És különben is csak üres találgatás. Mellesleg Bedwell még Garland halála előtt bejelentette a lopást, ami arra utalna, hogy előre eltervezte. De ha az indíték valóban az, hogy nem volt hajlandó a pénzen osztozni, azt Bedwell nem tudhatta volna előre. Ráadásul nem is ment végbe az üzlet, mivel a pendrive még Garlandnál volt a halálakor.
- Jól van, jól van, az elméletem kifingott, felfogtam – adta meg magát Cam.
- Tényleg – gondolkodott el Booth. – Hogyhogy nála volt a pendrive? Ha arra ment ki az egész, a gyilkos miért nem vitte el?
- A táskája legmélyén volt – felelte Brennan. – Egy elég rejtett zugban. Valószínűleg csak azért találtam meg, mert addigra már majdnem szétfoszlott az egész.
- Talán meggondolta magát, és azt mondta az ausztráloknak, hogy nincs nála – vetette fel Hodgins. – Erre ők megölték, aztán el akarták tőle venni, de nem találták meg a már említett komplikált táska miatt.
- Ennek semmi értelme – adott hangot a véleményének Brennan. – Miért volna gondolta meg magát?
- Ezt nem lehet tudni, Bones – felelte Booth. – A fizikai történéseket rekonstruálhatjuk a csontokból, azt viszont, hogy mi járt a fejében, mikor meghalt, csak az áldozat tudja. Az én dolgom rájönni, de sose tudhatom biztosan. Akár meg is gondolhatta magát. Mivel az utolsó heteiben senki nem látta, nem tudhatjuk senkitől, hogy hogyan viselkedett. Mindenesetre nekem tetszik ez az elmélet.
- Azt hittem, nem érem meg ezt a napot – vigyorgott Hodgins. – Valakinek tetszik az elméletem!
- Azt bizonyítja, hogy nem lehet megoldani ezt az ügyet az ausztrálok nélkül.
- Csak úgy kíváncsiságból – váltott témát Cam. – Mivel is foglalkoztak azok ketten a laborban?
Brennan és Hodgins egymás szavába vágva, lelkendezve, Booth szörnyülködő pillantásaitól kísérve beszámoltak neki arról, amit a laborban, illetve a pendrive adatai közt láttak.
- Tehát egy új fajt találtak? – összegezte a hallottakat Cam.
- Nem csak egy új fajt. Az emberiség jövőjét! – emelte fel a hangját Hodgins.
- Nekem teljesen mindegy – morogta Booth. – Inkább az érdekel, hogy fogom kihallgatni az ausztrálokat. Csak nem rángathatom el őket ide!
- Természetesen nem – értett egyet Brennan. – Nagyon úgy tűnik, hogy nekünk kell elmennünk.
- Hogyan? – kérdezte Booth. – A repülőjegy drága, és macerás.
- Esetleg hoppanálhatnátok – vetette fel Cam. – Vagy áthúzhatnátok magatokat Ausztráliába.
- Nem jó – rázta a fejét Brennan. – Ezek csak akkor működnek, ha pontosan tudom, hova akarok érkezni.
- Na látod, a kocsi se hülyeség – morogta Booth inkább csak magának.
- Hát Ausztráliába! – adta meg a sokatmondó választ Hodgins.
- Nagyszerű – gúnyolódott Booth. – Ennyi erővel hoppanálj Oroszországba, és majd meglátjuk, mennyire mindegy lesz neked, hogy Moszkvába érkezel, vagy a Kamcsatkára.
- Szerintem csak viccelt, Booth – nyugtatta az ügynököt, aki aznap cseppet sem volt humoránál.
- Várjunk csak… – világosodott meg Hodgins, de olyan fejjel, amitől mindannyian aggódni kezdtek. – Tudom már, hogyan jutunk el Sydney-be!
- A zseni támadásba lendült – súgta Cam fülébe mosolyogva Angela.
- Jutunk? – kérdezte óvatosan Booth.
- Persze – felelte Hodgins. – Arra gondoltam, mind mehetnénk.
- Ez nem is rossz ötlet – mosolygott Angela. – Jót tenne egy kis vakáció.
- Nem vakációzni megyünk, hanem dolgozni – csattant fel Brennan.
- Azt hiszitek, engedjük, hogy a tiétek legyen az összes szórakozás? – ütötte tovább a vasat Hodgins – Ugyan már, csak egyszer! Hadd legyen az egyfajta ööö… csapatépítő kirándulás.
- Már megfelelően össze van épülve a csapat… – kezdte Brennan.
- Tényleg nem rossz ötlet, Bones – állt át a sötét oldalra Booth. – Szerintem nagyon jó szórakozás lenne.
- Csakhogy nem szórakozni megyünk – ismételte ingerülten Brennan. – És szükség van rátok a laborban.
- Viszek mikroszkópot! – vágta rá Hodgins, és zsebre is dugta a vadonatúj MiniPro mikroszkópját.
- Én meg laptopot! – toldotta meg Angela.
- Nevetséges – forgatta meg a szemeit Brennan.
- Menjetek nyugodtan – sóhajtott Cam. – Az ügy laboros részét letudtuk, tudjuk, hogy halt meg az áldozat, fejbeverték egy cseréppel. És különben is karácsony van. Megérdemeltek egy kis pihenést.
- De… – ellenkezett Brennan.
- Én vagyok a főnök – húzta elő az adu ászt Cam.
- Hogyhogy megérdemlünk? – kérdezte Angela. – Te nem akarsz jönni?
- Nem, én itt maradok a laborban – felelte Cam.
- De miért? – értetlenkedett Hodgins.
- Fáradt vagyok – magyarázta Cam.
- Áh. Értem már – bólintott mindenttudó fejjel Angela.
- Én nem – nézett rá Hodgins. – Ez hülye kifogás.
- Igen, az – értett egyet Angela.
- Hé! – háborodott fel Cam.
- Komolyan nem esik le? – nézett Angela a többiekre. – Még neked se, Booth?
- Mi? – kérdezte Cam.
- Paul… – nyögte be Angela.
Kínos csönd következett. Sorra koppantak a tantuszok, amíg mindenkinek eljutott az agyáig, ahogy mire gondolt Angela. Cam bevetette a gonosz nézést, és a csöndet arra használta fel, hogy negatív energiák vizuális továbbításával mentális nyomást gyakoroljon Angelára. De Angela nem tört meg. Végül Cam felsóhajtott.
- Na jó, én is megyek – adta meg magát.
Angela elvigyorodott.
- Akkor dr. Edison itt marad, hátha meg kell vizsgálni valamit – szögezte le Brennan.
- Szegényke – fejezte ki együttérzését Hodgins.
Ekkor az éterből hirtelen kibontakozott egy elektromos fogkefe tiszteletet parancsoló alakja. Aztán gyors forgómozgással kiröppent belőle a tulajdonosa is, akinek a centripetális gyorsulása már túlhaladt az egészséges korlátokon, úgyhogy Hodgins fel is adta a számolást. Azután a forgás abbamaradt, és Sweets átrepült a szobán.
- Sweets, noooormális? – kiáltott rá Booth. – A frászt hozta ránk.
- Bocsánat – szabadkozott nyögve Sweets. – De most utaztam először elektromos fogkefével, és gőzöm sem volt róla, hogy ilyen brutál lesz…
- Már előre félek az utazástól – aggodalmaskodott Cam.
- Valójában én is az utazás miatt jöttem – vallotta be Sweets.
- Honnan tudta, hogy utazni fogunk? – kérdezte gyanakodva Brennan.
- Öhm… nos, hát… izé… pszichológusi megérzés – vágta ki magát Sweets. Nem akart nekik beszámolni a kristálygömbről. – Szóval, dr. Hodgins, hogyan is jutunk el Ausztráliába?
- Na jó, ez már durva – nézett rá Hodgins. – Tényleg olyan, mintha végig itt lett volna.
- Itt is voltam… lélekben…
- Tehát, Hodgins – próbálta visszaterelni a beszélgetést az eredeti medrébe Booth – hogy tervezel eljuttatni minket ama távoli földrészre?
- Hát – fogott bele a magyarázatba nagy élvezettel Hodgins. – Úgy tudtam, hogy a Jeffersonian eredetileg szabadkőműves épület volt. Utánanéztem, és kiderült, hogy igazam volt. Szóval egy szabadkőműves hétvégémen bejöttem, végigjártam az intézetet, felfedeztem érdekes helyeket, és csináltam egy térképet. Egy piti átjárót leszámítva, ami a takarítószertárból az alagsori raktárba vezet, semmit nem találtam. Aztán egyik nap észrevétlenül le akartam surranni a raktárba, és találtam egy másik átjárót a szekrény mögött. Úgy tűnik, a takarítószertár a Jeffersonian központi helyisége.
- A lényegre, Hodgins! – sürgette Booth.
- Szóval, a takarítószertárból nyílik egy átjáró – folytatta Hodgins. – Ami a női wc-be vezet…
- Te szemét! – hordta le Angela.
- Hát ez egyszerűen fantasztikus – forgatta a szemeit Booth. – Miért nem ezzel kezdted? Most már semmi dolgunk nincs, ügy megoldva, hiszen van egy átjáró, ami a női wc-be vezet…
- Egyszer az életben végig tudnátok hallgatni? – fakadt ki Hodgins.
Hirtelen síri csönd lett.
- Igaza van – nyögte be Sweets.
- Maga csak ne pártolgasson senkit pszichológiailag! – förmedt rá Booth.
- KHM, KHM! – műköhögött Hodgins. – A WC, ahova eljutottam, a föld alatt volt. Találtam egy csapóajtót, kimásztam rajta, aztán tudjátok, mi történt? Majdnem átgázolt a fejemen egy kenguru!
- Tehát van egy átjáró Ausztráliába? – képedt el Brennan.
- Igen, ezt próbálom közölni már fél órája – morogta dühösen Hodgins.
- Hát ez az, hogy fél órája – vágta rá Booth. – Kezdhetted volna rögtön ezzel!
- Te meg ha legközelebb viccet mesélsz, kezdd rögtön a poénnal – vágott vissza Hodgins.
- Nem szívesen zavarom meg a verbális ninjakolosszusok vérre menő küzdelmét, de ha nem akarjátok a déli tűző napon vonszolni magatokat a sivatagban, akkor dr. Hodgins, légy szíves, mutasd meg az átjárót, mielőtt egy párhuzamos dimenzióból érkező szuperhőscsapat szörnytávoltartási okokra hivatkozva bezárná – javasolta Cam.
A verbális ninják erre nem tudtak mit mondani, úgyhogy el is némultak, majd Hodgins engedelmes munkavállaló módjára elindult a takarítószertár felé. A többiek követték. Bevonultak a takarítószertárba, és Hodgins elkezdett tapogatózni a szekrény körül. Nagy erőlködések közepette arrébb húzta a szekrényt, és kinyitotta a mögötte lévő ajtót.
- Voilá! – vigyorgott a többiekre.
- Fantasztikus – lelkendezett Angela. – De most szólok, hogy Ausztráliában most épp nyár van. Ha csak így átugrunk, garantáltan ránk olvad a ruházatunk.
- Nyugalom, a takarítószertárban mindig van szafariruha – legyintett Hodgins, és kinyitotta a szekrényt, és kivette belőle a ruhát.
- De ez csak egy – jegyezte meg Cam.
- Hát ez tényleg probléma – komorult el Hodgins.
- Próbálja meg crtl+c, ctrl+v-vel – javasolta Sweets.
- Jó ötlet – helyeselt Hodgins, és lemásolta a ruhát a megfelelő számú példányban.
Mindenki kapott egyet, és közös megegyezés alapján úgy döntöttek, hogy majd a wc-ben öltöznek át.
- Akkor irány a meleg, a napsütés, és a szörföző mikulások! – adta ki a parancsot Hodgins, és belépett az átjáróba.
Angela követte, nyomában Cammel, Brennannel, Booth-szal és Sweets-szel. Az átjáróban teljes sötétség honolt. Pár lépés után már Angela se látta Hodginst.
- Hodgins – szólította meg, de nem kapott választ – Hodgins!!
Semmi válasz. Kezdtek aggódni.
- Jack! – kiáltotta kitartóan Angela. – Ja… – nem tudta befejezni, mert egy hatalmas sikoly tört fel a torkából.
- Angela! – kiáltott utána Cam.
Ahogy lépett egyet, érezte, hogy nincs a lába alatt talaj. Vissza akart lépni, de beleütközött a mögötte jövő Brennanbe, elvesztette az egyensúlyát, és az előtte lévő lyukba zuhant.
Egy nyekkenéssel földet ért, de tehetetlenül csúszott tovább a kukasötétben. Nem volt ijedős fajta, de a hirtelen, és váratlan esés az ő pulzusát is felnyomta. Gyorsan száguldott lefelé. Kinyújtotta a karjait, és megtapogatta a falat. Megállapította, hogy egy csőszerű alagútban van. Egy ember kényelmesen elfért benne, de nem volt különösebben széles. Mikor túljutott a kezdeti „sokkon”, hallotta, hogy más is csúszik lefelé. Nyilván Brennan, Booth és Sweets jöttek mögötte.
Egyszer csak halvány fénysugarat vélt felfedezni maga előtt. Arra se volt ideje, hogy rendesen megörüljön ennek, máris érezte, ahogy közel vízszintesbe laposodik a „csúszda”, ő pedig kirepül a végéről. Egy macska ügyességével ért földet: guggolva. Aztán eszébe jutott a három teljes gőzzel száguldó kollégája, és gyorsan odébbállt.
Jól is tette, mert pár másodpercen belül megérkezett Brennan, kecsesen, a hátsó fertályára. Azonban nem volt olyan elővigyázatos, mint Cam, úgyhogy a nemsokára érkező Booth rajta landolt.
- Jaj… ne haragudj, Bones – szabadkozott az ügynök, majd gyorsan felpattant.
- Semmi baj – nyögte Brennan, de mielőtt feltápászkodhatott volna, Sweets kirepült az átjáró végéből. Brennan a földre lapult, és védte a fejét, de nem volt oka aggodalomra, mivel Sweets elegánsan átrepült fölötte, és nyekkenve elterült.
Cam ekkor magában hálát adott az égnek, és persze a saját eszének, amiért arrébbment, mielőtt a többiek becsapódtak volna. Leporolta magát, és körülnézett: egy sötét barlangban voltak, ám mivel a szemük már hozzászokott a sötéthez, kellemes félhomálynak tűnt csupán az alagút után.
- Sweets, jól vagy? – kérdezte Angela a földön fekvő görög istentől.
- Igen – nyöszörögte Sweets, majd lassan, sebzett harcos módjára feltápászkodott. A ruházata egy merő kosz volt, akárcsak a többieknek, és még mindig sistergett a valaga a csúszástól.
- Köszönjük a kellemes utazást – morogta Cam Hodginsnak. – Nem számítottam rá, hogy úgy fogunk utazni, mint Alice.
- Öhm… ezer esdeklős bocsánat – jött zavarba Hodgins. – Erről az apró részletről megfeledkeztem.
- Feltűnt – húzta el a száját Angela.
- Most már mindegy – sóhajtott Booth. – Induljunk! Hodgins, mutasd az utat!

Így hát a bosszús csapat elindult a bosszúságuk forrása után. A barlangszerű folyosón szintén sötétség honolt, mégis hamar kiszúrták a wc-fülkéket, amelyek Booth nagy örömére nőiek voltak, úgyhogy először ő fölajánlotta, hogy inkább öltönyben marad, de Brennan egy tudományos kiselőadással lebeszélte róla.
A fülkék szerencsére mind üresek voltak, így mindenki bevonult. A sötét barlang után meglepődve tapasztalták, hogy teljesen modern, tiszta vízöblítéses wc-k voltak. "Ezek az ausztrálok tudnak valamit" – gondolta magában Sweets.
Mikor már mindenki teljes harci díszben állt, Hodgins tovább vezette a csapatot. Nemsokára elértek egy létrához. Hodgins felmászott rajta, a többiek pedig követték. A barlang plafonján volt egy csapóajtó.
- Napszemüveget fel! – adta ki az utasítást Hodgins.
- Most viccelsz? – horkant fel Booth. – Nincs elég sötét?
- Hodginsnak igaza van – mondta Brennan. – Nagyon erős lesz majd fönt a fény.
Vállat vontak, majd feltették a napszemüvegeket, aztán Hodgins felnyitotta a csapóajtót. A fény szemtelenül, és élesen, a maga 300000 km/s-os sebességével türemkedett be a résen. Hodgins kikukkantott, de sehol nem látott kengurucsordát közeledni, úgyhogy kimászott, aztán sorban a többiek is.
- Ááá, jesszus, kiég a retinám – kiabálta Booth.
- Nekem is – mondta Sweets, miközben a szemeit dörzsölgette a napszemüveg alatt.
- Én megmondtam – felelte kajánul Hodgins.
Cam lecsukta a csapóajtót, s ekkor látta meg a tetején lévő női wc-t jelző figurát. Vigyorogva csóválta meg a fejét.
Kint álltak a sivatag közepén. A nap erősen tűzött. Mindenhol sziklákat és homokot láttak, meg itt-ott egy gazt.
- Remek – szólalt meg Booth. – Itt vagyunk a semmi közepén, a sivatagban, víz nélkül! Mégis mit fogunk csinálni?
- Várj egy percet! – mondta Angela, és elővett a zsebéből egy telefonméretű laptopot. – Megnézem, hol vagyunk.
Benyomott egy gombot a gép tetején, ami úgy nézett ki, mint a „nagyobb méret”-gomb a programok ablakain, és az apró laptop azonnal normális méretűvé alakult.
- A GPS szerint épp Sydney mellett vagyunk – közölte Angela. – De nem látom sehol.
- Türelem – felelte Hodgins. – Várjatok egy kicsit.
- Mire várjunk? – kérdezte szarkasztikusan Cam. – Hogy Sydney előmásszon egy szikla mögül, és az kiabálja, hogy „Búúú! Háhá, bevettétek, beeee!”?
- Nyugalom, a hosszú élet ritka – folytatta Hodgins.
- Szerintem menjünk vissza – javasolta Brennan.
- Sweets, nem tudná álomba hipnotizálni őket, hogy nyugton maradjanak? – kérdezte ingerülten Hodgins.
- Megpróbálhatom – dözsölte össze a tenyerét Sweets.
- Eszébe ne jusson! – fenyegetőzött Booth.
- Sssh! – szólalt meg Hodgins. – Nézzétek!
Ekkor a nagy semmiből lassan kibontakoztak Sydney felhőkarcolói.
- Na, mit mondtam? – vigyorgott győzedelmesen Hodgins.
- Ez… ez… – hebegte Brennan – irracionális.
- Gyerünk! – adta ki a parancsot Booth.

Órákig tartó bolyongás és kérdezősködés után végre eltaláltak az intézethez, amit kerestek.
- Elnézést! – szólította meg az egyik ott ténfergő, laborköpenyes alakot Booth. – Seeley Booth, FBI. Szeretnék az intézet vezetőségével beszélni.
- Öregem, szerintem el van tévedve – vigyorgott a fickó a szafariruhás ügynökre. – Nem látta a kengurukat?
- Csak mutassa meg, hol vannak a fejesek – váltott fenyegető hangszínre Booth.
- Jól van, jól van, kövessenek – adta be a derekát a férfi, és beszálltak a liftbe.
A legfelső emeleten szálltak ki.
- Ez az öltönyösök emelete. Válassza ki, amelyik tetszik – mondta a férfi és visszafordult. – Ha nem bánják, mennék dolgozni.
Anyagbeszerzési igazgató – olvasta Cam az egyik irodaajtó kiírását. – Én erre szavaznék.
- Én is – helyeselt Booth, és bekopogtatott.
- Mr. Frank most éppen nem ér rá – szólt ki unott hangon egy titkárnő.
- Hát ez nagy kár – sóhajtott Booth, majd benyitott.
- Mondtam, hogy nem ér rá! – háborodott fel a titkárnő.
- FBI – mutatta fel a jelvényét Booth.
- Hol vette, a piacon? – kérdezte gúnyosan, utalva a szafarifelszerelésre.
- Dehogyis – felelte Booth halál komolyan. – Eredeti TESCO-termék, de a pisztolyom nem az, és nem is műtöltény van benne.
A titkárnő nyelt egyet.
- Mr. Frank – szólt be a terembe a titkárnő. – Egy FBI-ügynök szeretne beszélni önnel.
- Mondja meg neki, hogy tanulja meg a földrészeket – szólt ki egy fennhéjázó hang.
Booth ekkor elvesztette a türelmét, és berontott a terembe.
- Seeley Booth, FBI – közölte a nevetőgörcs határán álló igazgatóval. – Egy gyilkossági ügyben nyomozok, ami az Egyesült Államok területén történt, tehát van hatásköröm.
- Nos, akkor mondja – felelte Frank, majd a vele szemben ülő ügyfélhez fordult. – Majd később folytatjuk.
A férfi sietősen elhagyta a termet.
- Nos, Booth ügynök, – fordult felé Frank – halljuk.
- Az áldozat neve William Garland. A Washingtoni kutatóintézetben dolgozott, és tudóstársával, Nicholas Bedwellel egy új faj, a törpegolymókok képességeinek felhasználását kutatta. Bizonyítékunk van rá, hogy önökkel üzletelt, hogy a kutatás eredményeit átadja önöknek félmillió dollár fejében.
- Hívom az ügyvédemet – válaszolta rezzenéstelen arccal Frank.
- Háh! Beismerte! Elvégre kinek kéne ügyvéd, ha nem annak, aki bűnös.
- Ez egy olcsó zsarutrükk – mondta lenézően Frank. – Még mindig az ügyvédemet kérem, és addig egy szót se szólok.
- Ahogy gondolja – vigyorgott Booth, aztán elővette a telefonját.
- Ügyvédexpressz? Igen, itt Booth. Mr. Frank ügyvédjét kérném. Igen, az ausztrál kutatóintézet-igazgató csúcsszupermenő ügyvédjét. Kösz!
Letette, majd Frank-hez fordult.
- Mindjárt itt lesz.
Ekkor bevonult a csapat többi tagja is.
- Nocsak – vonta fel a szemöldökét Frank. – Egész szafari-különítmény van ellenem. Kezdek félni.
- Ők itt a Jeffersonian agyasgárdája – mutatta be őket Booth. – És egy minden lében kanál pszichológus az FBI-tól. Legyen hálás nekik, mert ők bizonyították be, hogy az áldozat kapcsolatban állt önnel.
- Remélem, eddig egy szót sem szólt, Mr. Frank – lépett be a szobába energikusan az ügyvéd.
- Semmi lényegeset – biztosította az ügyvédjét Frank.
- Remek. Nos, mivel gyanúsítják az ügyfelemet? Orvvadászattal? – nézett végig rajtuk az ügyvéd.
- Gyilkossággal – felelte Booth, és beszámolt az ügyvédnek az ügy állásáról. – Angela, légy szíves!
Angela előlépett, és laptopját kinagyítva megmutatta az e-maileket. Az ügyvéd arca elkomorult.
- Ismerje be, amire van bizonyíték – tanácsolta. – Ez még nem bizonyítja, hogy védencemnek bármi köze lett volna a gyilkossághoz.
- Nocsak – vigyorodott el Booth.
- Valóban üzleteltünk – vallotta be Frank. – E-mailben megegyeztünk a találkozó helyéről és időpontjáról. Elküldtem egy ügynökünket, de Garland nem jött el. Nyilván addigra már halott volt.
- Mikor lett volna a találkozó? – kérdezte Booth.
- December 16-án, este 21:00-kor.
- Két héttel az áldozat halála után – mondta Booth. – Nem volt gyanús, hogy nem válaszolt az e-mailjeire?
- Addigra már megegyeztünk az időpontban és a helyben – felelte Frank. – Nem bájcsevegtünk e-mailben, mert azzal növeltük volna a lebukás veszélyét.
- Le is bukott – közölte Booth.
- És azt hiszi, én öltem meg? – nevetett Frank.
- Vagy valaki, akit maga bérelt fel.
- Nevetséges.
- Egyetértek – helyeselt az ügyvéd. – Azt javaslom ne mondjon többet. Erre semmi bizonyítékuk nincs.
- Csak egy kérdés – mondta Frank. – Hogy halt meg?
- Hátulról fejbeverték – felelte Brennan. – Egy cseréppel.
- Ez sokkal inkább érzelmi indíttatásúnak hangzik – vélte Frank. – Mi csupán üzleti kapcsolatban álltunk.
- Aha. Ez tökéletesen fedezi magát, mi? – mosolygott Booth. – Az is lehet, hogy megrendezték.
- Erre semmi bizonyíték nincs – vágott közbe az ügyvéd. – Ne mondjon semmit, Mr Frank. Booth ügynök, remélem tudja, mennyire nevetséges, amit állít.
- Nos, bizonyítékunk tényleg nincs – mondta Booth derűsen. – Csak meg kellett kérdeznünk önt is, Mr. Frank.
- Örülök, hogy segíthettem – biccentett Frank minden őszinteség nélkül. – Egyébként, ha már mind itt vannak, ajánlom, hogy próbálják ki a törpegolymókos szafarinkat.
- De hát azt mondta, végül nem jutottak el magukhoz Garland adatai – csapott le rá Booth.
- Nem is – felelte Frank. – De ebben az országban találták meg őket, s nem vitték ez az összes példányt, úgyhogy mi is kezdtünk vizsgálatokat, persze csak unalmasabb, „földi” dolgokat, ezért is kellettek Garland eredményei.
Egy pendrive volt nála a halálakor – szólalt meg Angela. – Valószínűleg a lebukása ellenére el akarta hozni az adatokat.
- Azt hiszem, könnyekben fogok kitörni – gúnyoldódott Frank.
- Köszönjük a nagyfokú együttműködést, Mr. Frank – hálálkodott Booth. – Azt a törpegolymókos túrát feltétlenül megnézzük. Viszlát!
Azzal a szafaribanda kivonult az irodából, és az egész intézetből.

- Szerintem tényleg nézzük meg a szafarit! – lelkendezett Hodgins.
- Csatlakozom! – vágta rá Sweets.
- Én is benne vagyok – értett egyet Angela.
Cam, Brennan és Booth összenéztek.
- Legyen – adta be a derekát Cam.
Booth világfájdalmas arcot vágott.
- Ezaz! – boxolt a levegőbe Sweets.
- Majd én veszek mindenkinek jegyet! – ajánlotta Hodgins, és elrohant, mielőtt még meggondolhatták volna magukat. Nemsokára lelkendezve jött vissza, egy köteg jeggyel a kezében.
- Indulás! – mondta, és választ sem várva elgyalogolt. Ahogy megérkeztek az „indulási zóná”-nak nevezett területre, eléjük állt egy szintén szafariruhás férfi.
- Jó napot! Fukushima Nagaszaki vagyok, ausztrál őslakos – mutatkozott be. – Én leszek az idegenvezetőjük.
- Helló! – intett Hodgins izgatottan.
- Először is el kell jutnunk az Ulurura, a törpegolymókok törzshelyére – jelentette ki Fukushima.
- De hát az az ország közepén van! – kiáltott föl Brennan.
- Ja, de tornádóval seperc alatt odaérünk – legyintett Fukushima.
Ekkor hatalmas szél támadt, a homok összevissza kavargott: az orruk előtt alakult ki egy tornádó. Érezték, ahogy körülöleli őket a szél, és felemelkednek. Aztán elkezdtek forogni, egyre gyorsabban, és a tornádó elindult velük.
- Azt hiszem, kidobom a taccsot… – kiáltotta Sweets, aki úgy érezte magát, mint zokni a centrifugában.
- Meg ne próbálja! – üvöltötte vissza fenyegetően Booth. – Ebben a kavarodásban, ki tudja, kit áraszt el…
Az út valóban csak pár percig tartott, de sokkal többnek tűnt, főleg nekem, aki itt gépelek körmömszakadtáig…
Mikor a tornádó letette őket az Ulurun, mindannyian megkönnyebbülten felsóhajtottak, kivéve Sweets-t, aki megkönnyebbülten kidobta a taccsot, ezért jó ideig elvonult.
- Megérkeztünk – közölte Fukushima. – Ez itt az Uluru, a törpegolymókok törzshelye. A törpegolymókoknak van csupasz, és szőrös fajtája. Mint tudjuk, nagyon intelligensek, különösen a csupaszak, és nem kedvelik az embert. Régebben leginkább az elrejtőzés volt rájuk jellemző, de sajnos az utóbbi kutatások miatt előjött az erőszakosa… – nem tudta befejezni a mondatot, mert egy hatalmas, szőrös golyó, feketelyuk szerű szájjal, bekapta.
Egy darabig farkasszemet nézett a többiekkel, majd kitátotta a száját, és elüvöltötte magát.
Erre Bonesék sikítozva, üvöltözve elmenekültek. Már öt perce lélekszakadva sprinteltek, mikor feltűnt nekik, hogy nem is a golymók üldözi őket, hanem Sweets, aki nem akarja őket megenni, csak azt üvöltözi, hogy „álljanak meg!”. Végül megálltak, és Sweets lihegve érte őket utol.
- Magukba meg… mi ütött? Miért… rohantak el? – zihálta. – És hol van Mr. Nagaszaki?
- Megette egy túltörzsfejlődött golymók – válaszolta Booth. – Mert hogy törpe nem volt, az biztos.
- Megette egy golymók??? – kérdezett vissza hitetlenkedve Sweets.
- Megesik az ilyen – vont vállat Booth. – Legalábbis azokkal igen, akik Ausztráliában laknak.
- Kár érte – jegyezte meg Cam. – Atomjófej csávó volt.
- És most mi lesz? – kérdezte Brennan. – Itt vagyunk a sivatag közepén, a döglesztő melegben, víz nélkül, fáradtan.
- Egy modernkori Jurassic Parkban – tette hozzá Angela.
- Nem tudom, ez mit jelent – vágta rá Brennan.
- Azt, hogy két pofára zabálnak minket ezek a floccsgolyók, ha úgy tartja kedvük – magyarázta kétségbeesetten Hodgins.
- Te akartad olyan nagyon megnézni – csattant fel Angela.
- Mikor állatkertbe mész, akkor se kajának készülsz, nem? – vágott vissza Hodgins.
- Ssh! – csitította őket Cam. – Hallgassátok csak!
Fülelni kezdtek. Először csak apró morajnak hangzott, aztán egyre erősödött, végül kíméletlen zúgássá vált: az erős szél hangja. Ahogy elnéztek a messzeségbe, egy hatalmas homokfelhőt láttak közeledni, ami bár magas volt, és sűrű, rendkívül keskeny volt, és körülötte tökéletes szélcsend honolt. Furcsállták is.
Azonban még így is félelmetes látvány volt, és gyorsan közeledett. Fedezéket sehol nem láttak, futni meg már késő volt, úgyhogy csak karjukat az arcuk elé tették, és megpróbáltak gyökeret ereszteni, nehogy elvigye őket a szél. Valójában nem volt rá szükség, mert a homokvihar mellettük ment el, és nem estek bele a keskeny sávjába.
Ekkor meglátták a hatalmas felhő forrását, és elcsodálkoztak: egy alacsony, vékony nő trappolt el előttük, de mögötte olyan homokvihar keletkezett, amilyet még egy százfős bivalycsorda se tudna produkálni. Mögötte, a vihar sűrűjében egy férfi gázolt kitartóan, és valamit ordibált, aztán szünet, amíg kiköpködte a szájába ment homokot, utána kezdte elölről. Ahogy közelebb ért, hallhatták is, hogy mit üvöltött.
- Lisbon! Pfü, ple, náhh… Lisbon! – kiáltotta, majd megint kiköpte a homokot. – Megmagyarázom! Köhh! Ez egy nagyon jó tervffhhh! Csak van egy rizikhbleee… egy rizikós része. Lisbon! Ó, helló! – intett Brennanéknek, majd csettintett egyet, és az egész homokvihar megállt.
A szemcsék mozdulatlanul lebegtek a levegőben, Lisbon pedig kinyújtotta a lábát, hogy megtegye a következő lépést, de erre nem került sor, mert álltó helyében megdermedt.
- Kicsit ki van rám akadva – magyarázta Patrick Jane, bár ez elég egyértelműnek látszott.
- Annyira azért talán mégsem, ha egy csettintéssel megállítja – jegyezte meg Hodgins.
- Hogy mi? – nevetett fel Jane. – Ugyan már! Ezzel nem Lisbont állítottam meg, csak az időt.
- Ja, az más! – horkantott fel Cam. – Mi sem egyszerűbb. De akkor mi hogyhogy nem dermedtünk meg?
- Nos – gondolkodott el Jane. – Mindig vannak kivételek. Tulajdonképpen maguk miatt állítottam meg az időt. Elég unalmas folyton kenguruk gondolatait olvasni, Lisbonét pedig mostanában nem tudom, lehet, mert nagyon ki van rám akadva, na mindegy, a lényeg, hogy szeretném elolvasni a gondolataikat.
- Gondolatolvasás nem létezik – nevetett fel Brennan.
- Rendben, akkor magával kezdtem – mondta Jane. – Maga mérges a többiekre, akik belerángatták ebbe, pedig maga nem akarta, mert időpocsékolásnak tartotta, és lám, igaza lett.
Brennannek leesett az álla. Jane nem állt meg kiélvezni a dicsőséget, rögtön Hodginshoz fordult.
- Maga kicsit szégyelli magát, amiért belerángatta a többieket is ebbe a szar helyzetbe, és mert nagy részben maga miatt fognak mind elszáradni a sivatagban, de ezt sosem vallaná be, mert képtelen bocsánatot kérni, inkább felkapja a vizet.
- Nem látott az agyamban egyes gondolataim fölött véletlenül egy olyan táblát, hogy „privát zóna”? – morogta az érintett.
- Látják? Felkapja a vizet – vigyorgott Jane, majd Sweets-hez fordult. – Magának marhára tetszik a módszerem, és pszichológusként nagyon szeretné eltanulni. Álmodozzon!
- És önnek – fordult Camhez – gőze sincs, hogy mit keres itt, mert mindenki újkeletű szupererőkkel hozakodik elő, olyanokkal, amikről maga még nem is hallott, és úgy érzi, mindenki megőrült maga körül. Vagy épp maga. Nem tudja, melyik. Általában a második az igaz, de megsúgom, jelen esetben épp ön az egyetlen normális ember a Földön. Gratulálok!
- Nem szívesen szakítom félbe – szakította félbe szívtelenül Booth. – De nem tudna a képességeivel segíteni nekünk egy picit egy ügyben?
- Á, igen, az ügy – bólintott Jane. – Meggyőződésem, hogy rossz helyen keresgélnek. Messzire eljöttek, pedig a válasz ott volt az orruk előtt. Jegyezzék meg, mindig a szerelem a válasz. Mindig. Vagyis nem mindig, mert néha a pénz. De legtöbbször a szerelem. Meg a pénz. De most a szerelem.
- Még azt sem tudja, milyen ügyről van szó – csóválta a fejét mosolyogva Booth.
- Dehogynem, a Garland ügy – felelte Jane teljes természetességgel.
- Honnan tud róla? – kérdezte Booth.
- Mentalista vagyok – válaszolta Jane mosolyogva.
- Vagyis látnok? – kérdezte Angela.
- Nem – felelte Jane. – Látnokok nem léteznek.
- Mindig a szerelem a válasz… – dünnyögte Cam. – Mindig a szerelem a válasz!
Hirtelen megvilágosodott. Már mindent értett. El akarta mondani Booth-nak, de ekkor elhomályosult a világ. A sivatag, az emberei, a megállított homokvihar, Patrick Jane, a szobrozó Lisbon, és Cam lassan kinyitotta a szemét a vekker vinnyogására. Kinyújtotta a karját, és a szokásos kung-fu mozdulattal ártalmatlanította az ébresztőórát.

Nyugodtan, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy az egész csak álom volt. "Karácsony, mi?" – mosolygott magában. – "Július közepén tényleg vágyik rá az ember."
De hát, tényleg csak egy őrült álom volt, a legutóbbi ügyükre alapozva, ahol tényleg dr. William Garland volt az áldozat, aki tényleg a Washingtoni Biológiai Kutatóintézetben dolgozott, tényleg dr. Nicholas Bedwell társaságában, de nem voltak semmiféle törpegolymókok, és semmiféle üzletelés az ausztrálokkal. Még csak ki se rúgták a fickót. Családja sem volt. Nem csinált az égvilágon semmit. Senkinek nem volt oka megölni, hacsak… És ekkor minden világossá vált a számára. Tudta már, ki a gyilkos, és hogy miért ölte meg az áldozatot. És ezt az álmának köszönhette. Ahogy oldalra fordult, meglátta a Harry Potter 7. részét az éjjeliszekrényen, és elmosolyodott. "Tényleg mély hatást gyakorolt rám" – gondolta. – "Majd megírom az írónőnek, hogy a műve segített megoldani egy gyilkosságot."
Nem volt álmos, és ezt örömmel vette tudomásul. Most az egyszer nem kellett a saját fülénél fogva kiráncigálnia magát az ágyból. Gyorsan aktivizálta magát, lezuhanyozott, felöltözött, megreggelizett, és elrobogott a munkahelyére. Booth és Brennan már ott voltak, és az ügyről vitatkoztak.
- Ennek semmi értelme – összegezte a véleményét Brennan.
- Egyetértek – felelte Booth. – Az egyetlen ésszerű gyanúsított Bedwell, de nem tudom, mi az indítéka.
- De Bedwellt ki kell zárnunk – ellenkezett Brennan. – Angelával tegnap kiszámoltuk a törésekből a támadás erejét, és irányát, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a gyilkos nem magasabb, mint 170 centi, és nem több mint 65 kiló.
- És ez normál mértékegységben mennyi? – kérdezte Booth.
- 5, 57 láb és 143 font – fordította Brennan.
- Bedwell ennél nagyobb – mondta Booth.
- Igen, én is ezt mondom – felelte Brennan. – Vagyis ő nem lehetett.
- De akkor ki volt? – fakadt ki Booth.
- Nem tudom – húzta a száját Brennan.
- Nincs indíték – állapította meg Booth. – Miért ölte volna meg bárki ezt az embert?
- Mert viszonya volt Bedwell feleségével – jelentette ki Cam.
- Hé, lassan a testtel – lepődött meg Booth. – Ezt meg honnan veszed?
- Akárhonnan is veszi, igaza van – lépett oda hozzájuk Angela. – Sikerült lenyomoznom a telefonszámot, amire az áldozat a szerelmes üzeneteit küldte, és kiderült, hogy az is Mrs. Bedwell nevén van, de nem ezt használja, tehát a férje valószínűleg nem is tud róla.
- Akkor indulunk Bedwellékhez – indítványozta Booth.
- Hadd menjek veletek! – kérte Cam.
Booth kicsit meglepődött, de végül így szólt:
- Te vagy a főnök…
Kimentek a parkolóba Booth autójához.
- Kocsival megyünk? – kérdezte Cam.
- Miért, mire számítottál? – kérdezte Booth. – Repülő szőnyegre?
- Öhm… nem, izé… semmi – dadogta Cam fuldoklóroham közben.
- Jól vagy? – nézett rá aggódóan Brennan.
- Persze – felelte Cam nem túl meggyőzően.
Beszálltak az autóba, és kiszálltak, közötte pedig mentek. Ezen nincs mit részletezni.
Booth bekopogott az ajtón.
- Booth ügynök – nyitott ajtót Nicholas. – Miben segíthetek?
- Bemehetnénk? – kérdezte Booth.
- Persze – felelte Bedwell, és félreállt, hogy Booth, Brennan és Cam be tudjanak vonulnia a lakásba.
- Szép cserép – jegyezte meg Cam. – Újnak tűnik. Mi történt a régivel?
- Véletlenül széttörtem – felelte Mrs. Bedwell – takarítás közben. Miért?
- Az áldozatot egy virágcseréppel verték fejbe – közölte Brennan.
- Te jó ég! – szólalt meg Mrs. Bedwell. – Csak nem gondolják, hogy Nick…
- Nem gondoljuk – felelte Cam. – Úgy gondoljuk, hogy maga.
- Én?!
- A feleségem miért tette volna? – kiáltott fel Bedwell.
- Mert viszonya volt William Garlanddal – felelte Booth.
Mrs. Bedwell lehajtotta a fejét. Dr. Bedwell arcán őszinte megrökönyödés tükröződött.
- De hát…
- Megtaláltuk a szerelmes üzeneteit a telefonján, amik a felesége másik mobiljára mentek – közölte Booth. – Nagyon sajnálom.
- Az orrom előtt… – hitetlenkedett Bedwell. – De még mindig nem értem, miért ölte meg?
- Mert tönkretenné az életét.
Mrs. Bedwell belátta, hogy jobb, ha nem titkolózik, mert azzal csak ront a helyzetén.
- Ami Willel történt, hiba volt – kezdte könnyes szemmel. – Abba akartam hagyni, mert én téged szerettelek, Nick. De William ezt képtelen volt belátni, és azzal fenyegetett, hogy elmondja neked. Épp munkában voltál. Veszekedtünk, aztán mondta, hogy elmegy, és bevallja neked. Kétségbeestem. Felkaptam a virágot, hogy hozzávágjam. Nem gondoltam, hogy ez megöli.
- Nagy virág volt – mondta szarkasztikusan Booth, majd megbilincselte. – Letartóztaton William Garland meggyilkolásának gyanújával. Jogában áll hallgatni.
Azzal elvezette Mrs. Bedwellt, beültette a kocsiba, aztán Brennannel és Cammel elvitték az ügyészségre.
Később, kivételesen hárman ültek az Alapító Atyákban, hogy igyanak egyet az ügy lezárására.
- Miféle gyilkos fegyver egy szobanövény? – kérdezte Booth. – Úgy értem, ha valakit meg akarok ölni, nem épp egy virág lenne az első, amit hozzávágnék. Serpenyő, baseball ütő, tányér oké, de virág…
Nem fejezte be a mondatot, inkább belekortyolt az italába.
- Honnan tudtad, hogy a feleség az? És hogy viszonya volt az áldozattal? – kérdezte Brennan Camet. – Még azelőtt rájöttél, hogy Angela bizonyítékot talált volna.
- Valahogy éreztem – felelte Cam. – Tudom, hogy te nem hiszel az ilyesmiben, de akkor is így volt. Tulajdonképpen megálmodtam.
Brennan felhorkant.
- Megálmodtad? – kérdezte csodálkozva Booth. – Mi vagy te, valami látnok?
- Ugyan, dehogy – mosolygott Cam. – Hisz látnokok nem léteznek…

VÉGE

Előszót se írtam még soha műhöz, nem hogy utószót is. Na, mindegy, üsse kamion, be kell tartanom, amit ígértem, vagyis, hogy elmondom, mi egyebet köszönhet még ez a fic, és rajta keresztül én o.n.-nak. Nem tudom emlékszel-e még a FFF-CE-nél lévő hozzászólásodra, de ha nem, akkor segítek felfrissíteni az emlékezetedet: „Viasz: azért szerintem elég sok változót hagytam(...) Mondjuk én azt is simán el tudom képzelni rólad (…), hogy ennek a pár mondatnak a végére odaírod, hogy FINE, és aztán Brennan és Booth kilépnek a moziból és kezdetét veszi egy nyáron játszódó történet.” Először gondoltam, biztos viccelsz, de aztán rájöttem, hogy ez tök jó ötlet, és az alapgondolatba simán beépíthető. Szóval ezért is special thanks!!! :)

Súgó 7 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.01.25. 21:57 Sophie Ennyi fantáziát... Hát ezen látszik, hogy iszonyatosan sok munka van benne... Most legszívesebben egy nagyon hosszú kommentet írnék neked, mert nagyon kiérdemelted ezzel a zseniális ficcel, csak az a baj hogy egy idő után unalmassá válna számodra, ha sorolni kezdem, mi minden tetszett. Olyat meg természetesen nem is tudnék mondani, ami nem tetszett... A karaktereket nagyon eltaláltad, főleg Camet, de Sweets is nagyon bejött, meg persze a többiek is, de őket kettejüket kiemelném. Fogadok, hogy még Jane is olyan, mint amilyen. Lehet, hogy rászokok a Mentalistára Jajj és hogy le ne felejtsem: nem tudtam leszűrni, mi volt az alapötlet (mert annyi ötlet volt benne), de a megadott FFF-kezdésből zseniálisan jöttél ki, és én még féltettelek... nem tudom miért, többé nem teszem, ígérem Köszönöm, hogy megírtad ezt a ficcet és belefektetted a munkát, energiát, fantáziát, gépelést kézleszakadásig (azért remélem nem), nagyon nagyon megérte. Hatalmas gratula, és ezek után igazán elmaradhatatlan KMF!! (és még egyszer:) KMF

2012.01.03. 19:47 olvasó Sámánom, nem is tudom mit mondjak. Annyira egyedit alkottál, hogy szóhoz sem jutok, így ez az én olvasatomban már egy szürreális álom.... Különleges járműpótlók, egyedi helyek, gyerek Bones, törpegolymók, és a megszokott csapat, megszokott jellemek, mégis másként. ......és a karácsony szelleme a boldogság és béke... őőőőőő, ja ez egy másik történet Végig kapkodtam a fejem, de ne aggódj, nem kellett igazán felhívnod a figyelmemet arra, hogy ne akadjak fel ezen-azon, úgyse tenném, elvárom tőled a különleges és egyedi humoroddal megírt abszurd eseménysorozatot , persze hogy el....és nem is csalódtam.... A végső döfés Sweets volt és az elektromos fogkefe tiszteletet parancsoló alakja---gondoltam én, de persze jöttek még finomságok.... 1 szó mint 100, megérte várnunk és várnunk és ........és bevárnunk a megérkezést. Külön köszönet az ajánlásodért. Nagyon várom a következő ihleted írásba hoppanált változatát!!!!!!!!!!!!

2012.01.01. 20:04 o.n. Kedves viasz, igazán örülök, hogy végül elolvashattuk a te történetedet is, mert ezt kihagyni bizony kár lett volna! Nagyon szeretem a képtelenebbnél képtelenebb ötleteidet. Ebben a ficben természetesen a változatos helyváltoztatási módok a kedvenceim, mind a 13, de a legeslegjobb a "Zöld lámpás - gyűrű" - Brennan utazásának leírása valami elképesztő. Nagyon szeretem emellett azt, ahogyan odafigyelsz a részletekre, és ezt hamisítatlanul viaszos megfogalmazásban nekünk is megmutatod. Csak néhány példa: "- AZ ÉN APUKÁM NEM ÖL EMBERT! – hisztériázott Brennan, majd halkabban hozzátette – már." "... gumikesztyűt húzott, ami kicsit nagy volt neki." "... megpördült a sarkán, és köddé vált. Brennan irigyen nézett utána." "Azzal odalenne az FBI-os színpadias megérkezésem, aminek az alapja a kocsiból való kiszállás." Szeretem, hogy a történeteid amellett, hogy viccesek, mindig átgondoltak és kidolgozottak. És végül, de nem utolsósorban, szeretem a kiszólásaidat: "Miután ügyes vágómunkával eltüntettem az unalmas 3 percet, amíg befelé sétáltak, rögtön a párbeszédes jelenetbe (epeiszodion) csöppenhetünk, egy in medias res-nek köszönhetően." és "Beszálltak az autóba, és kiszálltak, közötte pedig mentek. Ezen nincs mit részletezni." EPIC! Köszönöm, hogy ilyen fantasztikus ficekkel szórakoztatsz minket és remélem, hogy még nagyon sokat olvashatunk tőled!

2011.12.25. 22:11 Susuke Háááát Viasz! Remélem, hogy elég, ha annyit írok, hogy az arcom és a rekeszizmom most éppen azon vitatkozik, hogy melyiknek fáj jobban a röhögés! Kegyetlen vagy, gratulálok!!!

2011.12.25. 12:39 Claire Vááááá!!! Váááá!!! Viasz!!!! Megint akkorát alkottál!!! Imádom ahogyan írsz!  Szó szerint végigröhögtem az egészet és a vigyor az arcomon ragadt! Annyira, de annyira jóó ötleteid vannak és és fantasztikus fantáziád (csak hogy egy kis aliterációt is vegyek a dologba) :) Már várom a következő írásodat, mert a hangulata mindig jó a történeteidnek! :D Hatalmas Gratulaaaaa!!!!

1 | 2