|
e-batta: Hová lett?/1.
Jefferson Intézet óvodája, Washington
Nagy volt a nyüzsgés az óvodában, a gyerekek többsége készülődött haza, az öltöző tele volt futkározó kicsikkel, és idegeskedő nagyokkal. Michael és Pöttöm a padon ültek és a cipőjüket húzták fel. Pöttöm nagy gonddal igyekezett megkötni a cipőfűzőjét, még a nyelvét is kidugta, annyira összpontosított. Michael csak belebújt cipőjébe, ráhajtotta a tépőzárat, majd tűnődve figyelte Pöttöm erőlködését.
– Nem értem miért vesznek neked ilyen cipőt. Csak a gond van vele.
– Én akartam. Dolgoznom kell a finommotoros képességeimen.
– És az mire jó? – Michael mindig elcsodálkozott azon, hogy Pöttöm soha semmit nem csinál csak úgy, minden tettének oka van. Ő néha szeretett bambulni, Pöttöm akkor is koncentrált valamire.
– Sok mindenre. Előbb tanulok meg szépen írni… számítógépen gépelni… ilyesmi.
– Aha… – Michael csak a nevét tudta leírni, nagy ákombákom betűkkel, őt ez mégis nagy megelégedéssel töltötte el. – Szóval tényleg iskolába akarsz menni?
– Ühüm – Pöttöm nagyon elégedetten vette szemügyre jobb lábát, tetszett neki a végeredmény, bár a csomó kicsit csálén állt, de a cipő nem esett le a lábáról. – Miért, te nem szeretnél már iskolába menni?
– Hááát… nem tudom. Jó itt – nézett körbe Michael, nem igazán tudta elképzelni a jövőt, számára minden nap varázslat volt, de nem foglalkozott azzal, hogy egyszer itt kell majd hagynia az óvodát.
– Michael, magyarázd már el nekem, hogy miről beszélt ma Susanne délelőtt. Valami Nagymadárról és Elmóról szólt. Nem értettem.
– Ja, az… Nagymadár egy nagy sárga beszélő madár a Szezám utcából, Elmo a barátja. Hogy ő micsoda, azt elfelejtettem még megkérdezni. Azt hiszem ember, de ahhoz túl szőrös és túl piros, szóval lehet, hogy nem ember – csóválta a fejét. Érdekes kérdés.
– És hol van az a Szezám utca?
– A tévében.
– Ja, akkor azért nem tudtam, hogy miről van szó. Én csak a NatGeo-t, meg a DC-t szoktam nézni. A National Geographic és a Discovery Channel – tette hozzá magyarázólag, látva Michael értetlen tekintetét. – A gyerekműsorok nem tudnak lekötni – csóválta felnőttesen a fejét, és buzgón nekiállt a bal lábának is.
– És ha tényleg iskolába mész, akkor nem leszünk már együtt? – Michaelnek ez a fordulat csak most jutott eszébe, de elkámpicsorodott a lehetőségtől, hogy elszakadhat kis barátnőjétől.
– Gyere te is velem – mondta Pöttöm nagylelkűen, no meg az sem egy hátrány, hogy akkor nem lenne egyszem magában egy idegen közegben –, biztos téged is felvennének. Már egész jól tudsz olvasni, a többi meg jön magától. Szólok Maminak, biztos megbeszélné anyukádékkal.
Michael egészen felvidult a gondolatra, és meglátva az ajtóban Hodginst, fülig érő szájjal szalad oda:
– Apa, én is mehetek Pöttömmel együtt iskolába?
– Persze, fiam. Határ a csillagos ég! – Hodgins mindig kissé teátrálissá vált, ha a fiával beszélt, olyankor teljes mértékben kibújt belőle a benne rejtőző kisfiú. – Együtt, egymásért! Egy mindenkiért, mindenki egyért!
– Ezt most nem értem – csóválta a fejét Michael, mert persze hozzászokott már ahhoz, hogy az apja néha zavarosan beszél, de legtöbbször Angela lefordította az ő nyelvére, most viszont nem volt itt.
– Nem tesz semmit, ez csak egy régi jelmondat, a három muskétás szavajárása volt. Na, gyerünk kis huszárom, irány haza! Szia, Pöttöm! Láttam Parkert, mindjárt itt lesz.
– Szia, Hodgins, szia Michael! – Pöttöm épp hogy elköszönt tőlük, és már fel is fedezte Parkert, aki sután próbált utat törni magának a sok ingerült felnőtt, és kiabáló gyerek között. – Parker, itt vagyok!
– Szia, hugi! Gyere, tűnjünk el innen, olyan érzésem van, mintha mindenkinek ráléptem volna a lábára. – Fürgén feladta kishúgára a kabátot, kézenfogta és gyorsan elindultak kifelé.
Pöttöm nagyon szeretett Parkerrel hazamenni, mert olyankor metróra is, meg buszra is szálltak. Sajnálta, hogy ezek az alkalmak egyre ritkábbak, mert Parkert lefoglalták a késő délutáni hokiedzések, nem túl sok szabad ideje maradt, a hétnek most már csak két napján tudott a húgáért menni. A kislány mindig mindenkit megbámult a metrón, magában elképzelte, kik lehetnek, mit csinálnak, milyen életet élhetnek. A buszon meg odatapasztotta az orrát az ablakhoz, és egészen hazáig figyelte a házakat, utcákat, autókat. Képzelete ilyenkor szárnyakon járt. Néha el is mesélte Parkernek, hogy mi jár a fejében, bátyja ilyenkor érdeklődve hallgatta, és teljesen lenyűgözte a pici lány fantáziája.
Egyszer el is mesélte apjának, aki jót nevetett ezen:
– Fiam, ne csodálkozz. Pöttöm tudásvágya nagyobb, mint Bones-é, és úgy tűnik az írói vénával sem lesz gond. Bár, hogy mi lesz belőle, ha nagy lesz… elképzelésem sincs – rázta meg a fejét, mert hiába faggatták a kicsit, ő mindig ugyanazt felelte: – Hercegnő! – és ebből jottányit sem engedett.
Booth-Brennan háza, Arlington
Csend borult a házra, ahogy a környékre is. A legsötétebb órája volt az éjszakának, közvetlenül a hajnal előtt. A házban csak a riasztó jelzőfénye villogott, és néha a hűtő zümmögött.
A hálószobában csaknem sötét volt, az óra világító számai nem túl sok fényt adtak. 4:47. Halk kattanás hallatszott, Booth szemei rögtön kipattantak. Rápillantott az órára, majd megpróbálta kivenni a sötétben az éjjeliszekrényen a fegyverét, aztán rögtön eszébe is jutott, hogy mióta gyerekek vannak az életében, a fegyver a biztonsági kazettában van elzárva, reggelig. Fülelt, majd elmosolyodott. Odapillantott Brennanre akinek csak a fürtjeit tudta halványan kivenni, a nő ugyanis szokása szerint mélyen befúrta a fejét a hónaljába. Booth nem tudott rájönni, hogy képes ebben a helyzetben levegőt venni, de Brennan mindig így aludt el, és reggelre sem fulladt meg, ő viszont hosszan gyömöszkölte elmacskásodott karját. A világért el nem árulta volna, hogy tőle gémberedik el, mert különös módon mindig nagy megelégedést érzett, mikor Brennan az elalvás küszöbén addig fészkelődött, mint egy kismacska, amíg befúrta a fejét a karja és a bordái közé, és reggelig meg se mozdult.
A félhomályban megmozdult valami, óvatosan, lassan közeledett felé:
– Apa – suttogta egy vékonyka hang – odabújhatok hozzátok? Rosszat álmodtam, megint.
– Gyere, bogaram. Csússz ide, talán találsz még egy kis helyet magadnak – óvatosan felsegítette lányát az ágyra, aki gyorsan befurakodott anyja és apja közé. Brennan picit arrébb csúszott álmában, helyet csinálva gyermekének, de nem ébredt fel. – Gondolom, megint megdézsmáltad a csokis kekszet, igaz? – Booth hangja nem volt vádló, inkább nevetés bujkált benne. – Pedig, tudod Pöttöm, hogyha elcsapod a pocakodat, akkor rosszat álmodsz. Ezúttal mit álmodtál?
– Egy nagy sárga madár beszélt hozzám. A madarak nem is tudnak beszélni. Rémisztő volt.
– Nagymadár a Szezám utcából? – suttogta Booth. – Pedig ő olyan vicces.
– Te ismered?
– Persze. Minden gyerek ismeri. Én is ezen nőttem fel.
– Hát én nem ismerem. Susanne mesélt róla. De hiába magyaráztam neki, hogy még a papagájok és a beók se beszélnek, csak hangutánzók, megsértődött és okostojásnak nevezett. Mi az az okostojás?
– Nem kell mindig mindent megmagyarázni másoknak, kicsim. Van, akit nem érdekel a miért, a hogyan, a mikor, a ki, a mi. Elég, ha te tudod. – Booth igyekezett úgy magyarázni, hogy ne bántsa meg kislányát, aki néha elkeserítőnek találta, hogy mások mennyire buták. – Legközelebb pedig igazán emlékezhetnél arra, hogy mi történik, ha túl sok csokis kekszet eszel.
– Emlékszem én – ásított nagyot –, de van, aminek nem lehet ellenállni – Pöttöm már szinte csak motyogott, kerülgette az álom. – Apa, tudom, nagyon későn jöttetek haza, de remélem dolgoztatok azon, hogy legyen kistestvérem.
Booth visszafojtott egy apró csuklást, hirtelen nem is tudta, mit feleljen. Szarva között a tőgyit… ahogy mondják. Ha Pöttöm egy órával előbb oson be, akkor bizony nagy „munkában” találta volna őket. Még jó, hogy már hozzászoktak Pöttöm éjszakai látogatásaihoz, és „illedelmesen” felöltöztek. Bizony régen előfordult, hogy Pöttöm totyogó korában pucéran találta őket, szélsebesen kapkodták magukra az első kezük ügyébe eső darabot a takaró alatt, miközben szóval tartották álmosságtól tántorgó lányukat. Reggel persze furcsa helyzetek adódtak, bár odáig azért nem fajult a dolog, hogy Booth vegye fel Brennan fehérneműjét. De fordított esetre volt már példa.
– Te mit szeretnél, kisfiút, vagy kislányt? – hárított rutinosan.
– Hogy én mit szeretnék, az oly mindegy. Úgyis az Y kromoszóma dönt – dünnyögte álmos hangon a kislány.
– Te kis okostojás – súgta Booth nagy szeretettel. A kislány ásított egyet, kifliként összegömbölyödött, magához ölelte Mr. Nyulat, akitől semmi pénzért nem vált volna meg alvás közben, helyezkedett még egy kicsit, majd kuncogva álomba merült.
Booth csendesen nézte őket egy darabig, nem tudott betelni ezzel a két lánnyal, szívének két legkedvesebb nőjével.
Reggel Booth zümmögő hangra ébredt, a mobilja kelt vándorútra, és azon igyekezett, hogy levibrálja magát az éjjeli szekrényről. A férfi előráncigálta kezét a fia feneke alól, odakapott, majd azzal a lendülettel (és nagy robajjal), lezuhant az ágyról. Felkapta a fejét, és még idejében visszafojtott egy káromkodást, mikor meglátta, hogy időközben újabb hálótárssal gyarapodtak. Parker kezét-lábát széjjelvetve tulajdonképpen kitúrta apját a helyéről, így nem csoda, hogy a férfi lelógó fél fenekét követte a teste többi része.
– Booth – szólt bele halkan, de határozottan a mobilba. – Értem. Egy órán belül ott leszünk, küldje el a címet sms-ben.
Óvatosan feltápászkodott, magában káromkodva és szidva fájó csontjait. Emlékeztette magát, hogy este ne felejtsen kérni egy mindent kielégítő thai masszázst Brennantól. Esetleg még extrákat is hozzá, somolygott magában.
Odasettenkedett a nő oldalához, megpróbálta megtalálni Brennan fülét a kusza gyerekmasszában:
– Bones, ébredj. Meló van… – suttogta a fülébe, és megcirógatta orrával a nő halántékát. Brennan egyik szemét résnyire kinyitotta, próbált fókuszálni, majd nyújtózkodni kezdett, de ebben megakadályozta Pöttöm holtsúlya. Lassan kihúzta a kezét a lánya alól, megkapaszkodott Booth-ban, és kicsoszogtak a fürdőszobába.
A dupla mosdó mögötti óriás tükör könyörtelenül megmutatta a vakító fényben kialvatlan szemüket és gyűrött bőrüket.
– Nem hívnám magam most randevúra – nézett szembe magával Brennan.
– Én meg valószínűleg dobnék egy ötöst ennek a szerencsétlennek a bögréjébe – pislogott Booth a fogmosópoharába. Egymásra néztek, mókás fintorral, hiszen lassan megszokott rituálévá vált, hogy kialvatlanok, és reggelente csak motyogásra futja.
– Mü… a.. zet? (Mi a helyzet?) – a fogkefe erősen tompította a beszédérthetőséget, de már annyiszor beszéltek így, hogy különösképpen saját kódnyelvükké alakult, és megértették egymást.
– Tan… tak …gy hul… (Találtak egy hullát).
– …k …t …tem. É…? (Oké ezt értem. És?)
– …d ott tá…koz…nak (Majd ott tájékoztatnak). – Booth öblögetett – Nem kérdeztem bele, a címet elküldi Shaw sms-ben. Már csak Pöttömöt kell felöltöztetni.
– Jó, vállalom, addig írj üzenetet Parkernek. – A napi rutin alatt is futotta arra, hogy ha elmentek egymás mellett, egy érintéssel, futó mosollyal, vibráló szemekkel jelezzék a másiknak, nem felejtették el, mi köti őket össze. – Szerinted elmúlik ez valaha? Fogunk mi még teljes éjszakát átaludni? – kérdezte Brennan ásítozva.
– Ha Pöttöm egyetemre megy, talán… De ne feledd, kell neki egy kistesó, úgyhogy számolj még rá pár évet. – Booth-nak nem volt ellenére az újabb kispapaság, annak idején imádta Pöttömöt pelenkázni, fürdetni, éjszaka dúdolva álomba ringatni. Persze arra is emlékezett, hogy mennyit aggódott Brennan terhessége alatt, akinek a végén ez már nagyon terhére volt, és magában ünnepélyesen megígérte, hogy ha sikerül a következő baby-projekt, akkor nem fog hímkotlósként viselkedni vele.
– Akkor nyugdíjas koromra tervezhetem a hosszú, kiadós alvásokat – mondta tűnődve Brennan. – Biztos, hogy jó ötlet még egy gyerek?
– Pszt! Még meghallja! Ne okozzunk csalódást neki – Booth tudta, hogy lehet úgy zsarolni érzelmileg Brennant, hogy ne vegye észre, és a lelke mélyén neki tökéletesen megfelelt kislánya kívánsága, igyekezett is ennek eleget tenni, amennyire tőle telt. – De komolyan el kellene gondolkodnunk egy nagyobb ágyon, mert még párszor a földön találom magam, és nem lesz elég a tőled kapott masszázs, hogy helyrehozzon. – Brennan szórakozottan bólogatott, és kiment a fürdőszobából.
Booth lement a konyhába, hogy pár sorban lefirkantsa Parkernek, hiába van szombat, nagy valószínűséggel egyedül tölti a napot, majd vegye fel velük a kapcsolatot a mobilján, ha felébred. Aztán előkészített némi reggelit Brennannak és Pöttömnek, magának meg kávét csinált.
Brennan a hálószobában kibogozta kislányát Parker végtagjai közül, beültette a székbe, levetkőztette, majd elkezdte ráadni az odakészített ruhákat. Pöttöm abban a helyzetben aludt tovább, ahogyan az anyja odatette.
Brennan már a cipőjét húzta fel, mikor kissé magához tért, és sértődött hangon megszólalt:
– Én akarom megkötni a cipőfűzőmet. Már nagyon jók a finommotoros képességeim. – dünnyögte.
– Tudom, Pöttöm, de ahhoz ki kellene nyitnod a szemedet is – nézett a lányára Brennan.
– Az most nem megy, Mami – motyogott Pöttöm, és újból álomba zuhant.
Brennan elmosolyodott, óvatosan ráadta a kabátot, betakargatta Parkert, aki most már teljes terjedelmében elterpeszkedett a szülői ágyon, és csókot nyomott a feje búbjára: – Aludj tovább, nagyfiú.
Jefferson Intézet, Washington
Booth óvatosan lépkedett az óvoda felé, karjában szuszogott Pöttöm, aki a kocsiban sem ébredt fel, sem amikor betették a gyerekülésben (amit gyűlölt, de kénytelen volt elfogadni), sem amikor kivették onnan. Az óvoda fényei hívogatóan világítottak, bár ilyenkor hétvégén jóval kevesebb gyereket hagytak ott, azért néhány szülővel találkozott az FBI-ügynök, futólag biccentett nekik, úgy tűnt hozzá hasonlóan ők is álmossággal küzdenek.
Mrs. Webb viszont frissen fürgén rendezgette a gyerekek kabátkáit, cipőcskéit az öltözőben.
– Á, jó reggelt Mr. Booth. Úgy látom magára ismét dolgos órák várnak – mosolygott vidáman.
– ’reggelt, Mrs. Webb. Ahogy mondják, a gonosz sosem alszik – sóhajtott Booth, akit a gömbölyded asszony élénksége még jobban lehangolt. Hogy lehet valaki ilyen vidám, hajnalok hajnalán? – Pöttöm még a reggelijét sem volt képes elmajszolni, igazság szerint fel sem ébredt még, szerintem egy-két órát biztos aludni fog. Itt van azért, hátha megéhezik, és mellé csomagoltuk az ebédjét is, bár Parker dél körül érte jön. Legalábbis remélem addigra felébred a fiam – dünnyögte maga elé. – Még nem ismerem az esetet, abban reménykedem, hogy nem fogja az egész hétvégénket elszúrni, holnap piknikezni mentünk volna…
– Csak tegye le nyugodtan Pöttömöt a padra, mindjárt kihámozom a kabátjából, leveszem a cipőjét, és megágyazok neki az egyik matracon. – Odasietett a kislány öltözőrészéhez, ahol az óvodai jelet valaki ügyetlenül átragasztotta egy kórházi széles sebtapasszal, és ákom-bákom betűkkel ráírta, hogy „Pöttöm”. Boothnak csak most tűnt fel, meg is kérdezte:
– Mi volt Pöttöm jele, hogy ennyire hevesen ellenállt neki? – mert az nem is volt számára kérdés, hogy ki ragasztotta le, és írta felül.
– Pöttyös labda.
– Hát, nem is csodálkozom. Még ha esetleg egy DNS-spirál lenne, azt talán elfogadta volna, de egy ilyen szimpla jel, tuti, hogy kihozta a sodrából – csóválta a fejét a sokat látott apa.
– Hm, kategorikusan kijelentette, hogy őt senki ne tévessze össze egy pöttyös labdával, igazság szerint kikérte magának, és hivatkozott az alkotmány valamelyik cikkelyére, már nem tudom melyikre. Mi jót nevettünk magunkban, de hagytuk, hadd írja át. Bevallom Booth ügynök még sosem volt ilyen okos, és eredeti gyerek nálunk, minden nap újabb meglepetést tartogat a számunkra, és a legtöbbször nem is tudunk lépést tartani az eszével.
– Tudom miről beszél – mondta sokatmondóan a férfi, majd búcsút intett, és elsietett, hogy felvegye kezeslábasba beöltözött párját.
Raktárnegyed, Rhode Island Avenue, Washington
Ütött-kopott raktárépületek között halad Booth SUV-ja, Shaw ügynök által sms-ben adott címre igyekeztek. Brennan félig csukott szemmel nézett maga elé, Booth is csak azért próbálta ásítozását visszanyelni, hogy ezzel hangsúlyozza profizmusát. Most bűnügyi helyszínre igyekeznek, komolynak kell lenniük. Bár az előbb elmesélte Brennannek Pöttöm óvodai jel-esetét, mire a nő a kislánynak adott igazat, és persze nem vette észre a történetben rejlő humoros vonásokat, Booth sóhajtva feladta.
Már messziről észrevették a rendőrkordont, és körülötte az embereket. Shaw ügynök türelmetlenül toporgott rájuk várva.
– Mink van, Shaw?
– Jó reggelt, Booth ügynök. Ebben a régi, évek óta lakatlan bérházba jöttek a bontási munkálatok előtt felmérni a területet, a telket megvásároló cég alkalmazottai. Végigjárták az épületet, hogy biztosan mindent kiürítettek. A pincében egy lezárt szuterént találtak, de hamar kinyitották, mert felkészültek ilyesmire, és hoztak magukkal egy lakatost. A szuterénben viszont találtak egy holttestet. Be se mentek, rögtön szóltak a rendőrségnek.
– No, lássuk a medvét! Mutassa az utat.
– Szóval, biztos, hogy senki sem járt odabent? – kérdezte Brennan Shaw-tól.
– Egészen biztos. De maga is meg fogja látni. – bólogatott buzgón az apró ügynök.
Lementek a lépcsőn, és alatta egy nagyon vastag ajtót találtak. Az ajtó zárja szakszerűen, de fel volt törve, mögötte világosság derengett.
– Ha senki sem járt itt, akkor miért ég a villany? – jutott eszébe Booth-nak.
– Nem mi kapcsoltuk fel. Már égett, mikor feltörték az ajtót. Lépjenek be, és meglátják, mire gondolok.
Az ajtó mögött újabb lépcső vezetett egyre lejjebb, a lépcsőn a porban lábnyomok, mintha valaki piszkos hintőporral szórta volna fel a padlót. Aztán a nyomok félúton abbamaradtak.
Booth és Brennan követték a nyomokat, Shaw viszont megállt a lépcső tetején, úgy gondolta, ha szükség lesz rá, majd hívják.
– Nézd, Booth. Itt nagyon régen nem járt senki. Meglehet, évek óta.
– Igazad lehet – Booth odaért a legalsó nyomhoz, és betekintett a kissé megvilágított szobába. A szoba valójában egy konyha volt, retro tűzhellyel, háborús kredenccel és viharvert asztallal a közepén. Az asztal mellett két szék volt, az egyiken ült valaki. Éppen feléjük nézett. Booth úgy érezte feláll a karján a szőr. Egy múmia volt.
Brennan nem sokat teketóriázott, lesietett a lépcsőn, és odahajolt a múmiához.
– Nő, a negyvenes évei végén, ötvenes évei elején. Úgy látom fejbelőtték. Ez gyilkosság. Bár kérdés, hogy megtaláljuk-e valaha is a gyilkosát.
– Ezt hogy érted, Bones?
– A test mumifikálódása alapján, és a padlón és tárgyakon látható por vastagságát figyelembe véve, legalább ötven éve itt ül, és várja, hogy valaki megtalálja.
– Hűha! – Booth csodálkozva nézett körül, majd felemelte a fejét, és körülményesen megvizsgálta az egy szem villanykörtét a mennyezeten. – És mi a helyzet a villannyal? A kapcsoló úgy látom, a lépcső aljánál van, a mi lábnyomainkon kívül meg senki másé, még halványan sem. Ez azóta itt ég, mióta a gyilkosság idejében felkapcsolták?
– Könnyen elképzelhető. Livermore-ban egy kaliforniai kisváros tűzoltóállomásán már több mint 110 éve ég egy villanykörte, ez alatt csak háromszor kapcsolták le, azok is a második világháború előtt voltak. Na jó, egyszer 22 percre kikapcsolták 1976-ban, de szerintem az nem olyan lényeges. Szóval a múlt század elején még olyan villanykörtéket gyártottak, amelyek nagyon-nagyon hosszú életűek voltak. Az a villanyégő már több, mint egymillió órája világít folyamatosan.
– Nekem is kell egy ilyen villanykörte. Sőt több is.
– Ma már nem gyártanak ilyeneket, és ha tudni akarod, hogy miért, kérdezd meg Hogdins-t. Remek kartell-összeesküvésekkel tudna traktálni téged.
– Kösz, kihagyom. – rázta meg a fejét Booth, és körbenézett a konyhán. – Szerintem lejöhetnek a helyszínelők, én meg visszaosonok, nem szeretném összejárkálni a tetthelyet. Megyek, utánanézek, ki volt a szuterén utolsó tulajdonosa, vagy bérlője.
– Rendben, én meg bevitetem a holttestet a Jeffersonba. Majd később találkozunk – intett Brennan Boothnak, de szeme továbbra is a múmiára tapadt, láthatóan lenyűgözte a tökéletes épségben megmaradt, és mumifikálódott test.
J. Edgar Hoover épület, FBI-Központ, Washington
– Hallgatom, Shaw. Mit sikerült kiderítenie?
– Az épületet a Coronaria társaság vette meg, hogy raktárbázist építsenek a bontás után. A telek értéke az évek folyamán folyamatosan csökkent, a Coronaria idestova három éve vár megfelelő vételi árra. Az eladó a Capital Mutual Bank meg idestova 15 éve próbál túladni rajta. Már lemondtak róla, hogy valaha megszabadulnak tőle. Miután a raktárépületek egyre inkább errefelé épültek fel, a lakók fokozatosan kiköltöztek, a maradék bérlők meg nem akartak fizetni, a környék veszélyessé vált, a tulajdonos meg eladta a megmaradt részét a banknak, miután nem tudta fizetni a jelzálogot. A bank kilakoltatta a bérlőket és lezárta az épületet.
– Ki volt az eladó?
– Itt az áll, hogy Jeffery Davis. Utánanéztem, jelenleg egy idősek otthonában él, Marylandben. Itt a címe – nyújtotta át a dossziét Boothnak Shaw ügynök.
– Hoppá, ez Papi címe – nézett fel meglepetten Booth. – Legalább meglátogatom őt is. Még valami?
– Beszéltem az áramszolgáltató embereivel. Hálásak voltak, hogy kiderült a villanykörte esete. A cégnél már városi legenda lett a szivárgó, eltűnő áram. Hosszú évek óta próbálják kideríteni, hová tűnik, de nem jöttek rá. Megnézték az FBI-technikusokkal, és tulajdonképpen házilag rá van csatlakoztatva a szuterén fogyasztása a közművek vezetékére, az éjszakai világítást csapolták meg, de annyira kicsi fogyasztása volt a helynek, hogy nem érte meg nekik a nagyobb vizsgálat elrendelése. Bár most utánanéztek, és az első jelentés az eltűnő áramról negyvennyolc évvel ezelőtt készült. Tájékoztattam a Jefferson Intézetet is erről, hogy leginkább ehhez viszonyítsák a halál körülbelüli időpontját.
– Gondolom Angela örül az érdekes esetnek – jegyezte meg Booth, majd a zsebéhez kapott –, bocsánat. Booth. – figyelmesen hallgatott. – Jó reggelt, Parker. Figyelj, fiam, nem biztos, hogy hamar elszabadulok innen, Bones meg épp egy múmia körül tüsténkedik, egyhamar nem fogom tudni elráncigálni onnan, megkérnélek, hogy délben menj el Pöttömért. Hozd be hozzám, elmegyünk ebédelni együtt. Remélem, hamar elszabadulok innen, de biztos, ami biztos, neked több időd van. Bocs, hogy elszúrtam a hétvégédet. Oké, rendben. Szia.
Jefferson Intézet, Washington
A törvényszéki emelvényen a múmia még egyben feküdt az asztalon, Brennan tűnődve nézte, miközben legfrissebb gyakornoka, Miss Holloway érdeklődve állt mellette, arra várva, hogy ha kérdezik, válaszoljon.
– Miss Holloway, kérem sorolja fel, melyek azok a jelek, amelyek alapján megállapítható, hogy mikor mumifikálódhatott ez a test?
– Nos, Dr. Brennan: a szövetek kiszáradásának foka, a bőr elszíneződése… – itt a gyakornok elhallgatott, mert hirtelen nem jutott eszébe semmi.
– Ne csak a látható változókra gondoljon, milyen vizsgálatok szükségesek, hogy pontos információt kapjunk? – Brennan fel sem emelte a fejét, továbbra is a koponyát vizsgálta.
– A szövettani vizsgálat elsődleges, ezenkívül részecske-kenet, a csontmarkerek mintavétele, teljes röntgen, és toxikológia.
– Rendben. Kihagyta azokat a vizsgálatokat, amely nem a csontokat, hanem a környezetet vizsgálja. Ne feledje, a törvényszéki antropológia egzakt tudomány, de mindenképpen meg kell vizsgálnunk a helyet is, ahol a test tartózkodott. Ez Hodgins szakterülete, de szorosan összefügg a miénkkel.
– Értem, Dr. Brennan.
– Kérem, készítse el a koponyaröntgent, hogy Angela elvégezhesse az arcrekonstrukciót. Az idő most nem játszik olyan nagy szerepet a vizsgálatban, feltételezhető, hogy a gyilkos már nincs életben, de ez nem jelenti azt, hogy ne derítsünk fényt az esetre.
Jefferson Intézet óvodája, Washington
Mrs. Webb kolléganőjével a játszószoba ajtajában állt, és a gyerekeket figyelték, ahogy ki-ki a maga világában elmerülve, vagy csoportosan játszottak. Michael négykézláb keringett a padlón, egy tűzoltóautót tologatott maga előtt, halk hangon szirénázott, hogy ne zavarja meg a többieket. Pöttöm egy gyerekméretű íróasztalnál ült, teljesen belemerülve a munkába. Előtte egy szépírás füzet, tele folyóírással írt betűkkel, mellette vastag tankönyv, amely a szépírás oktatásáról, a helyes tollfogásról írt szaknyelven, az azt tanító felnőtteknek. Néha odapillantott, szemügyre vette, amit eddig végzett, majd fejét csóválva tovább folytatta a betűk körmölését.
– Már egy órája csinálja – suttogta Mrs. Webb. – Lenyűgöző. Szerintem még ma tökéletes „k” betűt fog rajzolni. Ez a gyerek sosem adja fel – tette hozzá teljesen elbűvölve.
Michael befejezte nagyon fontos életmentő hadműveletét, és az autót szorosan magához ölelve odament Pöttömhöz.
– Nem akarsz velem játszani? Egyedül kicsit unalmas…
– Ne zavarj, Michael. Nagyon nehéz a „k” betűt szépen leírni. Van benne hurok, meg kanyar, meg farkinca. Valamelyik sose sikerül. Még ma meg kell találnom a helyes lendületet. De ne izgulj, már közel vagyok a megoldáshoz – mondta büszkén, és ismét belevetette magát a nehéz munkába. Michael elszontyolodva ment oda a többiekhez, hogy valaki mást vegyen rá a közös mókára.
Pöttöm ismét beleolvasott a tankönyvbe, és összevonta a szemöldökét. Felnézett, meglátta Mrs. Webbet, és odament hozzá.
– Mrs. Webb, át kell mennem a könyvtárba, mert a tankönyv megemlíti a Difer-mérést és a Stanford-Binet tesztet. Ezeknek utána kell olvasnom. Nem szeretném, ha ezen buknám el az iskolaérettségi vizsgálatomat – csóválta a fejét felnőttesen. – Amúgy is vissza kell vinnem két könyvet, mert már kiolvastam őket.
– Menj csak Pöttöm, add át üdvözletem Mr. Kowalskinak. Ne feledd, hamar gyere vissza, mert nemsokára jön érted Parker.
– Egyik lábam itt, a másik ott – vigyorodott el Pöttöm, és az öltözőbe szaladt.
Jefferson Intézet könyvtára, Washington
Mr. Kowalski olyan öreg lehetett, mint az országút, de a könyvek szeretete frissen, fiatalosan tartotta őt. Mikor meglátta Pöttömöt felbukkanni, különösen megörült. A kislány teljes mértékben osztozott vele a könyvek imádatában, őt meg különösen meghatotta, hogy egy ekkora gyerkőcbe mekkora tudásvágy szorult.
– Légy üdvözölve, Pöttöm. Hoztál, vagy viszel?
– Mindkettő, Kowalski bácsi – mondta vidáman Pöttöm – Kellene nekem útmutató az iskolaérettség vizsgálatáról, és visszahoztam a múlt héten elvitt könyveket.
– No, lássuk csak. Add ide, leteszem a pultra. Nőttél valamennyit múlt hét óta, de még mindig nem éred el a pultot. Gyere, keressük meg azokat a fránya útmutatókat – kézenfogta a kislányt és magával vitte a rengeteg könyvespolc közé. – Szóval… iskolaérettség. És melyik vizsgálat érdekel?
– A Difer-mérés, vagy a Stanford-Binet teszt.
– Mindkettőnek komoly szakirodalma van, majd készítek neked egy összefoglalót is, egyelőre két könyv elég lesz, igaz?
– Köszönöm szépen, Kowalski bácsi – hálálkodott a gyermek. Ebben a pillanatban egy csapat tudós robogott be, akik türelmetlenül toporogtak a pult előtt, látszott, azonnali kiszolgálást várnak.
– Jól van Pöttöm. Ezt a két könyvet javaslom, de igyekezzünk, mert morcos felnőtteket látok, nekem meg mindjárt zárnom kell.
– Akkor jövő héten jövök, Kowalski bácsi. Csókolom! – intett búcsút apró kezével, a másikban szorosan fogva a könyveket, és kiszaladt a könyvtárból.
J. Edgar Hoover épület, FBI-központ, Washington
Booth még mindig Shaw ügynök jegyzeteivel volt elfoglalva, igyekezett valamilyen kapaszkodót találni a rég kihűlt ügy kapcsán. Brennan már tájékoztatta, hogy nehezebb dolga lesz, mint máskor, mert nagyon sok mindent nem lehet megtudni a testtől. A golyót kiszedték a koponyájából, de hiába tudják a kaliber méretét, valószínűleg a gyilkos fegyvert sosem fogják megtalálni.
A mobil ismét életre kelt, Booth reménykedve lecsapott rá, hátha Angela vagy Hodgins jobb hírrel szolgálhatnak.
– Booth. – elmosolyodott – Jó reggelt, fiam. Felébredtél? Honnan hívsz? Nem nincs velem… – aztán elkomorodott az arca, majd hirtelen eluralkodott rajta a pánik. – Maradj ott, azonnal odamegyek.
Bontotta a vonalat, és ugyanezzel a mozdulattal egy másik számot tárcsázott: – Itt Booth. Azonnal jöjjön az irodámba, Shaw ügynök. Átveszi a teljes ügyet. – hosszas magyarázkodás nélkül letette, majd ismét tárcsázott. – Bones, kicsim. Gyere az óvodába. Én is odamegyek. Pöttöm eltűnt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nagyon örültem a folytatásnak, és természetesen Pöttömnek. Ő egy kedvenc lett, aki tudásvágyával aranyos kiscsaj.
A család reggelének leírásáért meg külön köszönet, olyan emberi...
Írnám én az általam szólássá tett KK-t (követelem a következőt), de láttam már, hogy fent is van az oldalon.
Nagy köszönet, hogy megírtad nekünk (és hogy még Susukét is "rákényszerítetted", hogy elolvassa a "befejezés" megjelölése előtt a ficcet
)
