|
e-batta: Hová lett?/2. (befejező rész)
Jefferson Intézet óvodája, Washington
Booth-t egyáltalán nem érdekelte hány előírást szeg meg, de ő bizony szirénázva hajtott át a városon, hogy minél előbb odaérjen a Jeffersonba. Shaw ügynöknek kutyafuttában mondta el a teendőket, szinte hozzávágta az aktát, és hanyatt-homlok lelépett. Szabályosan belerohant Sweets-be, de csak annyit vetett oda neki, hogy csatlakozzon Shaw-hoz, ne egyedül kelljen vinnie az ügyet, és faképnél hagyta a csodálkozó pszichológust.
Az óvodában szinte síri csönd fogadta. A gyerekek délutáni alvásidejüket töltötték, nem is tudták, hogy a felnőtteket micsoda hírek izgatták fel. A dadák szobájában Brennan szó nélkül ölelte magához Parkert, aki közel járt ahhoz, hogy nagyfiúság ide, vagy oda, bizony sírva fakadjon. Brennan érzelmileg közel járt a katatón állapothoz, nem volt ereje ahhoz, hogy sírjon, vagy átkozódjon. Mrs. Webb tanácstalanul állt az ajtóban, kezét tördelte, és azért fohászkodott, hogy Booth ügynök minél hamarabb ideérjen. Mikor meglátta őt, az arcán szorongó megkönnyebbülés látszott.
– Annyira sajnálom, Booth ügynök. Nagyon, nagyon sajnálom. Nem tudom, hogy történhetett meg ez velem. Talán túlságosan hozzászoktunk ahhoz, hogy Pöttöm milyen önálló, és elfeledkeztünk arról, hogy ő még csak egy kicsi gyerek.
– Semmi baj, Mrs. Webb – simogatta meg a remegő dajka karját a férfi –, Pöttöm mellett mindenki hasonlóképpen viselkedik, mint ön. Nem hibáztatom, ne aggódjon. De, kérem, mondjon el mindent, onnan kezdve, hogy utoljára látta a lányomat.
Mrs. Webb szaggatottan, nagy-nagy levegővételekkel elmondta, az utolsó percek történetét. Nem szakította félbe senki.
– Értem, és köszönöm. Parker, mikor érte jöttél, mit láttál, fiam?
– Először az öltözőbe mentem, azt hittem ott lesz már a hugi. De észrevettem, hogy nincs felakasztva a kabátja, és a benti cipője van a pad alatt. Bementem Mrs. Webbhez, hogy megkérdezzem, érte jöttél-e előbb, és elvitted? Mikor azt mondták nekem, hogy nem láttak, akkor felhívtalak téged.
– Jó, akkor megyünk a könyvtárba.
– De Booth ügynök, a könyvtár már fél órája bezárt. Ott biztos nem lehet.
Booth odament Brennanhez, leguggolt elé és a szemébe nézett. Nem látott mást, csak ürességet.
– Bones, figyelj rám. Rád hasonlít a legjobban. Most próbálj meg az ő fejével gondolkodni. Mit tennél te?
Brennan igyekezett koncentrálni, de nagyon fájt, és nehezére esett. Aztán győzött a racionális énje, lerázta magáról a személyes érintettséget, és félrebiccentve a fejét, hosszan eltűnődött.
– Ha én beszabadulnék a könyvtárba, és találnék egy olyan könyvet, ami lebilincsel, akkor rögtön elkezdeném elolvasni. Keresnék egy kuckót ahol senki sem zavar… Tudod jól, hogy milyen Pöttöm. A múlt hónapban majdnem megfagyott a faházban, mert beült oda olvasni, de még épp idejében észrevettük… nem emlékszel?
Az ügynök bólogatott, és felnézett Mrs. Webbre:
– Megadná a biztonsági szolgálat közvetlen számát?
– Persze – buzgólkodott az asszony, örült, hogy tehet valamit, ha csekélységet is – itt van felírva minden, az íróasztalomon – odavezette a férfit, aki módszeresen telefonálni kezdett. Riasztotta a biztonságiakat, hogy zárják le az épületeket, és gyűjtsenek össze annyi embert, ahányat csak bírnak. Egy pici lányt kell megkeresniük, ebben a hatalmas komplexumban. Elkérte Mr. Kowalski számát is, hogy kikérdezhesse a könyvtárost. Kiderült, hogy erre semmi szükség, mert épp akkor tartott az öreg a kijárat felé. Booth kérte, hogy tartóztassák fel, amíg odaér.
– Sajnálom, Booth ügynök, de Pöttöm még jóval zárás előtt elvitte a kért könyveket. Még integettem is neki. – Az öregnek le kellett ülnie a bejáratnál található fotelek egyikében, mert annyira felizgatta magát, hogy keze-lába remegett. De igyekezett nagyon pontosan felidézni, hogy mi történt a könyvtárban zárás előtt. – Utána a Prehisztorikus osztály néhány hisztérikus tagját kellett kiszolgálnom, a jövő héten kezdődő kiállításuk egyik kulcskérdésére még mindig nem találták meg a választ, és azt hitték majd én csodát teszek. Hál’istennek még záróra előtt megszabadultam tőlük. Aztán bezártam, elpakoltam, helyére raktam a visszahozott könyveket, rendet raktam a pulton. Bejegyeztem a talált tárgyakat, és eljöttem.
– Pöttömön és a hisztis tudósokon kívül volt aznap más látogatója?
– Nem. A szombat délelőttök mindig ilyen csendesek, van amikor senki sem jön be, egész délelőtt. De engem nem zavar, mindig van rendezgetni való, és hát olvasni mindig van mit… de Pöttöm… úgy a szívemhez nőtt az az apró lányka… – a hangja megbicsaklott, és elhomályosult a szeme.
– Köszönöm, Mr. Kowalski.
Közben megérkeztek a biztonsági szolgálat tagjai, akik a Jefferson különböző részlegein teljesítettek szolgálatot.
– Köszönöm, hogy idejöttek. Eltűnt a lányom, aki nagyon okos, de még csak négy éves. Az Intézet területén kell lennie, legalábbis ebben reménykedem, de ha itt nem találjuk, akkor kiterjesztem a nyomozást Washingtonra is.
– Már megbocsásson – szólt közbe egy idősebb őr, aki valószínűleg nem ismerte Booth-t –, de a kutatás vezetése, és végrehajtása a mi feladatunk. Nagyon sajnálom, és őszintén együttérzek magával, de bízza ezt a szakemberekre.
– Csigavér, Pitts – hurrogta le a mellette álló társa – akkor most lesz mit tanulnod hidegvérből és profizmusból: bemutatom Seeley Booth különleges ügynököt az FBI-tól. Szóval… hol és hogyan kezdjük, Booth ügynök – fordult a már-már dühösen felhorkanó férfira.
– Több, mint valószínű, hogy olvas. Ha talált magának egy csendes zugot, ahol senki sem zavarja, akkor tőle felfordulhat a világ, a könyvet el nem ereszti a kezéből, amíg valami nagyon földhözragadt dolog észhez nem téríti, mint mondjuk, hogy éhes lesz, vagy vécére kell mennie.
– Négy éves, és olvas?
– Már kétévesen olvasott, úgyhogy ennyi idő alatt kiismertem a betűszenvedélyét.
Booth vett egy nagy levegőt, és módszeresen végigbeszélte a köré gyülekező férfiakkal, hol és hogyan célszerű átkutatni az épületeket. Ahol nem jár a lift, ott elég csak az első két szintet és az alagsort. Ahol jár a lift, ott a pincétől a padlásig. Ki tudja, hogy milyen rugóra jár a lánya agya, és hol talál magának egy zugot, ahol senki sem zavarhatja meg az olvasásban?
A négy órán keresztül tartó kutatás nem vezetett eredményre. A Jefferson valamennyi szobájába benéztek, amely nem volt kulcsra zárva, a vége felé már a pincétől a padlásig.
Angela és Hodgins is csatlakozott a keresőcsapathoz, a bezáró óvodából elhozott Michael-t rábízták Parker őrizetére, akik Brennan irodájában húzták meg magukat. Megbeszélték egymással, hogy nem szólnak Camnek a történtekről, a távolból úgyse tudna segíteni, csak aggódna ő is, és már olyan régen tervezték Paullal ezt a hétvégét, legalább nekik legyen jó.
Brennan visszavonult a csontkamrába, és órákon át bámulta a múmiát, és a végén már szabályosan gyűlölte. Ez a csontváz szakította el a lányától. Tudta, hogy irracionális, amit gondol, de képtelen volt higgadtan és hideg fejjel megtervezni, mit tegyen. Csak monoton hangon kattogtak a fejében a gondolatok. Még Miss Holloway-t is elzavarta maga mellől.
Parker behúzódott a kanapé sarkába, és nem igazán akart onnan előjönni. Úgy érezte csak láb alatt van. Mikor meghallotta az apja lépteit, reménykedve felnézett, de a férfi gyűrött arcát látva, letett arról, hogy jó hírt halljon. A jó hír csak nem akart jönni.
Michael felnézett a padlóról, ahol még mindig a tűzoltóautóval játszott és megszólalt:
– Egyszer nagypapi is elveszett. Három teljes napra. Megírták a lapok is, meg bemondták a tévében. Pedig nem is veszett el, csak megszökött a turné kellős közepén, mert beteg voltam, és eljött meglátogatni. Aztán persze jó nagy büntetést kellett fizetnie – tette hozzá elmerengve. – Szerintem Pöttöm nem veszett el, csak ti gondoljátok ezt – mondta ki kereken.
Booth nem tudta mit feleljen erre, inkább a Parkerhez fordult:
– Hol van Bones, fiam?
– A csontkamrában.
– Várj meg itt, mindjárt jövünk.
Hodginsék álltak meg az ajtóban, Angela kérdően ránézett Booth-ra, aki szótlanul megrázta a fejét, mire Angela mélyet sóhajtott. Hodgins nagy levegőt vett:
– Szerintem… – de nem tudta folytatni, mert felesége egy jól irányzott bokarúgással figyelmeztette, hogy ez most nem alkalmas az összeesküvés-elméletek és egyéb szörnyűséges lehetőségek felemlítésére. Hodgins nagyot szisszent, de aztán sután megveregette Booth karját, és félreállt a férfi útjából.
Az ügynök nehézkes léptekkel kiment, tudta Brennan nem fog örülni az eredménytelenségnek. És főleg, hogy az idő egyre fogy. Pöttöm valahol kint van, kabátban és cipőben, de biztos éhes, fázik, és ha csak eltévedt, vagy elveszett az is nagy baj, de mi van, ha bajban van? Booth ebbe bele se mert gondolni. Isten őrizz, hogy a kislányát elrabolják! Pedig az évek során többször is belegondolt már, hogy annyi ellenséget gyűjtöttek össze ketten együtt Bones-szal, ami esélyessé teszi őket arra, hogy így álljanak bosszút rajtuk. „Ne is gondolj rá! Még csak eszedbe se jusson!” – győzködte magát, de nem volt túl sok foganatja.
Brennan-t a csontkamrában a múmia fölé görnyedve találta, de látta a szemén, hogy csak néz, de nem lát.
– Kicsim, átkutattuk az összes épületet, még a legtávolabbiakat is. Sehol sincs. Pedig szóltam, hogy pici lányt keresünk, minden apró rejtekhelyre nézzenek be, még a legfélelmetesebbekbe is, mert a mi lányunk nem ijed meg egy kisegértől – Brennan felnevetett, aztán ugyanezen a hangon zokogásba tört ki – Csssss! Ne, ne, ne, ne, Bones, kérlek, nézz rám! Nem lesz semmi baj!
– Dehe, mihikohor, ahannyira fééhélek! – hüppögte csuklásokkal tarkítva Brennan. A férfi csak halkan suttogott a fülébe, megnyugtató szavakat próbált neki mondani, de belül jeges félelmet érzett ő is.
– Kicsim, ő Pöttöm. A világ legokosabb kislánya. Ha bajban van, akkor is kivágja magát belőle. Én bízom benne, ahogy az édesanyjában is bízom, hogy erős lesz – nézett hosszan a nő szemébe. – Bejelentettem az Eltűnt Személyek osztályán, az FBI és a rendőrség összes szabad egysége őt keresi, meg fogjuk találni, ígérem. Viszont azt kérték, hogy menjünk haza, mert így csak idegileg kikészülünk.
– Johó – csuklott még mindig Brennan.
Booth-Brennan háza, Arlington
A tél sötét délutánja volt ez. Már a csillagokat is látni lehetett, bár még csak délután öt óra volt.
Parker Pöttöm szobájába menekült, és nem lehetett kikönyörögni onnan. Pedig valószínűleg még nem is evett aznap. Rendezgette a húga plüssállatait, elpakolta a szanaszét heverő tollakat, könyveket, papírokat, rendet rakott a kisméretű íróasztalon. Aztán leült a gyerekszékre, és csak bámult ki az ablakon, nézte hogyan lesz egyre sötétebb odakinn.
Brennan csak tologatta az ételt a konyhapulton, potyogtak a könnyei, mert arra gondolt, hogy Pöttöm biztos éhes, és nincs mit ennie. Angela folyamatosan beszélt hozzá, próbálta, amennyire tudta ép eszénél tartani, bár nagyon nehezére esett, mert folyton arra gondolt, hogy ő mit érezne, ha Michael tűnne el. Hál’istennek a kisfiú az apjával együtt biztonságban van odahaza. Angela viszont nem akarta egyedül hagyni a legjobb barátnőjét.
– Édesem, enned kell. Még akkor is, ha nem megy. Akkor is, ha utálod. Ma még nem is ettél szinte semmit.
Booth a nappaliban járkált fel-alá, és a mobilját bűvölte, hogy szólaljon már meg.
Aztán egyszer csak tényleg megszólalt.
Sweets jelentkezett, hogy informálja; le lehet zárni az ügyet. Nem akarta hosszan feltartani Booth-t, de mivel ő volt a nyomozás vezetője (még ha nagyrészt nem is vett részt benne), tudnia kellett a részletekről, legalább egy gyors összefoglalás szintjén. Sweets és Shaw elmentek az öregek otthonába, Marylandbe, ahol előbb Papit kérdezték ki, milyennek ismeri Jeffery Davist. Az öregúr szerint egy kedves, félénk, jószándékú öregember, aki nagyon beteg, végstádiumú rákja van, de visszautasította a gyógykezelést, csak fájdalomcsillapítást kért, és azt, hogy ne kelljen befeküdnie a kórházba. Amúgy egy nagyon fifikás pókerpartner, észnél kell lennie, ha vele kártyázik. Sweets nem merte elmondani Papinak, hogy eltűnt a dédunokája, félt, hogy sokat ártana a beteg szívének.
Megkeresték Mr. Davist, aki mikor meghallotta milyen ügyben keresik, szomorúan elmosolyodott, elővett a fiókjából egy naplót, és átadta nekik azzal, hogy ebben minden benne van. A halott ugyanis az ő anyja, és ő lőtte le annak idején. Sweets és Shaw békén hagyták az öreget, leültek a nappaliban, és végigolvasták a naplót.
Amikor a fiú még nem volt 10 éves, apja meghalt, és anyja (valószínűleg emiatt) megőrült. Kivette a fiát az iskolából, és elzárta a szuterénbe. Éveken át módszeresen bántalmazta őt, szadista kegyetlenséggel, olyan súlyosan, hogy egyik lábára megbénult. Nem engedte ki onnan (a szuterén falai olyan vastagok voltak, hogy senki sem hallotta meg őt), és éveken át ebben az őrületben élt a fiú. Aztán egy nap megtalálta az apja második világháborús fegyverét a szekrény tetején. Természeténél fogva béketűrő, szelíd ember volt, de nem látott más kiutat, hogy kikerüljön ebből a terrorból. Fejbelőtte az anyját, és végleg lezárta a szuterént, szenvedéseinek tárházát. Felment az anyja lakásába, és eljátszotta, mintha most térne haza. A nőt annyira gyűlölték a lakók, hogy szabályosan megkönnyebbültek, amikor a szelíd, rokkant fiú vette át az ügyek intézését. Az évek során lassan beletanult, majd hét év múlva kérte az anyja holttá nyilvánítását. Nyomozás csak tessék-lássék volt, nem volt akadálya, hogy átvegye az örökségét. Bár sosem tudott megbékélni azzal, amit tett, igyekezett annyira teljes életet élni, amennyire csak lehetett, de mindig tudta, hogy egyszer fény derül a múlt titkaira. Most csendesen várja a halált, nem érez megbánást, csak sajnálatot.
Sweets aztán hosszan hallgatott, mire Booth megszólalt:
– Nem, Sweets, még mindig nincs meg. Köszönöm, hogy tájékoztatott, valószínűleg nem emel vádat az államügyész, mire bíróság elé kerülne az ügy, a vádlott halott, emiatt meg ne pazaroljuk az adófizetők pénzét. Csatolja az anyaghoz Mr. Davis orvosi anyagait, és tegye le az asztalomra. Köszönöm a segítségét, de most bontanom kell, keresnek. – Nagyon hirtelen tette le, mert remélte, hogy híreket kap:
– Booth.
– Itt Kirby parancsnok. Otthon van?
– Igen.
– Akkor maradjon is ott. Mindjárt ott leszünk – és akárki is volt Kirby, bontotta a vonalat. Hívószám nem volt, úgyhogy nem volt kit visszahívni, hogy ugyan már fejtse ki bővebben, mire ez a titokzatos párbeszéd.
Aztán szirénaszót hallottak.
Valamennyien kirohantak a házból, és az utcába befordult egy nagy piros tűzoltóautó. A szomszéd házakból is kimerészkedtek a lakók, hiszen a szirénázás mindig bajt jelent.
A hatalmas jármű megállt Booth-ék háza előtt, és egy tagbaszakadt, morcos férfi szállt le róla, majd felnyúlt, és a fenn ülő egyenruhás férfiak leadtak neki egy csomagot. Leginkább úgy festett a félhomályban, mint egy takaróba bugyolált hengerforma. Brennan nagyot sikított, és botladozva rohanni kezdett:
– Pöttöm!
A hatalmas takaróból csak Pöttöm orra látszott ki, és vékony hangon motyogta:
– Mami, semmi baj, nem vesztem ám el, illetve csak egy kicsit. De megoldottam – tette hozzá büszkén, és már mosolygott is előtte térdeplő szüleire, bár szempilláin még ott ragyogtak a könnycseppek, amelyeket nem is olyan régen sírt el.
Miután a megvendégelésnek ellenálltak a tűzoltók (szolgálatban vagyunk, nem lehet!), és visszamentek a laktanyába; és miután Angela megkönnyebbülten búcsúzott el tőlük, hogy rögvest hazasiessen saját szeretteihez, a kis család boldogan vette be magát a konyhába, hogy a nagy ijedtség után végre kerüljön is valami a hasukba.
– Nos, Pöttöm ennyivel nem úszod meg. Vacsora után szépen elmeséled, hogy mi történt veled. Onnan kezdd, hogy elbúcsúztál Mr. Kowalskitól.
Pöttöm odament Parkerhez, aki megkönnyebbülten ült a nappali foteljában, felkapaszkodott, és elhelyezkedett az ölében. Maga elé tette bátyja karjait, hogy szoros ölelésbe fogja, a melléhez szorította Mr. Nyulat, aki a szokottnál is megviseltebb és búskomorabb volt, fejét hátrahajtva és félrefordítva felmosolygott Parkerre, aztán visszafordult a vele szemben a kanapén kényelmesen elhelyezkedő, egymást átölelő szüleivel, és mesélni kezdett:
Jefferson Intézet belső parkja, Washington
„Miután Pöttöm ugrándozva kiszaladt, hátizsákjában az értékes könyvekkel, hamar megállt a Jefferson parkjának kellős közepén, a szökőkútnál. A kút, tél lévén, nem üzemelt, de szépen el volt takarítva a hó, közel s távol senki sem járt arra, csend volt és nyugalom. Pöttöm leült a legközelebbi padra, és előráncigálta a hátizsákba gyömöszölt kincseket. Elővette Mr. Nyulat is, aki reggel óta megadóan tűrte, hogy kis gazdája elfeledkezett róla, és ő összegyűrve kénytelen tölteni a napját egy gyerektáska sötét mélyén.
– Elnézést, Mr. Nyúl. Bocsásson meg, de teljesen elfeledkeztem önről. Remélem, hogy ez a kis levegőzés kiengeszteli – hajolt meg Mr. Nyúl felé Pöttöm."
Brennan szerint Pöttöm ezt a dagályos nyelvet, és szóhasználatot valószínűleg a Jane Austen regényekből vette, bár Brennan igyekezett megrostálni lánya olvasnivalóit, de aztán rájött, hogy reménytelen. Ha valamit elzárt előle, akkor Pöttöm presztízskérdést csinált abból, hogy elolvassa.
„Pöttöm kinyitotta az egyik könyvet, ami tele volt diagrammokkal, táblázatokkal, grafikonokkal és függvényekkel. A kislány nagyot sóhajtott, mert ezek az ábrák még nem jelentettek a számára semmit. Aztán észrevett a könyv közepén egy négyrét hajtogatott papírt. Kinyitotta és egy különleges, francia étel receptjét olvasta fel.
– Hát, Mr. Nyúl. Ez engem nagyon nem érdekel. A gaszr… gatr… grasz… a konyhaművészet világában engem minden nap csak egy dolog foglalkoztat, de gondolom önt is. A kérdés, hogy mi lesz a vacsora? Amíg nem leszek elég nagy, hogy felérjem a konyhapultot, addig a gasztronómia (na végre! – dünnyögte magában) és én nem törődünk egymással. Igazam van, Mr. Nyúl? – nézett egyetértésre várva a plüssállatkára, majd megjegyezte – Ez a papír valakinek hiányozni fog. Vissza kell vinnünk, mert ahogy elnézem ezt a könyvet, sokat kell foglalkoznom vele, sokáig nem viszem majd vissza. – Miután döntésre jutott, betuszkolta Mr. Nyulat (sűrű bocsánatkérések közepette) ismét a táskába, a tetejébe csapta a két könyvet, kezébe fogta a szerinte fontos receptet, és visszament a könyvtárba.
Jefferson Intézet könyvtára, Washington
A könyvtár még nyitva volt, szerencsére még nem volt dél. Pöttöm körülnézett, de nem látta Kowalski bácsit, elindult hát a könyvek között, és mivel távolról hangokat hallott, arra vette az irányt. Az öreg dühös tudósok csoportjának közepén állt, és mérgelődve magyarázott nekik:
– Uraim, értsék már meg! Nem tudok segíteni! Nem tudom eldönteni, hogy kinek van igaza, a könyvtárban meg nem található erre vonatkozó szakirodalom. Vesszenek össze rajta, mit bánom én, de odakinn, mert én zárni szeretnék! – de nem hagyták nyugodtan, a körülötte sürgölődő tudós-népség egyfolytában a kérdéseivel bombázta, ő meg próbálta őket a kijárat felé hessegetni.
Pöttöm megállt mellettük, és udvariasan várta, hogy észrevegyék. De apró mérete senkinek sem szúrt szemet, ő meg úgy gondolta nem zavarja tovább a felnőtteket. Visszament a pulthoz, és nagy nyögésekkel, de sikerült felreptetnie a receptet a pultra, ahol Kowalski bácsi biztos megtalálja, és tudni fogja, hogy az egy talált tárgy. Már éppen kifelé tartott, mikor az olvasóterem egyik asztalán a szeme sarkába ötlött valami. Odament, hogy jobban megnézze. Hát ezért volt ismerős! Mami könyve! Csak a gerincét látta távolról, de jó vastag betűkkel szerepelt rajta: Brennan.
Odahúzott egy széket, ügyesen felállt rá, ráhasalt az asztalra, és nyújtózkodva éppen elérte a könyvet annyira, hogy közel piszkálhassa magához. Megfordította, és elgyönyörködött anyja vonásaiban. Milyen fiatal volt, és milyen nagyon szép! Persze, most is szép, de most máshogyan szép!
Visszafordította, és kinyitotta:
„Társamnak, Seeley Booth különleges ügynöknek” – olvasta. Hűha! Ezt apunak ajánlotta személyesen. Megnézte a kiadás dátumát, de aszerint ez jóval az ő születése előtt történt.”
Booth és Brennan összenéztek, és elmosolyodtak. Eszükbe jutott az első évük, amikor még csak összecsiszolódtak, és bizony-bizony néha vérre menő vitáik voltak. Ma is vannak köztük súrlódások, (naná! ettől szép az élet!), de azok is nagyon szép idők voltak.
„Pöttömnek most már esze ágában sem volt kiereszteni a kezéből a könyvet. Igaz otthon is megvolt, de magasan fenn a könyvespolc legtetején, amit ő csak nagy nehézségek árán tudott megközelíteni, itt meg úgyszólván ölébe hullott a lehetőség, hogy elolvassa anyja első könyvét. Kihagyhatatlan alkalom!
Körbenézett, de az olvasóterem nem a meghittségéről volt híres. Magához szorította a könyvet, hátára vetette a táskáját és elindult a könyvespolcok között. Tudta, hogy hátul van egy nagy-nagy ablak, előtte alacsony paddal, az neki és Mr. Nyúlnak éppen megfelelne.
Határozott léptekkel tartott a célja felé, és eszébe sem jutott, hogy Kowalski bácsi néhány perc múlva bezárja majd az ajtót. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy most igazán nagyon érdekes dolgokról fog olvasni!
Két óra tájban megéhezett, elővette erősen megviselt ebédjét, ami már csak nyomokban emlékeztetett szendvicsre, miután hosszú órákon át egy szűk helyet kellett megosztania két merev kiállású, pökhendi könyvvel és egy bánatos és nagyon szőrös gyerekjátékkal. Pöttöm lehasalt a padra, mert a könyv nehéz volt, és nem tudta egyik kezével tartani, a másikkal meg enni. Ez a testhelyzet viszont ideális volt arra, hogy megszakítás nélkül olvashasson, és közben falatozzon.
Három órakor már erősen hajtotta a szükség, hogy felkeresse a mosdót, kezébe fogta a könyvet, az ujját használva könyvjelzőnek, gyorsan végigsprintelt a sorokon, berohant a vécére, ahol szerencsére valaki égve felejtette a villanyt, letette kinyitva a földre a könyvet, gyorsan feltornászta magát a felnőttekre tervezett vécére, közben előrehajolt, és még akkor is olvasott.
Négy órakor aztán nem volt tovább. Az éhség és a szükség nem volt akkora nagyúr, mint az, hogy annyira besötétedett, hogy az éjszakai tompított világítás csak arra volt elegendő, hogy lássa a könyvespolcokat, de nem a betűket. Sóhajtva becsukta a könyvet, pedig annyira, de annyira izgalmas részhez érkezett!
Mint búvár a tenger mélyéről, merült fel Pöttöm a könyv bűvöletéből, és hirtelen eszébe jutott, hol is van úgy igazából.
– Mr. Nyúl, azt hiszem, nagy bajban vagyunk – szólt a méltatlanul mellőzött tapsifüleshez, aki rezignáltan erre sem reagált, mint ahogy soha semmi másra sem. Pöttöm szeretett hozzá beszélni, mert olyankor más szemszögből látta a dolgokat, mintha csak magában gondolkodna. – Most légy okos, Pöttöm! Ebbe a csávába te másztál bele, juttasd is ki magad onnan!
Fürgén felpattant, módszeresen kipakolt a táskájából, hogy van-e benne bármi is, ami segíteni tudna rajta.
– Jól jönne most egy mobiltelefon, nem igaz, Mr. Nyúl? Nem értem, hogy nekem miért nincs még ilyenem?”
Booth összeráncolta a homlokát és így szólt: – Na idefigyeljen kisasszony! Örüljön, hogy nem kap bokaperecet, ami mindig megmutatná, merre jár! Még, hogy mobil!
Pöttöm rámosolygott, és még jobban belefészkelve magát bátyja ölébe, folytatta a mesélést.
„A táskában nem volt hely túlélő-felszerelésnek. Amúgy is már dagadozott, mini méretét maximálisan kihasználták. A szendvics sem tudott egy tisztességes helyet kierőszakolni magának, egy zseblámpáról, vagy más praktikus dologról ne is álmodjunk.
Miután Pöttöm felmérte a táska tartalmát, és konstatálta, hogy semmit sem talált, ami egy kicsit is segítene szorult helyzetén, akkurátusan visszapakolt mindent. Miután rájött, hogy Brennan könyve semmilyen módon nem fog beleférni, ismételten elnézést kért Mr. Nyúltól, és belegyömöszölte őt a szűk helyre, a két könyv mellé. Felvette a kabátját, majd rá a táskát, magához szorította a könyvet, és elindult szemügyre venni a kijáratot.
A kijárat természetesen zárva volt. Pöttöm épp akkora volt, hogy bele tudott kukucskálni a kulcslyukba, ami keskeny volt, sötét, és abszolút nem segítőkész.
– Hát, Mr. Nyúl – szólt hátra a válla felett – most jól jönne apa, vagy nagypapi zárfeltörő tudása.”
Booth csuklott egyet, de ezúttal nem reagált, mert belesápadt abba, hogy kicsi lánya mi mindent tudhat még róla, amiről sejtése sem kellene, hogy legyen. Brennan viszont szigorúan ránézett:
– Azt hiszem, ha apa legközelebb meglátogat minket, komolyan el fogok beszélgetni vele.
– Ne, Mami! Nagypapi irtó vicces, és irtó jó dolgokat mesél. És szerintem hasznosakat is. Meg rengeteget tud a fizikáról és a kémiáról – fogta könyörgőre Pöttöm, aki kicsit megszeppent attól, hogy talán nem kellene mindent elmesélnie a szüleinek, de nem igazán ment neki a hazudozás. Ebben a tekintetben inkább az anyjára ütött, ami a szívén, az a száján. De legtöbbször bele se gondolt abba, hogy mit kotyog ki, egyszerűen csak ömlött belőle a szó, ha közlendője volt.
„Pöttöm ezután megkereste a telefont, hogy kitelefonáljon a nagyvilágba, valaki jöjjön, és nyissa ki azt a fránya ajtót. A telefon azonban süket volt, mert Mr. Kowalski zárás előtt átirányította a vonalat biztonsági ügyeletre.
Tanácstalanul állt az ajtó előtt, mereven szuggerálta, és hirtelen nyomasztóan tört rá a tudat, ő még csak négy éves, pici gyerek, és nem tudja megoldani ezt a feladatot.
Kis híján eltörött a mécses, elhomályosuló szemmel nézett körbe, amikor zöld fények ötlöttek a szemébe: Vészkijárat.
Tudta, hogy hiába megy arra, a vészkijárat csak nappal nyílik az olvasóknak, és látogatóknak, éjszaka automatikusan lezárulnak. De ott motoszkált benne egy ötlet. Akkurátusan elindult, és tüzetesen átnézte a falakat, amíg fel nem fedezte, amit keresett. Magasan volt, de annyi baj legyen. Odaküzdött egy olvasószéket, felmászott rá, és a falra akasztott kalapáccsal egy nagy lendületet vett, és betörte az üveget. Majd óvatosan benyúlt, és a kallantyút lenyomta ütközésig.
Dobhártyaszaggató szirénahang szólalt meg, ijedtében elengedte a kalapácsot, és mindkét kezével befogta a fülét. Aztán ahogy hozzászokott, körbekémlelt, és gyorsan lemászott a székről. Fürgén odasietett a bejárathoz, és várta a felmentő sereget.
Nem is kellett sokáig várnia, nemsokára zuhogó hangokat hallott, majd hatalmas reccsenéssel beszakadt az ajtó. Néhány tűzoltó nyomult be, majd megtorpantak a kislány láttán:
– Hát te?
– Én Christine Booth vagyok, de mindenki csak Pöttömnek hív. És téged? – kérdezte barátságosan.
– Kislány, te használtad a vészjelzőt? – kérdezte barátságtalanul a morcos legény, figyelmen kívül hagyva Pöttöm ismerkedési szándékát.
– Én bizony – mondta büszkén az apróság.
– És azt tudod-e, hogy ha indokolatlanul használod, annak súlyos következményei vannak?
– Persze, hogy tudom – vágta rá Pöttöm. – De nyomós okom volt rá, engem kellett megmenteni. Vagy ti nem azért vagytok? – nézett szét az őt körbevevő, tagbaszakadt embereken. Kitört a hahota, és a morcos legény – akiről kiderült, hogy Kirbynek hívják, és ő a parancsnok – felemelte a kislányt, és nagy komolyan megkérdezte tőle:
– Hát a szüleid hol vannak?
– Biztos engem keresnek. Apukám a világ legjobb FBI-ügynöke, anyukám meg a világ legjobb törvényszéki antropológusa. Most biztos nagyon szomorúak, mert el sem tudják képzelni, hol lehetek.
– No, akkor ne hagyjuk őket sokáig szomorkodni, felülhetsz velünk a tűzoltóautóra, és meglátod minden rendben lesz.
– Nem kell velem úgy beszélni, mint egy négyévessel. Nyugodtan beszéljen velem úgy, mint egy felnőttel. Ha nem értek valamit, úgyis megkérdezem.
– És mit szeretnél megkérdezni?
– Megijedtem, amikor beindítottam a tűzjelző-berendezést, mert eszembe jutott, hogy kárt fogok tenni ebben a sok könyvben, ha elindul az oltóvíz. Miért nem indult el?
– Okos kérdés. Úgy van megtervezve, hogy csak akkor kapcsoljon be, ha füstöt érzékel. Nehogy a rossz szándékú riasztás további kárt okozzon, azon kívül, hogy feleslegesen vonulunk ki.
– De most nem vonultatok ki feleslegesen.
– Nem bizony – mosolygott rá a parancsnok.
Kirby parancsnok még egyeztetett a biztonságiakkal, akik tájékoztatták arról, hogy a délután folyamán már felforgatták az egész Jeffersont, hogy megtalálják a kislányt, az apja már városi kőrözést adott ki, a család meg hazament, és otthon várja a híreket.
Kirby megbeszélte, hogy majd ő értesíti Booth ügynököt, a biztonságiak meg addig lefújják a kőrözést.
És ekkor hangzott el az a szűkszavú párbeszéd. Kirby kicsit mérges volt a szülőkre, hogy elvesztették a gyereket, gondolta hadd szorongjanak még öt percet. De az úton odafelé, maga is rájött (miután Pöttöm rátalált a hangjára, és folyamatosan érdeklődött a tűzoltókocsiban található kapcsok, gombok és berendezések használatára), hogy bizony akármilyen béketűrő, vagy akármilyen körültekintő szülők mellett is, ez a kislány a maga útját járja, és állandó izgalom forrása lehet a családja számára.”
– És most itt vagyok. De semmi bajom, jól vagyok, a könyveknek sem esett bajuk, bár Kowalski bácsinak szólnom kell, hogy elhoztam Mami könyvét… – jutott eszébe egy fontos momentum. – Akkor most játszunk bábjátékosat? – csillant fel a szeme.
Aztán csak csodálkozva nézte, hogy apja annyira nevet, hogy még a könnye is kicsordul közben.
Brennan sem tudta mire vélni, ő végig idegesen markolászta párja kezét, még abban a tudatban is, hogy a bajba jutott tündérke ott ül előtte, és a saját szájából hallhatja mi történt vele, mégis végig izgult a történet alatt.
– Booth! Mi olyan nevetséges!
– Semmi… semmi… – fulladozott a nevetéstől az ügynök –, csak tudod én már azon gondolkodtam, hogy mikorra kérjek időpontot Sweetstől. Tudod, traumatikus élmények… ilyesmi… De kár a gőzért! – tovább hahotázott, és lassan csatlakoztak hozzá a többiek is.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Pedig Pöttömöt már az előző ficcedben is imádtam, de hát ez valami hihtetlen aranyos történet volt, sosem fogom megunni ezt a picurt 
Nagyon választékosan fogalmazol, összeszedetten írsz és iszonyat jó ötleteid vannak. Úgyhogy nagy nagy gratula és nagyon köszönöm, hogy megírtad ezt a történetet. Sajnálom, hogy csak most olvastam...
E-batta sajnálom, hogy csak most olvastam el ezt a tündéri történetet...
De imádtam!!! Annyira jól írsz :D részletesen és pontosan kidolgozva, a karaktereid olyan tökéletesek hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni őket... :)
Ugye olvashatunk még tőled más történeteket is? Pöttöm örök kedvenc lett és szállóigévé válik a neve :) ááááá! imádtam tényleg nagyon!!!!!
és persze elmaradhatatlan a KMF!!!!