|
o.n.: Különös álmok/1.
Olvasónak, szeretettel.
Ismerős volt minden részlet, mégis idegen. Ahogy körülnézett a szobában, azon töprengett, mi az, ami ennyire furcsa, amitől olyanná válik a környezete, mintha valaki megpörgette volna, mint egy búgócsigát, és most nem ismeri fel a megszokott tárgyakat. Sötét volt, a szobáját csak az ablak előtt gyengén pislákoló utcai lámpa világította be némiképp. Minden a helyén volt, de mégis, mégis, valami különös érzés kerítette hatalmába, egy borzongató balsejtelem, hogy valami megváltozott, valami elveszett, valami véget ért. Visszafordíthatatlanul.
Gyönyörű tavasz köszöntött be abban az évben, a nyitott ablakon át beáramlott az édes illatokkal teli, hűvös éjszakai levegő, amit egyébként szeretett, azonban most mégis zavarta, úgy érezte fázik. Óvatosan kibújt a takaró alól és az ablak felé indult. Elmosolyodott a gondolattól, hogy ha valaki kintről nézné, bizonyára elcsodálkozna azon, ahogy jár: nem egyenesen, hanem véletlenszerűnek tűnő kitérőkkel közelítette meg a szobája ablakát. Ő azonban tudta, különös viselkedése a csend záloga, a recsegő parketta megzavarná, esetleg fel is ébresztené a többieket a házban. Emlékezetből is bármikor ki tudta volna kerülni a reccsenős és nyikorgós padlórészeket.
Félrehúzta a függönyt, becsukta az ablakot és kinézett az utcára. A város szélén éltek, az egyik legutolsó utcában. Az itt épített házakhoz rendezett udvarok és nagy telkek tartoztak. A szomszédok, bár nem voltak túl közel egymáshoz, mégis közvetlen, sőt inkább barátinak mondható viszonyt tartottak fent egymással. Odafigyeltek mindenre és mindenkire, de nem rosszindulatúan, hanem segítő szándékkal. Hiszen leginkább egymásra számíthattak. Szeretett itt élni, mindig talált társaságot, viszont a nagy terek miatt egyedül is maradhatott, ha épp ahhoz támadt kedve.
Hajnali kettő körül járt az idő, egy lélek sem tévedt a házuk felé, csak a fák levelei mozdultak. Megint előtört benne az előbbi különös érzés… Valami nem volt a helyén. Összehúzott szemöldökkel fürkészte végig az utat, számolta meg a fákat, bokrokat, lámpaoszlopokat… A virágokat, amiket előző nap ültettek az édesanyjával… Beletelt néhány percbe, mire rájött, mi az, ami nem stimmel: a kertkapu zárja nyitva volt. Megint. Valaki elment a házból, és nyitva hagyta a kisajtót, hogy feltűnés nélkül vissza tudjon jönni. Ezen a héten már harmadszor fordult elő, és biztos volt benne, hogy nem a bátyja az.
Nem húzott papucsot, hangtalan léptekkel mezítláb az ajtóhoz osont, kinyitotta és kilépett a folyosóra. Hallgatózott, de a ház csendjét nem törte meg más, csak a csövekben áramló víz halk gurgulázása. Hiányzott az apja horkolása… Tudta, semmi meglepő nincs abban, ha két felnőtt ember nem tölti otthon az éjszakáját, ám egy kis hang azt súgta neki, bizonyosságot kell szereznie az igazáról. Küzdött ellene néhány pillanatig, aztán azt gondolta, miért is ne, hiszen ezzel nem tesz semmi rosszat.
A vastag, puha szőnyeg csiklandozta a talpát, miközben végiglépkedett a folyosón, egészen az utolsó ajtóig. Óvatosan lenyomta a kilincset. Egy keskeny rés is elég volt hozzá, hogy lássa, igaza van. A szülei ágya üres volt és érintetlen. Hová mehettek? És miért nem szóltak neki? Talán a bátyja tud valamit. Becsukta az ajtót és megcélozta a testvére szobáját. Félúton azonban megállt és elgondolkodott. Érdemes ezt tennie? Ráér ez reggel is, szinte ok nélkül zavarná meg a bátyja éjszakai pihenését.
- Menj, ébreszd fel! – megint a kis hang. Ráadásul, ahogy visszafordult a szobája felé, újra elfogta az idegenség érzése. Mintha nem is otthon lenne, hanem valahol máshol, csak ide álmodná magát. Egy percig viaskodott önmagával. Hiszen már nem kisgyerek. Nem az a kétéves, aki annak idején a bátyjánál keresett menedéket, ha rosszat álmodott, vagy bármi másért felriadt az éjszaka, és a szüleit nem találta otthon. Sok-sok éve már mindennek, nem is jutott volna eszébe, ha nem ismétlődnek meg újra a titokzatos eltűnések.
A hang egyre sürgetőbbé vált, már-már bosszantóvá. Végül megvonta a vállát, úgy döntött, megteszi, amit javasol, úgysem tudna aludni, ha most visszamenne a saját helyére. Egy autó közeledett a házuk felé, messziről hallotta már a hangját, és rögtön tudta, nem az ő kocsijuk. Azért megvárta, amíg elhajt. Meglepődött volna, ha hozzájuk érkezett volna valaki idegen az éjszaka közepén…
A testvére szobája épp olyan volt, mint bármelyik kamasz fiúé: a falakat különböző együttesek és mindenféle autók poszterei borították, a padlón szerteszét dobálva ruhadarabok, magnókazetták, tollak és újságok hevertek. Egy pengetőt is érzett a talpa alatt, miközben átvágott a helyiségen. Körülnézett és elmosolyodott, mikor észrevette, hogy a gitár szinte az egyetlen tárgy, ami rendben a helyére van téve. Na igen, a hangszer megbecsült, szinte nélkülözhetetlen csajozási segédeszköz.
- Russ – suttogta csendesen, miközben óvatosan megérintette az alvó fiú vállát. – Russ, Russ, ébredj fel.
Semmi reakció. Várt még néhány pillanatot, azután újra próbálkozott.
- Russ, ébredj! – szólt immár határozottabban, hangosabban, és ez meg is tette a hatását, a bátyja mocorogni kezdett.
- Hagyjál, nem akarok felkelni – motyogta álmosan a párnájába.
- Még nincs reggel, de figyelj rám egy kicsit, légy szíves.
- Hm? – Russ nagy erőfeszítések árán kinyitotta az egyik szemét és a húgára fókuszált vele. – Mivan?
- Russ, valami furcsa történt, amiről tudnod kell.
- Tempi, az ég szerelmére, nem ér rá reggel? – morogta a fiú.
- Nem – hangzott a válasz, félreérthetetlenül.
- Na jó… – Russ ülő helyzetbe tornázta magát és kinyitotta a másik szemét is. Tempe mellé ült az ágya szélére.
- Felébredtem…
- Veszem észre – szólt közbe Russ. A húga vetett rá egy lesújtó pillantást, mielőtt közölte volna, amiért eredetileg jött.
- Anyáék nincsenek itthon.
- És? – A fiú láthatóan nem érzékelte annyira tragikusnak a helyzetet. – Biztosan elmentek vacsorázni, vagy moziba. Vagy csak sétálnak egyet. Tudod, hogy apa milyen romantikus tud lenni néha.
- De akkor miért nem szóltak nekünk?
Ez logikus kérdés volt. Amennyire a sötétben tudták, a fiú és a lány egymás szemébe fúrták a tekintetüket.
- Tényleg ennyire érdekel ez téged? – kérdezte végül Russ.
- Nem az első eset.
Hallgattak egy sort.
Tempe vett egy mély levegőt, összeszedte magát, hogy képes legyen kimondani, amit akar.
- A héten már harmadszor ébredek fel úgy, hogy nincsenek itthon. Pont, mint…
- Elég! – szakította félbe erőteljesen a bátyja. – Ki ne mondd!
- Pont, mint régen – csakazértis befejezte, ha már egyszer belekezdett.
Újabb csend következett.
- Ne mondd, hogy te már nem emlékszel rá – Tempe vádlón nézett Russ felé.
- De igen, emlékszem – vallotta be a fiú és arra gondolt közben, hogy mennyi minden másra is emlékszik még, amit soha nem mondhat el a húgának.
- És téged nem aggaszt?
- Nem – válaszolta komolyan Russ. A húga fürkésző tekintettel próbálta kiolvasni a szeméből, hogy igazat mond-e. Kivételesen most örült neki, hogy ez nem az erőssége. – Félsz? – kérdezte tőle.
- Egy kicsit, igen. Olyan furcsa volt minden, amikor felébredtem – válaszolta Tempe őszintén.
- Gyere, bújj ide… Maradj itt éjszakára – húzta közel Russ magához a lányt, átkarolta, éppen úgy, mint régen, amikor kisgyermekként nála keresett menedéket. Oly sokszor volt így, azonban már jó ideje nem volt rá szükség. Nem voltak már olyan kicsik, és a szüleik is otthon töltötték az éjszakákat… legalábbis eddig ezt hitte. De ki tudja, mióta változott ez meg.
Tempe lassan megnyugodott az ismerős ölelésben. Lehunyta a szemét, és szinte azonnal el is aludt…
…hogy álmában egy másik sötét, de sokkal hidegebb szobában találja magát. Borzasztóan fájt a feje, de megpróbált úrrá lenni rajta és gondolkodni, hol is lehet. Furcsamód ezt az állapotot sokkal valóságosabbnak érezte, mint az alig néhány pillanattal azelőtt eltöltött időt a házukban és Russ szobájában. Nyilván a hideg teszi. A bátyja biztos addig forgolódott, hogy lehúzta róla a takarót. Meg akarta keresni, és rájött, hogy nem tudja mozdítani a karjait. Az oldalán fekszik egy ágyon, de nem tud megmozdulni. Olyan, mintha meg lenne kötözve…
- Nyugodj meg – mondta a kis hang. – Russ átkarolt, azért nem tudsz mozogni.
Ez akár igaz is lehetett. De a hideg és a fájdalom mellé már aggasztó gondolatok is társultak. Neki nem itt kellene lennie. Azonban hogy hol máshol, arra nem tudott rájönni. Gondolatai lassan hömpölyögtek, mint amikor valaki egy medencényi vízben próbál meg futni. Vagy mintha… akár… lehetséges, hogy…
Nem tudta végiggondolni, egy szúrást érzett a karjában, és ezzel egy időben az a víz mintha sűrűbbé vált volna…
…kinyitotta a szemét és azonnal hunyorogni is kezdett a szobába betűző napsugarak vakító fényétől. Kialvatlan volt, ezért úgy döntött, lemegy a konyhába és főz magának egy friss, forró kávét. Az majd segít.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
, köszönöm szépen!!
Hát igen, ez éppen attól lesz tipikusan o.n.-féle történet, hogy semmi tipikus nincs benne. A leírások fantasztikusak voltak, szinte olvasatta magát, és megint csak itt a kérdés: mi lesz ezután?? Ahogy téged ismerlek, lesz itt még annyi csavar, hogy Dunát lehetne vele rekeszteni, épp ezért várom már nagyon a folytatást... KK!