|
enci.2: A másoló/12. (befejező rész)
Először is minden kedves olvasómnak meg szeretném köszönni, hogy olvasták az eddigi írásaim, most pedig ennyit vártak a történet végére. És egy bocsánatkéréssel is tartozom, hiszen jó ideje nem volt folytatás. De most itt van és Jó olvasást! kívánok hozzá!! :)
** ** **
/- A halál időpontja: 4.47…/
Mindenki döbbenten állt a sürgősségi szobában ahová az ügynököt betolták. Orvosok voltak, tehát jól tudták hogy a szívmegállás, ilyen hosszan tartó oxigénhiánnyal, nem túl ritka. De valami akkor sem volt a helyén, majd az egyik medikus megszólalt:
- Főorvos Úr!
- Igen?
- Ennek a kábelnek nem kellett volna a gépben lennie? – kérdezte úgy a medikus, mintha vihar előtti csendben megszólalt volna valaki.
- Miből indul ki az a kábel? – kérdezte az orvos.
- Hát a beteg mellkasáról, majd egy csomópontban összegyűlik, és a kábel tovább megy a gépbe. – sorolta fel az útvonalat, majd halálos csend telepedett a szobára.
- Dugja be! – kiáltott az orvos, majd azonnal a sztetoszkópjához nyúlt.
- Igen. – suttogta halkan a medikus, és bedugta a gépbe a kábelt. A monitoron pedig egy egészségesen dobogó szívhang, normál vérnyomás, és pulzusszám volt látható.
- Hogy mi mennyire ostobák vagyunk. – mondta az egy másik rezidens.
- Igen. Azok. Nagyon remélem, hogy semmi kárt nem okoztunk.
- Úgy tűnik főorvos úr, hogy semmi gond, bár egy ultrahang jó lenne, és egy kardiológiai vizsgálat is. – válaszolta az ügyeletes.
- Rendben. Tegyék a dolgukat. Én pedig, megyek és közlöm a férfi társával, hogy hibáztunk. – mondta a főorvos, majd mély levegőt vett, és kisétált az ajtón.
Az ajtón túl pedig Brennan ült. Feszült volt, félt, és aggódott. Nem értette, hogy miért vannak ennyi ideig bent, és miért nem mondanak semmit. De miközben várt, volt ideje végiggondolni nagyon sok mindent. Konkrétan a másoló ügyről. Minden egyes részleten átrágta magát, és stimmeltek a dolgok. Kivéve egyet. Amit a szívében érzett, vagyis őszerinte az agyában. Úgy érezte, elárulták, és most jobban aggódik, mint egy társért normális lenne, vagy egy barátért. Nem akarta beismerni, hogy miért is, így inkább elterelte gondolatait.
- Dr. Brennan? – lépett oda hozzá az orvos, majd a nő felállt. Nem tudta miért, de szíve összeszorult, és félelem lett úrrá rajta.
- Hogy van? – kérdezte halkan. Nem volt teljesen biztos a hangjában, így szinte suttogva.
- Dr. Brennan. – kezdte lassan a doki. – Booth ügynököt újraélesztettük, mert hibáztunk. Az egyik kábel nem volt jól bedugva a gépbe, és a rossz adatok szerint kezelve újraélesztettük. Most a szíve rendesen ver.
- Te jó ég. De rendben lesz? Teljesen felépül? – a nő szinte nem is hallotta a magyarázatot. Folyamatosan azt az ajtót nézte, ahonnan az orvos kijött; ahol a szerelme fekszik bent.
- Igen. De…
- Bemehetek hozzá? – szakította félbe. Csupán látni akarta.
- Persze. – látta a doktor, hogy úgysem képes koncentrálni, és mindkettejüknek a lesz a legjobb, ha bemegy, így szabad utat engedett neki.
Mielőtt Brennan lenyomta volna a kilincset, megtorpant. Félt. Félt, mert nem tudta hogyan is kellene reagálnia. Hallgasson az eszére, és mint barát lépjen be, vagy hallgasson a szívére, és tegye, amit súg.
Majd lenyomta a kilincset.
Furcsa érzés kerítette hatalmába mikor belépett. Látva a mindig erős férfit, ahogy az ágyban eszméletlenül fekszik, hirtelen sok volt neki. Remegve csukta be maga mögött az ajtót, de szemét mindvégig az ügynök arcán tartotta. – Gondtalan. Olyan mintha csak aludna. Mintha ez az egész nem történt volna meg.
De megtörtént.
Ahogy óvatosan és lassan lépkedett az ágy felé, ezernyi gondolat szállta meg. Milliónyi féle érzés, amit nem tudott hová tenni. Nem volt racionális, és megmagyarázható, de mégis ott volt. Eddig csak lappangott, de mint egy szörnyű betegség, egy váratlan zivatar, hirtelen csapott le. Már nem sikerült elnyomni, de a nő már nem is szerette volna.
Óvatosan leült az ágy melletti székre, és várt. Nem tudta mire, de várt. Ott volt. És ez volt a legtöbb, amit tehetett.
Nem is gondolkozott, időérzéke megszűnt. Csupán nézte az ügynököt.
Booth eközben már majdnem magához tért.
- Itt van. Érzem az illatát. Itt van. Velem. De mi történik? Hogy kerültem ide? – a kérdések, mint apró villámcsapások támadtak le rá. – A csontváz. A telefonhívás. A Sírásó. A Másoló. Daisy – peregtek csukott szeme előtt a képek, és a felismerések.
Majd óvatosan kinyitotta szemét.
Tekintete azonnal összekapcsolódott egy másik szempárral. Az Övével.
- Booth. – suttogta Brennan, majd óvatosan megfogta a férfi kezét. Hirtelen nem tudta, hogy helyes-e, de visszafordítani nem tudta. Ujjaik összekulcsolódtak.
- Bones. – hallatszódott egy halk válasz egy apró mosoly keretében.
- Minden rendben van. Mostmár vége. Szeretnéd hallani mi történt? – kérdezte Brennan. De most olyan más volt. Beszélni szeretett volna arról, hogy mit érez. Félt, hogy ha nem mondja ki, akkor sohasem teheti már. Bármikor elveszítheti a férfit, de előbb ki akart mondani mindent. Booth csak bólintott a feltett kérdésre, majd Brenn elkezdett mesélni mi történt miután idekerültek a kórházba.
- Daisy-t Cam és Hodgins elintézte. Megvárták az FBI-t a helyszínen, ők pedig bevitték a kihallgatóba. Sweets és Caroline valószínűleg mostanra már vallomásra bírta. Daisy barátja Tom itt volt a kórházban. Ellátták a sebeit, majd elvitték őt is. Parker pedig… - itt egy kis szünetet tartott. Nem a drámai hatáskeltés miatt, hanem kicsit megbánta hogy a kisfiú említését csak a végére hagyta, pedig tudja hogy ő a legfontosabb a férfi életében. -… Angela elvitte a laborba. Biztonságban van. – mikor pedig Booth meghallotta hogy a fia is rendben, hirtelen erőre kapott.
- Hány napig kell itt a négy fal között feküdnöm? – kérdezte és elengedett egy apró mosolyt. De válaszul csak egy kedvtelen vállrántást kapott.
- Megyek, idehívom az orvost. – mondta még mindig lehangoltan. Épp el akarta volna húzni kezét a férfi kezéből, de nem tudta. Booth nem engedte.
- Mi a baj? – kérdezte halkan. De csak a csend válaszolt. Hosszasan néztek egymás szemébe, mire teljesen elmerültek a másik tekintetében. – Látom, hogy valami nem stimmel. Mond el. – mondta ismét Booth.
- Ez az egész ügy. Csak most egy kicsit kiborított. Nem gyakran van úgy, hogy közöm van az elrabolthoz, sőt ilyen nem is szokott lenni, hiszen általában csontvázakkal dolgozom. De most Parker volt az. És aki pedig tett, az hasonlít rám, olyan, mint én. Daisy. – nehezen kinyögte a nevet is.
- Nézd Bones… - kezdett bele, majd megpróbált felülni az ágyon, óvatosan, lassan. -… nem olyan nagy gond, ha nem tudsz megmagyarázni valamit, ha nem tudod hogy miért tette. Ő ezt az utat választotta; volt választási lehetősége, és ő döntött. És már csak ezért sem vagy olyan, mint ő. Mert felmerül benned a kérdés, és mert nem érted miért tette. Tudom, hogy nem vagy olyan, mint ő. – Booth szavai egészen mélyre hatoltak a nő lelkében. Mintha valami különleges csoda folytán óriási nyugalom járta át. Válaszol a férfi csak egy apró mosolyt kapott, de ennyi éppen elég is volt.
Eközben az Booth orvosa épp készült belépni a szobába. Remegett, és roppantul ideges volt. Hibáztak. Figyelmetlenek voltak. Mi van, ha rosszabbul sül el a dolog? Vagy ha nem veszik észre, hogy a kábel nincs bedugva. Mennyi fájdalmat okozhattak volna a szeretteinek?
Majd az orvos belépett. A szobában lévő két szempár végigfigyelte, ahogy a doki becsukja az ajtót, majd az ágy végébe megy. Egészen addig síri csend volt, amit a doki nemsokára meg is semmisített.
- Booth ügynök. Dr. Brennan. Amit most mondani fogok, az nagyon fontos lesz. – próbálta felvezetni a dolgokat. – Hibáztunk.
- Mi történt? – kérdezte a férfi.
- Az egyik kábel nem volt bedugva. Valószínűleg kihúzódott és nem a valós eredményt mutatta, így újraélesztettük. Pedig nem kellett volna.
- Miért mondja el ezt nekünk?
- Azért mert joga van tudni. A vizsgálatok azt mutatták, hogy nem okoztunk nagyobb gondot, és semmi baja sincsen már, de úgy gondoltam, hogy ha megtudja, akkor megérti miért mondtam el. Persze az is joga, hogy nyugodtan pere…
- Nem. – szakította félbe Booth az orvost. – Kiállt ide elém és megmondta. Nem kertelt, és nem próbálta meg kimosni magát ebből. Hát ezért. A legtöbb orvos valószínűleg eltitkolta volna a dolgot, de maga felvállalta az ezzel járó kockázatot is. És ezt tisztelem.
- Köszönöm Booth ügynök.
- Köszönöm, hogy elmondta.
- Akkor én megyek is. Nemsokára hozom a zárójelentést és néhány papírt, amit alá kell írnia, aztán hazamehet.
Nem sokkal később megjelent a doki a zárójelentéssel és a papírokkal.
/Seeley Booth/- sok papírra írta rá a nevét, majd visszaadta egy mosoly és egy kézfogás keretében.
Mielőtt az orvos kiment volna, még visszafordult és elengedett egy „Vigyázzanak magukra!” című megjegyzést, majd lenyomta a kilincset és kisétált.
- Te Bones… mivel megyünk haza?
- Haza? – kérdezett vissza. Az ügynök kérdése pont úgy hangzott, mintha ők együtt lennének, mintha közös otthonuk lenne. És bár Brenn nem bánta volna, a kérdés mégiscsak fura volt.
- Igen. Hogy megyek haza?
- Hát… Angela elhozta a kocsidat, szóval hazaviszlek, én pedig tovább utazom hozzám taxival.
- Nem mennénk inkább előtte be az FBI-hoz? – kérdezte Booth határozottan, bár inkább kijelentésnek hangzott ez előbb tett mondat.
- Miért?
- Hallani akarom Daisy vallomását. – jelentette ki, majd folytatta. – Persze neked nem kell jönnöd meghallgatni, de én akarom. Hogy végre lezárjam.
- De… igen… mármint megyek én is.
Nem sokkal később már az autóban ültek és az FBI felé haladtak. Szürke volt kint az idő. Bárki, aki szereti a melankolikus hangulatú időt, jól érezte volna magát. A fekete autó egyenletesen haladt végig az úton. Néha-néha egy piros lámpa és egy-egy zebra késztette lassításra vagy megállásra a járművet.
Elérkezett a megérkezés pillanata. Lélekben egyikük sem volt felkészülve arra, amit hallani fognak.
Mikor beértek az irodába a hanganyaggal mindketten leültek. Csend volt a szobában egészen addig, amíg a felvétel el nem indult.
Talán mégsem akarom ezt hallani. – futott át a gondolat Brennan agyán. Majd kezdte felismerni a szorongató érzést. Fájdalmat.
- Azért tettem ezt az egészet, mert… - elkezdődött a felvétel. Csupa-csupa olyan dolog hangzott el benne, ami egy ésszerűen és tisztán gondolkodó embernek meg sem fordulna a fejében, de az aprócska hang mégis hallható volt. Daisy logikája saját magának meg tudta magyarázni a történteket.
Miközben hallgatták a felvételt, Brennan szeme többször elkerekedett a hallottak miatt. Booth pedig szinte felfogni sem tudta amit hall. Sokszor felmerült bennük a kérdés: Tényleg? Ez komoly? Daisy?
Majd a felvétel eljutott egy pontra, ahol mindketten megakadtak. Semmi köze sem volt az egészhez, Daisy pedig csak azért mondta el a vallomásban, mert tudta hogy Booth és Brennan meghallgatják.
- Kicsit irigykedtem rájuk. – hallatszódott a fülbemászó hang az apró szerkezetből. – Annyira különbözőek, de mégis tökéletesen működnek együtt. Meglehetősen furcsállom, hogy sikerül nekik. Mindenki látja rajtuk és érzi a kettejük közti feszültséget. Valamit, ami összetartja a dolgokat, valamit, ami nélkül csak elmennének egymás mellett. De sajnos tagadják. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne minden. Kerülgetik egymást, mint macska a forró kását, pedig tudják, hogy egyszer úgyis áttörik a fal. – Brennan nagyot nyelt. Gondolatai elözönlötték a fejét. Ezt meg honnan tudja. Érzem a falat, de eddig nem álltam készen hogy áttörjem. Jól tudja, hogy ezeket nem kell elmondania, akkor miért teszi? Azért, hogy megfizessek és tönkre menjen a kapcsolatom Booth-szal? Habár… talán igaza is lehet. – Szeretik egymást. Jobban, mint egy társat, vagy barátot. Tudja Dr. Brennan nagyon önfejű. – /Ez így igaz. - gondolta magában Booth/ - És nem hallgat Booth ügynökre, pedig kellene. Nagyon sok mindenki fizethetett volna azért, amit elterveztem. A doktornő mindig is lenézett engem, csak mert nem voltam olyan rég a szakmában, és nem dolgoztam túl rég ott. Nem ismert eléggé. Ha csak egy kicsit is jobban tisztelte volna a tudásom, akkor mindez elkerülhető lett volna. – Daisy még nem fejezte be, de Booth kikapcsolt. Éppen azért, mert az imént hallottak miatt a nő teljesen ledermedve nézett maga elé.
- Gyenge kifogás. – mondta a férfi.
- De igaz. Tényleg nem igazán tartottam sok mindenre, és sokszor idegesített is. – vallotta be halkan a nő, majd felállt és az ablakhoz sétált.
- Ez csak ürügy Bones. – mondta az ügynök, majd óvatosan felállt és ő is odasétált az ablakhoz.
- Igen, de mi van, ha nem? Ha tényleg így volt? Ha tényleg…
- Nem Bones. Nem.
- Honnan tudod?
- Mert tudom, hogy tiszteled az embereket. Mégha a magad fura módján is, de tiszteled és elismered.
- Ezt honnan veszed? Nem látsz a fejembe, nem tudhatod. – mondta Brenn.
- Ismerlek. Tudom milyen vagy. Tudom hány cukorral iszod a kávéd, tudom hánykor kelsz, és hogy a munka szerinted mindennél fontosabb. Tudom hogy a kedvenc állatod a delfin, ahogy édesanyádnak is. Tudom, hogy az, ha meg tudsz valamit magyarázni, az megnyugtat téged. Tudatában vagyok annak is, hogy sokszor szinte elmenekülnél a világ elől, de ez nem racionális ezért nem teszed. Imádsz futni, és közben zenét hallgatni, mert az kikapcsol. Szereted, ha te vezethetsz, mert akkor a kezedben van az irányítás. És tudom, hogy fáj, és teljesen összezavar hogy nem érted miért tette Daisy amit tett.
- Hogy ismerhetsz ennyire? – kérdezte könnyekkel a szemében.
- Társak vagyunk. Barátok. Az a dolgom hogy ismerjelek. – mondta miközben folyamatosan a nő arcát fürkészte. De Brenn nem nézett rá.
- És mi van azzal, amit kettőnkről mondott? – csúszott ki a száján.
- Szerintem igaza van. – vallotta be a férfi.
- Annyi mindent nem mondtunk ki. – fordult az ügynök felé Brennan. Szemeit égették a könnyek, és bár tudta hogy mondania kellene valamit, mégsem jött ki egy hang sem a torkán.
Booth szavak nélkül is értett mindent. Szinte olvasott Brennan szemeiben. Booth közelebb hajolt. Érezte ez a megfelelő pillanat, hogy megtegye, amire már rég vágyott. Majd ajkaik összeértek. Milliónyi érzés, és csupán egyetlen pillanat. Szerelem. Érezték, tudták, mégis hihetetlen volt.
Booth üvegfalas irodáján kívül mindenki meghökkenten nézte végig, ahogy a jég megtörik, ahogy a fal leomlik, majd mikor látták minden rendben, folytatták a munkát hatalmas vigyorral a képükön… de az irodában lévő két személyt ez mit sem zavarta, ők csak szinte szárnyaltak…
Hát a másoló ügy is megoldódott végre. Bár fájdalmas volt, és az elején elképzelhetetlen, de mégis az volt a tettes, akire senki sem gondolt volna.
Mert sokan hordanak álarcot, és másnak mutatják magukat. A környezetükben az emberek azt hiszik, hogy ismerik, pedig nem. Csak valakit ismernek és nem ŐT. Lehet egy kemény álarc mögött egy érző szív, és lehet egy szép külső mögött egy szörnyeteg.
De ha lehull az álarc, s meglátjuk a valós személyt, minden megváltozik. Fény derül az igazságra, és a kép összetörhet. Ám ezt a képet soha nem ragaszthatjuk újra össze…
**VÉGE**
Külön köszönet Claire-nek!! :)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kedves enci!
Már egy párszor kifejeztem nagyrabecsülésemet azon a téren, hogy képes vagy egy csepp változtatással olyan szereplőket állítani teljesen más kontextusba, akiknek a viselkedése így minket is meglep. De ahogy Bonest és Booth-t is végigvezetted ezen a szálon, olvasóként ugyan úgy rájöttem a végére, hogy attól ő még ugyan úgy Daisy marad. Remélem, sok karakterhez nyúlsz majd még hozzá ilyen zseniális húzásokkal a további ficceidben. Ez egyben egy
KMF
De folytatom. A másik, amit nagyon szeretek az írásaidban, az az, ahogy az egyes gondolatokat összegzed, ahogy levonod a fő tanulságot (mert bizony ennek a történetnek sem csak egy tanulsága van, nagyon sok mély gondolat és érzés jelenik meg benne). És teljes mértékig egyet kell értsek o.n.-nal, aki előttem azt írta, hogy ez sokat elárul rólad is. Bizony, de én ezért nagyon hálás vagyok. Ugyanis ezek a gondolatok engem is elgondolkoztatnak, ahogy az írásaidban pedzegeted azt, hogy kik is valójában a karakterek, pedzegeted azt is, hogy ki vagy te... És arra késztetsz, hogy végiggondoljam: ki is vagyok én. Úgyhogy nagyon köszönöm, hogy ezt megírtad, és remélem, még sokat írsz nekünk, és másnak is!
És végül tartozom egy bocsánatkéréssel is, amiért csak ilyen sokára jutottam el ide, pedig nagyon nagyon megérte elolvasni ezt az értékes, izgalmas és érzelemgazdag írást.
Gratulálok, és megkapod a kedvenc tapsolós smiley-hadseregemet is: