|
PÜT: "... És egy tánc"/2.
Szeretném megköszönni mindazoknak, akik olvasták és véleményezték az írásomat! Nagyon hálás vagyok mindenkinek! Nagyon jól estek a szavaitok! Ennek köszönhetően elkészült a 2. rész. Remélem ez is legalább annyira fog tetszeni, mint az előző, vagy legalább is bízok benne! :)
Jefferson Intézet
Brennan mosolygós arccal érkezett a laborba, ami persze mindenkinek szemet szúrt, de betudták annak, hogy az osztálytalálkozó, mint társadalmi érintkezési forma ennyire jó hatást gyakorolt rá. Végül Cam szólalt meg:
- Ááá, Dr. Brennan! Már azt hittem ma be sem jössz dolgozni?!
- Tudom, nem igazán jellemző rám, hogy kések, de Booth meggyőzött, hogy lazítsak egy kicsit. És úgy gondolom igaza volt, végül is jól éreztem magam, leszámítva persze a gyilkosságot. Sok év után újra láttam Mr. Buxleyt…. – mosolygott - Jó volt visszatérni, ráébresztett milyen szerencsés vagyok most, hogy ilyen barátaim vannak, mint ti, - nézett Camre, Angelára, Hodginsra és Wendellre – persze Bootht és Sweetst is beleértve!
A többieknek elállt a szavuk ettől a váratlan vallomástételtől, majd mindhárman egy baráti mosollyal nyugtázták a dolgot.
Azonban Angelának nem volt ennyi elég. Alig várta, hogy barátnőjével kettesben maradhasson és kifaggathassa végre. Így mikor Bren megindult az irodája felé, hogy dokumentálja az eset részleteit, észrevétlenül utána osont. A doktornő leült a laptopja fölé és csak arra lett figyelmes, hogy a következő pillanatban csukódik az iroda ajtaja.
- Na édesem, engem nem versz át ezzel a megható vallomással, persze nagyon jól esik, hogy így érzel, de látom rajtad, hogy van még más is! Csak az, hogy rájöttél mennyit jelentünk Neked, mint barátok, az nem lenne rád ilyen hatással!
- Nem tudom milyen hatásra gondolsz Angela! – nézett értetlenül Bones.
- Ugyan már Bren! Nézz tükörbe! Csak úgy ragyogsz!
- Ragyogni a nap, a csillagok vagy a drágakövek szoktak Angela. – mondta, majd elkezdte begépelni az adatokat a gépébe.
Persze sokat nem haladt vele, mert barátnőjét nem lehetett csak ilyen egyszerűen lerázni.
- Szívem, tudod nagyon jól, hogy a „ragyogást” nem ilyen értelemben gondoltam! Te a boldogságtól ragyogsz, le sem tagadhatnád! És én ennek a boldogságnak a konkrét okára lennék kíváncsi, mert nem hinném, hogy az osztálytalálkozód, vagy az ügy lezárása okozta ezt nálad! – eresztett meg egy kacér mosolyt Ange – Szóval,.... szeretném hallani mi történt még az este, éjszaka folyamán??? Addig egy tapodtat sem mozdulok innen, még be nem avatsz a részletekbe! – mondta határozottan.
Bones egy sóhajtással érzékeltetve, hogy megadja magát, elfordulva az asztalától Angelára nézett,...nem tudta igazán hogyan is kezdjen bele,...csak mosolygott.
- Úristen!!! Ne csigázz már tovább!!! – türelmetlenkedett Ange.
- Együtt töltöttem az éjszakát valakivel, – barátnőjének tátva maradt a szája – úgy vélem, összeillünk,...a szeretkezés is igen kielégítő volt. – mesélte sokat sejtető mosoly kíséretében – Sőt...talán ez most más, mint az előző kapcsolataim. Talán félre tudom tenni a racionalizmusom egy kicsit és hagyom, hogy az érzéseim kerüljenek előtérbe. Bár ez elég furán hangzik, főleg az én számból. - Angela rá sem ismert barátnőjére. Nem értette mi történhetett ez alatt az egy éjszaka alatt, ami ilyen változásokat eredményezett. Persze egyáltalán nem bánta, hogy a sokak által „ridegnek” gondolt antropológusuk kezd kicsit „emberibbé” válni. – De azt hiszem, tetszik ez az érzés dolog, és talán ezzel magyarázható az általad említett „ragyogás”.
- Uhhhh! Hát most hirtelen elakadt a szavam....El sem tudom képzelni, hogy tett rád valaki ilyen mély benyomást és mivel egyetlen éjszaka alatt?! – hüledezett Ange, de mielőtt folytathatta volna mondandóját, Bones félbeszakította:
- Tulajdonképpen...nem egy éjszaka alatt történt. Öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, ne tiltakozzak, ne fojtsam el magamba a dolgokat, hanem engedjem néha, hogy a felszínre törjenek, és hogy ne féljek a boldogságtól. Bár hogy ez hogy történt meg, azt nem igazán tudom ész érvekkel megmagyarázni és ez egy kicsit ijesztő számomra.....Mégis jól érzem így magam, vele.....Boothal, de gondolom már sejtetted.
Angela a név hallatán mindenről megfeledkezve fülsértő sikoltozásba kezdett. Olyannyira, hogy másodpercek alatt ott termett Brennan irodája előtt a fél Jefferson Intézet, Cammel és Hodginssal az élen. Értetlenül állva az ajtóban, hogy vajon mi történhetett.
- Angela, valami baj van? – kérdezte Dr. Saroyan.
- Öööö, nem Cam, ne haragudjatok! Csak épp egy középiskolai élményemet meséltem Brennannek és próbáltam hangeffektusokkal érzékeltetni, mennyire rémisztő esemény volt ez az életemben. – nyögte ki végül zavarodottan Ange.
Majd a tömeg fejcsóválva szétszéledt....
Ezalatt:
FBI épülete
Booth belépett az irodájába, ahol már várt rá Hacker és egy katonai egyenruhát viselő tiszt.
- Igazgatóhelyettes! Ezredes! Miben segíthetek? – érdeklődött Booth.
- Az ezredes azért van itt Booth ügynök, mert a hazánknak szüksége van Önre. – adta meg a választ Hacker.
- Igen, ebben igazuk van...szükségük van rám, itt Washingtonban, mint FBI ügynökre.
- Azt hiszem, nem érti Booth! Ez nem kérés volt az ezredes részéről, hanem utasítás. Itt a parancs. – tolta az ügynök elé a hivatalos okiratot az igazgatóhelyettes.
- Ezt nem értem. Ezen semmi konkrétum nincs, csak az, hogy azonnali szolgálatteljesítésére köteleznek. De se az, hogy hova, vagy mennyi időre.... – értetlenkedett Booth.
- Mindez azért van törzsőrmester, mert egy titkos nemzetbiztonsági akcióról van szó. A kellő időben mindent meg fog tudni. Most annyit kell tudnia, hogy elvisszük a fiához, akitől elbúcsúzhat, majd azonnal a Washingtoni bázisra megyünk, ahol majd megkapja a további parancsokat. – mondta az ezredes.
- Hééé, várjon csak! Először is nem vagyok törzsőrmester! Másodszor, nem csak a fiamtól szeretnék elköszönni! És egyáltalán, nem is akarom a parancsot teljesíteni, már leszereltem, FBI ügynök vagyok! – háborgott Booth.
- Azt hiszem nem voltunk egyértelműek! Ha nem teljesíti a parancsot hadbíróság elé állítják! És az akció titkossága végett, senki sem tudhat róla! Az, hogy a fiától elbúcsúzhat, az is csak egy kiváltságos dolog, úgyhogy elégedjen meg ennyivel. De még a fia sem tudhatja meg, hogy hova megy! – válaszolta az ezredes.
- Ugyan honnan tudná meg, ha még én sem tudom?! Ne vicceljen már velem! – Booth egyre ingerültebb lett.
Most, mikor minden kezdett jóra fordulni, mikor Bones végre már a szó minden értelmében a társa volt! Mikor már csak az lett volna a „dolguk”, hogy boldogok legyenek együtt! Akkor...jönnek „ezek” ketten és minden szertefoszlik! Nem hiszem el, hogy ez megtörténhet! Hogy nem tehetek ellene semmit! Még el sem búcsúzhatok tőle! El sem mondhatom, hogy mi ez az egész, hogy nem utasíthattam vissza! Ha nem tudom valahogy értesíteni vagy elköszönni, azt sohasem bocsátja meg nekem! Mikor a halálomat kellett eljátszani, akkor is....bele se merek gondolni! Ki kell, hogy találjak valamit! Valahogy szólnom kell Bonesnak! Muszáj!
- Kérem a fegyverét, jelvényét, mobilját Booth. – szakította ki gondolataiból Hacker.
Booth a dühtől tajtékozva kipakolt az asztalra, majd az ezredes kíséretében elindult az ajtó irányába.
Hacker még utánuk szólt:
- Sok sikert Booth! Ne aggódjon, vigyázok addig a kis csapatára!!! És Dr. Brennanre is, legyen nyugodt! – mondta egy kis irónia kíséretében.
Booth és az ezredes elhagyták az FBI épületét és elindultak Parker iskolájába, hogy az ügynök el tudjon búcsúzni a fiától. Az út alatt ismét gondolataiba merült, hogy megtalálja a módját, hogyan is üzenhetne Bonesnak. Tisztában volt vele, hogy még oda nem érnek a bázisra, egy percre sem hagyják magára....
Majd a következő pillanatban már be is kanyarodott az autó az iskola parkolójába. Még a fiával sem maradhatott kettesben Booth, az ezredes végig figyelte őket pár méteres távolságból.
- Szia apa! Mit keresel itt? Valami baj van? – nézett kérdőn az apjára a fiú.
- Nincs semmi baj Parker, csak most el kell mennem egy időre és nem tudunk majd találkozni. Azért jöttem, hogy el tudjak tőled köszönni. Szeretném, ha nagyon vigyáznál magadra még távol leszek és szót fogadnál anyukádnak.
- De hova kell menned és mikor jössz haza újra?
- Azt nem tudom és ha tudnám se mondhatnám el neked, mert egy szuper titkos dologról van szó, úgyhogy erről te sem beszélhetsz senkinek, rendicsek? – kacsintott egyet fiára Booth.
- Rendicsek apa! De majd ha hazajöttél, akkor már elmondhatom mindenkinek, hogy milyen hős apukám van, aki szuper titkos ügyekben vesz részt? – kérdezte büszkeségtől duzzadó mellkassal Parker.
- Hát persze! Na gyere, ölelj meg! – szorította magához fiát olyan szorosan, ahogy csak bírta, mert nem tudhatta mikor teheti ezt meg újra...vagy egyáltalán lesz-e alkalma még rá valaha is. A szíve összeszorult, de tartotta magát, fia nem láthatta rajta a kétely egy árva szikráját sem. Majd visszakísérte a terem ajtajáig és nézte, ahogy Parker becsukja maga mögött az ajtót.
A következő hely, ahova az ezredes vitte az ügynököt már a Washingtoni Katonai Bázis volt. Bevezették egy szobába, majd magára hagyták. Booth teljesen maga alatt volt, legszívesebben megszökött volna, de nem tehette, felesküdött, hogy szolgálni fogja a hazáját. És most ezt kellett tennie, bármennyire is mást szeretett volna. Gondolataiba merülve teljesen elveszette az időérzékét, nem is tudta mióta várakozik már a szobában, mikor egyszer csak kopogtak.
- Igen?
- Törzsőrmester! Carter tizedes szolgálatára! Meghoztam a felszerelését és a parancsot, miszerint hajnalban indul Ön és a csapata. – jelentette a fiatal kinézetű tizedes.
- Egyre jobb, már csapatom is van. És mi az úti cél tizedes? – kérdezte Booth.
- Az titkos uram. Az út során kapja meg a további utasításokat.
- Remek.
- Ha szabad megjegyeznem uram, Ön a példaképem! És örömmel tölt el, hogy végre megismerhetem! – áradozott a tizedes – Minden egyes katonai akcióját ismerem és nyomon követtem, már amennyire lehetett az FBI-os sikereit is a társával. Olyan szeretnék lenni, mint Ön uram! Hogy büszke legyen rám a hazám.
- Köszönöm Carter tizedes, de én csak a munkámat végeztem, végzem és soha nem vágytam kitüntetésre vagy elismerésre. De örülök, hogy így érzi.
- Értem uram! Akkor most megyek is, ha bármire szüksége lenne még, csak szóljon! Este 6-ig vagyok szolgálatban. A szomszéd szobában megtalál.
- Rendben, köszönöm! – szólt Booth.
A tizedes már épp elindult kifelé, mikor Boothnak eszébe jutott valami:
- Carter tizedes! Azt hiszem, valamit mégis kérnék Öntől, egy szívességet, de kockázatos dolog, úgyhogy nem várom el, hogy teljesítse is.
- Hallgatom uram. – mondta Carter.
- Először is szükségem lenne egy papírra és egy tollra, majd.......
Pár órával később:
Jefferson Intézet
Bones még mindig az irodájában gépelte a „merénylet” részleteit. Időnként rápillantott a telefonjára, mintha várna valamire...egy hívásra, de semmi. De nem aggódott ez csak annyit jelenthet, hogy nem történt gyilkosság, szerencsére. Bár azért nem bánta volna, ha társa ezek ellenére felhívja.
Már este 6 is elmúlt, mikor mindennel végzett és úgy gondolta most már rácsörög Boothra, hogy merre van:
„ A hívott szám, nem kapcsolható”
- jött a válasz.
Bones nem értette, mi történhetett és ezért jó párszor még próbálkozott, de a válasz mindig ugyanaz volt:
„ A hívott szám, nem kapcsolható”
Csak ült az asztala fölött és már arra gondolt elindul haza és Booth majd csak jelentkezik, mikor megcsörrent az irodai telefonja.
- Brennan – szólt bele.
- Dr. Brennan, Micah vagyok a portáról, és egy bizonyos Carter tizedes keresi Önt. Azt mondja nagyon fontos.
- Nem ismerek senkit, akit Carter tizedesnek hívnak.
- Azt mondja, hogy tudja, hogy nem ismerik egymást, de meg szeretné kérdezni, hogy nem hiányolt-e valakit a mai nap folyamán? – tolmácsolta Micah a tizedes kérdését.
Bones most már tudta, hogy ez semmi jót nem jelenthet. A ragyogás, ami egész nap ott tündökölt a szemeiben, eltűnt és könnyek homályosították el.
- Engedje fel, Micah! – jött a válasz.
Pár perc múlva a tizedes már ott állt az irodája ajtajában egy levéllel a kezében.
- Üdvözlöm Dr. Brennan! Örülök, hogy megismerhetem! Egy levelet hoztam Booth törzsőrmestertől. Sajnos személyesen nem jöhetett el és hivatalosan én sem lehetnék itt az Ő levelét kézbesíteni. Úgyhogy, ha megbocsát, most távoznék is.
Brennan csak ült fel sem fogta szinte a hallottakat:
„törzsőrmester”
„nem jöhetett el”
„levelét kézbesíteni”
Mire feleszmélt már a tizedes eltűnt, hogy ott volt csak a kezében szorongatott levél bizonyította.
Percek teltek el mire rászánta magát, hogy felbontsa a levelet és elolvassa.
„Bones!
Azt sem tudom, hol kezdjem! Parancsot kaptam, amit nem utasíthattam vissza. Sajnos még arra sem kaptam lehetőséget, hogy személyesen elbúcsúzzam tőled, még így levélben sem lenne szabad, mert bajba kerülhetünk miatta. De nem akartam kétszer ugyanazt a hibát elkövetni.
Nem tudom hova és mennyi időre kell mennem és hogy mi lesz a feladatom, csak annyit hogy nagyon titkos akció. Azt sem tudom mikor tudok hírt adni magamról, de amint lehetőségem lesz, megteszem!
Nem így terveztem! A tegnap este után azt hittem semmi rossz nem jöhet most már, ezek után nem. De arra nem gondoltam, hogy valami tőlünk független dolog elszakíthat tőled...és ennyire hamar.
Sajnálom Bones! Remélem megérted! Tudom megígértem, hogy mindig melletted leszek...hidd el így is van! Bármi is történjen!
Szeretlek!
Booth”
Bones könnyeivel küszködve ült a levél felett....
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
gratulálok! ^^
. Persze nagyon jól megy neked, csak így tovább és hősiesen kibírva várom a folytatást...
de aztán mihamarabb!!!!!!!!!! 
) ---------- 
Dehogynem! Nesze is érte előbb egy grat, 
majd egy 
De háát..háát.
Mégis csak jól gonoltam hogy itt mi fog történnni.Agyhúzás ötös.Persze a többi is.Alig várom már a folytatást.
KK!!!