|
o.n.: Különös álmok/5.
- … és jobb ha sietsz, én már meg is reggeliztem, te meg még mindig húzod a lóbőrt. Ezt nem gondoltam volna rólad, húgi – Russ volt az.
- Mi? – kérdezte összezavarodva Tempe. – Mi van?
- Reggel vaaaaaan! – kiabálta a bátyja, hosszan kitartva a magánhangzót, ami idegesítő szokásává vált az utóbbi időben. – Süt a nap, a madarak csicseregnek, minden tökéletes, kivéve azt, hogy a tesóm még mindig az ágyában pocol és miatta fogok elkésni az első tanítási napon! – harsogta tovább Russ, közben pedig kirángatta Tempe feje alól a párnát és játékosan püfölni kezdte vele a lány fejét.
- Neeee, hagyjáááááál – viszonozta a kitartott hangok borzalmát a húga. – Nem is a suliba sietsz ennyire, hanem az új kocsiddal akarsz felvágni a többiek előtt – hiába, az éleslátása még így, épphogy csak ébredés után is remekül működött.
- Így van – vigyorgott a fiú. – Na, keljél!
- Dehogy kelek. Biosz az első órám.
- És? – hökkent meg Russ.
- Elfelejtetted, hogy nem kell bejárnom bioszra, mióta tavasszal megnyertem azt a versenyt? – kérdezte nagy komolyan Tempe. De az a bizonyos pókerarc, az most sem sikerült neki… A bátyja átlátott rajta és tovább püfölte a párnájával.
- Tudom én, naná, ahogy azt is, hogy ennek ellenére ott fogsz csücsülni minden egyes órán, igaz-e?
- Igaz – ismerte be nevetve a lány. Mást úgysem tehetett, Russ úgy olvasott minden rezdüléséből, ahogy ő a könyvekből: gyorsan és pontosan.
Nem telt bele sok idő, és máris az iskolában voltak, Tempe besietett a biológiai előadóba, hogy jó helyet szerezzen magának. Épp a táskájában kotorászott a könyve után, amikor kávéillat csapta meg az orrát. Valaki lerakott egy papírpoharat az asztala másik végére, és még mielőtt felnézhetett volna, egy ismerős hangot hallott:
- Szia, kislány!
Nem tudta letörölni a mosolyt az arcáról, amikor viszonozta a köszönést. Bár, nem is nagyon akarta.
- Andy, szia!
- Úgy néz ki, idén együtt járunk bioszra – vigyorgott a srác. (És ez nagyon jól állt neki.)
- Öhm, hogyhogy?
- Meghúztak – vont vállat Andy, majd az üres székre mutatott. – Ülhetek ide, ugye?
- Persze – felelte némiképp határozatlanul Tempe, mert eszébe jutott valami. – Akkor a párom is leszel?
- Mi?... – a srác meglepetten húzta fel a szemöldökét.
- Ja, mármint… a kísérleteknél… Amikor… ketten kell… együtt dolgoznunk – korrigálta gyorsan a lány, és közben átkozta magát, amiért dadog, és talán el is vörösödik kissé… Andy vigyora pedig még szélesebb lett, csibészes jóképűséget adva neki.
- Ha neked is megfelel. Úgy értem… a biosz nekem nem az erősségem.
- Ha szeretnéd, korrepetálhatlak – szaladt ki Tempe száján önkéntelenül. Vagy a fejében megszólaló titokzatos kis hang mondatta ki vele az ajánlatot? Azonban most nem foglalkozott ezzel, mindennél jobban várta Andy válaszát.
A srác nem sokat habozott:
- Hát jó, legyen úgy, kislány!
Russ persze nem volt elragadtatva a ténytől, hogy Tempe egyre több időt tölt el az iskola köztudottan egyik leglinkebb alakjával. De aztán, ahogy teltek a hetek, és nem látta, hogy Andy rossz hatással lenne a húgára, lassan-lassan megnyugodott. Sőt, úgy vette észre, hogy a lány örömét leli a tanításban, boldoggá teszi, ha átadhatja a tudását. Ráadásul Tempe biztosította róla, hogy Andy-vel tényleg csak tanulni szokott, Russ pedig jól tudta, hogy sohasem hazudik. Vagy ha megtenné, azt úgyis rögtön észrevenné.
Mint ahogy az ilyenkor természetes, a nappalok észrevétlenül egyre rövidebbek lettek, s bár kellemesen enyhe őszutó köszöntött a városra, mindig egy árnyalatnyival korábban sötétedett. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy esténként Andy hazakísérte Tempe-t, hogy ne kelljen egyedül gyalogolnia a sötétben. Ha tiszta idő volt, még sokáig álltak a házuk előtt, nézték a csillagokat. És közben beszélgettek.
A karácsonyi szünet előtt egy héttel is ott álltak az ajtóban. Hideg volt és mindketten fáztak, de egyiküknek sem akaródzott elköszönni a másiktól. Tempe megmutatta Andy-nek az Oriont, a téli égbolt legjellegzetesebb csillagképét. Karját felfelé nyújtva magyarázott, mígnem egyszer csak észrevette, hogy Andy bizony nem az eget nézi, hanem őt. Ahogy a pillantásuk összekapcsolódott, olyan volt a szeme, mintha le sem vette volna a tekintetét az égboltról, mintha még mindig a csillagokat nézné – és két csillag most visszanézne, egyenesen rá. A hunyorgásuk vonzotta a tekintetét, és ott volt bennük mindaz a mélység, mindaz a megközelíthetetlenség, mindaz a felfoghatatlan csoda és mese, amit annyira szeretett… Belefeledkezett a tekintetébe és hagyta, hogy a pillanat varázsa vezesse.
Nem sokkal később pedig némán és elmerengve ült a szobájában, az ágya szélén, és azon tűnődött, mekkora szerencse, hogy amikor bejött a házba, nem találkozott a bátyjával. Hiszen Russ rögtön leolvasott volna az arcáról mindent…
- Jól tetted, hogy nem szóltál neki - mondta a hang a fejében, és a lány úgy döntött, inkább vacsora nélkül fekszik le aludni, de a szemrehányásokat, amiket kapni fog, nem akarja aznap este meghallgatni. Aznap este csak szimplán boldog akar lenni.
Tempe nem tudta, hogy bár a bátyja előtt rejtve maradt, ami történt, lopott csókjuknak a csillagokon kívül más szemtanúja is volt. Valaki, aki a házzal szemközti bozótosban rejtőzött, valaki, akit egyikük sem vett észre. Valaki, aki régóta kutatott már a család után és most elégedetten dörzsölte össze kérges tenyerét, mert végre-valahára megtalálta a házat, amiben élnek. A titokzatos idegen türelmesen várta, hogy a házban lekapcsolódjanak a villanyok, a lakói aludni térjenek, az álmok világába utazzanak, ahol bármi megtörténhet. Utoljára a lányszobában lett sötét…
Ha volt a világon valami, amit Booth mindennél jobban gyűlölt, hát a tehetetlen várakozás volt az. Miért nem találtak még fel egy gyorsabb technikát az ujjlenyomatok levételére? Miért nem dolgozik sebesebben a kereső adatbázis? Miért, miért? Miért kell neki itt ülnie és amiatt rettegnie, hogy mi lehet Bonesszal, ahelyett, hogy elindulhatna és kiszabadíthatná végre? És egyáltalán miért került a nő veszélybe?
A kínzó kérdések arra késztették, hogy idegesen kopogjon a kezével az asztalon, és összerezzenjen minden csipogásra-pittyegésre, amit a számítógépe hallatott. De minden alkalommal csalódnia kellett. Ezerszer is elolvasta már a rövid levél minden sorát, amit az emberrablók hagytak hátra, és nem sikerült válaszokra lelnie benne. Sőt, csak egyre több kérdés fogalmazódott meg zaklatott agyában. Mi van, ha az ő munkája miatt történik mindez? Mi van, ha egy korábbi ügye sértettjei akarnak tőle valamit? Ha egyszer miatta esik baja Bonesnak vagy a kislányuknak?
Kérdések, amelyek minden egyes napon ott voltak benne, és amelyekről sosem tudott megfeledkezni. Amelyek miatt sokszor elgondolkozott már rajta, hogy változtasson az életén. Bármiről lemondott volna, csak hogy biztonságban tudhassa a számára legfontosabbakat.
A számítógép ekkor végre találatot jelzett, ám a név Booth-nak nem mondott semmit. Dr. Erik Canvas. Ki lehet ez? És mi köze van hozzájuk, bármelyikükhöz? Egyre több kérdés… mintha eddig még nem lett volna elég… Gyorsan átküldte a nevet Angelának és kutatni kezdett a lezárt aktáiban, hátha rábukkan valahol a névre, amely ismeretlenül csengett, azonban Booth biztos volt benne, hogy kell lennie valamiféle kapcsolatnak. Őrjítő módon semmit sem talált.
Nemsokára viszont a monitoron egy üzenet jelent meg: Angela kért tőle webkamerás kapcsolatot. Az FBI-ügynök sietve rákattintott az OK gombra és türelmetlenül várta az információkat.
- Hogy vagy, Booth? – kérdezte bevezetésül a nő.
- Idegesen… – felelte.
- Mindent megteszünk, ugye tudod? – kérdezte Angela együttérző hangon, ebből Booth rögtön sejtette, hogy ha talált is valamit Canvasról, azzal nem tudott mit kezdeni. És talán ő sem fog. A kezébe temette az arcát és összeszorította a szemét. Fel akart ébredni, mintha csak egy különös, rossz, sőt rémséges álom lenne mindaz, ami történik. Ám amikor kinyitotta a szemét, még mindig az irodájában volt.
- Megtudtál valamit? – kérdezte megtörten.
- Egy keveset… – Angie azt a választ adta, amire az ügynök számított. Látta is rajta, mennyire csalódott és már-már kétségbeesett, ezért folytatta. – Dr. Erik Canvas. Pennsylvániában született 1983-ban. Az egyetemen pszichológiát tanult…
Ekkor Max Keenan lépett az irodába. Egy fejmozdulattal üdvözölték egymást Booth-szal, majd Max is a számítógép képernyője elé lépett, hogy ő is értesüljön a legújabb információkról. Angela tovább beszélt:
- … több cikke jelent meg az agyműködés kutatásáról. Az elért eredményei jelentősek, számos nemzetközi díjat és elismerést kapott, de ennek egy csapásra vége lett.
- Mi történt? – kérdezte egyszerre Booth és Max.
- Az egyik páciense feljelentette, orvosi visszaélés vádjával az egyik kezelés során. Canvast bűnösnek találták a bíróságon, és két év letöltendőre ítélték. A múlt hónapban szabadult. Ő az emberetek.
- De még mindig nem tudom, mi dolga velünk – jegyezte meg Booth.
- Hol tartották fogva? – kérdezte Max. Egy gyanú fészkelte be magát a gondolataiba, és utána akart járni.
- Mindjárt nézem… – felelte Angela. – Meg is van. Az Alexandria Szövetségi Börtönben.
- Azt a jó… – kezdte volna Max, de Booth a szavába vágott.
- Mi az? Ismersz onnan valakit?
- Nem csak én, Booth! – csattant fel a férfi. – Te is ismered őt! És az egész csapat! És… Tempe…
- Kiről van szó? – kérdezte Angie, de az FBI-ügynök ekkora már tudta a választ, és Max előtt mondta ki a nevet.
- Peter Downs.
Az irodában csend lett. Booth lelki szemei előtt megjelent a többszörös gyilkos Downs kegyetlen, mindenre elszánt arca és beleborzongott. Max szemében fájdalom csillant, amikor rájött, hogy talán miatta, az ő hibájából történik mindez… Ha akkor régen tudott volna uralkodni a dühén… ha nem akart volna mindáron bosszút állni valamiért, amin már úgysem változtathat… De akkor még nem tudta, hogy a bosszútól az ő lelkének nem lesz könnyebb.
- Ő az… – kérdezte halkan Angela – ő az a férfi, akit felbéreltél, hogy ölje meg Vince McVicart?
- Igen – válaszolta Max.
- De hiszen őt kivégezték, vagy nem? – kérdezte Booth, mire Angie rögtön rákeresett Downs nevére az adatbázisban, majd rémülten olvasta a két férfinak, amit megtudott. – Felmentették… életfogytiglanra enyhítették az ítéletét… de megszökött. Szabadlábon van, Booth…
Megvolt hát a kapcsolat, ám ez a bizonyosság nem hozott semmiféle megnyugvást, csak még nagyobb félelmet…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Na azért picit kitisztúlt a kép de csak egy picit.SZM-be is jutott egy lehetőség a folytatáshoz de talán nem bizti hogy jó a sejtésem.Mindenesetre a kis Tempit én is nagyon birom.
az agyhúzás miatt, de ez a szükséges "rossz"!!! 
Jó nézőpont a kissé zavart tinié, aki a szemekben is képes a csillagos eget meglátni, illetve pontosan két csillagot, és aki közben persze már fiatalként is a később tőle oly megszokott agyas....
Nade, még mi látszi ka bokorból....... hogyha a homályból este lett már...
gyanítom nem a tüskés hát, hanem a gonosz, akitől nem sok jóra számíthatunk...
éés az álom, amiben a számunkra ismerős szereplők nagy szíve működik a kis csapatot egybefogva.
Nagyon tetszik!! Ezért nagyon KK ám!!!