|
Dinike: A kimaradt éjszaka/1.
Jó éj Bones!
Jó éj Booth!
Booth aggódva lépet ki az ajtón, még egy kissé tétovázott, agyában még kavarogtak a gondolatok, azok után, ami ma a laborban történt, de remélte, hogy itt biztonságban lesznek, ide nem juthat el Broadsky. Bizonytalan mozdulattal húzta be maga után az ajtót, még egy utolsó pillantást vetve Brenre. Gondolatai szüntelen gyötörték a lelkét, ha nem sikerül Broadskyt elkapni, talán Ange, Jack, Cam vagy, ami a legrosszabb Bones lesz a következő. Még a gondolatától is, hogy elveszítheti őt, a nőt, a lelke másik felét, a hideg futkosott a hátán. - Most biztonságban van, itt, nálam – sóhajtotta halkan, majd átöltözött és aludni próbált…
Bren az ágynemű felhúzásával próbálta elterelni gondolatait, de az ajtó halk kattanása és a férfi maga után hagyott illata emlékeztette rá, hogy hol is van és miért. Félt, rettenetesen félt, de erősnek kellett lennie, pihenniük kell, hogy ő a tudomány, Booth pedig tapasztalatai alapján megtalálják a férfit, aki megölte Vincentet és mindnyájuk életét veszélyeztette. Megágyazott, belebújt a férfi pólójába, majd bebújt a takaró alá, remélve, hogy az álmok világa egy kis felüdülést hoz a kegyetlen valóság után. De nem jött álom a szemére, a sötét szobában a plafont bámulta, minden egyes hangra összerezdült, a gondolatai egyre és egyre csak Vincent körül forogtak, ahogy ott feküdt a padlón, őt nézte és kérte, hogy „Ne kelljen elmennie!” Ha lecsukta a szemét, újra és újra átélte azt a pillanatot. Érezte, hogy könnyei elindulnak és Vincent minden szava a fülében csengett. Kínozta a bűntudat, nem értette miért hitte Vincent, hogy ő az, aki el akarta a laborból őt küldeni. Nem talált rá racionális magyarázatot és az érzelmeiben nem bízhatott, nem tudta, hogy kell. Nem tudta értelmezni őket. Szüksége volt a társára, a férfira, akitől mindig választ kaphatott azokra a kérdéseire, amire ő nem talált racionális magyarázatot.
De nem, ó nem! Nem ébresztheti fel a férfit – viaskodott önmagával - , Booth-nak aludnia kell, pihentnek kell lennie, hogy megölhesse Broadskyt. Az önmagával folytatott „harc” közepette, elnyomta az álom, de nem megnyugvást hozó, pihentető álom kerítette hatalmába, hanem az elmúlt nap képei elevenedtek meg ismét. Agya nem hagyta nyugodni őt, verejtékben úszva riadt fel. Utolsó emléke rémálmából Vincent üres, élettől kihunyt tekintete volt. A kétségbe esés úrra lett rajta, levegőért kapott, mardosta lelkét a bűntudat. Felült, a szoba sötétjét lassan megszokta a szeme, remegő lábai a padlót érintették és önkéntelenül is elindultak át a sötét szobán. Az ajtón túlra vágyott…
Félénken lépett be a szobába és egy fegyverrel nézett farkasszemet. Megrettent, erre nem számított. Booth ösztönösen cselekedett, védelmezett. Mikor Brennel tisztázták, hogy nincs veszélyhelyzet, leeresztette a fegyvert és tekintete Bones tekintetét kereste. Soha nem látta még a társát ennyire kétségbe esettnek és szomorúnak. A hold fénye világított csak be, de a könnyeket Bones szemében jól engedte látni. Tudta, a nő nagyon összetört és a – Mi baj? – kérdése után a nőből kitört a zokogás, egész testét rázta a sírás, szabadjára engedve minden kételyt, kétséget és gondolatot, mely gyötörték őt, a szavak, melyek száját elhagyták az önvád, a világ és Isten vádolásával voltak teli. A férfi minden szavával, pillantásával igyekezett őt megnyugtatni, nem hagyta, hogy még mélyebbre süllyedjen lelki bánatával. Szorosan magához vonta eldőlve az ágyon, karjaiban tartva hagyta, hogy a nő kisírja minden bánatát. Lágyan simogatta a haját, hátát, szavakra már nem volt szükség. Bren is lassan megnyugodott, könnyei elapadtak, agyában új gondolatok éledeztek. Már érezte ő is a férfi simogatását, ölelésének melegségét, hallotta erőteljes szívverését, az átáztatott póló nedvességét. Felültek, hagyta, hogy a férfi kibújjon a könnytől áztatott pólójából.
Ha nem adott át Vincentnek a telefont, most te lennél…. – a férfi a nő szájára téve az úját nem hagyta, hogy a mondatot befejezze.
Cssss…. – nyugtatta. Itt vagyok. – mondta mélyen a szemébe nézve, arcát a tenyerében tartva.
Bren a férfi kezét a tenyerébe véve a szájához emelte, lágyan csókolva azt meg, önmagát is meglepve ezzel. De nem annyira, mint a férfit, aki beleborzongott a nő szájának érintésétől. Lehunyta a szemét, ki akarta élvezni minden pillanatát, még ha csak egyetlen percig is tart ez a varázs. A nő forró lehelete égette a kezét, csókjai perzselték a bőrét érezte, ahogy végigfut a gerincén a vágy, elönti egész testét. Kívánta őt, érezni akarta testének minden porcikáját, de agya megálljt parancsolt: Nem szabad, nem lehet, nem élhetek vissza a helyzettel, össze van törve és mindez lehet, hogy… - gondolatai félbeszakadtak, ahogy érezte, hogy a nő az addig csókokkal borított kezét végighúzza a nyakán, le a vállán egészen a melléig. Kinyitotta a szemét, a nő arca olyan közel volt az övéhez, hogy érezte forró leheletét, innen már – tudta – nincs visszaút. Megcsókolta. Lágyan, finoman, gyengéden érintve az ajkait. Annyi féltés, gyengédség és szerelem volt ebben a csókban, mint még soha azelőtt, senkinek nem adott és senkitől nem kapott ilyet. Egyetlen gondolat nyomasztotta csak csupán, keresett valamit. Elhúzódott a nőtől, a tekintetük összekapcsolódott, és a válasz – melyre már oly régóta várt - ott volt a nő szemében, megtalálta.
6 év minden elfojtott vágyával, szenvedélyével csókolta meg újra, csupán az az egyetlen póló volt a gátja annak, hogy feltáruljon előtte a nő meztelen testének tejes valósága. A látvány, mely elé tárult olyan tüzet szított benne, mely beleégett szívének minden darabjába. Az ágyra döntötte, csókjaival borítva be arcát, nyakát, mellét, lábainak minden egyes szegletét, kezével becézve teste minden apró részletét. Bren sóhajai jelzés volt a férfi számára, a nő sem bírja tovább. Magára húzta a férfit, lábaival átkulcsolva a derekát szabad utat engedve az egyesülés pillanatának. Mert ez volt az a pillanat, mely az első perctől kezdve ott volt bennük, azóta mióta először találkoztak, és 6 hosszú, viszontagságokkal teli év és egy társuk elvesztése kellett ahhoz, hogy mindaz, ami eddig mindkettőjük életében csak álom volt valóra váljon. A férfi tudta az elejétől kezdve, hogy eljön majd az az idő, mikor szerelme viszonzásra talál, és ez most volt. Egy ütemre mozogtak, egy ritmusra mozdultak, a sóhajok az éjszaka csöndjét törték meg, Bren a férfi nevét suttogta. S mint ahogy a hurrikán végigsöpör a parton, mielőtt újra lecsendesedik lágy szellővé, úgy hatalmasodott el rajtuk is a gyönyör. Testük most már gyorsabban mozdult, egyre szenvedélyesebb ritmust diktálva, éreztetve a másikkal közel van már a beteljesedés. Légzésük szaporább, szívverésük erősebbé vált, nem volt többé gyötrő gondolat. Majd eljött a perc és az izmok megfeszültek, a levegő elakadt, a pulzusuk az egekbe szaladt és egy-egy hangos sóhaj jelezte, megérkeztek. Még egy csók s az izmok elernyednek, már a kezek sem követelőznek, a test is megpihen. Nem létezett a múlt és nem számított a holnap, csak a jelen volt egymás karjaiban.
Elaludtak. Már hajnalodott, az óra 4:47-et mutatott…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
!!!!!!!!!!!!!!!
és igen, a kimaradt történetrész..... az önmagával viaskodó csontinéni és a megértő oroszlánszív történrte látomásokban....
Mit is mondhatnék így, egy 4:47 után?
köszi szépen, hogy megírtad