|
Lotte: Elkerülhetetlen
Mindig azt mondtam, hogy, én halok meg előbb.
Talán azért, mert kicsit idősebb vagyok.
Vagy, mert az én munkám veszélyesebb.
De valószínűleg azért, mert tudtam, hogy nem tudok nélküle élni.
És mert elképzelhetetlen, hogy nem védem meg mindentől.
Egyszerűen megígértem.
Tudta, hogy bármitől megvédem.
De most…
Szerepet cseréltünk.
Minden olyan gyorsan történt…
Épp a Dinnerből jöttünk ki.
Nem vettem észre, hogy egy férfi pisztolyt húz elő a kabátjából.
De… de ő látta.
A férfi rám szegezte a fegyverét, de ő közénk ugrott…
Gondolkodás nélkül vettem elő a szolgálati fegyveremet, és visszalőttem.
A támadó földre zuhant.
Meghalt.
Eldobtam a pisztolyomat, és mellé térdeltem…
Istenem, mennyi vér…
Másodpercek alatt vérrózsa rajzolódott ki a pulóverén…
Megpróbáltam elszorítani a sebet.
Hívtam a mentőket.
Megkérdeztem tőle, hogy miért.
Miért csináltad ezt?
Gyenge hangon azt válaszolta, hogy nem hagyhatta, hogy a szeme előtt lőjenek le.
Könyörögtem neki…
Ne tedd ezt velem…
Nem a te hibád.
Utolsó leheletével is azt mondta, hogy nem az én hibám. És, hogy szeret.
Alig válaszoltam neki, lecsukódtak a szemei.
És nem nyitotta ki többé őket.
Pár másodperccel később megjött a mentő.
Meg sem mozdultam.
Nem akartam otthagyni.
Én soha többé nem akartam elhagyni.
Mentősök odajöttek, mondták, hogy sajnálják.
Nem figyeltem.
Egyikük felhúzott.
Azt mondta, hogy hívja az FBI-t.
Cullen idejött, hozzám.
Sajnálom.
Azt, mondta, hogy valaki ide fog jönni, kikérdezni.
De Sweets már itt van, beszélhetek vele.
Még, hogy egy kölyök segíteni tudjon nekem.
Baromság.
Mintha, tudna segíteni.
Mintha, bárki tudna segíteni.
Cullen elment, Sweets megérkezett.
Ő is sajnálja.
Ő is ugyanolyan szomorú. Mondta.
Abban a pillanatban elszállt az agyam.
Megragadtam a jobbját és az arcába kiabáltam:
Baszd meg a pszichológiai szarjaidat.
Nem fog elmúlni a fájdalom.
Nem érezheted át.
Ez sose fog elmúlni.
Egyre erősebben és erősebben fog fájni.
Nem értette.
Nem fogja megérteni soha.
És otthagytam.
Egy fekete teherautó ment el előttem.
Benne volt ő is… egy fekete zsákban…
Annak a nőnek a teste, akit annyira szerettem, akiben annyira bíztam…
Akinek azt a hülye becenevet adtam az első találkozásunkkor…
És rájöttem, hogy soha többé nem hívhatom úgy…
„BONES”
Mert most már halott.
Egy könnycsepp csordult le az arcomon.
Meg kellett…
A többiek…
Angela, Hodgins, Zack , Camille.
Hogy mondjam el, hogy a kollégájuk, hogy a barátjuk…
Elment, és nem jön többé vissza.
Nem akartam.
De nekem kellett.
Így odamentem hozzájuk.
Fájt így látnom őket.
Angela Hodgins vállán zokogott, de ő se tudta visszatartani könnyeit.
Caroline és Zack arcán némán csorogtak végig a könnyek.
Ahogy az enyémen is.
Nem tudtam tovább ott maradni. El kellett mennem.
Hozzá.
Pár nappal később volt a temetése.
2 év múlva.
Nem tudom folytatni.
Már nem tudom megmondani, hogy bírtam ki idáig.
Nem akarok tovább élni.
Nem akarok tovább élni úgy, hogy nincs mellettem.
Elviselhetetlen.
Kezemben a fegyverem…
Mindig nála vagyok.
Lehet, hogy gyáva vagyok, de azt akarom, hogy vége legyen.
Mert nem tudom tovább folytatni.
Döntöttem.
A pisztolyt a fejemhez tartom.
És leadom a lövést.
Elkerülhetetlen…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
!!! Élmény volt olvasni!!!
Teljesen beleborzongom, még azt is elárulom, hogy titokban néhány könycsepp jelent meg a szememben. :) Akár fordítás, akár saját megfogalmazás, iszonyatosan sok jelentősége van.