|
o.n.: Különös álmok/6.
Mindig jó móka volt, ha Russ és Tempe együtt mentek suliba. Rendszerint végigbolondozták az utat a kocsiban, játékos küzdelmet folytattak azért, milyen zene szóljon a rádióból – hiszen kettejük ízlése ebben a tekintetben is teljesen különbözött. Megtárgyalták az élet nagy kérdéseit, az elképzeléseiket bizonyos dolgokról, az álmaikat-vágyaikat, és néha-néha, nagy ritkán az aznapra feladott leckét is. Bár, Russ ilyenkor mindig rálépett kissé a gázra, mert ugyan jó tanuló volt, nade korán reggel a polgárháború történelmi jelentőségeiről beszélgetni? Inkább neee…
Ez a reggel azonban más volt, mint az eddigiek. Russ a hajnali fagytól még mindig kissé csúszós utat figyelte és időnként a húgára pillantott közben. Nem tudta mire vélni, amit látott. Tempe szokatlan módon csendben ült, nem vett elő egyetlen könyvet sem, inkább álmos tekintettel nézett ki az ablakon, ám a bátyja gyanította, hogy igazából nem is látja a mellettük elsuhanó tájat. Valahol máshol jár, de hogy hol, azt nehéz lett volna megmondani. Az álmok világában? Talán.
A hűvös-borongós szerda reggelen a lánynak nem volt kedve beszélgetni. Milyen témát is választhatott volna? Számára furcsa volt ez az új, eddig még nem tapasztalt érzés, de a suli most nem tűnt érdekesnek. Sokkal inkább tűnt annak az a két csillag, amiket az előző este fedezett fel, Andy, akinek annyi mindent elmesélt már önmagáról, akivel annyi mindent megosztott, és akiről úgy hitte, osztozik majd vele ezekben az új érzésekben.
Az aznapi tanórák csigalassúsággal teltek számára. Ez is új volt. Ahogyan az is, amikor azon kapta magát, hogy már percek óta elmélázva ül egy matekpélda fölött, de még nem írt le a bizonyításból egy sort sem. Az is, amikor az angoltanár összehúzott szemmel fürkészte őt egy hosszú pillanatig, mert nem tudott kapásból válaszolni egy egyszerűnek tűnő nyelvtani kérdésre. És az is, hogy ma szebbnek találta a karácsonyi dekoráció gömbjeinek csillogását a kémiai kísérletben használt jódkristályokénál.
Az utolsó tanóra végeztével azonban történt valami más furcsaság is. Máskor sem igazán foglalkozott a többiek viselkedésével, öltözködésével, új frizurájával, pletykáival, így hát most is csak át akart vágni közöttük az iskolai szekrényéhez, ahogyan szokott. Ám miközben végigsietett a folyosókon, feltűnt neki valami. Egyre több és több szempár szegeződött rá, egyre többen léptek félre hirtelen az útjából, egyre több elfojtott – vagy kevésbé elfojtott – kuncogást vélt hallani a mögötte összesúgóktól. Határozottan több volt a figyelem, ami lépteit kísérte, mint a sokévi átlag. Nem állt meg, nem gondolkodott el rajta, hogy miért, csak húzott gondolatban egy újabb strigulát az aznapi különös dolgok képzeletbeli összesítőjéhez. A szekrényéhez érve viszont…
Élénken emlékezett még arra az estére, amikor Andy-vel rajzfilmekről beszélgettek, és megvallotta neki, hogy mindig is Törpilla volt a kedvenc mesefigurája. Andy nem osztotta teljes mértékben a lelkesedését, de mivel épp éhes volt, gyorsan Hami mellett tette le a voksát, azután együtt kacagtak Hókuszpókon, Sziamiaún – no és Tréfi egyáltalán nem vicces tréfáin. Igen, Tempe emlékezett rá, ahogyan kimondta: „Törpilla”. Törpilla. De a szekrénye ajtajára felragasztott kis kék figura nem Törpilla volt. Hanem Okoska.
A bámészkodók harsány kacagásától kísérve tépte le egy erőteljes mozdulattal a parányi meseszereplőt és a mellé biggyesztett kis Mikulás-sapkát. Gyorsan bedobálta a könyveit a szekrénybe és szinte rohanvást indult a parkoló felé. Hogy is tehette ezt vele Andy?… Mert hogy a srác volt a Titkos Mikulás, afelől nem volt kétsége.
Russ várt rá a kocsinál, és az arckifejezéséből ítélve semmit sem tudott az iskola folyosóján lezajlott eseményekről.
- Hát te?... – kérdezte tőle meglepve Tempe. Aznap elvileg egyszerre kellett volna végezniük, de úgy tűnt, a bátyja már egy ideje csak rá vár.
- Elmaradt az utolsó órám – felelte Russ. – Hát te? – kérdezett vissza, látva húga zaklatottságát.
- Nekem nem – morogta Tempe és beült az első ülésre. Becsatolta az övet, előkotort a táskájából egy vaskos fizikakönyvet és nyomban belemélyedt. Russ az arcát sem látta, így hát inkább nem szólt hozzá. Azt gondolta, tanul, mint mindig szokott. A figyelmét lekötötték az úton alig észrevehető, alattomos jégfoltok, így nem vette észre, hogy Tempe nem a különböző erők kölcsönhatásait tanulmányozza ilyen elmélyülten, hanem a kitörni készülő könnyei ellen folytat néma, ámde annál ádázabb küzdelmet.
Természetesen az Édesanyja rögtön tudta, hogy valami baj van. Tudta abból, hogy a lánya már a második délutánt tölti a szobájában kuksolva, és hogy már a második vacsorát hagyja ki mindenféle indoklás nélkül. Ezért aztán készített néhány sajtos-sonkás melegszendvicset és felvitte neki. Nem telt bele sok idő, és Tempe már a vállán zokogott, neki sírta el, mi történt aznap és szipogva-hüppögve hallgatta halk vigasztaló, együtt érző szavait. Végül gyengéden betakargatta, egy puszival jó éjt kívánt neki és visszament a földszintre.
Ám hiába a féltő anyai gondoskodás, a lány nem tudott elaludni. Forgolódott, hánykolódott még akkor is, amikor körülötte a ház és az utca is elcsendesedett, amikor mindenki más nyugovóra tért. Vagyis csak majdnem mindenki. Az éjszaka közepén egyszercsak beszélgetés hangjai szűrődtek be Tempe szobájába. A szülei voltak azok. Vitatkoztak. Semmi jót nem sejtetett az apja ingerült hangneme, sem az anyja rémült hangszíne.
Tempe fejében ismét megszólalt a kis hang és addig-addig duruzsolt neki, amíg a lány úgy döntött, utánajár szülei titkokkal teli éjszakai életének. Felkelt, óvatosan settenkedve lement a földszintre és egészen a konyha ajtajáig osont, ahonnan a hangjukat hallotta. Ez alkalommal kapóra jött, hogy fejből tudja a folyosón a recsegős parkettarészek helyét, máskülönben biztosan meghallották volna, hogy közeledik. Ám a két felnőtt azt hihette, maguk vannak.
- Ránk talált! – sziszegte fojtott hangon a férfi. – El sem tudom képzelni, hogyan jutott a nyomunkra, de még a számomat is megszerezte. Ezt küldte, nézd…
Mobiltelefon pittyegése hallatszott, majd a nő halk sikolya, amikor elolvasta az sms-t.
- Mihez kezdünk? – kérdezte, és reszketett a hangja.
- Pakolunk és elmegyünk – válaszolta rá keserű eltökéltséggel a férje, majd lecsapta az asztalra a telefont. – Nekem pedig soha többé nem lesz mobilom…
A nő sírni kezdett, mire a férfi odalépett hozzá és megölelte.
- Gyere – mondta neki kisvártatva. – Nincs vesztegetnivaló időnk.
Az étkezőn át indultak el, csak ők tudták, hová. Tempe pedig csak állt, döbbenten nézte a konyha ajtaját, emésztette a számára érthetetlen beszélgetés mondatait. Azután, maga sem tudta, miért, mintha csak a belső hangnak engedelmeskedne, benyitott a konyhába, lassan az asztalhoz lépkedett és a kezébe vette az apja mobilját. Elolvasta a kijelzőn megjelenített üzenetet… és elsötétült körülötte a világ…
A Jeffersonian gyermekmegőrzője előtt egy férfi állt. Kezében kávéspoharat szorongatott, úgy kapaszkodott bele, mintha attól függne az élete. Időnként egyet-egyet kortyolt belőle, majd tovább nézte elgyötört tekintettel azt a csöppnyi kislányt, akinek ő az Édesapja.
- Nem akar bejönni? – kérdezte a gondozónő kedvesen a férfitól. Booth összerezzent, de azután bólintott és halkan követte a nőt a barátságos kis helyiségbe. Leült egy fotelbe és a kezébe vette a kisbabát.
Christine békésen aludt, egyenletesen szuszogott és halvány sejtelme sem volt róla, hogy abban a pillanatban is FBI-ügynökök tucatjai fáradoznak azon, hogy felkutassák az Édesanyját. Booth Max segítségével sorra vette az összes helyszínt, aminek köze volt McVicarhoz, Downshoz vagy Canvashoz, és amik belül voltak azon a képzeletbeli körön, ahonnan az emberrablóknak lehetett idejük visszavinni a babát Booth-ék házába, amíg Max az FBI-nál járt. Minden szabad ügynök kapott egy-egy fotót a gyanúsítottakról, hátha találnak valakit, aki felismeri valamelyiküket. Bármelyiküket.
A legrosszabb az volt, hogy Booth el sem tudta képzelni, mit akarhat Downs és Canvas Bonestól. Abba pedig, hogy akár el is veszítheti a nőt, ha nem kapják meg, amit annyira akarnak, bele sem mert gondolni… Már az is szinte elviselhetetlen volt számára, hogy távol kell lennie tőle. Annak a hiánya, akit szeretünk, iszonyatos űrt képes létrehozni bennünk. Mintha csak egy ördögi erő szó szerint kitépné a helyéről az ember szívét, és nem marad utána más, csak a puszta fájdalom.
Zsibbadt kábulatából egy kósza ötlet térítette magához az ügynököt. Még ha nem is válik be, neki meg kell ragadnia minden szalmaszálat, a legvékonyabbat is. Ki tudja, talán épp így juthat közelebb az ügy megoldásához. Visszatette Christine-t a helyére, és még mielőtt elindult volna, vetett rá egy utolsó szeretetteljes pillantást. Óvatosan, hogy fel ne ébressze, végigsimított kicsiny arcán, majd egy intéssel elköszönt a gondozónőtől, kocsiba vágta magát és az FBI épületéhez hajtott.
Olyan hévvel rontott be Sweets irodájába, hogy az ajtó kis híján kiesett a helyéről, a fiatal pszichológus pedig meg is rettent volna tőle, ha nem ismerte volna olyan jól már öt éve a jelenleg indulatoktól túlfűtött ügynököt.
- Sweets! – kiáltotta Booth.
- Igen? – kérdezett vissza nyugodt hangot használva a megszólított, mert tudta, hogy most ezzel segít a legtöbbet. Bőven elég, ha csak az egyikük ilyen zaklatott, sőt még sok is.
- Az egyik gyanúsítottunk korábban pszichológiát tanult, nem ismeri véletlenül?
- Nem láttam még az aktát, Booth ügynök. Mi a neve?
- Dr. Erik Canvas.
Sweets jól láthatóan elsápadt a név hallatán.
Booth telefonja ebben a pillanatban megcsörrent, és mikor felvette, Shaw ügynököt hallotta, amint ezt mondja:
- Egy bolti eladó felismerte Canvast a fotója alapján. Van egy címünk.
„Sajtos-sonkás melegszendvics” dedicated to: Pic
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nagyon tetszett a rész, tök bonyolult mondatok voltak benne 
Gratula hozzá, és 
Ááááhh, ez megint zseniális lett. Hihetetlenül kíváncsi vagyok a folytatásra! Legfőképpen arra, hogy végül mi lett Andyvel. De azért az se mellékes, hogy mi lehetett Booth mentőötlete, és mi az,a mitől már Sweets arcából is kifut a vér... ami pedig a kijelzőt illeti, sejtem, hogy mi lehet rajta, de azért tessék csak az orrunkra kötni a későbbiekben. Ami ebben a részben a kedvencem volt, ahogyan az oroszlánszívű Booth karakterét elkaptad. Nagyon ott volt KK!!