|
Angela: Pokol/16.
- Akkor épp itt az ideje, hogy csodát tegyél! – lépett mellé Booth.
- Csodát? Azokban én nem vagyok valami jó…
- Semmi baj öregem. – lépett mellé Hodgins – Majd belejössz!
Zack döbbent arca mindent elárult az érzéseiről. Közben a többiek is kiszálltak és a lift bezáródott mögöttünk.
Kisvártatva egy öltönyös alak indult el a kis különítmény felé arcán némi megdöbbenéssel a kezében pedig egy csőre töltött fegyverrel.
- Kik maguk és hogy jutottak ide be? – kiáltotta feléjük, ahogy egészen közel ért.
- Nyugalom! Máris igazolom magam. – válaszolta az ügynök és a belső zsebe felé nyúlt.
- Állj! Lássam a kezét! – emelte magasba a férfi a fegyvert, amellyel az ügynököt célozta meg.
- Nyugodjon meg kérem! – válaszolta, majd kigombolta a zakója gombjait, hogy a fegyveres jól láthassa merre is nyúl a keze éppen és lassú mozdulatokkal elővette a jelvényét.
- A nevem John Thomas Smith és JTS ügynök vagyok.
- Na, persze. – mormogta el csöndben az orra alatt Jack, amivel rögtön ki is vívta a másik öltönyös rosszalló pillantását.
- JTS? Az hogy lehet? Magukat még nem értesítette senki…
- Nincs rá szükségünk! Hát sose tanulják már meg? – John hangja egyszerre árulkodott mérhetetlen haragról és csodálkozásról.
- Elnézést uram! – vett vissza a hangsúlyból az öltönyös figura, aki máris hihetetlenül megbánta az előbbi kijelentését és miközben elrakta a fegyvert vetett egy közelebbi pillantást a jelvényre majd bólintott egyet és a többiek felé fordult.
- És maguk? Igazolják magukat!
- A nevem Seeley…
- Elég, ha annyit tud, hogy velem vannak! – szakította félbe a bemutatkozást a férfi ellentmondást nem tűrve.
- És velem! – húzta ki magát a másik ügynök.
- Értem. És maga, ki ha szabad megkérdeznem?
- A nevem James Timothy Scolland és a JTS különítményének a vezetője vagyok.
Jack élesen műköhögött egyet jelezve, hogy egy szót sem hisz el abból, ahogy a két férfi hívja magát majd Booth mellé lépett és halkan a fülébe súgta.
- Ez nem semmi öregem! Te lecsaptad a nagyfejesek vezetőjét! Még jó, hogy romokban a város különben, már arra se emlékeznél, hogy valaha közöd volt az FBI-hoz.
Booth megfordult és egy igen mérges pillantást vetett Hodgisra amitől a férfi rögvest hátrébb is lépett egyet.
- Elnézést uram. – semmisült meg a kis öltönyös tekintélye végképp.
- Azonnal vezessen a műveleti parancsnokhoz! – utasította James a férfit, aki bólintott és máris megindult a létesítmény belseje felé.
Ahogy végighaladtak a fegyverarzenál és géphadsereg mellett Boothban egyre inkább gyűlni kezdett a harag, amiért erről a helyről még csak nem is hallott idáig.
Majd 10 perc séta után megérkeztek egy ajtó elé.
- Megjöttünk. – jelentette ki a férfi majd bólintott és lelépett.
Scolland azonnal belépett és az asztalnál ülő kissé értetlen tekintettel bámuló férfi orra alá dugta a jelvényét.
- A nevem James Timothy Scolland és a JTS különítményének a vezetője vagyok! Felszólítom, hogy haladéktalanul adja át a műveleti parancsnokságot és jelentsen nekem az aktuális helyzetről. Booth szemei kikerekedtek. Ő ugyanis azonnal felismerte a kis embert az asztal mögött.
Az alacsony termetű kissé már őszülő halántékú férfi úgy pattant fel, mint akit áramütés ért.
- Mégis mit képzel? Kicsoda maga, hogy parancsokat mer osztani nekem? Tudja, ki vagyok én?
- Igen uram! Pontosan tudom, hogy kicsoda maga. Maga William John Smithers vezérezredes az amerikai kormány védelmi minisztere.
- Akkor most mondja el mégis, hogyan képzeli el, hogy átveszi tőlem a műveleti parancsnokságot?
- Sajnálom uram! Talán nem voltam elég egyértelmű. Hadd fogalmazzam újra. A szövetségi törvénykönyv ötszázharminchét per huszonhetes törvénye értelmében statárium idején a hadseregtábornok irányítja a védelmet. A hadseregtábornok pedig a legmagasabb ranggal bíró személy a műveleti parancsnokságon. Ez a személy én vagyok és mostantól a maga felettese is uram.
A férfi láthatóan nem kapott levegőt egy pillanatra és a szava is elállt. Nem igen akadt senki az eskütétele óta, aki nyíltan a szemébe merte volna vágni, hogy felette áll bármiben is. Pár másodpercig csak állt maga elé meredve, majd tisztelgésre emelte a kezét és kilépett az asztal mögül.
- Sajnálom uram.
- Higgye el vezérezredes nekem se diadalmenet, hogy ezt kell tennem.
Míg az alacsony emberke ismertette a tényeket Booth lassan az irodája falához sétált. Szemet szúrt neki egy kép, amit sehogy se tudott hova tenni. Egy Afganisztáni hadi bázist ábrázolt és három férfit, ahogy tisztelegnek. Pont azt a bázist, amelyiken ő is szolgálatot teljesített korábban.
A vezérezredes befejezte a mondandóját és parancsra várva állt az asztal mellett.
- Rendben. Tehát a következőket kérem. Őket, ötűket - mutatott Angelara, Jackre, Zackre, Vergiliusra és Boothra – vigyék a gépterembe és biztosítsanak nekik mindent, amit csak kérnek, a többieket pedig vigyék valami kényelmes helyre.
- Még mit nem? – háborodott fel azonnal Max. – Én sehova se megyek nélkülük.
- Rendben, ez esetben mindannyian a gépterembe mennek!
A vezérezredes tisztelgett és elvezette a kis csapatot az irodából. Scolland pedig nekilátott, hogy megszervezze az evakuálást és a védekezés lépéseit, ha ugyan még maradt bármi, amit védeni lehet.
Pár pillanat múlva a csapat meg is érkezett a gépterembe. A technikai felkészültség és felsőbbrendűség sehol nem volt oly mértékben szembeötlő az egész parancsnokságon, mint itt. A legmodernebb gépek hada sorakozott fel itt! Vergilius lélegzete elakadt a szívverése is kihagyott minden bizonnyal mikor belépett, mert falfehér lett és hatalmasra nyílt szemekkel csak ennyit bír kinyögni:
- Ez tutira a gépek mennyországa.
Mire a reggel beköszöntött már minden adat és technikai háttér a rendelkezésükre állt, hogy folytassák a megkezdett munkát. A gépen ismét számok pörögtek és egy másik monitoron Rebecca mellett Vergilius a kamerák képeit kutatta mikor egyszer csak a nő felkiáltott.
- Nézd! – mutatott egyenesen a kép szélére. – Parker!
A név hallatán Seeley is odaugrott melléjük.
- Igen! Az Parker!
- Várjatok, keresem a többi képet is ebből az időperiódusból. Megvan! Mutatom.
A fő monitoron a terem szélén, amely hatalmas volt egyszer csak több tucat kisebb kép jelent meg. Rebecca odaszaladt és sorban nézni kezdte őket akárcsak a monitor másik végén Booth. A tekintetük találkozott a monitor közepén, egy képen ahol a fiúk volt látható, ahogy éppen egy kocsiba tuszkolják.
- Ez az Vergilius! Ezt nagyítsd ki!
A fiú bólintott a kép máris a teljes monitoron megjelent.
- De hát ez a…
- Atyaúristen! – kapta a kezét a szája elé Angela. – Ez az elnöki pecsét!
- Nézzétek a rendszámot! –kiáltotta Zack – Ez a kocsi rabolta el Dr. Brennant is!
- Én már nem értek semmit! Az elnök miért raboltatja el a fiadat és Tempit? – lépett melléjük Max.
- Nem az elnök volt. – jelentette ki lemondó hangon Booth és leroskadt a székre. Ebben a pillanatban állt össze benne a kép. - A pecsét! - Tudta, hogy valami nem stimmel. Az ösztönei sose hagyták cserben, de most a káoszban azt hitte a nyugtalansága a történtekből ered.
- Akkor ki?- kérdezte Vergilius.
- Mortem! És már azt is tudom miért!
- Fiam! Ne kelljen már kihúzni belőled a szavakat az istenért! Mondd el! – Max idegei már pattanásig feszültek.
- Hajnalban még a vezérezredes irodájában láttam egy képet, amin ő és a két másik katona tiszteleg. Már akkor emlékeznem kellett volna.
- Mire?
- Mikor Afganisztánban jártam tavaly, a többiek mesélték, hogy az érkezésem előtt alig egy hónnappal megtámadták a bázist. Pont akkor volt ott látogatóban a titkosszolgálat vezetője és a nemzetbiztonság hivatal vezetője. A támadásban a nemzetbiztonsági hivatal vezetője életét vesztette. A posztját átmenetileg a titkosszolgálati főnök vette át ameddig az új vezetőt ki nem nevezték. Egy éve az elnök bejelentette, hogy a válság miatt egyelőre összevonja a két hivatalt és nem nevez ki új vezetőt az elhunyt helyére. Így tehát az, akivel én két napja találkoztam a Potomac partján nem lehetett a nemzetbiztonsági hivatal vezetője, mert az az ember történetesen egy nő.
- Te jó ég Booth! Akkor mégis igazam volt! Láttad az arcát!
- Igen és emlékszem is rá!
Ebben a pillanatban a gép, amelyen eddig a számok pörögtek csipogni kezdett jelezve, hogy a kért adatot megtalálta.
- Megvan a kocsi! - Zack késlekedés nélkül a főképernyőre küldte – A tulajdonosa egy bizonyos Andrew Bertran…
- Bertran? – kapta fel a név hallatán a fejét Vergilius.
- Igen! Miért?
- Hogy-hogy miért Hunter? Nem emlékszel?
- Mire?
- Mortem nagy szerelmére? Nem Daisy Bertrannak hívták?
- De! Tényleg!
- Megvan a kapcsolat! – csapott az asztalra Booth – Lássuk, mit tudunk erről a Bertranról?
- Nézem! – Zack a monitor felé fordult és hamarosan ömleni kezdtek az adatok a férfiról és a lányáról.
- A nő újságírónak készült, majd hadi tudósító lett. Az apja pedig iparmágnássá nőtte ki magát.
- Úristen! – kiáltott fel Angela - Nézzétek mit találtam!
A fő monitoron újságcikkek jelentek meg.
… az iparmágnás lányát elrabolták a tálib fegyveresek…
… az apa kész kifizetni a váltságdíjat…
… a túszejtők nem alkusznak, a vezérük kiszabadítását követelik…
… az amerikai kormány minden segítséget megad a sikeres tárgyaláshoz…
… az elnök bejelentette nem tárgyalnak a túszejtőkkel tovább…
… az iparmágnás felajánlja a vagyonát a fegyveresek vezetőjéért…
… a tárgyalások kudarcba fulladnak…
… az iparmágnás postán kapta meg a lánya fejét…
- Nézzétek az utolsó cikk alig két hetes! És itt egy kép a nőről.
- Ó! Te jó ég! Hiszen őt ismerem! – ugrott fel Booth – Hannah kollegája volt Afganisztánban. Aznap mikor találkoztunk éppen az ő keresésére indultunk. De aztán ránk lőttek a tálibok és a csapatot visszahívták a bázisra! Én úgy tudtam, hogy a nő sértetlenül megkerült, később pedig hazautazott.
- Nos, úgy tűnik, hogy nem ért haza. – lépett mellé Angela.
- Ha tudtam volna…
- Akkor megmentetted volna. Tudom. – ölelte át a zaklatott férfit. – Ezért lettél te a célpontja és a családod és…
- Az én hibám!
- Nem a te hibád Booth! Nem felelhetsz minden életért!
- Nem, de kettőért egész biztos, hogy én vagyok a felelős.
A némaság térdepelt a mellkasukra. Mindenki a hallottakon gondolkodott, miközben odafent a nap sötét viharfelhők fogságába esett, akik mennydörögve tartották markukban a súlyos könnyeit.
Sp.T.T.D.O.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Ez a rész egyszerűen fantasztikus volt. Nem tudom, hogy csinálod, de mindig meglepsz valamivel. Már egy jó ideje nem is merem azt gondolni, hogy ennél már nem lehet bonyolultabb, mert úgyis mindig kiderül, hogy tévedek. Remélem a következő részben is ez történik. Nagyon jó, hogy lassan kezd összeállni a kép, de ez egy szempontból rossz: hogy közeledünk a végéhez... de nagyon remélem, hogy erre is rácáfolsz, és még jó sokáig szórakoztatsz minket ezzel a csavaros, körömrágós történettel
KK!