|
PÜT: "... És egy tánc."/10.
Egy hónap telt el, azóta, hogy Brennan megtudta, hogy terhes. Lassan kezdett hozzászokni a gondolathoz, hogy hamarosan anyuka lesz és most már tetszett neki ez az érzés. Ahogy hasára tette a kezeit érezte egyre gömbölyödő pocakját, bár még nem volt nagy, de ahhoz elég volt, hogy a laboros köpenyét ne tudja begombolni. Hamarosan el kell mondania a többieknek, hogy milyen változásokon megy keresztül. Nem akar nagy felhajtást, de Angela ragaszkodik hozzá, hogy mégis egy kis ünnepség kereteiben történjen a nagy bejelentés. Azt nem tudja miért, vagyis sejti, hogy ezzel is csak azt akarja elérni, hogy kicsit kikapcsolódjon és ne dolgozzon folyton. Mióta tudja, hogy gyermeket vár, még többször ellenőrzi, hogy jól van-e, pihen-e eleget, eszik-e rendesen és rendszeresen. Sokszor nagyon idegesítő, hogy időnként úgy kezeli, mintha gyerek lenne. De a lelke mélyén tudja, hogy barátnője csak jót akar neki és azért teszi, amit tesz, mert nagyon szereti....
- Na? Mit szóltok? Hogy nézek ki?
Ott állt előttük egy egyszerű, de mégis csodálatos fehér ruhában. A selyem finoman borította be a nő testét, kirajzolva karcsú alkatát. Sötét hullámos fürtjei a vállát takarták. Bal oldalt volt csak feltűzve egy ametisztből kirakott csattal, amit barátnőjétől kapott még régebben.
- Gyönyörű vagy Ange!
- Én sem nagyon mondhatok mást! – felelte Cam is.
- Azért ti sem panaszkodhattok! Azt hiszem jól választottam ki a nyoszolyólány ruhákat is. Csodásan festetek benne mindketten!
Persze azért ez nem volt olyan egyszerű dolog... olyat, ami takarja Brennan pocakját is és Camnek is jól áll.... kicsit feladta a leckét.... de sikerült! – merengett el Ange.
- Készen álltok?
- Szerintem ezt nekünk kellene tőled megkérdeznünk. – mosolygott Cam.
- Nos, akkor induljunk! – adta meg a végszót Bones.
Az ajtó kinyílt, elől lépkedett Brennan, utána Cam, majd végül az ara az édesapjával karöltve. Hodgins izgatottan várta leendő feleségét, mellette Wendell és Sweets....
Azért gyűltünk itt ma össze...
...és akkor halljuk a fogadalmakat...
- Angela – nézett mélyen a szemébe Hodgins – én vagyok a te embered! – fogta rövidre.
- Stanley, együtt fogunk élni és szeretni fogjuk egymást, rengeteg örömben lesz részünk és egy kis fájdalomban, de olyan életünk lesz, hogy mások belehalnak az irigységbe, mert szeretnének a helyünkben lenni. – mondta boldogan Angela.
Majd felhúzták egymás ujjára a gyűrűt.
Rám ruházott hatalmamnál fogva férj és feleségnek nyilvánítom Önöket! Megcsókolhatják egymást!
Hodgins közelebb lépett feleségéhez, megfogta derekát, Angela férje mellkasára tette kezeit, majd gyengéden csókolták meg egymást....
* * *
Eközben a világ másik felén...
Boothnak nehezen jött álom a szemére, csak forgolódott... egyre nehezebb volt elviselnie a szeretett személyek hiányát... De tartania kell magát, egy csapatot vezet... az életük a parancsnokuktól függ, aki jelen esetben ő volt. És most nagyon fontos lenne, hogy pihenjen, holnap fontos bevetésük lesz... nem szabad hibáznia... és nem veszíthet több embert a csapatából. Valamint olyan ígéretet kapott, ha a másnapi rajtaütés sikeres lesz, akkor hazatérhetnek. Sikerült végre felfedezni a felkelők központi rejtekhelyét. Minden tudásukra szükség lesz ahhoz, sikeres legyen a rajtaütés. Talán a közelgő hazatérés lehetősége miatt nem bír aludni. A tudat, hogy hamarosan láthatja a fiát és Bonest, olyan izgatottsággal töltötte el, hogy másra nem is tudott koncentrálni. Már több mint négy hónapja, hogy el kellett jönnie Washingtonból és leszámítva a levelet, amit Carter hozott neki, semmit nem tudott a szeretteiről. Minden éjjel úgy aludt el, hogy a képeiket nézte... de most nem akart menni, pedig muszáj lenne... már így sem maradt sok ideje, mert még jóval napfelkelte előtt el kell indulniuk, hogy észrevétlenek maradjanak....
Hirtelen csörgésre riadt, talán 1-2 órát sikerült aludnia. Gyorsan összekészülődött, majd elhagyta a sátrát... A csapata már kint várta felsorakozva.
- Mindenki felkészült? Nagyon sok múlik ezen a bevetésen! Fontos, hogy mindenki maximálisan teljesítsen! Mindig az lebegjen a szemeik előtt, hogy egy csapat vagyunk! Függünk egymástól és az eredményességünk is attól függ, hogyan tudunk koordináltan összedolgozni. Közös a célunk, fontos a folyamatos kommunikáció egymás közt! Senki nem kezd öngyilkos akcióba egyedül! Én vagyok a parancsnok, így én felelek mindannyiuk életéért, ezért mindenki az én utasításaimat követi! Ha velem bármi történne... akkor Johnson parancsnok lesz a rangidős. Mindenki megértette?
- Igenis, Uram!
- Igenis, Uram!
- Igenis, Uram!
Jött egyszerre a válasz mindenkitől.
- Akkor indulás a teherautókra! – hangzott a parancs.
Már az úton zötykölődtek, állig felfegyverkezve. Valahogy, mintha mindenki a saját gondolataiba lett volna elmerülve, nem beszéltek, csak néztek maguk elé. Csak Carter nem, ő a többieket figyelte... volt aki egy medált, volt aki rózsafűzért és volt olyan is aki egy selyem zsebkendőt szorongatott, amin egy rúzsos száj nyoma díszelgett.... mindenkinek megvolt a saját kis otthonról hozott talizmánja, ami vagy egy családi ereklye, vagy a szeretett nőtől való.... De Booth törzsőrmester csak ült a fegyverét szorongatva és lélekben valahol teljesen máshol járt.... gondterheltnek tűnt az arca, de nem is csoda, ő felel mindenkiért és ez a bevetés különösen fontos mindannyiuk számára, ettől függ, hogy hamarosan hazatérhetnek-e vagy még hónapokat kell itt tölteniük harcolva az ellenséggel.... vagy talán túl sem élik az egészet.... De mégis mintha a gondterheltség néha-néha eltűnt volna az arcáról és talán még egy kis mosolyféleség is megjelent volna a szája sarkában.... biztos valami kedves emlék jutott az eszébe.... Bár soha nem mesélt semmit az otthoni dolgokról, mindig csak a kemény és erős parancsnokukat látták maguk előtt.... Egy pillanatra sem engedte, hogy a csapata bármiféle gyengeséget vagy elkeseredettséget lásson meg a szemében.... Carter el sem tudta képzelni mennyi önuralomra van ehhez szükség, de azt tudta, hogy rengetegre, mert neki kétszer megmutatta ( igaz, csak kis időre) az érzelgősebb arcát.... Persze erről senkinek sem beszélt, megtartotta magának.... Már az első alaklommal érezte, hogy Booth őrmester és Dr. Brennan nemcsak szimpla munkatársak, de sosem firtatta volna a témát.... Már annak is örült, hogy ennyire megbízott benne a példaképe.... talán, ha hazajutnak még barátok is lehetnének....
- Megérkeztünk! A hátralévő utat gyalog kell megtennünk, nehogy az autók zajával felhívjuk magunkra a figyelmet! Akkor, ahogy megbeszéltük, négy csoportot alkotunk és úgy közelítjük meg a várost, majd a búvóhelyet! A meglepetés erejével kell kifüstölnünk őket! Folyamatos jelentést kérek minden csoporttól, értették?
- Igen, Uram!
- Igen, uram!
- Akció indul! – szólt Booth.
Elindultak a csapatok a sötétben, még egy órájuk volt napfelkeltéig, addigra a földdel kell egyenlővé tenni a felkelők rejtekét és minden ellenséget likvidálni kell. A város egy völgyben húzódott, már messziről látták is az épületek körvonalait.... Minden csendes és sötét volt, feltűnően csendes.... Boothnak nem tetszett a dolog, de nem szólt a többieknek, jól felkészült csapata van, bízott bennük, tudta, hogy az ilyen dolgokra is fel vannak készülve.... Óvatosan haladtak előre, nehogy zajt csapjanak.... Időnként a szél mozgatta meg a félig kiszáradt bokrokat, ami ebben a helyzetben igen kísérteties hangnak hallatszott.... Boothék elérték a várost, meghúzódtak az egyik épület tövében és várták, hogy a többi csapat is bejelentkezzen....
- Uram, 2-es csoport a helyén! – jött az első helyzetjelentés.
- Rendben!
Majd egymás után jött a másik két csapat jelzése is. Booth erre várt. Itt az idő.... ki kell adnia a további parancsot...
- Célhely megközelítése! Csak óvatosan srácok!
Elindultak.... épülettől-épületig, minden feltűnést elkerülve.... sehol egy lélek, még mindig.... lassan felkel a nap.... Közeledtek a rejtekhely épületéhez, ami egy kis lakóháznak tűnt, de alatta egy kiépített alagútrendszer húzódott meg egy földalatti bázissal, amelynek volt még egy bejárata, pár épülettel arrébb, egy félig összedőlt viskónak tűnt.... jobban nem is álcázhatták volna. A 2. csapat feladata volt ennek az épületnek a megközelítése és lejutni a bázisra. A másik három csapatnak a főépületet kellett körbe vennie.... Már majdnem odaértek az épülethez, mikor Booth fegyvereseket vett észre az utcán, visszaintette a többieket.... A romos épületnél is ott ücsörgött a földön egy férfi a falnak támaszkodva, aludt.... így nem vehette észre a rá leselkedő veszélyt, talán jobb is volt neki így....
- Uram, a 2-es célhely bejárata tiszta! Várom a parancsot! – hallotta Booth a fülében.
A fegyveresek valami vicces történetet mesélhettek,mert nagyon jól szórakoztak rajta, majd szétváltak és elindultak körbejárni a környező utcákat.... Booth csak erre várt, kiadta a parancsot a fegyveresek kiiktatására. Az egyiket ő maga kapta el.... hátulról csapott le rá, az áldozat fel sem fogta mi történik vele.... csak egy gyors, halk roppanás.... és már a földön is volt. Booth csendben elhúzta egy épület árnyékába, nehogy feltűnést keltsen a holttest. A másik három őr is hasonlóképpen járt....
- Tiszta!
- Tiszta!
Jöttek a csapatok jelentései. Eddig minden simán ment.... de ezután jött a neheze.... le kell jutniuk az alagútrendszerbe és alá kell aknázniuk az egészet. Négyen maradtak fenn őrködni, a többiek behatoltak az épületekbe.... A romos épület üres volt, nem volt nehéz megtalálni a lejáratot... A főépülettel viszont már nem voltak ilyen sikeresek.... két fegyveres volt benn, tűzharcba keveredtek, de végül a felkelők zuhantak a földre.... Most már igyekezniük kellett, mert a fegyverek zaját biztos hallották mások is.... Szisszenést hallott Booth....
- Valaki megsérült? – kérdezte.
- Nem vészes, Uram! Csak egy kis horzsolás. – mutatott a karjára Carter.
- Akkor keressük meg a lejárót!
Szétszéledtek az épületben, majd az egyik szobában fedezték fel, szekrénynek álcázva. Megindultak lefelé.... az alagutat csak itt-ott világította meg egy-egy lámpa.... pár méter után az alagút elágazott, a csapat is kettévált.... Mindenki tudta a feladatát, ha elérik a felkelők bázisát, elhelyezik a robbanószereket végig az alagútban is, majd visszavonulnak.... A következő percekben az események gyorsan peregtek.... Elhelyezték a bombákat és megindultak kifelé.... Fegyverek hangjaira lettek figyelmesek, amik fentről jöttek.... Ahogy felértek egy tűzharc kellős közepébe érkeztek.... Minél hamarabb el kellett hagyniuk a várost, persze úgy, hogy a felkelőket nem hagyják életben.... Booth és a többiek nem győzték kapkodni a fejüket, hogy mikor merről jön a lövés.... fegyverek zaja, kézigránátok robbanása kísérte a napfelkeltét.... majd egyszer csak csend lett, nem lőttek többet rájuk, csak a robbanások okozta tűz ropogását lehetett hallani....
- Elhagyni a várost! – jött a parancs Boothtól.
A katonái elindultak.... úgy látta elsőre, hogy mindenki megvan, bár jó páran megsérültek, köztük Carter is, aki a horzsolása mellé szerzett egy golyót is.... Már majdnem megfelelő távolságban voltak, ahhoz, hogy a rejtekhelyet felrobbantsák, amikor újabb gépfegyver hangjai törték meg a csendet.... A csapat java már távol volt.... Carter hátrafordult és látta, ahogy a parancsnoka a földre rogy.... Visszarohant hozzá és próbálta fedezékbe húzni, mert nem bírt lábraállni.... a golyók szilánkosra zúzták a csontjait a lábában.... A tizedes lelőtte a fegyverest, de ezzel még nem lett vége.... egyre többen lettek....
- Carter! Segítsen megfordulni és meneküljön! Majd fedezem addig, még megfelelő távolságba ér, utána pedig szétrobbantom a seggüket! – mondta a fájdalomtól sziszegve Booth.
- Nem, Uram! Nem hagyom itt! Ezt ne kérje tőlem! Ez kész öngyilkosság!
- Ez nem kérés volt, hanem parancs! És parancsmegtagadásért hadbíróság jár, ezzel tisztában van, igaz? Akkor meg tegye azt, amit mondtam! Maga még kijuthat! Ha velem vesződik mindketten itt halunk meg!
- De, Uram...
- Semmi de!!! Egy valamire kérném meg.... ha hazajut, keresse meg Dr. Brennant és mondja meg neki, hogy nagyon szeretem és mindig vele leszek, a szívében....
A fegyverek ropogása folyamatos volt, golyók repkedtek a fejük fölött....
- ....ígérje meg, Carter!!! – kérlelte fájdalmas tekintettel Booth.
- Megígérem, Uram! – egyezett bele, mert tudta, hogy a parancsnokának igaza van.
- Akkor most induljon már végre!!!! – lökte meg.
Carter lélekszakadva kezdett el rohanni, már amennyire csak lehet egy meglőtt lábbal.... hátra sem nézett.... csak rohant könnybelábadt szemekkel, amiért ott kellett hagynia a parancsnokát.... A fegyverek zaja egyre halkult.... majd.... hatalmas robbanás zaja szakította félbe a lövéseket.... és a nagy csend.... A tizedes hátrafordult és nem látott mást, csak a nagy füstöt, és a lángokat....
- Carter gyere már! Mennünk kell! – hallotta a távolból.
A sokktól kábultan indult meg a hang irányába.... szinte nem is látott, csak ment és ment....
* * *
Washington
Együtt úsztak a nagy kékségben.... Nem tudta, hogy kerültek oda, de együtt voltak és csak ez számított.... A víz kellemesen volt hűvös, ami jólesett a vágytól felhevült testüknek.... Ölelték és csókolták egymást szenvedélyesen.... Booth, Bones hasára tette a kezét, majd a nő szemébe nézett és csak boldogan mosolygott rá.... Majd hirtelen valami lerántotta a mélybe.... próbált visszaúszni, de hatalmas erő húzta magával.... Brennan kétségbeesetten nyúlt utána, nagy nehezen még elérte a kézét és próbálta maga felé húzni, de minden hiába.... kezeik kicsúsztak egymásból és Bootht elnyelte a kék mélység....
- Booth! Booth! Booth! – riadt fel álmából Bones.
Szíve ezerrel kalapált, az izzadság gyöngyözött a homlokán, levegőt alig is kapott, mintha ő is fuldoklott volna a vízben.... Lassan nyugodott csak meg és feküdt vissza az ágyába.... Kezét a hasára helyezte, mert valami fura érzés kerítette hatalmába.... valamit érzett.... volt már ilyen az elmúlt napokban, de akkor még nem vette komolyan.... most is ugyanazt érezte, de mégis „intenzívebben”.... És most már biztos volt benne.... a gyermeküket érezte, ahogy megmozdult....
Corrected by Olvasó
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
tehát
Aztaqurva!!!!!!!!!!
Teljes tisztelettel de aztaqurva!!!! Egyrészt, hogy lehet itt abbahagyni?????? Agyhúzó királynő és kész!!!!! Másrészt óriási gratula még most is földről vakargatom az állam.
Még levegőt se mertem venni olvasás közben!!! Ez aztán a karakter hűség. Nem tudom leírni ismét mennyire eszméletlenül, baromira, állatira, nagyon jól adod vissza a karaktereket.
Igen ez Booth,
az igazi, az oroszlánszív, a csöndes hős!!!!! Igazán nagy gratula hozzá 
és hatalmas KK, mert frászt kapok a következő részig.