|
Angela: Pokol/19.
- Kihozunk onnan mindenkit és elkapjuk azt a férget, erre megesküszöm.
„Szenvedély mindanyunkban megbújik.
Alszik.
Vár.
És bár nem akarjuk, nem kérjük, végül felkavar.
Kinyitja száját és üvölt”
Booth és az egység ellentmondást nem tűrve indult meg a motorcsónak irányába.
A CIA ügynöknek és csapatának esélye sem maradt útjukat állni. Próbált közbeszólni, de hasztalannak bizonyult. Speciális arca és vele a szíve oly keménnyé és rideggé vált akár a márvány. Csak a lelke nem nyugodott még bele a helyzetbe és szüntelen fohászkodott a szerelme és fia épségért.
Már majdnem a motorcsónakhoz értek mikor az egyik kommandós kezével integetni kezdett.
- Oda nézzen uram! – mutatott egy egészen furcsa kis hajó felé. – Tudja ez mi?
Booth értetetlenül nézett rá.
- Ez egy esély!
- Hogy érti ezt?
- Ez egy ASV Roboat! Egy robothajó. Nem tudja bemérni semmilyen radar és tökéletesen hangtalanul közlekedik.
- Azonnal derítse ki kié ez a hajó! De igyekezzen! Egy óra és hajnalodik és akkor oda az álcánk! – adta ki a parancsot Booth.
A kommandós elrohant a CIA ügynök irányába. Tíz perc telt el mire visszajött, de kezében ott virítottak a kulcsok. Az egység immáron néhány CIA-s ügynökkel kiegészülve felszállt a hajóra és a sötétben kezdetét vette a mentőakció.
- Mi folyik odakint? – szegezte a kérdést a berontó Wendellnek Cam.
- Vegyvédelmi riasztás!
- Miért?
- Mert amikor bementem a terembe, hogy megvizsgáljam a holttestet a sugárzásmérő elszíneződött.
- Úgy érti, hogy…
- Pontosan úgy! – vágta rá a férfi a választ, meg sem várva, hogy a nő feltegye a kérdést. Erre a szócsatára már Fisher is felkapta a fejét és kíváncsian a többiek mellé állt. A kis Michael is éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy torkaszakadtából felordítson, ezzel még nyomasztóbbá téve a kialakult helyzetet.
- Ha jól értem amit mond Dr. Saroyan ez azt jeleni, hogy mindannyian sugárfertőzésnek voltunk kitéve?
- Nyugodjon meg Mr. Fisher! Mivel szinte a behozatala után rögtön megszólaltak a légvédelmi szirénák és mind elhagytuk a helyiséget, ezért nem sok esélyt látok arra, hogy bármilyen komoly károsodást szenvedtünk volna. Azonban azt nem értem, hogy tud sugárzást kibocsájtani egy tűzhalált halt ember.
- Attól tartok Dr. Saroyan a helyzet ennél bonyolultabb…
- Ezt most nem értem.
- Még én sem, de amit megtisztították a kórházat és izolálták a termet feltétlenül vissza kell mennem, hogy mihamarabb választ kaphassuk.
A hajnal előtti legsötétebb órában az egység, élükön a speciálissal, megérkezett a hajóhoz. Csöndesen kapaszkodtak fel rá remélve, hogy senki sem vette észre jöttüket. Mikor már mind fent voltak Booth jelezte nekik az irányt és a csapat külön-külön válva nekilátott, hogy felkutassa a legénységet és az ellenségüket. Seeley is elindult, hogy megtalálja a családját, háta mögött egy kommandóssal behatolt a középső fedélzeten egy kabinba. De semmit sem találtak. A következőbe sem. Majd még egy jött és még egy, egészen addig, míg a hátuk mögött meg nem jelent egy alak a sötétben. Arcát eltakarta fekete ruházata. Booth későn vette észre és addigra az éles penge, mely komoran szelte ketté útja során a párás hajnali levegőt lecsapott, hogy kioltson egy emberéletet. A kommandósnak esélye sem volt. Támadója szíven szúrta. Utolsó mozdulatával, mielőtt még elhagyta volna az árnyékvilágot, keményen megütötte a férfit, aki ettől földre esett, esélyt adva Boothnak, hogy leszerelhesse. Majd immár élettelen teste átbukott a korláton és örök nyugalomra lelt az óceán habjai között. A speciális késlekedés nélkül vetette rá magát a földön fekvőre, majd rövid dulakodás után leütötte. Rettenetes fájdalom nyilat belé ahogy feltápászkodott a földről. A támadó többször is megütötte a begyulladt sebét. Elfertőződött karja pedig végképp használhatatlanná vált. Járása oly bizonytalan volt, hogy nemegyszer nekiment a falnak ahelyett, hogy rásimult volna. Mégsem adta fel. Nem tehette. Tudta jól, hogy a többi kommandósnak a bűnöző és az ő embereinek elfogása lesz az első. Ott kellett hogy legyen, hiszen számára most mindennél fontosabb a családja volt. Tovább nyomult előre. Már csak az lebegett a szeme előtt, hogy mindnyájukat megmentse. A fegyverét még a hajóra kapaszkodás során elvesztette. Már csak a tartalék pisztolya volt nála, a bokájánál. Megpróbált lehajolni érte, de erőtlen törött mozdulataival csak lassan érte el. Igyekezett magán erőt venni, de mindhiába, a kór és a kialvatlanság végzetes párosa apránként leterítette az oroszlánt. Fegyverével a kezében vontatottan haladt előre. A kabinok üresek voltak. Életnek semmi nyoma. Elérte a gépházat. Körbenézett, majd belépett rajta. Akkora fájdalmai voltak, amitől zihálni kezdett. Már nem volt képes uralkodni a testén. A keze remegett, homlokáról csöpögött a veríték. Tudta, hogy már nem bírja sokáig. Végigment az üres gépházon egyenesen a másik végében lévő hosszú lépcsőig, amely felfelé vezetett a hídig. Egyesével küzdött meg a fokokkal és a fájdalommal. Az utolsó lépcső előtt a világ forogni kezdett és úgy érezte, ha nem ül le azonnal, elájul. Még működő karjával kapaszkodott a korlátba, a pisztolyt pedig az ölébe tette. Erősen kapkodta a levegőt, a tüdeje ismét kezdett összeesni. A varratai felszakadtak és élénkpiros köröket rajzoltak a fehér pólóra a kabát alatt. Mikor a zihálása kissé alábbhagyott felhúzta magát az utolsó lépcsőn és kinyitotta az ajtót. Ekkor valahol a háta mögött egy fentebbi szinten eldördült egy lövés. Majd még egy, és még egy. Tudta, hogy az álcájuk ebben a pillanatban ért véget. Az ideje elfogyott. Az esélye, hogy szeretteit biztonságban kimenthesse, elveszett. Agyát elöntötte a düh és harag mézédes keveréke és berontott a hídra.
„Beszél hozzánk.
Irányít.
A szenvedély uralkodik rajtunk.
Mi pedig engedelmeskedünk.
Mi mást is tehetnénk?”
Wendell talpig kékben belépett a boncterembe. Fisher mögötte ment, szintén ugyanolyan kék vegyvédelmi ruhában. Mindketten zárt ruhában voltak, kezükön gumikesztyűvel. Ahogy beléptek az ajtó mögöttük becsukódott és a zsilip - melyen befelé áthaladtak - bezárta az ajtót, majd beindította a tisztítást, ezzel is segítve, hogy az izolált teremből semmi se jöhessen ki ami veszélyt jelentene a kórház többi részére.
- Hol kezdjük? – törte meg a csöndet Wendell, akinek a sisakba szerelt mikrofon kissé eltorzította a hangját.
- Bár tudnám! Talán elsőként meg kéne vizsgálni a többi testet, hogy szintén sugároznak-e.
- Rendben. – Wendell végigvizsgálta az összes holttestet.
- Semmi. Tisza mind, kivéve ezt az egyet.
- Rendben. Akkor lássuk barátom, hogy te ki voltál. – kezdett a holttesthez beszélni Fisher, miközben az összeégett ruhákat vizsgálta át.
Wendell közben szövetmintákat vett elemzéshez.
- Az elhunyt nő, kora negyven év körüli. A testalkata alapján rendszeresen sportolt. Bal bokájánál többszörös műtéti hegek nyoma, valamint protézis beültetés. Hajszíne barna, vonásai és fejformája alapján ázsiai származású. A ruházata…
- Te most kihez beszélsz? – kérdezett közbe egyszer csak Wendell.
Fisher felkapta a fejét. Eszébe sem jutott, hogy nem a Jeffersonban van ahol Dr. Brennan a háta mögött áll és minden megállapított momentumra kíváncsi. Automatikusan kezdte el hangosan sorolni a tényeket.
- Ööö… Hozzád természetesen! Hátha van valami javaslatod!
- Ez esetben folyasd. – a férfi tisztában volt, hogy nem hozzá beszél a másik, de hogy ne zavarja meg a gondolkodását inkább nem szólt közbe. Tudta jól kihez is beszélt valójában.
- Ezt nézd! – rántott elő egyszer csak egy félig megolvadt belépőkártyát az összeégett nadrágból.
- Egy belépő a laborba. Ezt eddig is tudtuk. A holtesteket mind onnan hozták.
- Igen, de ez nem csak a laborba jó.
- Mutasd. – vette ki Wendell a kártyát a kezéből. – Igazad van. Ez az emelvényre is használható.
- Nem az a lényeg. Nézd a hologramot! Megégett, de még látszik a szám rajta!
Wendell ránézett a sorszámra és elsápadt. A sorszám vége hat, hat, nulla és kilenc volt. Ebből a kártyából csupán húsz készült eddig. Ezek speciális belépőkártyák, kifejezetten ennek a csapatnak készültek. Valaki a csapattagok közül volt ez az áldozat itt előtte a boncasztalon? Magában sorolni kezdte kivel nem találkozott azóta, hogy az áram elment. Mindenki megvan! Vagyis mégse.
- Fisher biztos vagy benne, hogy az áldozat negyven körüli nő és ázsiai? – kérdezte olyan hangsúllyal, amiből a hátrahőkölt férfi sejtette rögtön, hogy nem a szakmai tudását akarja kritizálni, vagy megkérdőjelezni, pusztán sejtése van az áldozat személyazonosságát illetően.
- Igen! Hát persze hogy biztos vagyok!
Wendell már nem halotta meg a mondat végét, mert elrohant Cam felé, aki még mindig a pincében várakozott Michaellel.
Booth ahogy berontott a hídra szemben találta magát egy csőre töltött fegyverrel. Bár halálosan fáradt volt már, annyi ereje még maradt, hogy reflexből elhajoljon a lövés elöl és a padló irányába vetődve tüzeljen a saját fegyverével.
A két kilőtt golyó piruettszerű ívet tett meg, majd egyikük egy vaslemezben, másikuk egy emberi szív bal lebenyében állt meg. A speciális hatalmas csattanással ért földet és könnyeiben ázva ordított fel mikor sérült bordája továbbrepedt. Iszonyatos fájdalom lett úrrá rajta, minden levegővételnél úgy érezte, hogy megfullad. A saját vére fémes íze megtöltötte a száját. Megpróbált felkelni a földről, de lelkében az oroszlán ezúttal meghunyászkodni látszott és a fájdalom, mely elöntötte erősebb volt, mint a küzdeni akarás a szívében. Még tett egy erőtlen mozdulatot, majd elvesztette az eszméletét és magára hagyva szeretteit elterült a hideg földön. És bár akkor ezt még maga sem tudta, de minden ami az elmúlt két percben történt végérvényesen eldöntötte mindazt, ami ezután következett.
Hodgins és a többiek tűkön ülve várakoztak a pentagonban, mikor végre Zach felkiáltott.
- Azt hiszem most sikerült.
- Mi sikerült öregem? – pattant mellé Jack.
- Hát azt hiszem sikerült helyre hoznom a műholdak működését.
- Úgy érted, hogy ez működik? – kapta fel a telefont Angela és már tárcsázta is Cam számát. Meglepetésére a vonal kicsöngött.
Wendell berontott a légópincébe és egyenesen Camhez rohant, aki rémült képpel vette tudomásul érkezését, lelkileg felkészülve egy újabb bonyodalomra.
- Dr. Saroyan! Nézze mit talált Fisher az áldozat ruhájában! – dugta a nő orra alá a belépőt, aki mikor azt meglátta holtsápadttá változott menten.
- Istenem ez a csapat belépője.
- Igen, ezt már mi is megállapítottuk, csupán azt nem tudjuk még, hogy kié volt ez a belépő.
Ebben a pillanatban a műholdas telefon, melyet még Hodginsék hagytak rájuk, csörögni kezdett. Cam gyorsan felkapta.
- Tessék? Ki az?
- Cam? Itt Angela! Minden rendben veletek? Michael jól van?
- Angela igen! De örülök neked. Rendben vagyunk mind és Michael is jól van, nyugodj meg! Merre vagytok? Veletek mi van?
- Mi most a Pentagonban vagyunk! Jól vagyunk mind! Booth fiát is elrabolták. Kihangosítalak. – sorolta a tényeket és megnyomta a gombot. – Tudjuk, hogy hol van Brennan és Booth már elindult, hogy kiszabadítsa. Már tudjuk hol van Mortem és elindultak az elfogására. Hamarosan véget ér ez az egész.
- Remélem. Angela mi itt kiderítettünk valami igen csak aggasztót. Hozzá tudsz férni a Jefferson nyilvántartásához?
- Nem tudom. – nézett a nő Zach felé, aki bólintott jelezve, hogy rajta van a dolgon. – Talán Cam, miért?
- Nagyon sürgősen kellene egy kártya tulajdonosának a személyazonossága.
- Kész! – szólt közbe Vergilius oldalról.
- Oké Cam megvagyunk. Mondhatod!
A nő bediktálta a számokat Angela pedig keresni kezdte a nyilvántartásban. Majd a gép csipogott egyet és feldobta a találatot. A szobára néma csönd ereszkedett. Mindenki elhűlten bámulta a monitort, amelyen a kártya tulajának neve villogott.
- Megvan? – türelmetlenkedett Cam a vonalban.
Angela megköszörülte a torkát, de még így is csupán másodjára sikerült kiejtenie a szavakat.
- A belépő tulajdonosa Dr. Temperance Brennan.
„A szenvedélyből merítünk a legjobb pillanatainkban.
A szerelem örömében,
az utálat tisztaságában
és a fájdalom extázisában.”
A felhők csupán egy pillanatra tűntek el s a telihold megszökött fogságából és magasan fölébe emelkedett a hegyeknek, hogy kísérteties fénnyel árassza el a tengert. Booth a földön feküdt. Bár eszméletlen volt agya még mindig forgott. Az ősi ösztön eleven és hatékony maradt, a hűség és az odaadás, amely a hajlék és a tűzhely védelme érdekében évezredek során jött létre nem hiányzott belőle, de megőrizte vadságát és ravaszságát is. S a szenvedély és harag barlangjából még mindig szólt a hívó hang. Hívta a végzet, hívta a kötelesség. Utolsó maradékait emésztette fel erejének a tűzharc közben, s szervezete már nem volt képes fenntartani sem az eszmélethez kellő szintet, sem a fájdalma csillapításához szükséges hormonok áramlását. Mégis a motor dübörgött tovább. Nem törődve fájdalommal, vagy az idővel, nem törődve a végzettel, kötelességgel, természettel vagy a gondolkodással. Rendületlenül pumpálta a vért. Erősen és szabályosan vert mindaddig, míg lelkes küzdelme észhez nem térítette az agyat mély álmából. Neki ugyan is nem szólt senki, hogy ne dobogjon. A motor mely sosem állt meg, vagyis csak egyszer, de akkor sem örökre. Kitartó volt, akárcsak a gazdája. Booth még nem volt teljesen magánál, még nem. Agyában villogtak a képek, peregtek az események, de az eszmélet még nem tudta átvenni a terepet. Felvillanó képei között ott virítottak a múlt történései és a jelen borzalmai. Talán csak pillanatok vesztek oda, talán pecek is, de egyszer csak kitépték az álom ily formájából és tálcán kínálták fel őt a valóság szörnyetegének. Magához tért. Az első inger, amely érte őt, a mérhetetlen fájdalom volt. Pokolibb volt, mint bármilyen kín, amit eddig átélt. Iszonyatos küzdelmét a szervezetével nem mutatta más, csupán a kiserkent vér, ahogy ajkába harapott keményen, hogy ismét talpra tudjon állni. Vér volt a szájában, vér volt a szívében és fájdalom. Iszonyatos küzdelmet vívott, de végül a fenevad győzött és a férfi talpra állt. Összeszedte a fegyverét és tovább botladozott a hídon egyenesen ki a fedélzetre. Amikor kilépett olyan kép tárult elé, amely örökre beleégett.
Mortem a hajótest szélén állt. Egyik oldalán a megkötözött és fáradt Bones volt, a másik oldalán szintén gúzsba kötve a fia állt. Remélte, hogy a helyzet mellyel most szemben találta magát sosem jön el. De megtörtént. A férfi fegyvert tartott a szerelme fejéhez, s mikor a közelítő speciálist meglátta talpra rántotta a nőt is. Bones bekötözött száján át is fájdalmasan ordított fel, ahogy sebesült bokái újabb terhelés alá kerültek a súlya miatt. Rettenetesen fáradt volt már és tudta, ha a férfi eljön és meglátja őket, akkor szembekerül majd azzal a dilemmával, amit élő embernek sosem szabadna átélnie. Választás a szerelme és gyermeke között. Booth szinte kábultan nézett a férfire. Agya képtelen volt értelmezni a látottakat.
Mortem nem volt tétlen. Ahogy meglátta a közeledő férfit cselekedetett.
- Itt az idő Booth ügynök! – ordította felé olyan hévvel hogy a nyála szertefröcsögött.
- Mit akar? - kiáltotta vissza a férfi mire a másik felnevetett.
- Mit akarok? Maga szerint mégis mit akarhatok? Hát világbékét, mi mást! De ez momentán nem megoldható, így csak simán időt akarok.
- Mire? Hogy felrobbantsa a hajót? Mire? Hogy még több embert öljön meg? Mit akar? - Seeley hangja a végére már eltorzult a fájdalom és a méreg keverékétől.
Mortem kissé meghőkölt a hallottakon. Nem gondolta, hogy terve napvilágot lát ily hamar.
- Mert én egy szörnyeteg vagyok igaz? Maga is csak ezt látja bennem? A szörnyet!
- Mi mást láthatnék? Hiszen a társam fejéhez tartja a fegyvert és a fiam a túsza!
- Mi mást? Mondja Booth ügynök, gondolkodott már azon, hogy az életben csupán oly kevés dolog van, amiért meg kell fizetnünk? Maga könnyedén mondott le a szerelmem életéről. Pedig ő csak a hazáját akarta szolgálni. Azt a hazát, amiért maga is oly nagyon odavan! A szerelmem volt és valakinek a lánya, tudja?! Maga pedig meg se kereste, mert egy szöszi szerelme fontosabb volt mit ő. De nem tartott soká igaz? Még csak nem is volt igazi az a szerelem! Elhagyta! És vajon kiért? – intett Brennan felé a fejével - Most pedig itt a lehetőség, hogy megfizessen mindezért. De én nem vagyok állat! Megengedem, hogy válasszon!
Mortem erősen megrázta a nőt és vetett egy pillantást Parker felé is.
- Itt az idő Booth ügynök. Melyikük legyen?
Booth szíve kihagyott egy dobbanást. Kezdettől fogva ettől félt.
- Hogy kérheti, hogy válasszak? Maga valóban egy ször…
- Látja? Máris azt hiszi! Nézzen végig magán! Miben különbözünk? Ha valamelyiküket megölöm, addig nem fog nyugodni, míg rám nem talál és meg nem fizetek! A bosszú fogja hajtani! Az lesz az ebédje, az tartja majd melegen! Ezzel kel és fekszik minden nap, míg olyanná nem válik, mint én. Nem én leszek itt az egyetlen szörnyeteg! Maga pont ilyen! A szenvedély hajtja! Szemet szemért! Fogat fogért ügynök! – ordibálta kétségbeesetten a férfi és ismét a nő fejéhez emelte a pisztolyt.
Mintha csak isteni válasz lenne ebben a percben az ég megnyitotta acélkék szívét és a menny felzokogott.
Haragos sírása megtöltötte a földet és cseppenként folyt végig Booth elfáradt arcán. Csatlósai a villámok elsújtottak felettük s lángoló táncuk megvilágította a hajótestet, míg dobhártyaszaggató énekük meg-megrázta a tájat. Selley rájött, hogy már csak egyetlen megoldás maradt hátra: ha feladja.
- Akkor öljön meg engem! Itt vagyok! Tegyen velem, amit akar! - lépett előre egyet - Hiszen engem akar nem? Őket hagyja békén! Ők nem felelősek a barátnője haláláért. Csak én! Itt vagyok hát! - ordította és a szemei megteltek könnyel, majd elhajította a fegyvert, ami a kezében tartott.
Mortem a pisztoly csövét az ügynök felé irányította. A nő, akit még mindig szorított, ebben a pillanatban ismerte fel a szomorú valóságot. A szerelem és a felelősség, amit a férfi irántuk érez fontosabb neki, mint az élete. Nem maradt már több ideje így hát tette, amit tennie kellett, hogy megmentse az embert, akit jobban szeretett annál, ahogy valaha hitte, s végre most megértette mit is jelent a szerelem eltéphetetlen köteléke.
Ám ebben a percben az univerzum közbeszólt s az idő megfagyott.
Minden mozdulat oly lassan következett be akár a csillagok születése. A táj kivilágosodott, a színek megszöktek, a hangok elhallgattak. A mindenség fekete-fehérbe öltözött s a világ emberméretűre szűkült, legalábbis Booth pontosan ezt érezte. Agya erre már nem állt készen, képtelen volt feldolgozni ami történt, s nem látott többé mást, csak felvillanó képeket.
Ahogy a fegyver Booth felé irányult és a férfi ujja a ravasz után nyúlt Bones hatalmasat taszított rajta. A kilőtt golyó Seeley fölött alig valamivel húzott el és a hajóba csapódott. Mortem hatalmas ordítás kíséretében terült el a földön és többé nem mozdult. Ha ekkor a világ megállt volna, talán sose találunk náluk boldogabb embert. De sajnos nem így történt. A világ hatalmas földgolyója fordult egyet és tovább görgette az események fonalát, hogy mindazt, ami még a sérült ügynök életéből megmaradt szilánkjaira törje szét s tüntesse el vele a valaha élt oroszlán emlékét is.
Bones megbillent a hajó szélén az előbbi mozdulat hatására s bár egy pillanatig úgy tűnt képes lesz megtartani magát, végül mégis elvesztette az egyensúlyát és a tengerbe zuhant.
Booth nem gondolkodott, nem mérlegelt. Nem tehette. Már csak a szenvedély irányította. Ha nem így lett volna, talán akkor is a tengerbe veti magát, de legalább felfogta volna, hogy sérült tüdeje kevés ahhoz, hogy a víz alatt maradjon. De nem voltak gondolatai, a fájdalom és a látvány, ahogy a szerelme a vízbe zuhan eszét vették. Utána ugrott és megpróbálta elérni a víz alatt a megkötözött nőt, aki süllyedt. Ekkor jött a keserű pirula, melyet maga a kín hercege adagolt. Booth a csupán egy áramütést érzett, ahogy a gyötrelem elöntötte. Tüdeje szét akart robbanni és fuldokolni kezdett. Nem tudott tovább merülni. Feljött a felszínre és levegő után kapkodott, míg tüdejéből minden kilégzésnél vérpára szakadt fel és keveredet össze a tenger vizével. Nem adta fel, ismét lemerült. Újabb fájdalmas rándulás és a felszín következett. Újra lemerült, ekkor már ordított a víz alatt, ahogy a kín hercege a hátára térdelt. De megint semmi, már nem is látott, de folytatta. Újra és újra. A másodpercek repültek az esély távolodott. Hallucinált annyira szenvedett. Csobbanásokat hallott és küzdelmet, de fel sem fogta. Csak fel és le. Hányadik lemerülés volt maga sem tudta, de egyszer csak a keze megakadt valamiben. Felrántotta a felszínre. Bones volt az, de már nem lélegzett. A szemei csukva voltak. Seeley megragadta és megpróbált vele a hajó felé úszni, miközben a vérétől súlyos vizet csapkodva, ordítva küzdött. Váratlanul egy mentőöv repült a vízbe épp csak karnyújtásnyira a férfitól, de ő nem látta. A hajóról kiáltások szálltak felé, de nem hallotta. Aztán egy hullám pont a kezéhez sodorta az övet ő pedig megragadta. Átölelte szerelme élettelen testét és addig nem engedte el, míg a hajóra nem húzták őket. Mindkettejüket a földre fektették és kezdetét vette az újraélesztés. Booth levegőt se bírt venni. Csak feküdt és kezével a nő kezét szorongatta. Bár fuldoklott és pokoli fájdalom gyötörte, de magával mit se törődött.
- El… kap… tá… tok? – zihálta – Hol… van… Par… ker?
- Megszökött. - jött a válasz azonnal az egyik férfitól, aki Bones mellkasát pumpálta.
- Hol a fiam? – ordított feléje Seeley eltorzult hangon.
- Gyerek nem volt vele amikor a helikopterre szállt…
Booth rándult egy hatalmasat a földön fekve. A szívét ebben a pillanatban tépték ki a mellkasából. Pontosan tudta, hogy hol van a fia. Hiszen hallotta is. Éppen ott ahonnan kimentette a nőt. A tengerben.
„Néha elviselhetetlenül fáj!
Ha tudnánk szenvedély nélkül élni, talán békességet találnánk.
De akkor üresek lennénk.
Üres szobák lefüggönyözve, nyirkosan.”
Elengedte a nő kezét és a hasára fordult. Végigcsúszott a vaslemezen, mely felsértette a bőrét és újabb csíkokkal tarkította a maga után hagyott véres nyomokat. Egy-két méter után elérte a hajótest szélét. Lendületet vett, hogy átbukjon a permen és megmentse a fiát, bár azt se tudta hol eshetett a vízbe. Imádkozni kezdett magában, majd megbillent és kizuhant a hajóról készen arra, hogy alászálljon a pokol kénköves bugyrába.
„Szenvedély nélkül igazán holtak lennénk.”
SpTTDO.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
)
Csatlakoznék az előttem szólókhoz!!!! Gratula!!!!!
De a szívem szakad meg!!!!!! Booth, Bones, Parker!!!! Ne csináld ezt!!! *Nagyon szépen néz*!!!!
Remélem most már valami jó is történik velük!!!!
Nagyon gyors KK!!!!!!!!!!!!