|
PÜT: "... És egy tánc."/12.
Mire feleszmélt Brennan, már az irodájában ült a kis zöld tasakkal a kezében. Nem is emlékezett rá hogy került oda. A katonatisztek mondataira is csak homályosan. Booth egy bevetés közben tűnt el. A csapatát kimenekítette, de neki nem sikerült. Később a csapat visszament, de nem találták meg csak a földön heverő dögcéduláját, ami el volt szakadva. Őt viszont sehol, a holttestét sem.... Hetekig keresték, de nem jártak sikerrel, mintha a föld nyelte volna el. Így eltűntnek nyilvánították, a személyes tárgyait pedig elhozták Dr. Brennannek, mert Booth kérése ez volt, ha történne vele valami.
Csak szorongatta a csomagot a kezében. Senkit nem engedett be az irodájába, egyedül akart lenni.... Egyedül akarta megnézni a tasak tartalmát. A többiek csak a távolból figyelték az üvegfalon keresztül, hogy minden rendben van-e.
A tasak kinyílt és egymás után kerültek elő belőle Booth személyes tárgyai.... iratok, az elszakadt dögcédula.... egy kivágott újságcikk, amit róluk írtak.... Nem is gondolta, hogy Booth ezt megőrizte. Majd megtalálta a levelét.... a könnyei elkezdtek potyogni....
Hát sikerült neki, el tudta juttatni Carter tizedes. Legalább tudta, hogy szeretem.... – gondolta.
Kivette a levelet és a képet.... de csak egy kép volt a borítékban. Sehol sem találta a másikat. El sem tudta képzelni hova tűnhetett. Majd újra szemügyre vette az összes tárgyat amit talált, többször is egymás után.... És még valami feltűnt neki, vagyis még valamit hiányolt. Biztos volt benne, hogy Parkerről is vitt egy képet magával Booth, de azt sem találta....
Talán magánál tartotta mindig azt a két képet.... ez biztos.... most is ott van nála.... Elő fog kerülni.... Haza fog jönni.... Nem halhatott meg, tudom.... – nyugtatta magát, de a könnyei csak potyogtak – Haza kell jönnöd Booth.... megígérted, hogy sosem hagysz magamra.... megígérted.... – szorongatta a képet, amin ketten voltak.
Majd a fiókja mélyéről elővett egy fehér borítékot. Booth levele volt az. Elkezdte olvasni, bár már nem volt rá szüksége, mert szinte kívülről tudta minden egyes sorát, annyiszor olvasta már...
„mindig melletted leszek”
Ezek a szavak csengtek a fejében folyamatosan....
Közben a többiek még mindig figyelték őt, persze felváltva, hogy ne legyenek annyira feltűnőek. Látták, hogy valamilyen papírokat nézeget, de mivel távol voltak nem tudták kivenni, mik lehetnek azok, egyik nagyobb, másik kisebb méretű volt. Majd ahogy a dögcédulát szorongatta. És csak sírt.... Őket is szíven ütötte a hír, hisz Booth a barátjuk. Angela és Cam is a könnyeiket törölgették. Tudták, hogy Dr. Brennan megint magába fog zárkózni, pedig épp most kezdett újra egy kicsit nyitni feléjük.
Még Sweets is tanácstalanul állt a dolgok előtt. Már akkor sem engedte Dr. Brennan, hogy segítsen neki, mikor Booth elment. Most meg hogy eltűntnek nyilvánították....
Talán soha senkit nem enged magához mégegyszer olyan közel, mint őt, és talán most fog rájönni, hogy elszalasztotta az esélyét, akkor este, mikor visszautasította a társa közeledését. Amit sikerült elérnie Boothnak hosszú évek alatt, most egy pillanat alatt szertefoszlik.... – merengett kétségbeesetten Sweets.
Közben Bones még mindig a képet és a levelet nézte, mikor csak megcsörrent az irodai telefonja. Csak a sokadik csörgésre vette fel, nem igazán volt olyan hangulatban, hogy most bárkivel is beszélgessen.
- Brennan. – szólt bele.
- Asszonyom önt keresi telefonon, egy bizonyos Anthony Carter, azt mo...
- Kapcsolja máris! – vágta rá, meg sem várva a mondandója végét.
- Dr. Brennan? – szólt bele a fiatal férfihang.
- Igen. Hallgatom Carter tizedes! Van valami híre Boothról? – lett egyre izgatottabb.
- Találkozhatnánk személyesen, asszonyom?
- Természetesen! A Mall park megfelel önnek?
- Tökéletes! A ma délután megfelelne? Úgy 6 körül?
- Ott leszek!
* * *
Az órák csak vánszorogtak azon a délutánon, mintha soha nem akarna 6 óra lenni. Bones ki sem mozdult egész nap az irodájából, hol az asztalánál ült, hol a kanapéra pihent le egy kicsit, de még mindig nem volt hajlandó beszélgetni senkivel, még Angelaval sem. Próbálta megnyugtatni őket, hogy jól van, csak most egy ideig szeretne egyedül lenni. Persze a többiek tudták, hogy nem mond igazat, de tiszteletben tartották a kérését.
* * *
Mall Park
Léptei gyorsak voltak, mintha késésben volna, tekintete folyamatosan a parkot kémlelte. Egy bizonyos személy alakját kereste mindenfelé. Végül úgy száz méterre tőle egy padon megpillantotta a tizedest.
Csak ült a padon lehajtott fejjel és a földet kémlelte. Olyan volt, mint akinek óriási teher nyomja a vállát és nem tud szabadulni tőle. Szinte észre sem vette, ahogy a doktornő felé közelít. Csak akkor eszmélt fel, amint egy pár női cipő jelent meg előtte....
- Dr. Brennan! – pattant fel gyorsan. De a következő pillanatban majdnem vissza is huppant a padra. Eddig is lelkiismeret furdalása volt, hogy otthagyta az őrmestert sebesülten, de most, hogy látja a doktornő gyermeket vár, még jobban elhatalmasodott rajta ez az érzés.
- Carter tizedes! Örülök, hogy látom! – mondta reményekkel telve Brennan – Köszönöm, hogy kézbesítette a levelem!
- Igazán nincs mit, asszonyom! Tudja a sors úgy hozta, hogy az ő csapatában teljesíthettem szolgálatot. Ezért is kellett találkoznunk.... – Carter végig a földet nézte, nem mert a nő szemébe nézni, főleg annak tükrében, hogy milyen üzenetet kell neki átadnia.
- Igen?! Mit tud Boothról?
- Hát.... tudja.... úgy volt, hogy ez lesz az utolsó bevetésünk és ha sikerrel járunk, akkor hazatérhetünk.... - kezdte mesélni az eseményeket a tizedes részletesen, nehogy kihagyjon valamit – .... és már csak pár métert kellett volna megtennünk, hogy fedezékbe húzódjunk a robbantás előtt.... – itt egy pillanatra megállt, nem tudta, hogy folytassa.
Hogy mondja meg egy várandós asszonynak, hogy a gyermeke apja megsebesült és eltűnt, talán meg is halt. Miért ő az, aki most itt ül és nem az őrmester??? Neki kellene itt lennie a családjával és nem nekem! - vádolta magát, majd nyelt egyet és folytatta.
- .... de akkor lövéseket hallottam, megfordultam és láttam, hogy az őrmester megsebesült. Több találat érte a lábán, nem bírt talpra állni. Visszarohantam hozzá, hogy segítsek, de.... – itt ismét elcsuklott a hangja, ránézett a doktornőre, akinek már akkor könnyek áztatták a szemeit - .... de ő nem engedte, hogy segítsek neki.... sajnálom asszonyom! Azt mondta, ha segítek mindketten meghalunk.... utasított, hogy hagyjam ott.... én próbáltam segíteni, de ellökött magától.... nem tehettem mást....akkor láttam őt utoljára.... sajnálom.... sajnálom asszonyom!
Bones könnyezve, csendben hallgatta, amit Carter mondott. Fejében visszacsengtek a szavai, de mintha mégsem fogta volna föl mindazt, amit hallott, vagyis inkább nem akart tudomást venni róluk.
- Ne szabadkozzon tizedes! Ez nem a maga hibája! Azt tette, amit kellett! Így legalább hallhattam mi történt igazából. Ha Booth azt mondta, hogy nincs esélye és mentse magát, akkor ez volt az egyetlen dolog, amit tehetett.... Ő ilyen volt.... ha úgy hozta a sors az életét is feláldozta volna a társaiért.... és ezt most meg is tette....
- Igen, de előtte még üzent önnek Dr. Brennan. Ezért akartam találkozni, hogy személyesen adhassam át az üzenetét. Azt mondta, hogy nagyon szereti, és mindig önnel lesz.... a szívében.
Most már hangosan zokogott Brennan, már nem tudta visszafojtani a szomorúságát és talán már nem is akarta. Ki akarta sírni magából hátha akkor elmúlik az a szörnyű fájdalom, amit a szívében érzett....
- Másnap visszamentünk a helyszínre – folytatta a történetet – de nem találtuk meg az őrmestert.... ott, ahol hagytam senkit nem találtunk, még holttestet sem, csak az elszakadt dögcédulát pár méterrel arrébb. Még hetekig kutattunk, kerestük, de semmi. Nem akadtunk a nyomára, mintha a föld nyelte volna el....
- Köszönöm, hogy mindezt elmondta, sokat jelent nekem! Hálás vagyok érte! És ne hibáztassa magát, én sem teszem, higgye el!
* * *
Angela nem tudta, hogy vidíthatná fel egy kicsit barátnőjét. Mióta közölték velük, hogy Booth eltűnt, azóta ismét teljesen magába zárkózott. A közös vásárlások a babakelengyéhez, a babaszoba berendezésének tervezése látszólag boldoggá teszik Brennant, de a szemében valahogy mindig ott bujkál a szomorúság. Talán maga a terhesség, ami majd megmenti őt. Ha mindez nem lenne, talán sosem kapná vissza a barátnőjét. Egyedül Booth gyermeke élteti őt....
Meg akarta lepni Brennant a közelgő születésnapja alkalmából egy különleges dologgal. Már hetek óta dolgozott rajta titokban, hogy senki se tudjon róla. De elég lassan haladt, mert valaki folyton megzavarta....
- Szia Angela! – lépett be most épp Bones.
- Ááá! Édesem, te vagy az?? – üdvözölte barátnőjét, miközben nem győzte bezárni az „Angelatron” bizonyos ablakait – Mi újság? Azt hittem a koponyát hoztad, de nem látom nálad.
- Hát, tulajdonképpen most nem az ügy miatt vagyok itt.
- Ez már jól kezdődik! – mosolyodott el Angela – Hallgatlak!
- Tudod, sokat gondolkodtam az utóbbi időben. Egy gyereknek szüksége van az apjára is. És neki még alkalma sem lesz megismerni az övét, – fogta meg a hasát – vannak dolgok, amiket az apjuktól kell, hogy megtanuljanak és kell, hogy lássák az apai példamutatást. Én ezt hogy adjam meg neki? Még azt sem tudom, hogy kell jó anyának lenni, nem hogy azt hogyan pótoljam az apját??? – nézett szomorúan Brennan.
- Édesem, nagyon jól tudod, hogy nem mindenkinek adatik meg sajnos, hogy mindkét szülője mellette legyen, sőt van akinek egyik sem. Ezért ne hibáztasd magad és ne aggódj! Nagyon jól fogja tudni, hogy milyen volt az apja, még ha nem is lehet mellette.
- De hogyan Ange?
- Kitaláltam valamit. Mielőtt megszületne a kis Booth vagy Brennan, minden este, elmesélsz neki egy ügyeteket. Persze nem a tudományos halandzsa részét, hanem azt, ahogy ti ketten átéltétek a dolgokat. Kezdve a megismerkedésetektől egészen a fogantatása pillanatáig. Azért a szaftos részleteket kihagyhatod – mosolyodott el Ange – az ráér majd még később. A kacér pillantásokat, a vitákat, az öleléseket, az ügyek utáni ünnepléseket és mindent, amin együtt keresztülmentetek.
- És szerinted ez segít? – kérdezte hitetlenkedve Bones – a fejlődés ezen szakaszában és még a születése után is jó ideig nem fogja ezeket megérteni Angela.
- Nem az a lényeg szívem, tudom, hogy ilyenkor még nem értik, de ha így gondolkodnánk, akkor nem beszélnénk a gyerekeinkhez egészen addig még x évesek nem lesznek. Ha pedig ez így lenne, akkor nem is tudom, hogy hol tartanánk, talán visszafejlődnénk az ősemberek szintjére. Tehát folyamatosan beszélned kell hozzá, és később, ahogy cseperedik újra és újra elmeséled neki, és képeket is mutatsz majd neki az apjáról. És hidd el ott lesz előtte a példa, hogy milyen egy igazi apa, hogy milyen hős volt az ő apukája, még ha nem is ismerhette. Így te sem felejted el őt sosem, mondjuk nem hiszem, hogy ez valaha is bekövetkezhetne.
- Hát nem hiszem Ange, mármint hogy elfelejteném és nem is akarom! Mihez is kezdenék nélküled! Ha ti nem lennétek, nem bírnám ezt az egészet végigcsinálni. De talán ha ő nem lenne, akkor nem hiszem, hogy az én éle....
- Nem! Ne is gondolj ilyenekre!!! Felejtsd el!!! Értetted?? Na szóval a ma esti mese a megismerkedésetek lesz, rendben? Legszívesebben én is végighallgatnám!
- Hát nem tudom Angela, nem vagyok valami nagy mesemondó.
- Ne törődj vele, hidd el gyorsan belejössz! De különben miről is beszélünk!!! Hisz írónő is vagy, ha jól tudom!! Akkor meg mi a probléma? Sőt én a helyedben meg is írnám egy könyvben a történeteteket! Nem kiadatni, csak úgy magadnak vagy a gyereketeknek.
- Most hogy mondod.... nem is olyan rossz ötlet, talán így is teszek....
* * *
Teltek a napok és Bones megfogadta Angela tanácsát. Minden este elmesélt egyet a sok ügyük közül a gyereküknek, majd papírra is vetette mindazt és eldöntötte, hogyha elfogynak a közös ügyek, akkor nem fejezi be a könyvet, hanem folytatja tovább a történetüket. Ahogy Boothnak el kellett őt „hagynia”, ahogy kiderült, hogy terhes és ahogy ezeket megélte, egészen addig még megszületik „szerelmük gyümölcse”. Bár ez így elég furán hangzott az ő számára, de valahogy mégis találó volt. Az együtt töltött éjszakának, amikor végre ő is átadta magát az érzelmeinek és hagyta, hogy végre megtörténjenek a dolgok, következménye is lett, egy csodálatos ajándék formájában. Egy része Boothnak, most ott mocorog benne.
Késő délután volt. Nem sokan voltak már a laborban. Cam is épp indult haza, Hodgins még elvolt a bogaraival, de csak azért, mert Angelara várt. Brennan épp az utolsó sorokat vitte be a gépbe az aktuális ügyről.
Angela nagyon dolgozott még, vagyis már csak az utolsó simításokat végezte a titkos ajándékán, amit barátnőjének szánt. Igaz még volt pár hét Brennan születésnapjáig, de úgy döntött nem fog addig várni, ahogy elkészül oda is adja neki....
- Angela, te még itt vagy? Azt hittem már rég hazamentetek! – toppant be hirtelen Bones, mintha megérezte volna, hogy Angela rá vár.
- Nem, még volt egy kis dolgom, de már épp végeztem vele. Megnézed?
- Persze, bár fogalmam sincs miről van szó, de kíváncsi vagyok rá.
- Tulajdonképp neked készítettem a szülinapodra, de nem bírok addig várni így inkább most adom át, illetve mutatom meg. Ugyanis ez egy program, én készítettem kizárólag neked és a kis B&B babánknak. De nem is magyarázom el, hogy mi ez, hanem inkább rögtön meg is mutatom, ülj le kérlek.... – majd Angela el is indította a programot.
A képernyő egyik felén megjelent Boothról egy kép, a másik felén pedig egy rajz, ami egy őzikét ábrázolt. De nem is ez volt a lényeg, hanem ami ezután jött. Megszólalt egy hang, ami valami Bambiról mesélt, - ami Bones számára ismeretlen volt, mert ugye a mesék világában nem igazán volt járatos - de a mese nem is érdekelte, hanem a hang, ami a fülében csengett.... elkezdtek potyogni a könnyei és nem is tudta abbahagyni, mert a hang Booth hangja volt, ahogy mesélt és mesélt.... mintha ott lett volna mellette.... minden szava, hangsúlya, az övé volt.... Nem tudta, mindezt hogy csinálta Angela, de nem is érdekelte. Könnyezve hallgatta végig a mesét, amiből szinte semmit sem jegyzett meg, csak Booth szavainak csengésére figyelt....
- Na mit szólsz? Tetszett? Tudod a kihallgatások felvételiből kimentettem Booth szavait ami ennek a programnak köszönhetően azt mondja, amit te szeretnél. Bármit begépelhetsz, mesét, verset, az utána Booth hangján szólal meg. Így a kicsi is meg fogja ismerni az apja hangját. Olyan lesz, mintha az apja mesélne neki, még ha csak képletesen is, de talán egy picit pótolhatja.
Brennan még mindig sírt, alig tudott megszólalni a meghatódottságtól....
- Ange! Ennél szebb ajándékot még sohasem kaptam. Köszönöm! Olyan, mintha visszahoztad volna nekem, nekünk Bootht.... – hangja elcsuklott és megint csak sírt és sírt, majd barátnője nyakába borult – Annyira hiányzik, Ange.... annyira.... hiányzik....
- Tudom édesem, tudom....
Corrected by Olvasó
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
és még nagyobb 
Hát PÜT, ez a rész annyira éreztette velem Brennan fájdalmát, én is majdnem elsírtam magam, de most olyan boldog vagyok hogy ezt elolvashattam. Holnap vizsgám lesz, és nagyon jól jött ezt a fantasztikus részt elolvasni :) mint mindíg most is csak gratulálni tudok. :) KK !!!