|
Dinike: A múlt árnyai/7.
- Dakota, - szólította meg halkan – nem a maga hibája, ne vádolja önmagát, ez Colton bűne, nem a magáé. Ne haragudjon, de meg kell kérdeznem, Colton megerőszakolta Tammyt? – a szavak kimondásától is végig futott a hátán a hideg, beleremegett a gondolatba, hogy mi lesz a nő válasza. Elképzelni is szörnyű volt, hogy mit élhetett át a kislány. Lélegzetvisszafojtva várta a remélt választ.
- Nem! Szerencsére nem. Nem volt rá ideje! – Booth fellélegzett. - Elvittem Tammyt orvoshoz, testileg rendben van, de nagyon fél, sokszor vannak rémálmai, verejtékben úszva, sikoltozva ébred, összerezzen minden erőteljes férfihangtól, nehezen viseli a férfiak közelségét. Sok időre van szüksége, hogy túljusson ezen. Jack így is elég nagy kárt okozott, a lányom retteg, én szenvedek, de nem öltem meg őt, Booth ügynök.
- Tudom! – és ebben biztos volt, a megérzési nem hagyták cserben, a nő ártatlan! - Nekem is van egy fiam, én is apa vagyok, és a gondolattól is, hogy ilyen megtörténhet vele, rosszul vagyok. Ezt egyetlen gyereknek sem lenne szabad átélnie, még egy felnőttnek sem, de egy gyerek! Dakota? Miért nem jelentette fel Coltont, mért hagyta, hogy ezt megússza? Semmit nem találtam Colton múltjáról.
- Mert én itt egy senki vagyok. Tulajdonképpen nem is létezünk.
- Ne mondja ezt, maga nem senki! Illegálisan érkeztek az országba, igaz? Ezért nem ment el a rendőrségre?
- Menekültünk!
- Honnan?
- Otthonról.
- Hol van az otthona?
- Közép-Európában, egy kicsi ország.
- Miért?
- Mert muszáj volt. Otthon meghaltunk.
- Mi elől menekültek?
- A helyes kérdés ki elől. Tanúskodtam a férjem ellen! – már nem akart titkolózni a férfi előtt, már nem volt választása, így hát úgy döntött mindent elmond neki. – Mindenünk megvolt, jól éltünk, túl jól is az ottani viszonyokhoz képest, de ennek ára volt. Láttam, ahogy megölt egy fiatal lányt, mert szökni próbált. Én csak meg akartam lepni őt, hogy menjünk el együtt ebédelni, de amikor a telephez értem hallottam egy nő sikoltozását és láttam, ahogy térden állva könyörög az életért, ő meg csak kajánul nevetett, mérhetetlen düh tükröződött az arcán, aztán egyetlen mozdulattal átvágta a lány torkát. Ledöbbentem, én nem ilyenek ismertem őt. Csendben kihátráltam nehogy észrevegyék a jelenlétemet, hazamentem, összepakoltam, fogtam a lányom és elmentem a rendőrségre, és elmondtam mindent, amit láttam. Védőőrizetet kaptunk, elindult a nyomozás, a vád emberkereskedés, illegális szervkereskedés és gyilkosság volt. Mint kiderült, ő volt az agy, a keze messzire elért, megtaláltak minket, szó szerint nagyon kevés választott el minket a haláltól, épphogy megúsztuk. Bosszút esküdött ellenem, mert elárultam őt és elvettem a lányát tőle. Megfenyegetett, hogy megöl, akárhová is megyek, megtalál és végez velem, így hát nem volt más választásom, menekülni kellett. A védőőrizet sem jelentett többé biztonságot számunkra, így elindultunk, tulajdonképpen a semmibe, egy alig másfél éves gyerekkel a karomon, némi pénzzel a zsebemben. Egyedül voltam. A régi edzőm volt az egyetlen, akiben megbíztam, őt kerestem meg, hogy segítsen nekünk. Fiatalként ő volt a példaképem, apám helyett, apám volt. Rá mindig számíthattam, mint most is. A maga módján segített nekünk, én nem kérdeztem a részleteket. Új papírokat kaptunk, pénzt és egy nevet. A többit ő rendezte, én később csak egy képet kaptam tőle, a sírunkról. Még aznap felkerestem a nevet, és másnap itt voltunk. Egy kisrepülőn jöttünk, csak mi ketten és a pilóta volt a gépen, éjszaka szálltunk le egy kicsi reptéren. Kísérteties csend és pokoli sötétség fogadott minket. Nem tudtam, hol vagyok, nem tudtam lesz-e még holnap. Egy autó várt minket a kifutó végén, két ember ült benne, beültettek minket is és pár óra múlva kiraktak a házunk előtt. Én nem kérdeztem, ők nem beszéltek. Soha többé nem láttam őket. Nem tudom, hogy csinálta, nem tudom kik voltak, nem is érdekel, ideértünk. A papírjaink – úgy tűnik – tökéletesre sikerültek, sehol nem akadtunk fent a hálón, de elkerültem minden olyan helyet és szituációt, hogy véletlenül se kerüljek olyan helyzetbe, ami veszélybe sodorhatja az ittlétünket. A nyelvismereteim és a kapott bizonyítványok segítségével gyorsan találtam munkát, megpróbáltunk beilleszkedni, megfelelni, nem kitűnni, de a félelem még mindig bennem van, minden nap. Négy év telt el, de a félelem nem múlik, beleivódik a csontokba, az életed részévé válik. Az állandó rettegés, az örökös hátratekintés, a tudat, hogy meg kell védenünk magunkat mindig bennem van. Így hát megtanultam figyelni, meglátni azt is, amit más észre sem vesz, megtanultam túlélni. – mérhetetlen sok bánat és szomorúság csengett a nő hangjában, végre kiönthette a lelkét. Ezelőtt még soha, senkinek nem beszélt az életéről, szégyellte. És hosszú idő óta most először érezte, hogy megbízhat valakiben. Olyan régóta nyomták már a lelkét, olyan sokszor zokogta álomba magát és indult el másnap felemelt fejjel újra, hogy nem bírta tovább, elfáradt, ki kellett mondania. Szüksége volt rá, hogy meghallgassák és úgy érezte, hogy valamiért szavai biztonságban lesznek, végre megnyugvásra talál.
A férfi agya zúgott mindattól, amit hallott, az igazság kegyetlen volt, a nő lelkében dúló fájdalom elviselhetetlen volt, szinte ő is érezte a kínt, amit a nő újra átélt. Az emlékei, a múltja fogva tartották, pedig még olyan fiatal, és mégis annyi minden van már mögötte.
- Nézze Dakota… - kezdte a férfi.
- Alexa.
- És Tammy?
- Míra.
- De már többé nem! Új életet kezdtek, a múltat eltemették. Sok mindenen mentek keresztül, olyan dolgokat éltek át, amiket sohasem lett volna szabad. A munkám, az életem során - higgye el - sok mindent láttam már, sok sorsot és életeket láttam tönkremenni. Emberek olyan dolgokra képesek, amiket épp ésszel felmérni nem lehet, de belőlük hiányzott az, ami magának van: erő! Hihetetlen sok erő van magában, Dakota! Mindaz, amit végigcsinált, megtanította rá hogyan legyen túlélő. Ez hozta el idáig, ez segítette át a nehézségeken és ez viszi most is tovább, de mindezek mellett azt is meg kell tanulni, hogy merjen segítséget kérni, nem cipelhet minden terhet egyedül. Engedje, hogy segítsek! – óvatosan megérintette a nő kezét ezzel is nyomatékosítva szavait.
A nő arcát könnyei szántották, szemeiben bánat ült. Hinni akart a férfinak, de túlélő volt, a félelem volt az élete és a férfi érintése okozta érzések megrémítették. Elhúzta a kezét.
- Feltártam maga előtt az életemet, minden titkomat, az egész szégyenletes múltamat, mit akar még? – A hangneme megváltozott, az előbbi gyengeségének jelei eltűntek belőle. Erősnek akart látszani, nem akarta engedni, hogy érzései miatt elveszítse a fejét. – Nincs szükségem sajnálatra, csak az kell, hogy higgyen nekem, nem vagyok gyilkos! És ha nincs több kérdése, mennék, egy óra múlva tárgyalásom lesz. – Felállt, meg sem várta a férfi válaszát. – Köszönöm a KV-t.
- Dakota várjon! – Booth is fölállt, nem akarta így elengedni a nőt. – Kérem, bízzon bennem! Segíteni szeretnék, nem sajnálni. Semmi olyat nem tett, amit szégyellnie kellene, ne legyen bűntudata, azért ami magukkal történt.
- Mennem kell! – még egy utolsó pillantást vetett a férfira és gyors léptekkel elsietett.
Booth csak nézett utána, figyelte minden mozdulatát, meglátta azt is, amit más nem, Dakota megint menekül, csak most előle. A nő átsietett az úton, beült az autójába és elhajtott, eltűnt a szeme elől. Már tudta mit kell tennie. Nem hagyja, hogy a nő kisétáljon az életéből, így nem…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
KK most ! KK most ! KK most ! KK most ! KK most ! KK most !
Nati!
Nincs gond! örülök, hogy tetszik a stori és amint látod már kint is van!
Dannynek köszönet érte!