|
PÜT: "... És egy tánc."/13. (befejező rész)
„.... Annyira hiányzik, Ange.... annyira.... hiányzik....
- Tudom édesem, tudom....”
Pár héttel később
Egy taxi állt meg a Jefferson intézet előtt. Kiszállt a taxisofőr, kipakolta a csomagot és két mankót a csomagtartóból, majd a hátsó ajtóhoz sietett, hogy segítsen kiszállni az utasának....
- Segítsek? Bekísérjem uram?
- Köszönöm, boldogulok. – jött a válasz.
- Akkor további szép napot, viszlát!
- Köszönöm! Ennél szebb nem is lehetne! – de már elköszönni nem is érkezett, mert a taxis már indult is.
Ott állt végre annyi idő után újra a Jefferson előtt. Olyan nyolc hónapja volt itt legutóbb, akkor látta Bonest utoljára. Pár hónappal ezelőtt azt gondolta, hogy nem is fogja soha többet....
Csak ott ült a földön a bomba kioldójával a kezében és csak az járt a fejében, hogy itt a vége....Még látta Carter tizedes körvonalát, ahogy rohan, majd próbált még pár métert megtenni, persze csak mászva, mert a lábait nem igazán tudta használni, főleg a jobbat. Azt csak élettelenül húzta maga után, a másikkal egy picit tudott segíteni a továbbjutásban. De messzire nem jutott, a fegyverek zaja egyre közelebbről hallatszódott. Nem mehetett tovább, robbantania kellett, vagy a csapata is veszélybe került volna. Megbújt egy épület romjai mögött, Parkerre és Bonesra gondolt....
Sajnálom! Szeretlek titeket!
.... majd megnyomta a gombot. Hallotta a robbanást, majd hogy elsötétült körülötte minden....
A következő, amire emlékszik, hogy időnként hangokat hallott maga körül, de a szemét nem tudta kinyitni és mozogni sem bírt. De minden olyan zavaros volt, a hangok is olyan torznak tűntek.... Majd addig erőlködött, hogy még ha résnyire is, de ki bírta nyitni a szemét. Csak fehérséget látott némi sötétebb folttal, de minden olyan homályos volt. Még a fejét sem bírta megmozdítani, így azt sem tudta megítélni hol lehet.... Az ereje elfogyott és újra álomba merült. Következő alkalommal már majdnem teljesen ki tudta nyitni a szemeit, de még mindig nagyon homályos volt minden, mozogni még mindig nem bírt, csak az ujjait tudta egy picit megmozdítani, de semmi több.... Hangokat hallott, de nem igazán érette, a következő pillanatban azt vette észre, hogy egyre többen sürögnek körülötte, de nem ismert fel senkit, mert még mindig csak körvonalakat látott....
Hol lehetek? Mi történt velem?
Ki vagyok én egyáltalán?
Ahogy ezek a gondolatok cikáztak az agyában, hirtelen valami erős fény vakította el, a szemét, majd azt érezte, hogy valamit mintha cseppentettek volna bele. A hangok kezdtek egyre tisztábbak lenni, de a látása még mindig nem volt az igazi. Majdnem biztos volt benne, hogy kórházban van. De még mindig nem tudta miért...
Nem is emlékszik mennyi idő telt el, még teljesen eszméletéhez tért.
- Jó reggelt! Dr. Delaram vagyok. Én kezelem mióta idehozták. Hogy van ma? Tegnap még nem nagyon tudtunk szót érteni, de az is csoda, hogy életben maradt.
- Milyen kórházban vagyok? És hogy kerülte ide? Mi történt? Még a nevemre sem emlékszem. – majd a fejéhez kapott, mert éles fájdalom hasított bele.
- Nyugodjon meg uram, ez valószínűleg csak átmeneti, a szubdurális hematóma miatt van. Hogy értehetőbb legyek, a koponyasérülése miatt vérömleny alakult ki az agyhártyák között. Ez okozza az amnéziát és a fejfájást, valamint e miatt volt három hétig eszméletlen. Meg kellett operálnunk, lassan elmúlik majd a fejfájása és visszatér az emlékezete is. Semmire nem emlékszik?
- Semmire! És ez nagyon idegesítő.
- Afganisztánban vagyunk, egy Khowst nevű város közelében. Annyit tudok, hogy egy házaspár hozta be önt három hete. Azt mondták, valószínűleg robbanások voltak abban a kisvárosban, ahol magára akadtak. Amerikai katonai egyenruhában volt. És mivel nem a szomszédban találtak önre, több nap telt el mire orvosi ellátást kapott. Mindkét lábát lőtt sérülések borították, a jobb lába teljesen elfertőződött, kis híján szepszist kapott, kicsin múlt, hogy nem kellett amputálnunk. A bal lábával nem lesz probléma, de a másik lehet sosem lesz tökéletes. Valószínűleg biceg majd, de járni tudni fog és ez a lényeg. Már az is csoda, hogy a felkelők nem ölték meg és eljutott idáig. Úgyhogy adjon hálát az égnek!
- Köszönöm Dr. .... – kezdett el gondolkodni.
- Dr. Delaram.
- Ááá, Dr. Delaram! Nagyon hálás vagyok önnek. Tehát valószínűleg egy amerikai katona vagyok. Ez sem idéz fel semmit bennem, még így sem ugrik be semmi az eddigi életemről.
- Ne erőltesse! Majd lassan minden visszatér. Még a dögcédulája sem került elő, nem volt a nyakában. Úgyhogy legyen türelmes! Pár napig pihennie kell még és majd utána megpróbálunk lábra állni, mit szól hozzá?
- Én már most lábra akarok állni doki! – és megindult, hogy majd ő felül és kikel az ágyból, de nem volt olyan egyszerű, mint ahogy elsőre gondolta. A fejébe a fájdalom még erősebben hasított bele, az izmai annyira elgyengültek, hogy még ülve sem igazán bírta magát megtartani. Erőtlenül zuhant vissza az ágyba.
- Uram felfogta min ment keresztül az elmúlt hetekben? Azt hitte, csak úgy lábra bír állni? Először próbáljon meg inni egy kicsit, majd enni és pihenjen! Azután pár nap múlva, hangsúlyozom még egyszer, PÁR NAP MÚLVA beszélhetünk arról, hogy kikeljen az ágyból. Értette?
- Igen, csak nem igazán tetszik, hogy ehhez az ágyhoz vagyok kötve. Szerintem nem az a heverészős fajta voltam, vagy vagyok.
- Elhiszem, hogy nem ehhez van szokva, de ha nem nyugszik le, teszek róla, hogy tényleg ehhez az ágyhoz legyen kötve, a szó szoros értelmében, persze csak a maga érdekében. Mi a véleménye?
- Rendben doki, megegyeztünk! – nyugodott le egy kissé Booth.
Majd a doktor elindult a nővérek irányába, valamit róla mondhatott, mert a következő pillanatban az egyik ápolónő meg is jelent és az infúzióba fecskendezett valamit. Biztos nyugtató lehetett, mert nem sokra rá mély álomba merült.
Az elkövetkezendő napok nagyon lassan teltek. Már nem kapott infúziót, a folyadékbevitellel elég jól boldogult, de az evészettel még gondjai voltak. Nagyon keveset bírt enni és azt is nehezen, mondjuk ehhez hozzájárult az is, hogy nem valami ínycsiklandozó falatokat tálaltak. De hát ugye nem étteremben, hanem csak egy kis kórházban van. Mit meg nem adott volna egy kis sajtos makaróniért, bár nem tudta, hogy miért pont azért, de valószínűleg ez lehetett a kedvence, gondolta. A második nap már egy negyed órára kiülhetett az ágy szélére is, de lábra még nem állhatott. Ha nem lettek volna annyian körülötte, biztos megpróbálta volna. De az orvosa nagyon odafigyelt betartja-e az utasításokat és persze a nővérek is árgus szemekkel lesték.
Az emlékei sem tértek még vissza, bár mikor aludt voltak álmai, de mire felébredt elfelejtette miről szóltak. És egyre jobban bosszantotta a dolog.
Folyamatosan próbálta mozgatni, tornáztatni a lábát, hogy minél hamarabb megszabadulhasson ettől a szörnyű kórházi ágytól. A következő nap végre igazából kipróbálhatta mit bírnak. Kapott egy járókeretet, megkapaszkodott benne, lesegítették az ágyról és próbált ráállni a lábaira. Először a bal lábára helyezte rá az egész testsúlyát, az orvos tanácsolta neki, hogy először azt terhelje és csak később a sérültebbet.
Álmában sem gondolta, hogy ez milyen nehéz lesz. Mikor először állt rá a lábára, hirtelen azt érezte, hogy menten összecsuklik alatta. Ha nem kapaszkodik eléggé és nem tartják meg az ápolók, akkor valószínűleg már a padlón feküdne. De összeszedte minden erejét, mert –
Ő Seeley Booth és nem adhatja fel!
- ez meg honnan jutott eszembe? Tényleg így hívhatnak? Végre valami! De még több minden nem ugrik be, addig nem szólok a dokinak. Közben kb 1 métert sikerült megtennie a járókerettel, de már patakokban folyt róla a verejték, annyira megerőltető volt számára a dolog.
- Azt hiszem mára ennyi elég is lesz, nagyon jól csinálta, de eléggé elfáradt úgy látom, úgyhogy jobb lesz most már pihenni. Holnap egy kicsit többet megyünk. És ha eléggé megerősödik a bal lába, akkor utána jöhet a jobb is. – mondta mosolyogva az ápoló.
- Benne vagyok! ... Megkérhetném valamire?
- Hát az attól függ! Hogy mire szeretne megkérni?
- Átnézhetném a ruháimat, amiben behoztak?
- Hát azt hiszem ebben még a segítségére lehetek! Várjon, máris hozom! – majd eltűnt, de pár perc múlva vissza is tért egy fekete nejlonzsákkal – Parancsoljon! Remélem segítenek az emlékek felidézésében.
- Köszönöm! Ebben bízok én is!
A zsákban talált egy bakancsot, zubbonyt, nadrágot, sisakot a szokásos dolog, de azon kívül semmi. Nem talált a múltjára vonatkozóan semmit. Hiába nézegette, forgatta, kutatta át a zsebeket, semmi. Hátradőlt az ágyában, még a sisak a kezében maradt, unalmában elkezdte forgatni, közben az eszébe jutott nevet mondogatta magában – Seeley Booth, Seeley Booth,....
Majd hirtelen leállt és elkezdte meredten nézni a sisak belsejét. Valami papírféleség lehetett elrejtve benne, a fogatás hatására elmozdult és kilátszódott a sarka.
Na végre! Ebből biztos megtudok valamit! – gondolta magában.
Óvatosan előhúzta a papírt, ami nem is papír volt, hanem fénykép és nem is egy, hanem kettő. Az egyiken egy szőke, fürtös hajú, 6 éves forma kisfiú volt. A másikon ő volt egy gyönyörű barna hajú nővel, láthatóan nagyon boldogok voltak. Elsőre nem ugrott be semmi, csak kilogikázta magában, hogy a nő valószínűleg a barátnője lehet, a fiú pedig a fiuk, de akkor miért nem egy olyan kép van nála, amin mindhárman vannak. Miért nem emlékszik még így sem rájuk, hogy látja az arcukat? Csak nézte a két képet és próbált emlékezni. És a tudat, hogy mennyire fontosak lehettek, lehetnek neki, - mert nem véletlenül hordta magánál állandóan a képüket - és mégsem emlékszik semmire velük kapcsolatban, olyan lelkiismeret furdalást keltett benne, hogy teljesen magába roskadt. A feje is elkezdett iszonyatosan fájni. De csak nézte a képeket tovább.... így nyomta el az álom is....
„ - Parker! Hogy kerültél ide?
- Az utcán odamentem az első rendőrhöz és mondtam neki, hogy eltévedtem. Meg, hogy az apukám az FBI-nál dolgozik. És idehoztak. „
„ – Seeley Booth különleges ügynök az FBI-tól.
- Dr. Temperance Brennan a Jefferson Intézettől.
- Hisz a végzetben?
- Természetesen nem, nevetséges!”
„ – Tudod mi a legszebb dolog a világon Parker?
- Anyu szerint a naplemente.
- És a legszebb dolog, amit az ember csinált?
- Anyu szerint a Mona Lisa.
- Nem akarok ellentmondani anyunak, de tudod szerintem egy jól megcsavart dobás a labdával, az mindennél jobb öregem. Na figyu! Megmutatom! Így fogd meg a labdát! Ez az, terpeszd szét az ujjaidat!
- De túl kicsi a kezem.... „
„ – Tudod, ha olyan párokkal beszélsz, akik 30-40 vagy 50 éve vannak már együtt, akkor mindig a férfi az, aki kiböki, hogy tudta.... aki tudta.... az elejétől fogva.
- Ez a bizonyíték csak hallomás.
- Én is ilyen vagyok Bones, és tudom.
- Én nem vagyok hazárdőr. Én tudós vagyok, nem tudok megváltozni. És nem tudom, hogy kell. Nem tudom Booth.”
„ – Te nem lehetnél a barátnője?
- Öcsi ilyeneket ne kérdezgess!
- Az nem lenne helyénvaló.
- Miért?
- Mert mi együtt dolgozunk.
- Ez elég hülye magyarázat.
- Bones, Bones, legalább te ne erőltesd! Így is tiszta ciki.
- Booth ennyire már bízhatnál bennem, elég régóta vagyok már veled. Megtanultam hogyan bánjak úgy az emberekkel, ahogy te szoktál.... „
„ – Félek… félek az érzéseimtől, hiába a sok tudomány semmire sem megyek velük….amikor megcsókoltalak a szívemre hallgattam, bár tudom, hogy ez nem lehetséges, de abban a pillanatban kikapcsoltam a racionális énem és hagytam, hogy az érzelmeim irányítsanak….és jó érzés volt….nagyon jó!
- Én is szeretlek Bones.... „
Már délután felé járhatott az idő, ahogy Booth felébredt. Végre emlékezett mindenre, amit álmodott, de még mindig nem volt teljesen tiszta a kép előtte. Azt most már tudja, hogy a fiát Parkernek hívják a nőt, pedig a képen Temperancenek, bár valami miatt ő Bonesnak szólította. De nem ő volt a fia édesanyja, a munkatársa volt majd később több is. De ő, mint FBI ügynök.... akkor hogy került ide, mint katona????
Ahogy teltek a napok, úgy erősödött Booth és úgy tértek vissza szép lassan az emlékei. Már majdnem két hónapja volt a kórházban. A bal lába teljesen helyrejött, a jobbat is tudta terhelni, de nem száz százalékosan. Már sikerült kapcsolatba lépnie a megfelelő szervekkel is, hogy hazajuthasson, ha az orvosa beleegyezik. Most örült igazán az amnéziájának. Ha végig emlékezett volna mindenre, talán ki sem bírta volna itt két hónapig. Bár ha jobban belegondol.... az előző hat hónapot is kibírta.... ez ahhoz képest sétagalopp lett volna....
És most végre újra itthon van. Mindjárt újra találkozhat vele.... annyi idő után.... És mi van, ha már lemondott rólam, hisz semmit nem tudok róla. Mi van, ha már tovább lépett? Lehet sikerült Hackernek meghódítania....
Végül összegyűjtötte minden erejét és elkezdett felbicegni a lépcsőkön. A portához érve megállt, mivel a belépőkártyája már nem volt meg.
- Jó napot! Ugye maga Micah?
A férfi a hang hallatán azt hitte hallucinál, de mikor felnézett és meglátta a katonai egyenruhában előtte álló ügynököt, még egy hang sem jött ki pár másodpercig a torkán....
- Uram, de örülök, hogy újra látom, már azt hittük, hogy.... de várjon máris szólok Dr. Brennannek.
- Ne Micah! Inkább szeretném meglepni, ha nem gond, tudna nekem adni egy belépőkártyát?
- Hogyne uram! Még az öné is megvan! Én elraktam! Bíztam benne, hogy még szükség lehet rá.
- Köszönöm Micah!
- Nincs mit uram! Isten hozta újra itthon! – fogott vele kezet.
Majd Booth lassan elindult az emelvény felé....
Brennan és Clark épp egy holtest maradványait vizsgálták.
- A medencecsont alapján az áldozat nő. A kora 20-30 év körüli. Már szült. – sorolta Clark a tényeket, de közben észrevette, hogy a doktornő mással van elfoglalva – Jól van Dr. Brennan? Segíthetek valamiben?
- Nincs baj Dr. Edison, ezek csak a Braxton-Hicks-féle összehúzódások, semmi komoly. Amiben segíthet, az az, hogy tovább vizsgálja a csontokat. – mondta határozottan Bones.
- Értettem. Szóval a végtagsérülések arra utalnak, hogy az áldozat védekezett a támadójával szemben, de nem sok sikerrel, ahogy látszik. A halál oka szúrt sérülés a 3. és 4. borda.... – ekkor szava elakadt, mert ahogy az emelvény lépcsője felé vetődött a tekintete, meglátta Booth ügynököt.
Közben a galérián már ott leskelődött Cam, Angela és Hodgins is, mert Micah felszólt Dr. Saroyannak, hogy mi történt. De a lelkére kötötte, hogy Dr. Brennannek ne szóljon. Így ők fentről szemlélték az eseményeket.... Hogy milyen lesz a nagy találkozás.... és mit szól majd Booth Brennan pocakjához. Persze azt csak Angela tudta, hogy ő lesz a legboldogabb, csak még ő maga sem tudja....
- Dr. Edison, valami baj van? Miért nem folytatja? – kérdezte Bones, úgy hogy fel sem nézett, csak tovább szemlélte a csontokat.
- Neeeem.... ööö....
- Valami hirtelen agyi történése van, hogy nem tud értelmes szavakat kimondani? – de ekkor már felnézett a csontokról és látta, amint a háta mögé néz meredten a gyakornoka olyan tekintettel, mintha szellemet látna – Nem, nem!!! Ezt nem csinálom végig mégegyszer! – jutott eszébe a legutóbbi ilyen eset, déjá vu érzése támadt. Legutóbb Booth eltűnését tudta meg, most biztos rosszabb jön és ő nem akarja tudni – Ne is mondjon Dr. Edison semmit, akár ki is van ott és akár mit is akar mondani, nem vagyok rá kíváncsi!
- De, Dr. ....
- Semmi de! Folytassa a munkát!
A következő pillanatban meghallotta a kártyaolvasó jellegzetes pittyegő hangját. Tudta, hogy ha akarja, ha nem akkor is meg fogja tudni, miért keresik. Csak nézett Clarkra és elkezdtek potyogni a könnyei.... most még azt a maradék reményt is elveszik tőle, ami eddig éltette. Ezt nem tehetik! A mérhetetlen fájdalom és a düh, amit érzett nem volt szavakba önthető. Csak a hasát fogta, mert újabb fádalom hasított belé.... Ekkor Clark megérintette a kezét:
- Dr. Brennan, semmi baj! – mosolygott.
A nő csak értetlenül nézett rá, mi az, hogy semmi baj??? És mire fel mosolyog???
- Nyugodtan forduljon meg! Higgyen nekem! Nem lesz semmi baj!!!
A többiek, odafenn már lélegzetvisszafojtva figyeltek és szurkoltak: „Fordulj már meg!” „Édesem mi lesz már?? Bátran!!” „ Dr. Brennan, ne már! Ott van mögötted Booth!!”
Végre felegyenesedett Bones és lassan elkezdett megfordulni. Addigra már Booth majdnem közvetlen mögötte állt.... A nő nem hitt a szemének! Újra elkezdtek potyogni a könnyei, de most már nem a szomorúságtól, hanem a boldogságtól.... Olyan lendülettel ölelte át a nyakát, hogy a mankók kiestek a férfi karjai alól. Booth szemei is könnyekkel teltek meg.... Fel sem tűnt neki eddig a nő más állapota, csak most, hogy szorosan ölelte magához, mint aki soha többé nem akarná elengedni.... Mintha valami közéjük furakodott volna, de az nem a szentlélek volt, hanem valami egészen más.... Tudta, hogy mi az.... szíve összeszorult.... majd engedett az ölelés szorításából és csak Bones tekintetét kereste....
- Óóóó!! Most mi lesz? – rágta a körmeit Cam. A többiek csak szótlanul figyeltek tovább.
- Hogy én mindig kifogom az ilyen helyzeteket! – toporgott az áldozat mellett Clark.
.... Csak nézték egymást.... Bonesnak potyogtak a könnyei, de boldog volt, kimondhatatlanul boldog, ám Booth szemében nem ezt látta.... Észrevette, amint a hasát figyeli értetlenül és csalódottan. Ekkor két kezébe fogta az arcát és maga felé fordította, majd a füléhez hajolt és súgott neki valamit....
- Most mi van? Innen nem hallunk semmit! – elégedetlenkedett Hodgins – ott kéne állnunk, ahol Clark!
- Hidd el édesem, hogy ezt Clark sem hallja!
A te lányod!
Hirtelen Booth arcáról eltűnt a csalódottság, már ugyanaz a boldogság tükröződött rajta, mint Bonesén. Mit sem törődve azzal, hogy hol vannak, vagy hogy ki látja őket, Booth szorosan magához húzta a szeretett nőt és gyengéden megcsókolta.... és csak csókolták egymást hosszú perceken át.... Majd Booth kezeit gyengéden lecsúsztatta Brennan pocakjára és csak nézte.... egy könnycsepp gördült le az arcán....
- Az én lányom? – kérdezte még mindig hitetlenkedve.
- A mi lányunk Booth! A kettőnké!
Booth lehajolt, megfogta a hasát és egy puszit nyomott rá....
- Szia kicsi Bones!
Clark, Cam, Angela is a könnyeit törölgette.... csak Hodgins állt értetlenül a dolgok előtt...
- Most akkor mi van???
- Csak annyi, hogy a szülinapi ajándékomnak ezután nem sok haszna lesz. – mosolygott Ange.
Vége!!!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
)
Hát ez valami hihetetlen történet volt... Természetesen még a bónusz részt is el fogom olvasni, de úgy döntöttem inkább előtte kommentelek, mert még friss az élmény. Annyira gyönyörűséges, kerek, egész, szomorú-vidám, kreatív és fantáziadús történetet kerekítettél, hiteles karakterekkel, PÜT-féle-gondolatolvasós narrációval... Olyan volt, mintha egy 1000 oldalas könyvet olvastam volna, annyi minden volt benne... Sőt, olyan, mintha az orrom előtt játszódott volna le egy emberélet - vagy inkább kettő... Angela kedvenc, zseniálisan hoztad a katakterét, és az a befejező mondat pedig egyszerűen - nincs rá jobb szó - tökéletes volt. Nagyon tetszett a történet, és szeretnék még sokat-sokat olvasni tőled, mert olyan egyedülálló élményt ad, amit nehéz lenne pótolni. Kirázott tőle a hideg, na!
Ami jó az jó!
És hogy hivatalos legyen: KMF!
Köszönöm, hogy ezt megírtad, PÜT és gratula hozzá!
