|
Angela: Pokol/20.
„Szenvedély nélkül igazán holtak lennénk.”
„Megint elment a nap, ahogy mindig szokott.
Nem túl sok van már, amit még itt hagyott.”
Seeley a vízbe ért. Erőtlen mozdulataival igyekezett lemerülni, hogy megtalálja a kisfiát, de képtelen volt már rá. Éppen csak ledugta a fejét a víz alá máris kénytelen volt felúszni. Nem bírt lemerülni. Se kicsit se nagyon. Már semennyire sem. Még tett egy kísérletet. Erőt vett magán, elfojtotta a zokogását és ismét lebukott. Ám ekkor az áramütés szerű fájdalom ismét megrázta és öntudatlanságba rántotta meggyötört és elfáradt tudatát. Teste elernyedt és felúszott a víz felszínére. Szíve heves dobogását a megszokott ütem váltotta fel. Már csak a lelke volt jelen. A lelke, amely szüntelen sikoltott a gyermek után.
Fent a hajón teltek a másodpercek és két férfi szakadatlan ismételte a mozdulatokat. Bones tüdeje felfújódott, majd összeesett. Mellkasa megrándult majd elernyedt. A kommandósok nem adták fel a küzdelmet. Nem tehették, hiszen két élet is múlt most éppen azon, hogy mekkora bennük a kitartás. Valahol a hajó egy másik részén nem is olyan rég egy nő riadóztatta a partiörséget a rádión és mentő helikoptert kért. A parti őrség bejelentkezett, és ígéretet tett, hogy megkísérlik kimenteni őket. A vihar tombolt körülöttük. Az egyik tagja az egységnek kiszúrta, hogy egy testet sodor a víz és felhúzták a hajóra. A helyzetük percről percre romlott. A két férfi rendíthetetlen küzdelmet vívott a széllel, mely ostorként csapkodta hátukhoz az eső fagyos cseppjeit, a fáradtsággal, mely erőt vett rajtuk és a félelemmel, hogy a kimentett ügynök szíve is megáll, s akkor választaniuk kell, hogy kit tartsanak éltben, míg a helikopter megjön. Csak ők ketten maradtak. Minden más tagja az egységnek Mortem elfogott embereit őrizte, míg a hajó partot nem ért.
A villámok megrajzolták az égbolt táncrendjét s megtöltötték a hang óceánját, véget nem érő szonátájukkal. Az apró vízcseppek vágyakozva vetették magukat az tengerbe, mostoha gyermekeik pedig fényessé tették a nő élettelen arcát, amikor landoltak rajta, hogy azután barna hajába kapaszkodva, szétterülve, a többiek után ússzanak. A távolból erős rotorok zúgása hangzott fel, s a vihar közepén egyszer csak, mint egy látomás, a sötétséget kettészakító égi tüneményként, feltűnt a helikopter, hogy reményt hozzon a fájdalom közepette.
„Ami félig van kész, az ma félig marad.
Engedd, hogy a dolgok most nélkülünk változzanak.”
Szeptember 15.
Angela egy fotelben ült Michael az ölében aludt. Tekintetét nem tudta levenni a két emberről, akik előtte feküdtek az ágyban. Mint mindig, most is együtt. Bár egyikük sem tudta, hogy a másik a közelében van, mégis furcsa mód a férfi életjelei azután stabilizálódtak, hogy a nőt behozták és elhelyezték mellette, miután a közvetlen életveszély megszűnt. Ange tekintete hol az egyik, hol a másik ágyra siklott. Még csak három órája, hogy Jacket leváltotta, de máris úgy érezte, mintha fél nap is eltelt volna. Így töltötte az időt az elmúlt két napban, mióta barátai a csövek és gépek foglyaivá váltak a kórházban. Hol ő vigyázott rájuk, hol Hodgins, hol Cam, de néha Max és Wendell is beszálltak. Booth már nem volt közvetlen életveszélyben, sőt az orvosok bizakodó híreket mondtak nekik arról, hogy bármikor magához térhet. Brennan azonban már más helyzet volt, az ő ébredését nem tudták megjósolni, ahogy azt se, hogy szenvedett-e bármiféle agykárosodást az oxigén hosszantartó hiánya miatt. Állapota stabil volt, de kómába esett.
A grafikus csak ült a nagy zöld fotelben és a barátait figyelte. Bonest, ahogy kifejezéstelen arccal feküdt a kórházi hálóingben, mintha csak aludna, ha nem vesszük figyelembe a csuklóján, az oldalán és a bokáin a szivárvány összes színében játszó horzsolások és véraláfutások tömkelegét. És Booth aki minden látható bőrfelületén sebet, vagy valami horzsolást viselt. Mint akit végighúztak többször is egy ember méretű reszelőn. A végkimerülésig gyötört teste már a javulás útján menetelt, a szepszis és fertőzés legyőzésére elrendelt kezelések lassan, de biztosan haladtak, hogy megtisztítsák az oroszlán szívét. Jelenlegi öntudatlansága áldás volt a lelkének. Míg ez a helyzet fennállt, nem kellett szembenéznie a fájdalmas valósággal arról, hogy Parkert eltűntnek nyilvánították, vagy arról, hogy Rebecca alig egy emelettel fekszik csak feljebb a kórházban idegösszeroppanással és azzal sem, hogy a szertett nő talán sose tér magához többé, vagy ha mégis már nem lesz ugyanolyan.
Angela kényelmetlenül fészkelődött a fotelben. Végtagjai zsibbadtak. Végül úgy döntött, hogy feláll és Michaelt visszateszi a babakocsiba aludni. Nézte a kisfiút. A kis arcát, a békés kis testet ahogy alszik és érzete, ahogy szíve összeszorul. Vajon barátnőjének is megadatik majd a lehetőség, hogy lássa a gyermekét így? Nem tudta a válaszokat, ahogy mostanság semmire se. A bizonytalanságok és tragédiák szinte már-már rutiszerűen kapcsolódtak a mindennapjaikhoz újabban. Mortem megszökött az elfogása elöl, s bár azóta nem történt semmilyen gyanús eset, vagy támadás ami felfedhette volna a hollétét, mégis állandó fenyegetést jelentett valamennyiük számára a tény, hogy szabad. A kórházban állig felfegyverzett ügynökök és katonák gyűrűje őrizte a kórtermet, ahol a legendás páros feküdt. Hacker mikor tudomására jutottak a történtek késlekedés nélkül rendelte el, hogy a doktornőt mindenáron meg kell védeni, s mivel Seeley is abban a szobában volt, a védelem kétszeresen is indokoltnak bizonyult. A kis csapat még talpon lévő része a sasszem segítségével pásztázta a világot, különös képen a tengert Parker nyomai után kutatva. Mr. Cullam a két JTS ügynök „meggyőző” érvei után átmenetileg fegyverszünetet kötött a CIA vezetőivel és erőiket egyesítve minden követ megmozgattak, hogy ráleljenek Parker és Mortem nyomaira. A kisfiú és a férfi fotói bejárták a nagyvilágot, de sajnos semmi eredményt nem hoztak ez idáig. Zack hála ennek az egyezségnek olyan technikai segítséget kapott, amellyel az egész világhálót megfigyelhette, vagy akár meg is béníthatta volna egy szemvillanás alatt, csupán egyetlen kitételért cserébe. A kobaltbombát, amely a hajótestre volt erősítve leszerelték és szétszedték. A belépő, amit a sugárzó nő megégett holttesténél találtak kiderült, hogy hamis volt és csupán arra volt jó, hogy miközben az áldozat kicsempészte a laborból a kobaltot el tudja helyezni bent azt a robbanó keveréket, amely megsemmisítette nem sokkal később a törvényszéki antropológiát. Szépen lassan minden elrendeződni látszott. A lakosság megkezdte a romok eltakarítását, s a papok megkezdték a holtak temetését. Az élet megindult a maga rettegő és lassú módján.
Csak itt nem változott semmi, a szemek csukva maradtak, az ajkak zárva.
Angela elmerült a gondolatai között. Az elmúlt napok eseményeit próbálta feldolgozni valahányszor magára maradt a csöndben. Bár a csönd csak kívül vette körül, hiszen bent a gondolatai ordítottak. Eszébe jutott a pillanat mikor a kommandósok visszaérve a Pentagonba elmesélték a történteket. Az az arc amit Rebecca vágott mikor megtudta, hogy Seeley nem mentette ki a fiúkat és most sehol se találják. Az, a pillanat, ahogy a nő felzokogott, a fájdalom, amit hallott, a kétségbeesett anyai szív hangjai. A nő szenvedése összefacsarta a lelkét és egyből eszébe jutatta, hogy mit tenne, ha most neki kéne átélnie ezeket a perceket. Rohant a telefonhoz, hogy hívja Camet, aki azonnal sírva fakadt a vonal túlsó végén, mikor értesült a történtekről. De addig nem tudta letenni, míg Michael hangját meg nem halotta. Aztán Max hangja mikor közölték vele a lánya állapotát. Zack akinek úgy potyogtak hang nélkül a könnyei, ahogy azelőtt még soha. Aztán a pillanat, mikor döntöttek, hogy elhagyják az épületet hátrahagyva a két fiút, akiknek maradni kellett a számítógépek miatt. Majd az a perc, ahogy ismét magához ölelhette a fiát. Akkor megfogadta magában, hogy soha többé egy méterre se megy el mellőle. A rettegés, amit átéltek még szorosabbá tett minden köteléket. Együtt voltak a kórházban is mikor az orvosok közölték mire számíthatnak. Azután valahogy a napok nem akartak telni, az idő ólomlábakon ballagott. Angela tudta, hogy minden eltelt perc közelebb sodorja őket valami borzalmas végzet felé. Ezzel a gondolattal szenderedett el, magában imádkozva a szebb jövőért.
Booth egy parkban sétált. Csodálatos meleg idő volt. Távolról hallotta, ahogy egy játszótérről vidám kacagások hangjait sodorja felé a lágy esti szellő. Ameddig a szem ellátott zöldellő fák és tarka színekben pompázó virágok szegélyezték a tájat. Talpa alatt puha, frissen nyírt illatos fű terült el. Ahogy sétált rajta az apró fűszálak meg-megcsiklandozták előbb a bal, majd a jobb lábát is. Éles fénnyel villant valami a távolban, de mindig csak az egyik szeme előtt. Valaki megfogta a kezét. A férfi megfordult, de senkit sem látott, hát tovább sétált a játszótér felé. A téren rengeteg játék volt és rengeteg gyerek, akik élvezték az est még hátralévő részét, mit sem törődve az őket bámuló férfival. Booth egész közel ment hozzájuk, majd egy sövény mellett megállt és csak figyelte őket némán. Hamarosan az egyik favár felső ablakán egy kócos, fürtös hajú kisfiú hajolt ki és egyenesen a férfinak integetett. Leszaladt a lépcsőn, majd végigcsúszott a csúszdán és ahogy az aljára ért felpattant és meg sem állt, míg oda nem ért Seeleyhez, akit azonnal átölelt. Persze ő már akkor felismerte mikor integetni kezdett. Parker volt az, csak pár évvel fiatalabban, mikor még csak úgy négy éves lehetett. A park is ismerős volt neki. Rebeccaval gyakran hozták ide a fiút játszani, mikor találkoztak, hogy láthassa. De most valami más volt. Maga sem tudta, hogy mi, de valami megváltozott. A férfi lehajolt és szorosan megölelte a gyereket.
- De jó, hogy megvagy. – ejtette ki megkönnyebbülten a szavakat – Soha többé nem eresztelek el. Annyira szeretlek. – könnycseppek gyűltek a szemébe, ahogy kimondta.
- Ne! Engedj el apa! Még akarok csúszkálni. – próbálta kiszabadítani magát apja öleléséből a gyerek.
- Mára elég volt. Inkább menjünk, haza kérlek, hamarosan sötét lesz. – a kisfiú váratlanul abbahagyta a kapálódzást és egyenesen a férfi szemébe nézett.
- Nem baj. A sötét jó. A sötét nem bánt engem. A sötétség a barátom lett.
Booth arckifejezése hírtelen megváltozott. Vonásai aggodalmat árasztottak és félve kérdezte meg a gyermeket.
- De akkor mikor megyünk haza?
- Én már itthon vagyok apa! Engedj el, mennem kell. – mondta, majd kiszakította magát az ölelésből és futni kezdett a csúszda felé. Booth mindkét karjával utánakapott, de Parker gyorsabb volt.
- Várj! – kiáltotta utána – Ne menj el! Ne hagyj itt! – de a kisfiú már a favár ajtajában volt. Megfordult és az apja szemébe nézett, aki felé kezdett futni.
- Még találkozunk. Szeretlek. – mondta, majd belépett a várba és eltűnt a férfi szeme elől. Seeley csak egy két másodperccel később ért oda, de már hiába nyúlt utána csak az üres levegőt markolta meg. Fejét bedugta a vár kapuján, de a kisfiút sehol se találta. Megpróbálta begyömöszölni magát az apró gyerekjátékba, de nem fért be. Körbe körbe rohangált a játék körül keresve egy másik bejáratot, de mindhiába. Végül térdre rogyott a homokban és keserves imádkozásba kezdett. Arcát a kezeibe temette. – Elvesztettem! – hajtogatta magában, mikor egy kövér nagy esőcsepp landolt rajta és gördült végig a kezén. A férfi ránézett. – Nem is így történt! – kiáltotta és kinyitotta a szemét.
„Egy felhőn ülünk fenn a város fölött.
Távolról néztük, ahogy átöltözött.”
Angela talán csak húsz perce szenderedhetett vissza a doktor vizitje után, mikor egy kiáltás magához térítette álmából és felpattantak a szemei. Ahogy felfogta mi történt hanyatt homlok tépte fel a szoba ajtaját és a folyosóra érve csak ennyit kiáltott a nővérpult felé, a fegyveresek feje fölött.
- Felébredt!
Szeptember 16.
Booth az eső tompa ütemes kopogására ébredt. Nem sokat aludt azóta, hogy visszatért az „álmából”. Nem múlt el pillanat, hogy ne jutottak volna eszébe a fia szavai, amiket mondott. Ha képes lett volna kikelni az ágyból minden bizonnyal most is a tengert szelte volna őt keresve. De nem tudott. Mikor megtudta mi történt annyira felbőszült szívében az oroszlán vére, hogy gondolkodás nélkül tépte ki magából a csöveket, hogy az ágyról leesve négykézláb induljon meg az ajtó felé. Három orvos és két ápoló kellett, hogy képesek legyenek lefogni, s csak akkor bírták leteríteni a vadat, mikor nyugtatót adtak neki és lekötözték a saját érdekében. Azóta Booth egy szót sem szólt, csak könnyes szemmel hol Bonest, hol az ablakot figyelte. Nem értette miért nem segítenek neki a többiek. Miért nem értik meg, hogy a gyermekéről van szó? Telhetetlen volt, lefegyverezve. Már csak egyetlen dolgot tehetett. Imádkozott. Igyekezett meglágyítani az úr szívét a családja felé.
A reggelből dél lett, a délből délután, abból pedig este. A kollégák és barátok jöttek és mentek, a férfi észre se vette őket. Nem szólt hozzájuk és nem nézett rájuk. Szakadatlan imádkozott. Sőt fogadkozott, hogyha visszakapja a kisfiát felhagy a mostani életével. Megfogadott volna bármit ezért. A nap első felében a saját életét ajánlotta a fiáért cserébe, de csakhamar rá kellett jönnie, hogy az úr nem alkuszik és főleg nem cserél. Így hát tüzetesen végiggondolta mi az, ami annyit ér neki, mint a fia élete és a szerelme sértetlensége. Végül rádöbbent. A hívatása. Ha lemondana a szakmájáról a fiáért és a nőért cserébe az már elegendő áldozat lenne. Így amikor az utolsó látogató Mr. Cullam befutott, késlekedés nélkül közölte vele akaratát, miszerint ha kikerül ebből a kórteremből kilép az FBI kötelékéből. Az igazgatóhelyettes nagyon meglepődött a hallottakon. Nem egészen értette a férfi döntését, de kész volt elfogadni ahogy határozott. Mire a nap a horizonton alábukott a szobában egy zseniális antropológus és egy civil feküdt. Éjjel Booth papot hívatott magához. Úgy érezte a bűnbánat és a feloldozás még közelebb viheti a hőn áhított cél felé, ami a szerettei megmentése volt. A pap meghallgatta gyónását és feloldozta bűnei alól. Booth keresztet vetett. Épp ebben a pillanatban a telefonja, ami megúszta a vízi kalandot, megcsörrent.
„Indulhatunk. Itt már tudjuk, milyen.
Rád bízom, merre.
Ne ez a bolygó legyen.”
A két fiú sokadik órája ült a monitor előtt. A programok, amiket írtak helyettük végezték a munkát. Országokra és városokra bontva hívtak be minden kameraképet ami csak fellelhető volt, a bolti kameráktól a bank automatákon át a térfigyelőkig és küldték őket egy közös adatbázisba, ahol egy másik program nézte át őket Mortem és Parker vonásait kutatva. A két fiú eközben azon dolgozott, hogy feltörjék azt a különleges pajzsot, ami mögé Mortem a város áramellátásának rendszerfelügyeletét rejtette. Bár a város egy része már kapott áramot hála egy átirányításnak, de nagyobbik felében most is sötét volt. A mobilok és műholdak rendszere órák alatt helyreállt már napokkal ezelőtt a két zseninek köszönhetően. Zack szakadatlan szűrte a tartalmakat arról, hogy mi kerüljön napvilágra és mi ne az elmúlt napok eseményeiből. Vergilius pedig ezalatt egymás után tiltotta le a világhálón az oldalakat. Remélték ezzel csak elérik, hogy Mortem feldühödjön valamelyest és igyekezzen napvilágra hozni a művét és akkor lecsaphatnak rá. „Persze a pszichológiai profil akár tévedhet is.” Mondta nekik korábban újdonsült segítőjük Dr. Wyatt. Ez volt ugyan is az FBI és CIA feltétele és kikötése, hogy a két fiú tevékenységét és viselkedését szakadatlan meg kell figyelni egy pszichológusnak. Gordon-Gordon most is a szobában ült a fiúkkal, amikor egyszer csak Scolland ügynök lépett be váratlanul komor arckifejezéssel.
- Dr. Wyatt kérem, ki tudna jönni velem a folyósóra? – a férfi bólintott és követte.
- Mi a baj? – tette fel a kérdést amint kiértek, meg sem várva, hogy az ügynök kezdjen bele.
- Egy órája jelentette egy hajó, hogy holtestet sodor a tenger tizenöt mérföldre onnan, ahol két napja Booth ügynök fia eltűnt.
- Te szentséges ég! És úgy gondolja… - itt elharapta a mondatot.
- Attól tartok. – bólintott az ügynök feketén.
„Érints meg még egyszer, lassan.
Úgy alszom el.
Legyen függöny mögött a világ.
Érints meg még egyszer, lassan,
érzékenyen,
és kívánj jó éjszakát.”
Szeptember 20.
Jack a tükör előtt állt és önmagát bámulta. A fekete öltönyt amit viselt, egyenes vonalú, bársonyhatású volt kis gombokkal. Lábán szintén fekete cipő. Nem állt jól neki ez a szín. Nem is bánta. Nem szerette a ruhát se. Ma reggel is, ahogy minden reggel azzal a tudattal kelt fel, hogy ez az egész nem több mint egy puszta rémálom. Hogy valamikor csak fel fognak ébredni. Képtelen volt felfogni az elmúlt napok eseményeit. Agya még mindig nem akarta elfogadni, hogy alig egy óra múlva Parker temetésén kell megjelenniük. Halotta ahogy felesége most is a szomszédos szobában szipog. Mostanság kissé sokat sírt, ami érthető is volt a történtek után. Michael békésen aludt tőle nem messze. Angela nem akarta bébiszitterre bízni, mióta Booth fiáról kiderült, hogy halott. Azt mondta nem lehetnek biztosak abban, hogy Isten meddig engedi, hogy velük legyen, és ő egyetlen pillanatról sem hajlandó lemondani soha többé.
Jack tudta, hogy mindenki kegyetlenül nehéz pillanatok előtt állt. Maga részéről csodálta Booth-t amiért nem vesztette el végleg az eszét amikor megtudta mi történt. Akkor még jobban, mikor a halottasházban azonosította a fiát és megtörten, de szó nélkül tartotta a nőt, akit hevesen rázott a zokogás egy soha el nem múló fájdalom miatt. Próbálta támogatni, de nem tudta mit is mondhatna. Nem tudta hogyan fejezze ki menyire sajnálja, és milyen mélyen érez vele együtt. Csak azt tudta, hogy a nő, akinek most támaszául kellett volna szolgálnia, még mindig némán fekszik abban a kórteremben, ahonnan Booth önhatalmúlag távozott.
Az ajtó felöl kopogás hallatszott és a férfi kinyitotta.
Cam állt az ajtó mögött. Nyúzott arca és kisírt szemei hűen tükrözték lelki állapotát és azt, hogy mivel töltötte a délelőtt java részét. Még smink se volt rajta.
- Szia. Kész vagytok?
- Miért? Fel lehet erre készülni? – kérdezett vissza Hodgins keserűen.
- Azt hiszem nem. Erre nem. Ezt soha nem lenne szabad szülőnek átélnie. Ez a legkegyetlenebb dolog a világon. – válaszolta a nő lehajtott fejjel miközben belépett a lakásba és helyet foglalt a kanapén a nappaliban.
- Van valami híred a fiúkról?
- Az utolsó információmat még Dr. Wyatt osztotta meg velem. Azóta nem halottam róluk. Állítólag a Pentagonban vannak. Mivel új pszichológust kellett kirendelni melléjük, mert ugye a jelenleginek most más természetű dolga akadt, fel kellett, hogy függesszék függeszteni a tevékenységüket egy kis időre.
- Hiányzik Sweets.
- Nekem is Jack, nekem is.
Angela jelent meg kisvártatva az ajtóban állva. Fekete ruhája egészen a földig ért. Jack felállt és átölelte a nőt, aki ismét sírva fakadt és könnyfátyolán át nézte a férjét.
- Én képtelen vagyok végigcsinálni ezt. Mi lesz, ha nem leszek képes elmondani a gyászbeszédet?
- Semmi. Akkor elmondom én. De tudom, hogy képes leszel rá. Erős vagy és most erősnek kell lenned, ahogy mindannyiunknak. Most nem mi vagyunk a fontosak. Ez most Boothról szól. Ma el kell hogy temesse a gyermekét és fogalma sincs arról, mint ahogy nekünk se, hogy a másik, aki még meg sem született valaha meg fog-e, vagy arról, hogy a nő, akit szeret magához tér-e majd. Nincs más támasza csak a család és a barátok. Most nekünk kell erősnek lennünk érte és Rebeccaért és Brennanért.
A nő bólintott és megtörölte a szemeit. Tudta, hogy a férfinek igaza van. Csak hallania kellett ezeket a szavakat kimondva is, nem csak magában mélyen. - Ma Booth a fontos. - ismételte magában még akkor is mikor a kocsi ajtó becsukódott mögötte és elindultak a temetőbe.
„Ki mondja meg, vajon meddig lehet,
hogy minden nap,
mindenhol erős legyek?”
- Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz én bennem, ha meghal is él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal…
A pap sorolta csak a mondandóját, de a férfi oda se figyelt rá. Jobbján egy zokogó nő állt, balján a nagyapja. Most mégse figyelt egyikükre se. Nézte a kis koporsót a ravatalon, majd ahogy lassan elsüllyedt. Ahogy a föld magába fogadja.
Agyában ezer és ezer gondolat kergette egymást.
A szíve már csupán a vért szállította, érzés nem maradt benne. Teljesen üres volt.
Nem értette miért nem fáj jobban. Ahogy azt sem, hogy lehet még életben. - Miért nem halt még bele egy ekkora fájdalomba? Hogy képes most is levegőt venni? Hogy élheti túl valaki a gyermekét? - A kérdések egy percre se tágítottak. Most mégis olyan tompának érezte magát. Olyan üresnek. Szeretett volna ordítani és levezetni a fájdalmat, de nem tette. Valahogy nem érezte magát képesnek erre sem. Csak állt. Az esőt figyelte mely olyannyira szakadt. Arra gondolt az ég is sírtja a fiát. Remélte Isten megbánta a döntését. Bár nem igazán érdekelte így van-e. Az utóbbi napokban nagyon távol került a vallástól. Távol Istentől. Valahogy úgy érezte az Úr becsapta. És ez a gondolat lassan megmérgezte a lelkét.
A szót időközben Angela vette át.
Booth erre se figyelt oda igazán. Eszébe jutott a nap mikor Parkert először a karjaiba vehette a kórház folyosóján. Aztán az, amikor biciklizni tanította. A szuper robot amit Zack készített neki.
Tekintete a fiúra siklott a sír másik oldalán. – Mennyi ember eljött? De hát a legtöbben még csak nem is ismerték a fiam. Mit keresnek akkor itt? – De már tudta is a választ a saját kérdésére. – Kötelesség. – Hányszor mondta ezt, mikor valamelyik kollégája hozzátartozójának a sírjánál álltak. S most milyen furcsa íze lett ennek a szónak. Szinte bántotta ahogy ízlelgette magában. Gondolatai csapongtak. Egy érintés hozta vissza a valóságba. A nagyapja belékarolt és rátámaszkodott.
-… a gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, akkor nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat, az segít túlélni. Ha visszanézünk erre a napra, furcsamód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy. Nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. Átadjuk neki magunkat ha eljön, és ha tudjuk kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll a lélegzeted…
És ekkor megtörtént.
Seeley olyannyira átérezte Angela mondatait, hogy valóban elakadt a lélegzete. Nem kapott levegőt.
A szürke ködfátyol legördült és a világ elveszett. Egyetlen fájdalmas gondolat kapott helyett csupán fejében. – Mennyire félhetett egyedül, míg arra várt, hogy megmentsem. - Egy kövér fájdalommal teli könnycsepp gurult végig az arcon, amely egy valaha büszke oroszlán hamvait fedte. És a kín mély levegőt vett, hogy hangosan szakítsa fel magát a felszínre.
„A csönd volna jó.
Kicsit könnyebb napok.
Ne kérdezz semmit, ha látod,
hogy fáradt vagyok.”
Az eső csak úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. A férfi négykézláb állt. Tenyereit a friss földhalmon támasztotta, míg ujjai a hideg, sáros talajt markolták. Szívéből jött a zokogás, ami órák óta rázta. Mostanra egyedül maradt a sír mellett. A többiek nem akarták magára hagyni, de nem tudtak mit tenni, vele sem. Mióta meghalt az élete legfontosabb embere Selley Booth már nem volt többé Selley Booth…
Elkövetkezett a néma reggelek sokasága. A következő napok ugyanúgy teltek el. Seeley bement a kórházba reggel. Egészen estig bent volt a nő mellett. Majd hazafele beült egy bárba és addig ivott, míg azt nem érezte, hogy fájdalom enyhül. Akkor haza ment és sírva elaludt. Másnap kezdte előröl. Senkihez egyetlen szót sem szólt a temetés óta. Kinézete elhanyagolt lett és borostásan jött, ment. Így ment ez egészen addig a reggelig.
Egy térfigyelő kamera felismerte Mortem vonásait. Beriasztotta a központot. Persze hatalmas erőket vezényeltek ki az elfogására és bár a tűzharcban megsérült, de megszökött. Zack felhívta Booth, mert a kórháztól nem messze vesztették nyomát a sasszemmel. Seeley tudta, hogy eljött az idő. Mortem eljön, hogy megölje Bonest és véget vessen a harcnak. Elküldte az ajtó elöl a kommandósokat. Csapdát akart állítani. Elbújt a szobához tartozó mosóban és várt. Türelmesen, hangtalanul. Hamarosan, alig egy óra múlva az ajtó felnyílt és egy erősen sántító ember lépett be rajta. Maga elé emelt fegyverével közvetlen a nőt célozta meg, aki az ágyban feküdt. Amikor elhaladt a mosdó előtt, a férfi hangtalanul kinyitotta az ajtót, majd mögé lépett és a fegyverét a tarkójához nyomta.
- Vége van te rohadék! – sziszegte eltorzult hangon.
- Ne lőj! Megadom magam! – kiáltotta a másik és eldobta a pisztolyát miközben felemelte a kezét.
- Tudod, hogy ennyivel nem érem be ugye?
- Nem ölhetsz meg! Az FBI-nak dolgozol, és nem önbíráskodhatsz. Én pedig megadtam magam.
- Ismered a bibliát? Mózes 6.5.
- Sose olvastam! De ismétlem. Nem ölhetsz meg! FBI ügynök vagy! – Mortem hangja ekkor már remegett.
- Amikor látta az ÚR, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és hogy az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, megbánta az ÚR, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében.
- Nem ölhetsz meg! – ordította most már tiszta erejéből.
- Ja és még valami te seggfej! Kiléptem! – súgta a fülébe a szavakat, majd lehunyta a szemét és meghúzta a ravaszt.
„Érints meg még egyszer, lassan.
Úgy alszom el.
Legyen függöny mögött a világ. „
Hány órája vezetett már? Maga se tudta. Az élete, amit elhozhatott, ott volt mögötte a hátsó ülésen. A kocsit Max szerezte. Akárcsak a hamis papírokat. Tudta, hogy Booth sokadszor mentette meg a lánya életét, ahogy azt is, hogy a helyszínelőknek nem sok kell majd, hogy összerakják a fotók és a nyomok alapján, hogy miért volt a halott fegyvere olyan messze a testétől a kórházi ágy alá csúszva. Amikor az elfogató parancsot kiadták azonnal rohant a férfihez és vitte minden háláját magával. Meg akarta védeni őt is és a lányát is attól, ami a volt ügynökre várt volna egy olyan börtönben ahol az elítéltek felét ő jutatta oda. Caroline rossz címet adott meg, hogy hátráltassa a dolgot, de az idő ketyegett és neki mennie kellett. Hagyott egy levelet a nőnek, amelyben az írta visszajön még egy nap érte és a lányáért is. A többiektől nem maradt ideje búcsút venni, de Max megígérte neki, hogy megteszi helyette is. Azután csak beült a kocsiba és elhajtott. Hátrahagyva mindazt, ami korábban az életét jelentette.
Az út szélén meglátott egy motelt. Az idő későre járt már és a nap már rég lement. Valahol a semmi közepén járhatott. Lehajtott az útról és megállt a motel előtt. Kiszállt a kocsiból és bement.
- Mi járatban szépfiú? – köszönt rá hangosan a tulajdonosnő, egy alacsony, kövér, vörös hajú asszonyság a pult mögül egy bárszéken támaszkodva.
- Egy szobát kérek, ma éjszakára. – válaszolta Booth.
- Na, és neved az van? Mer le kéne írni ide, ni! – bökött egy papírt a férfi orra alá.
- A nevem David… - itt elgondolkozott egy pillanatra.
- Na és milyen David? – bökött tollával a nő a papírra előtte.
A férfi még töprengett egy pillanatig, majd kinyögte az első nevet, ami az eszébe jutott.
- Boreanaz. A nevem David Boreanaz.
„Érints meg még egyszer, lassan,
érzékenyen,
és kívánj jó éjszakát.”
Vége.
SPTTDO
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Viaszhoz csatlakozva én is azt mondanám, hogy a befejezés így jó ahogy van. Szomorú és mégsem tudom elképzelni máshogy, mert így illik igazán a címhez.
Persze sokmindent lehet benne sajnálni, meg sokmindennek lehet benne örülni. Lehet sajnálni Sweets-t és lehet örülni Bones-nak, hogy azért Őt nem veszítette el végleg. De ha belegondolok róla nem is tudunk meg többet a végén, és ezt egy kicsit sajnálom. Kritika ide-vagy-oda, de kedvenc speciálisunknak azért lehetett volna egy kis esze, hogy messzebbről lövi le, megvédve Bones-t, mert akkor legalább "jogos társvédelem" vagy mi lenne, de mivel így történt ahogy, legalább elmosolyoghattam magam a befejezésen, ami kísértetiesen emlékeztet engem egy másikra ;)
Most ismét csatlakozom viaszhoz, és a dícséretek sorát halmozom a rengeteg háttérkutatásért, vagy háttértudásért, mert biztos vagyok benne, ha én magam is utánanéznék, a nagy része bizony kőkemény tény lenne, amit azért nekem biztosan nehéz lenne előásni.
Meghajlok írástudásod előtt és kérve kérnék egy kis folytatást, hogy megtudjam mi lesz Velük, vagy egy másik kevésbé szomorú ficcet :) KMF!