Vasárnap reggel pontban kilenckor Booth és Parker felvették útitársaikat. A gyerekek vidáman köszöntötték egymást, örültek, hogy együtt lehetnek és igen jó programnak néznek elébe. A nap melegen sütött, most a szél sem enyhítette a korai meleget. Gyorsan elérték úti céljukat. Parker és Tammy kézen fogva, néha ugrálva, néha sétálva élvezték az állatok látványát. Parker úgy vigyázott Tammyra, mintha a kishúga lenne. Nagyon megkedvelte őt, okos és kedves kislány volt, Parker szívesen volt vele, mint ahogy apja Tammy anyukájával. Ők is ugyanúgy élvezték egymás társaságát, mint ahogy a gyerekek. Nagyokat nevettek hol a srácok, hol az állatok viselkedésén és már a hivatalos magázódást is felváltották.

A fél délelőttöt az állatkertben töltötték, de a déli nap sugarai már szinte elviselhetetlenek voltak, a hőség egyre csak nőt, egy kis enyhítő hűvösségre vágytak, melyet az állatkert melletti parkban meg is találtak. A hatalmas fák némi menedéket jelentettek az égető nap sugarai elől, a park közepén álló szökőkút körül rengeteg gyerek játszadozott vidáman. A földből feltörő és ismét elbújó vízsugár elől menekültek kacagva. Olyan jó volt őket így látni, felszabadultnak és vidámnak. Végre Tammy is olyan volt, mint a többi kisgyerek. Vidám és boldog. Most nem zavarták a körülötte lévő felnőttek, nem keresett menedéket, ha idegen férfihangot hallott, vagy amikor az egyik apuka elkapta, hogy el ne essen.

-         Köszönöm Seeley! – fordult Dakota, hálás tekintettel Booth felé.

-         Szívesen Alexa!

-         Miért hívsz így?

-         Mert szeretném, hogy megtaláld te is újra önmagad.

-         Én is?

-         Tammy már gyógyul. Most rajtad a sor.

-         De én nem…

-         De igen. Ugyanúgy szükséged van a gyógyulásra, mint Tammynek. Alexa – fogta meg a kezét, remélve, hogy most nem húzza el – amik veletek történtek téged is megsebeztek, elbizonytalanítottak, összetörtek. Ezeket újra fel kell építeni.

Dakota szíve beleremegett a férfi szavaiba, érintésébe. Régóta nem érezte már, hogy valaki számára az ő érzései is fontosak lehetnek. Tammy még olyan kicsi, vele nem beszélhette meg ezeket. Jól esett a férfi közelsége, de egyben meg is ijesztette. Nem maga a férfi, hanem azok, amiket érezni kezdett, félt újra bízni, félt ismét szeretni. Valamiért azonban most mégsem akart erős lenni, így hagyta, hogy a férfi magához ölelje vigaszt nyújtva neki. Hosszú percekig tartotta Booth a karjaiban a nőt, érezte, hogy nagy szüksége van most Dakotának erre, vigaszt keresett, némi menedéket, ahol megpihenhet. Az ő szívében nyiladozó érzések viszont többet reméltek a vigasznál. Kedvelte a nőt, élvezte a társaságát, jó volt vele lenni, beszélgetni vele, megismerni, jó volt magához ölelni, így érezni közelségét. Viszont tisztában volt vele, hogy Dakota épp, hogy csak elindult az úton, melyet ő mutatott meg neki, nem akarta, hogy újra visszatérjen zárkózott, önmaga által felépített világába. Így inkább kibontakozott az ölelésből.

-         Nem kellene a srácokat most már megetetni? – nézett a nő kék szemébe mosollyal az arcán, így próbálva visszarázódni a valóságba.

-         Mielőtt eljöttünk összekészítettem egy kis pizzát. Házi pizzát. Tammy nagyon szereti, remélem ti is?

-         Ígéretesnek hangzik. Egyre éhesebb vagyok!

-         Akkor szedjük össze a gyerekeket és menjünk!

A srácoknak nem nagyon akaródzott hazatérni és a jó kis mulatságot félbe szakítani. Természetesen ők nem voltak éhesek, de ahogy Dakota ecsetelte a pizza és az utána elfogyasztandó csokis jégkrém lehetőségét, mindkét gyerek gyomra hangosan mordult egyet, és ezzel óriási nevetésben törtek ki mindannyian. Vidáman, énekelve tették meg a hazáig vezető utat, Tammy énekhangja elbűvölte Parkert és apját egyaránt. A kora este már nem volt fullasztóan forró, a szél is elkezdett fújdogálni. Amíg Dakota a konyhában a vacsora megsütésével foglalkozott, addig a gyerekek és Booth a kertben indiánosat játszottak, kacagásuktól és hangos sikolyuktól élettel telt meg a ház. Dakota a kertben szolgálta fel a vacsorát összegyűjtve kis és nagy indiánjait egyaránt. Az egész vacsora alatt Tammy és Parker felválta mesélték el, hogy milyen indiánok is voltak ők és hogy kinek milyen lova volt és miért kerültek csapdába. Nagyon élvezték a Dakotának tett beszámolót, sokat nevettek. A pizza után a csokis jégkrém mindkét gyerek arcán ragadt, Booth a kerti csap alá kergette őket megmosakodni, ami elől persze a gyerekek sikongatva menekültek. Már kezdett sötétedni mire befejezték a vacsorát és sikerült végre lemosni a kölykökről a jégkrém maradékait is, de még egyikük sem akarta, hogy ennek a napnak vége legyen. A gyerekek visszavonultak Tammy birodalmába egy kicsit még játszani, Booth és Dakota pedig a vacsora nyomait igyekezett eltüntetni mind a kertből, mind pedig a konyhából. A szűk, keskeny konyha adottságai lehetőséget adtak a számukra, hogy egy-egy apró mozdulat erejéig megérintsék egymást, érezzék a másik közelségét. Már teljesen besötétedett mire mindennel végeztek. Booth tudta, hogy lassan indulniuk kellene, de annyira élvezte ezt a napot, hogy nehezére esett elköszönni.

-         Lassan indulnunk kellene, biztosan ti is fáradtak vagytok már és reggel új hét kezdődik. Nagyon jól éreztem magam, a vacsora fenomenálisan finom volt. Remélem, hogy ezt még megismételjük máskor is.

-         Nagyon szívesen látunk benneteket máskor is. Parker remek kisfiú, Tammy – úgy látom – nagyon megkedvelte és téged is.

-         Tammy csodálatos kislány, örülök neki, hogy ma sikerült megnyílnia. Szüksége volt rá neki is, neked is. Megyek, megkeresem Parkert.

De Tammy és Parker a kis foteljukban összekuporodva elaludtak.

-         Hát ez szép! – fordult Booth, Dakota felé.

-         Fárasztó napjuk volt – nyugtázta a látottakat Dakota is – amennyit ma rohangáltak nem is csodálom, hogy kidőltek.

-         Az igaz, de valahogy mégiscsak haza kellene mennünk, muszáj lesz felkeltenem. Remélem Tammy nem ébred fel.

-         Ne ébreszd fel, olyan édesek! Itt maradhat, vigyázok rá! Nem lesz semmi gond. Majd reggel eljössz érte.

-         Biztos? Én viszem iskolába, és ahogy látom, előtte még haza kell mennünk, hogy iskolaképes állapotba hozzam. Korán kellene jönnöm és nem akarok kellemetlenséget okozni neked.

-         Reggel tisztán és jóllakottan viheted innen iskolába, csak a könyveid hozd és tiszta ruhát. – sétáltak keresztül a nappalin, a bejárati ajtónál megállva.

-         Hát akkor köszönöm, reggel hét körül érte jövök.

Booth az ajtóban állt, keze a kilincsen volt.

-         Tényleg köszönök mindent Alexa! – fordult vissza a nőhöz.

-         Én tartozom neked hálával. Régóta nem éreztem magam ilyen jól.

-         Nem tartozol hálával. – Booth elveszett a nő kék szemeiben, mennie kellene, de nem tudott. Megsimogatta a nő arcát, magához húzta és lágyan megcsókolta. Finoman érintette meg ajkait, nem tudta, hogy a nő készen áll-e rá, de Dakota is akarta ezt a csókot. Ő is érezni akarta a férfi közelségét, azokat az apró érintéseket ott a konyhában még mindig érezte bőrén. Közelebb húzódott a férfihoz, ajkai szétnyíltak, a finom, lágy csókot egy szenvedéllyel teli váltotta fel. Elvesztek a másik ölelésében, csókjában, csak mikor már levegőjük elfogyott váltak el újra.

-         Mennem kell – szólalt meg Booth megremegő hanggal.

-         Seeley, - fogta meg Dakota a kezét – maradj még egy kicsit velem, kérlek. – hangja szinte könyörgő volt.

-         Nem lehet! – lépett egy kissé hátrább Booth.

-         Miért?

-         Mert ha tovább maradok, és újra megcsókollak, nem biztos, hogy képes leszek hazamenni, és ez egyikünknek sem tenne jót.

-         Szeretném, ha itt maradnál és velem töltenéd az éjszakát. - Arcán könnyek csillogtak, szemeiben vágy tükröződött, szinte suttogva ejtette ki a szavakat.

Booth csak nézte a nő könnytől áztatott szép arcát, tudta mit kell tennie, de még érezni akarta őt. Megsimogatta fedetlen vállát, egyik kezével átölelte derekát, a másikat a vörös haja alá csúsztatta, lecsókolta könnyeit arcáról, szájáról. Mindketten beleremegtek ezekbe a csókokba, jóleső borzongás futott végig rajtuk, Boothnak kényszerítenie kellett magát, hogy megálljt tudjon mondani. Elhúzódódott a nőtől, arcát két kezébe fogta, tekintetével szorosan kapaszkodott a nő szemeibe.

-         Nem maradhatok, Alexa, ma éjjel nem! – hangja bársonyos volt és simogató, de érezni lehetett benne, a csókok által korbácsolt szenvedélyt is. – Kívánlak, de amit én neked adni szeretnék az több, mint egyetlen éjszaka. Nem a vigaszod akarok lenni, azt szeretném, ha újra bíznál és szeretnél, ha azt éreznéd, amit én.

Dakota nem tudott mit mondani, könnyei folytak és tudta, hogy a férfinak igaza van. Ma éjjel valóban csak vigaszt keresett volna, az érzései még bizonytalanok voltak, maga sem tudta, hogy mi dúl a lelkében. Booth még egyszer lágyan megcsókolta, megsimogatta arcát.

-         Reggel találkozunk. – mondta neki búcsúzóul és kilépett az ajtón, behúzva azt maga után.

Iszonyatosan nehézére esett ezt megtenni, minden porcikájával kívánta a nőt. A csókjai és vágytól fűtött tekintete, szavai felkorbácsolták benne is a vágyat, de tudta, ha ma éjjel itt marad, azzal megpecsételi a nő sorsát és Alexa örökre bent ragad a múltja csapdájában.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.06.27. 22:16 PÜT Húúúúú Dinike! Ez nagyon jól sikerült!!! Gratulálok!!! Nem csak ők, de még én is beleborzongtam, persze csak jó értelemben!!!!  Booth karakterét pedig annyira eltaláltad!!! ( ilyenkor szeretnék az elveszett nő helyében lenni....na de vissza a valóságba!! ) Még annyit fűznék hozzá, hogy: KK!!!!