|
Angela: Pokol/21. (alternatív befejezés)
Író ajánlás:
Mostanság túl sokszor hallom, hogy az emberek nem boldogok és inkább szeretnének boldog dolgokat látni maguk körül, mint szomorút. Ebben a rohanó világban oly kevés időnk jut arra, hogy boldogok lehessünk, de ennél sokkal több arra, hogy szomorkodjunk. Ezért mindenki a boldogságot hajszolja.
Pontosan ezért, vagyis az ő kedvükért, és azért mert megtehetem (egy főbanya bármire képes) döntöttem úgy, hogy megváltozatom a valóságot és teljesítem vele egy kedves barátom kívánságát, a boldog végről.
„Hogy mi a boldogság? Ha engem kérdeztek, a boldogság nem más, mint olyan pillanatok tömkelege, amelyek megdobbantják a szívünket, megérintik a lelkünket és visszagondolva rá az ember önkéntelenül is elmosolyodik. „ A.
- Boreanaz. A nevem David Boreanaz.
Vége
Vagyishogy mégse.
- Neeeemmmm! – ordította bele a sötétség szívébe miközben felült az ágyon. Teste verejtékben úszott, amely sötétre színezte a szürke FBI pólót mely most is rajta volt.
Hosszú percek teltek el mire szeme hozzászokott a sötéthez és felfogta hol is van most. Otthon feküdt az ágyában, a saját szobájában. Ránézett az órára. 4:47 volt. Visszadőlt az ágyon, de képtelen volt megnyugodni. Felkelt és letussolt. A hideg víz frissítően hatott megfáradt és elgyötört testére. Néhány horzsolás még most is látszott a csuklóján, és volt egy kötése is az egyik sérült ujján, de már rendben volt. Legalábbis testileg. Kilépett a párás zuhanykabinból és körbetekert magán egy törölközőt, majd visszaindult a szobája felé. Menet közben elment a gyerekszoba mellett. Nem tehetett róla, de megtorpant és benézett az ajtón. Parker békésen aludt az ágyában a megszokott helyen. Semmi sem látszott rajta abból, amin keresztül mentek.
Visszatért a szobába és ledőlt az ágyra. Igyekezett tételesen végiggondolni mi minden is történt vele az elmúlt 2 hétben…
Parker mikor látta, hogy az apja a vízbe ugrik Bones után és azt is, hogy a fogva tartója mozdulatlanul fekszik a földön, késlekedés nélkül földre vette magát és akárcsak egy kis hernyó kúszva-mászva, bekúszott a híd zárt részébe és elbújt egy szekrényben az asztal alatt. Nem mozdult. Tudta, hogyha minden véget ért és a dolgok úgy végződtek, ahogy azoknak kell, az apja szólongatni fogja és keresni és meg is fogja találni. De addig nem akart mozdulni. Esze ágában sem volt. Nem tudta, hogy a mozgolódás mely odakint támadt, kiktől jön.
Bones kinyitotta a szemét és elkezdte felköhögni a vizet a tüdejéből. Borzalmasan fájt, de életben volt. A férfi, aki idáig lélegeztette, most megtámasztotta a fejét és segített neki felülni. A nő, ahogy agya elkezdte visszakövetelni az irányítást azonnal a hasához kapott.
- A gyerekem! – nyögte megtörten.
- Nyugodjon meg asszonyom semmi baja sem lett. Többször is megmozdult, míg önt újraélesztettük.
Bones bár érezte, hogy a kicsinye most is mozgolódik, nem nyugodott meg. Hiszen tudta, hogy az oxigénhiányos állapot akár visszafordíthatatlan károsodást is okozhatott benne. De épp így tudta azt is, hogy ezt most senki se tudná megmondani, hogy megtörtént-e így felesleges erre gondolnia egyelőre. Most az a fontos, hogy él és él a kicsi is benne. Az oldalára fordult és szemével Booth és Parkert kereste.
- Hol a társam? – kiáltotta oda az egyik kommandósnak.
- Pontosan ott maga… - harapta el a választ a férfi mikor rájött, hogy a hely, amelyre épp mutat üres. Az ügynök eltűnt, de jól látható nyomokat hagyott maga után.
A nő szemével végigkövette a nyomokat egész a vízig és mikor felfogta, hogy a férfi a vízbe ugrott talpra akart állni azonnal. De a kommandós nem hagyta.
- Booth! Booth! Nézze! – ordibálta miközben kapálódzva mutogatta a nyomokat a férfinak.
A kommandós késlekedés nélkül felpattant és a kihajolt a hajóról, hogy lássa a férfi a vízben van-e. Ebben a pillanatban az isteni gondviselés közbeavatkozott és a hajnal beköszöntött, hogy megvilágítsa a tájat és messzire kergesse az esőt, s vele a vihar táncát is. A szürke égboltot vörösre, majd kékre festette a nap, másodpercek alatt, s így a napfelkeltében már világosan látszott a férfi, ahogy eszméletlenül lebeg a teste a víz tetején.
Azonnal a mentésére siettek s mire a nap sugarai beragyogták a tájat és fényükkel elhozták egy szebb nap ígéretét az ügynököt már fel is hozták a hajóra.
Booth eszméletlen volt és csupa vér. Bones először nem is tudta honnan jöhet ez a rengeteg vér. Igyekezett minden sebet elszorítani. A kommandósok a segítségére siettek s mire úrrá lettek a vérzésen a távolból már lehetett is hallani annak a rotornak a hangjait, amit a férfiért jövő mentőhelikopter adott ki magából.
- Nem lesz semmi baj! Itt vagyok! – kiáltotta a nő megpróbálva túlharsogni a helikopter zaját.
Tőle nem is oly messze az asztal alatt egy kisfiú épp ebben a pillanatban ismerte fel a kiáltozó nő hangját és merészkedett elő rejtekéből.
A helikopter leszállt és a férfit feltették a fedélzetre. Temperance már épp arra készült, hogy beüljön mellé a vasmadár gyomrába, mikor meglátta a földön fekvő kisfiút megkötözve. Bármennyire is szerette a férfit tudta azt is, hogy számára Parker mindennél fontosabb a világon, és ha most magára hagyná, azt sose bocsájtaná meg neki. Hírtelen kellett döntenie, így kiszállt a gépből és a gyerekhez rohant miközben az ajtó mögötte bezárult és a gép hatalmas szelet kavarva ismét a levegőbe emelkedett.
Alig két órával később már mindketten ott ültek a folyóson mikor az orvosok közölték a nővel, hogy az ügynök sérülései olyan súlyosak voltak, hogy kómába esett.
Rebecca hazavitte Parkert, aki furcsamód hamar döntött arról, hogy az antropológussal akar maradni, míg apja fel nem, épül. Bonesnak nem volt ellenére a dolog, hiszen a fogva tartás összekovácsolta a két embert mind szívben, mind lélekben. Felelősséget érzett a gyerek iránt és valami furcsa melegséget is, a kötelességtudatot felülírta a szeretet. Így telt el csöndben várakozva a következő két hét. A csapat lassan összegyűlt. Sweetset katonai tiszteletadás mellett helyezték örök nyugalomra, s Daisynek átadták a legmagasabb rendfokozatú kitüntetést a Becsület érdemérem mellett a Bíbor szívet is. Cam pedig elintézte, hogy háromhetes fizetett szabadságra küldjék. Mortem elmenekült a letartóztatása elől külföldre. Szépen lassan minden elrendeződni látszott. A lakosság megkezdte a romok eltakarítását, s a papok megkezdték a holtak temetését. Az élet megindult a maga rettegő és lassú módján.
Bones még midig az ágyon feküdt. Tervei között szerepelt, hogy amint Parker felébredt és megreggeliztek mennek a kórházba a férfihez, aki még mindig kómában feküdt. A nő minden eltelt nappal jobban aggódott szerelméért. Bedobta a szennyesbe az FBI-os pólót. Minden éjjel viselte. Ettől közelebb érezte magát Boothoz, akinek egy garnitúrányi állt még ezekből a szekrényükben. Remélte az éjszakai ügyeletes, aki ezúttal Angela volt ma reggel már jó hírekkel szolgálhat neki. A reggel gyorsan telt, s mire a nő észhez kapott már egy órája ült a férfi ágya mellett csöndben. Parker a büfében volt Angelával. A kisfiú mindennap hősiesen viselkedett, míg Bones órákat töltött apja ágyánál. Csöndben ült a szoba sarkában lévő nagy zöld fotelben, s olvasgatott arra várva, hogy a speciális visszataláljon hozzájuk. Bár a nő többször is elmondta, hogy addig felesleges neki is mindennap bejönnie, míg a férfi kómában van, de a kisfiú hajthatatlan volt akárcsak két héttel korábban, mikor minden áron a nőhöz akart költözni apjával közös otthonukba. Brennan tudta, hogy apja hősies természetét örökölte, amely pontosan ugyanazzal a makacssággal is párosult. Így jobb híján minden reggel a suli előtt behozta és a suli után visszavitte ide a kórterembe, ahol estig voltak, s csak azért mentek haza, hogy aludjanak. Ma sem volt ez másképpen, de ma a nő egy különleges dolgot talált ki. Még előző este kérte a nővéreket, hogy hozzanak egy feszületet a férfi szobájába. Bones ma úgy kelt fel, hogy minden eszközt megragad, amit csak lehet, mert vissza akarta kapni szerelmét. Megvárta míg Angela elviszi magával Parkert s most már az ágy mellett ült a férfi kezét fogva pont szemben a feszülettel.
- Isten. – kezdett bele hosszú hallgatás után. Nem igazán tudta mit is mondhatna. Ateista lévén még sose kísérelt meg Istenhez beszélni, de Booth hitt benne. Úgy gondolta veszteni valója nincs, így hát folytatta.
- Nem igazán vagyok jó ebben, így nézze el nekem, ha nem azt mondom, amit hallani szeretne. Mivel sose találtam, vagy láttam meggyőző bizonyítékokat létére, így nem igazán tudom ennek van-e értelme. Most azért beszélek magához, mert a társam, a férfi szerint, aki szeretek, a jó dolgokat, amik a világon vannak maga teremtette. Ha ez igaz, akkor most meg kell hallgatnia engem is. Tudnia kell, hogy ő jó dolog. – szorította meg szerelme kezét – Jó dolgot teremtett. Olyat, aki hisz. Akinek a hite szilárd és erős. Hisz az emberekben, hisz a szerelemben, hisz a megbocsájtásban és hisz magában is Isten. De most bajban van. Bajban, amin nem tudok segíteni. Tudnia kell, hogy én is hiszek. Hiszek benne. – nézett a férfira és egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Olyan erősen, hogy érte elhiszem azt is, hogy maga létezik, elhiszem, hogy vannak olyan dolgok, amelyek irracionálisnak hangzanak mégis igazak. Mióta láttam mire képes az önfeláldozás és a felelősségtudat két ember között, elhiszem, hogy létezik a szerelem. Elhiszem, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az ember képes a saját életét is feláldozni, hogy megvédje azt, akit szeret. És pont ezért kell most segítenie. Ha maga valóban olyan irgalmas, mint amilyennek tartják, akkor adja vissza nekünk. Adja vissza, mert ha ő nem lenne én sosem tudtam volna meg ezeket és ma se lenne okom a hitre. De van, mert érte megéri a kockázat, mert szeretem. Tiszta szívemből és egész lelkemmel. Szóval látja maga is, ezek a tények. Ő jó ember és kell, hogy helye legyen ezen a világon. Köszönöm, hogy meghallgatott.
Ebben a pillanatban a műszerek hangja megtöltötte a kórtermet. Pityegésük felgyorsult, akárcsak a férfi szívverése, s alig egy pillanattal később a keze megmozdult.
- Booth! - pattant fel a nő a székről.
- Booth hallasz engem? Ébredj, kérlek. Gyere vissza hozzám. – a nő nem bírta tovább visszatartani a könnyeit, amik most már patakokban folytak le az arcán. Kétheti fájdalom szabadult most el, s mosta el a félelem és az aggódás emlékképeit. Seeley szemei felnyíltak. Pislantott párat majd egyenesen a nőre érzett és a száját szólásra nyitotta.
- Ha legközelebb imádkozol – suttogta halkan és vontatottan – a végén mond azt, hogy ámen és nem azt, hogy köszönöm. – fejezte be a férfi és megvillantotta bár csak halványan azt a mosolyt, amibe az antropológus beleszeretett.
Bones felnézett a mennyezet felé.
- Köszönöm. – majd gyorsan hozzátette –… és ámen. – majd közelebb hajolt és megcsókolta a férfit.
- Parker? – kérdezte Booth ahogy ajkaik szétváltak.
- Semmi baja. Most is itt van egy emelettel lejjebb Angelával a büfében éppen.
- Mortem?
- Megszökött külföldre, de az embereit elfogták, a kihallgatásuk azóta is zajlik. Perotta vezeti a nyomozást és a JTS ügynökök valamint a CIA is segít nekik. Nemzetközi körözést adtak ki ellene.
- Mindenki jól van?
- Igen drágám jól vagyunk, nyugodj meg.
- Azt hiszem, alszom egyet. Fáradt vagyok. De kérlek, ne menjetek el. – simogatta meg a nő hasát a férfi.
- Sehova se megyek többé nélküled, megígérem. Te csak aludj. Oké?
- Oké, de tényleg… ne hagyj itt… mert valami fontosat… - a mondat végére a férfi hangja elgyengült és elaludt.
Bones megsimogatta a kócos hajat megcsókolta az ügynököt és leült a fotelbe, hogy szerelmét nézve végre megnyugodva egyen pár falatot. Hosszú órák teltek el így, várakozva, csöndesen. A reggelből dél lett, a délből, délután. Angela megérkezett és felváltotta a nőt, akinek nem akaródzott otthagyni a férfit, hisz megígérte neki, de Parker már várt rá az iskola előtt. Angela megállt a speciális ágya mellett és megnézte nincs e láza. Épp elfordult volna mikor a férfi egy hírtelen mozdulattal elkapta a kezét. A nő úgy megijedt, hogy hírtelen megszólalni se bírt.
Booth megfogta a kezét és megcsókolta. Csukott szemmel fogott hozzá a vallomáshoz, miközben a nőt sem engedte el.
- Tudod, vívódok a gondolattal egy ideje. Te vagy a legcsodálatosabb lény a földön és azóta, hogy visszakaptalak tudom, hogy többé sohasem akarom átélni, milyen lenne az életem nélküled. Lehet, hogy nem így és nem most kéne, de szeretlek Temperance Brennan. Megtisztelnél azzal, hogy…
- Ne folytasd! – sikoltott fel Angela.
Seeley szemei felpattantak és olyan zavarodott arckifejezést vett fel, hogy a nő először azt se tudta, hogyan folytassa.
- Tudod édesem, pár éve még mit nem adtam volna egy ilyen vallomásért egy pasitól, de azóta megtaláltam a másik felem és már nem vágyom arra, hogy egy betegágynál kérjék meg a kezem, még akkor sem, ha történetesen te teszed.
- Ö… izé… Angela kérlek, ne mond el Bonesnak ezt a kis fiaskót, mert…
- Nálam biztonságban lesz a titkod, nyugodj meg. - vágta félbe az ügynök szavát és megtoldotta egy széles vigyorral mondandóját - Sőt megígérem, ha Brennan felhív meggyőzően fogok meglepődni.
- Köszönöm. - válaszolta a férfi egy hálás mosoly kíséretében és visszacsukta a szemeit. Alig egy perc múlva pedig ismét békésen aludt. Ange magában kuncogva kucorodott a fotelbe és nekilátott olvasni Kathy Reichs új könyvét.
Este Bones és Parker is visszatért, de a speciális már nem ébredt fel.
Másnap reggel a szokásos rutin játszódott le ismét. Brennan megjött és a kisfiúval várták, hogy a férfi felébredjen, de ő mélyen aludt. Az antropológus beszélt az orvossal, mert bár nem volt szíve felkelteni a férfit, mégis aggasztotta az amennyit alszik. Az orvos megnyugtatta, hogy kóma után ez teljesen normális, ilyenkor az agynak is szüksége van a regenerálódásra. Így nem maradt más, mint várni. Időközben befutott Cam, hogy leváltsa a Bonest, akinek indulnia kellett az iskolába a kisfiúval. A nő erősen megölelte az antropológust, ám a mozdulat közben beleakadt a táskájába és leverte a válláról, ami lezuhant a csempére és benne hallható módón többfelé tört valamilyen üveg tárgy.
- Jaj, Dr. Brennan ne haragudj! - kapta fel a táskát nyomban, de addigra már késő volt. A parfüm mely az előbb eltört, megtöltötte illatozó értékes nedűjével a nő táskáját belülről, akárcsak néhai hüvelye az üvegszilánkokkal.
- Semmi baj! Csak szerettem ezt az illatot. - válaszolta Bones szomorúan. - Boothtól kaptam.
- Veszek, neked másikat ígérem. - hadarta Cam zavartan és igyekezett kiszedegetni a szilánkokat a nő táskájából miközben a szétfolyt parfüm mélyen beszívódott a bőrébe.
- Nincs rá szükségem köszönöm. Van elég pénzem, hogy vegyek másikat. Az emlék miatt volt fontos, az pedig úgysem pótolható.
- Áú! - kapta ki a kezét a Dr. Saroyan.
- Mutasd! Hú, elég csúnya vágás. Menj el a nővérekhez és köttesd be gyorsan. Addig itt megvárlak. De siess, mert mennünk kell a suliba lassan.
- Rendben. - szaladt el Cam. Pár perc múlva vissza is tért egy ugyanolyan kötéssel az ujján, mint amilyen Bonesnak volt.
- Nézd! - mutatott az újára majd a nőére is - Egyformák lettünk.
- Én egyedi vagyok Dr. Saroyan.
- Hát ez biztos! De most induljatok, mert elkéstek a végén.
Az antropológus és a kisfiú sietős tempóban hagyták el a kórtermet, de távozóban még egy szia-t megeresztett hangosan, amivel pont fel is keltette az alvó oroszlánt.
Booth magánál volt. Bones hangjára ébredt és halotta, ahogy motoz a szobában. Felismerte az illatát. Ő vette neki az első hónapos jubileumra. Tudta, hogy most nem lőhet bakot. Úgy tett, mint aki alszik. Szemét se nyitotta ki. Várt. Nem is oly sokkal, talán ha tíz perccel később a nő az ágyához lépett és megigazította a takarót. Seeley erre a pillanatra várt. Sebesen elkapta a nő karjait és maga mellé rántotta az ágyba, hogy szorosan átölelve megkérdezze.
- Szeretlek, ugye hozzám jönnél?
A válasz azonban már koránt sem az volt, amire számított. Először is egy visszhangos sikoltást halott egy ismerős hangon. Ijedten nézett a nő arcára és ismerte fel, hogy már másodjára követett el szarvas hibát.
Cam kapálódzva bontakozott ki az ölelésből és ugrott talpra, mint akit villám csapdosott.
- Megvesztél Seeley? - kiáltotta emelt hangon. - Te és én már lezártuk ezt évekkel ezelőtt, nem? Te Dr. Brennant szereted! Mi folyik itt? Úristen! Megint amnéziás vagy?
Olyan gyorsan ontotta magából hevesen gesztikulálva a kérdéseket, hogy az ügynök, már attól félt a nő fog mindjárt sokkot kapni és elájulni.
- Camille! Állj! Elég! - kiáltotta a férfi és befogta a rémült halottkém száját.
- Azt hittem Temperance vagy! Hozzá beszéltem nem hozzád! Érted? - megvárta még bólint egyet és elengedte.
Cam felállt és eltávolodott az ágytól, majd hirtelen megfordult és az ügynöknek szegezte a kérdést.
- Rossz a látásod? Hívnak egy orvost?
A férfi a szemét forgatva a homlokára csapott és visszadőlt a párnára.
- Feladtam ezt a leánykérősdit tutira!
Ekkor Cam elnevette magát, majd alig egy perccel később már az ügynök is nevetett és elmesélte, hogy kérte meg előző nap ugyanígy tévedésből Angela kezét. A halottkém könnyei potyogtak a röhögéstől és persze megígérte, hogy hallgatni fog a történtekről. Legalább tíz percig nevettek önfeledten, mikor belépett az orvos. A doki hamar megvizsgálta a még mindig elég vidám beteget, majd kijelentette, hogy másnap haza engedik. Cam elvonult telefonálni.
Délután pedig végre a még ébren lévő férfihez megérkezett az a két ember, aki a világot jelentette neki jelenleg. Örömmel hallgatta a beszámolóikat és örült minden percnek, amit velük tölthetett.
Másnap aztán kiengedték a férfit, aki hazatért szeretteihez. Alig egy hét múlva pedig teljes erőbedobással vetette bele magát a munkába.
A napok teltek. Bones pedig egyre jobban és jobban gömbölyödött. Már-már félő volt, hogy felborul akkora hasa nőtt.
Egyik reggel, amikor épp a kocsijánál állt a mélygarázsban egy kéz megfogta hátulról és a száját betapasztva arrébb vezette. A nő nagyon megijedt, de amikor az ismerős hangot meghallotta heves szívverése csillapodni kezdett.
- Sss... Semmi baj Dr. Brennan! Én vagyok az Zack! - suttogta a fiú.
- Zack? - fordult meg a nő és szintén suttogva folytatta - Te mit csinálsz itt? És miért suttogsz?
- Mortem itt van.
- Hogy? Hol? - Bones hangja akarata ellenére emelkedett meg.
- Sss! Nyugodj meg! Már szóltam Boothnak és a többieknek. Perceken belül itt lesznek. Csak annyi a dolgunk, hogy elbújunk addig.
- De mégis hova? Ez egy teremgarázs! Itt nincsenek fordulók vagy beugrók Zack, elfelejtetted?
- Természetesen nem, viszont rengeteg itt a kocsi és három sorral feljebb van két kisbusz is. Arra gondoltam feltöröm az egyiket és elbújunk benne.
- Mióta törsz te fel kocsikat?
- Sok mindent nem tudsz te még rólam, de jobb is ez így… Menjünk.
Bones csendben követte a fiút a kocsik között kanyarogva, behúzott nyakkal, lapulva. Végül eljutottak a kisbuszhoz és valóban, ahogy a fiú mondta gond nélkül feltörte. A riasztó se szólalt meg. Bemásztak és csendben vártak, miközben Zack kémlelte a garázst az ablakon át.
Váratlanul tőlük alig pár méterre egy férfi alakja suhant el kezében egy fegyverrel. A kölyök olyan gyorsan ült le, hogy beverte a könyökét és a fém hangosan kondult meg. Sajnos ezt a férfi is meghallotta és feltépte a kisbusz oldalajtaját. Zack pont időben mozdult meg és kirúgta a kezéből a fegyvert, ami azonban időközben elsült, megsebesítve a kölyköt. A következő másodpercben a távolból egy lövés hangja dördült és Mortem térdre esett. A füstölgő fegyver túloldalán azonban ezúttal Seeley állt. A volt mesterlövész lábon lőtte és egy szemvillanással később már mögötte állt, hogy megbilincselje.
- Vége van te mocsok!
- Sose lesz vége! Engem nem tudtok megállítani! - ordítozta Mortem eltorzult hangon.
- Nem is kell, hogy mi tegyük meg! - szállt vele vitába az ügynök szintén kiabálva - Virginia államban még most is halálbüntetés van életben a tömeggyilkosokra!
- De én nem vagyok Virginiában!
- Sajnálom Mortem! - egyenesedett fel Zack akinek vérzett a válla - De ezt sose fogod tudni bizonyítani, mert a gépbe így kerül be az elfogásod helyszíne!
- Ezt nem tehetitek. Én nem… - hangját elnyelte a páncélozott kocsi, amibe a többi FBI-os tuszkolta a kapálódzó férfit.
Bones kiugrott a kisbuszból és egyenesen Booth ölelő karjaiba vetette magát.
- Szeretlek. - suttogta miközben olyan szorosan ölelte meg az ügynököt, hogy annak elakadt a lélegzete.
- Nincs semmi baj kicsim. Már vége van. - ringatta a férfi és apró puszikat nyomott a nő homlokára.
Néhány nappal később.
Brennan a tető szélén állt és a város fényeit figyelte. - Már csak pár perc és befut. - mondogatta magában míg Boothra várt, akit a központból Cam riasztott SOS-ben a helyszínre.
Angela nem rég ment el, miután segített a nőnek a tetőkertet feldíszíteni fényekkel és gyertyákkal. Valóban varázslatos volt, ahogy a színek ragyogtak a sötét éjszakában magasan a város fényei és zajai fölött. A megterített asztalon hívogatóan gőzölgött az étel és csábító illata megtöltötte a levegőt. A gyertyafény sejtelmesen ragyogta be a rögtönzött asztalt és életre keltette a poharak gyémántként csillogó fényét. Barry White lágy hangon énekelt. A nő varázslatosan szép volt. Meg sem látszott rajta, hogy pár napja életet adott közös gyermeküknek. Már az átélt dolgok nyomai sem látszottak. Lelkében megnyugodtak a képek, fejében elcsitultak a zajok. Mortemet örökre kivonták a forgalomból. Zack pedig hősies viselkedésért elnöki kegyelmet kapott. A nemzet összefogott a végzet óráiban, hogy közösen építsék újra a múlt eszméit és megteremtsék azt, amit egy örült egy pokoli napon lerombolt. A csapat és a lelki béke is hamarosan helyreállt mindenkiben. Bones alig várta, hogy eljöjjön ez az este. Napok óta tervezte titokban a lányokkal. Számolta a perceket és most végre eljött. Ott állt készen mindarra, ami ezek után következett. Szépsége töretlen rég nem látott fényében tündökölt. Egy bordó szaténruhát viselt, amely hibátlan alakját csak még jobban kihangsúlyozta. Látta, ahogy a távolból egy villogó autó érkezik és áll meg az épület előtt. - Itt az idő. –
Hamarosan, alig pár perccel később a férfi berontott a kertbe. Szemei kétségbeesetten keresték a nőt és amikor meglátta, szíve hevesen dobbant meg és a lélegzete elakadt egy pillanatra. Nem értette a dolgot, de most, hogy meglátta már nem is bánta. Csak bámulta a nőt leesett állal és nem tudott betelni a látvánnyal.
- Te vagy a legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam. - mondta, ahogy a nő mellé lépett.
- Köszönöm. - válaszolta Bones és hosszú szerelmes csókot váltottak.
- Ne haragudj, amiért így kellett ide hívjalak, de meg akartalak lepni.
- Rád sosem tudnék haragudni. - bújt elő az a régi kacér mosoly és megsimogatta a nő arcát.
- Várj! - tolta el magától a nő és valamit felvett a földről.
Seeley nem látta mi az. Egy cumi volt. Christinnek vették közösen. Bones az asztalhoz vezette a férfit és leültette majd fél térdre ereszkedett előtte és mélyen a szemébe nézve megkérdezte:
- Megtisztelnél azzal, hogy a férjem leszel? - és elővette a cumit.
Booth hangosan felkacagott a „gyűrű" láttán és csak ennyit bírt mondani mielőtt elveszett abban a forró csókban örökre melynek szenvedélye mindvégig életben tartotta, míg bejárták közösen a pokol bugyrait.
- Soha semmit nem akartam még ennyire. De hogyhogy? Azt hittem te nem hiszel ebben.
- Én benned hiszek Seeley Joseph Booth és abban, hogy melletted boldog leszek egy életen át. És különben sincs más választásom.
- Ezt hogy érted?
- Hát félek, hogy a végére megkéred majd Wendell kezét, vagy Fisherét és valamelyikük igent mond.
A férfi elnevette magát.
- Ti pletykás nők. – mondta és elveszett a kék szemek varázsában örökre.
Vége. (De most tényleg :)
Nagyon köszönöm kitartó és áldozatos munkáját a teljes ficc alatt kedves barátomnak: Olvasónak, aki mindig a jobbra ösztönzött, és akinek ezt a történetet ajánlom.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
a boldog vég azért boldog vég. :D :D
bocsi hogy nem írtam eddig annak ellenére hogy olvastam. :)
mindenesetre az egész ficc az első betűtől az utolsóig hanyatvágóra sikerült. Nagyon tetszett az egész. Kerek volt, finom volt, néhol azért szomorú is..., *hüpp hüpp* de elképesztő!!! :)
Mondhatnám úgy ishogy ez így tökéletes. :D