|
PÜT: "... És egy tánc."/14. (bónusz rész)
Nagy-nagy szeretettel ajánlva Olvasónak!!!! Aki ha nincs, akkor ez a rész meg sem született volna!!!
Az ablakon át beszűrődő nap sugarainak csiklandozására ébredt. Szemét még bántotta a fény, ezért csak csukott szemmel átfordult a másik oldalára, hogy pihen még egy kicsit. Ekkor azt érezte, hogy valaki hozzásimul puha, bársonyos bőrével. Majd megérezte azt a jellegzetes, finom illatot, ami már első találkozásukkor beleívódott az orrába. Még mindig nem akarta kinyitni a szemét, nehogy álom legyen mindez. Csak gyengéden hozzásimult a nőhöz, megcsókolta a nyakát és átkarolta a derekát.... vagyis csak karolta volna, de már nem igazán érte át. A helyzet felismerésétől megjelent csábos mosolya és lassan kinyitotta a szemét. A látvány, ami a szeme elé tárult minden rosszat elfeledtetett vele, ami az utóbbi hónapokban történt, de még mindig nehezen hitte el, hogy mindez igaz lehet. Így ébredt minden reggel az utóbbi két hétben, mióta visszatért Afganisztánból. Még volt, hogy rémálmok gyötörték és felriadt az éjszaka közepén, de egyre ritkábban. Már lassan az válik számára rémálommá, hogy mindez.... hogy hazatért, hogy Bones megvárta és gyerekük lesz, hogy Parker minden második héten velük van.... hogy mindez nem a valóság. És egyszer csak felébred és arra eszmél, hogy újra távol van a szeretteitől, egyedül a háborúban.... Szerencsére minden reggel tudatosul benne, hogy ez a valóság. Mint ahogy ezen a reggelen is, ahogy a szeretett nő pocakjára tette kezét, majd óvatosan odahajolt, nehogy felébressze őt és nyomott egy apai puszit rá a kicsi Bonesnak. Aki reagált is a gesztusra, de nem volt olyan óvatos, mint az apja.... Brennan nyöszörgött egyet halkan, majd kinyitotta a szemét és látta, amint Booth mosolyogva a pocakját fogja....
- Nincs még egy kicsit korán a játékhoz? – kérdezte kissé morcosan.
- Esküszöm én csak egy puszit adtam neki! Abban semmi játékra buzdítás nincs! – mentegetőzött Booth – Sajnálom, hogy felébresztettünk! – mondta sármos mosolya kíséretében, aminek persze a nő nem tudott ellenállni és rögtön magához húzta a férfit, majd forró csókot lehelt az ajkaira. Összebújva figyelték a kis Bones előadását. Nem tudták mit művelhet épp odabenn, de abban biztosak voltak mindketten, hogy oka van a produkciónak, mintha valamit el akarna mesélni a szüleinek.... Hol az anyja jobb oldalánál, hol a balnál dudorodott ki valamelyik testrésze, szinte hullámzott Bones hasa....
- Ez biztos neked szól. Ennyire virgonc még soha nem volt. Teljesen az ujjad köré csavartad már most! Persze ezt nem a szó-szoros értelmében gondolom, mert ugye tudjuk, hogy az lehetetlen. Áááúúú! Ez azt hiszem az egyik lengőbordám volt.
- Hahó! Kicsi lány! – hajolt ismét Bones pocakjához a férfi – Értékelem a bemutatódat, nagyon klassz! Imádtam! De egy kis pihenés most már rád férne, mert szerintem eléggé el lehetsz fáradva és anyunak sem volt kellemes érzés minden akrobatikus mozdulatod. Hmm?
Még egy-két kisebb fajta hullámzás volt, de utána a dudorodások is megszűntek.
- Aha! És még azt mondod, hogy nem buzdítottad, mi? Ha már most ennyire egy húron pendültök, bele sem merek gondolni mi lesz majd akkor, ha megszületik.... Na jobb lesz, ha lassan készülődünk, még mielőtt elkésnél a kórházból. Én is bemegyek a Jeffersonba addig, van még egy kis papírmunkám.
- Bones nem gondolod, hogy a szülés előtt egy héttel már rád férne egy kis pihenés? Itthon kellene maradnod.
- Ugyan Booth! Ez nem megerőltető, csak ülök az asztalnál és gépelek. Elvégre nem vagyok beteg, a terhesség nem betegség csak egy más állapot. Különben sem vagyok az, az otthonülős típus, ismerhetnél már annyira.
- Persze, hogy ismerlek, csak próbálnálak.... áááá mindegy hagyjuk, úgysem tudlak meggyőzni. De csak papírmunka és utána jössz haza, rendben?
- Rendben! Itthon találkozunk!
* * *
Washington Hospital Center, Fizikoterápiás részleg
- Booth ügynök! Jó reggelt! Látom megérkezett. Jöjjön, akkor hozzá is láthatunk.
- Üdv, Pete! Mehetünk! Minél hamarabb el akarnám hagyni ezt az egy mankót is!
- Ne legyen türelmetlen! Már az is hatalmas előrelépés, hogy másfél hét után letehette az egyiket! És nagyon jól halad. Főleg ha azt vesszük számításba, hogy nem éppen a legjobban felszerelt kórházban operálták meg. Az ottani orvosok a rendelkezésükre álló eszközökkel és műszerekkel, ami enyhén hiányosnak mondható, kisebb csodát műveltek a lábával.
- Tudom Pete, tudom! Soha nem tudom nekik eléggé megköszönni! Csak tudja, nem vagyok az ilyen korlátokhoz hozzászokva.
- Megértem. Na akkor kezdjünk hozzá!
* * *
Jefferson Intézet
- Jó reggelt Dr. Brennan! Hogy van ma?
- Jó reggelt Micah! Köszönöm nagyon jól! És maga? Mostanában egyre többet látom nappalos műszakban éjjeliőr létére.
- Tudja, szeretem önöket figyelni munka közben a háttérből. Olyanok itt együtt, mint egy nagy család. – mondta mosolygás mögé rejtve szomorúságát.
- Önnek nincs családja, Micah?
- De van Dr. Brennan.... csak sajnos nem velem. Ők egy jobb világban élnek már.
- Nem tudom ez mit jelent. De sejtem mire akar vele célozni.... és sajnálom.
- Semmi baj, asszonyom. Ez az én keresztem. De amikor itt vagyok, és önöket látom, újra azt érzem, hogy egy nagy család részese lehetek.
- Örülök, hogy így érez Micah! De most ha nem bánja mennem kell, mert ha nem végzek időben Booth képes lesz rám küldeni az FBI-t.
- És igaza is lenne! Nem szabadna már dolgoznia Dr. Brennan. Inkább pihennie kellene! Isten tudja a baba megérkezése után mennyi ideje marad rá! – mosolygott Micah.
- Ezzel mire céloz, Mi... – ekkor fájdalom hasított a hasába. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Micah abban a pillanatban ott termett mellette, hogy segítsen.
- Jól van? Nem kellene az irodája helyett inkább a kórházba mennie?
- Nem! – mondta határozottan – Már semmi baj, el is múlt! Csak jóslófájások!
- Biztos, asszonyom?
- Persze! További szép napot Micah! – azzal elindult az irodája felé. A lépcsőn felfelé haladva ismét éles fájdalom árasztotta el az egész hasát, meg is kellett állnia egy pillanatra, de igyekezett úrrá lenni a helyzeten, nehogy valaki észrevegye. Amint csillapodni kezdett sebes léptekkel indult meg, hogy minél hamarabb az irodája biztonságában érezze magát a kíváncsi szemek elől. Leült az asztalához, rátette kezét a pocakjára:
- Csak még ezt a délelőttöt bírd ki kérlek, utána megígérem, hogy pihenni fogok! – beszélt a kis Boneshoz. És mintha megértette volna, a fájdalmak nem tértek vissza. Brennan hozzálátott a munkához. Ez volt az utolsó ügye a szülés előtt és nem akarta másra bízni, még a papírmunka részét sem. Talán azért, mert egy gyermek volt az áldozat, alig múlt három éves. Egy parkban találtak rá. Plédbe tekerve volt elásva egy bokor tövében. Súlyos koponyasérülése volt, de a halál oka fulladás. Víz volt a tüdejében. Mint kiderült az apjával volt otthon és magára hagyta fürdés közben a kádban, mert csöngettek. A váratlan látogató annyira megzavarta, hogy megfeledkezett a fiáról és mire bement, már nem tudott rajta segíteni. A kisfiú felállt a kádban, megcsúszott, beütötte a fejét és elvesztette az eszméletét. Elmerült a vízben és megfulladt. Az apja kétségbeesésében elvitte egy közeli parkba, és ott temette el.
Brennant nagyon mélyen érintette a dolog. Fel nem foghatta, hogy lehet egy ilyen pici gyereket magára hagyni fürdés közben, hogy lehet valaki ilyen felelőtlen szülő. Ő biztos, hogy nem ilyen lesz. Soha nem fogja magára hagyni a lányát....
- Ááúú! – szisszent fel ismét. Pedig már meg is feledkezett az összehúzódásokról, mert több mint egy órája nem tértek vissza. De ez most még erőteljesebb volt, mint az előző kettő, olyannyira, hogy felpattant a székéből és az asztalba kapaszkodott. Úgy érezte talán így elviselhetőbb a fájdalom. Majd próbálta folytatni a munkáját, nem sok lett volna hátra, de pár perc elteltével újabb fájás jött és ő csak görnyedt az íróasztala fölött....
- Szia édese... – de már befejezni nem tudta a mondatát, mert sokkolta barátnője látványa, amint az íróasztalba kapaszkodik eltorzult arccal - Jesszusom, mi a baj? Beindult a szülés? Miért nem szóltál? Mióta vannak fájásaid? Gyere pihenj le a kanapéra, segítek. Boothnak szóltál már? – majd segített a nőnek lepihenni.
Bones csak feküdt a kanapén csukott szemmel. Válaszolni sem nagyon volt ereje.
- Édesem szólalj meg, kérlek! – nézett kérlelően Angela.
- Minden rendben van Ange, csak kicsit kimerítenek a fájások, amik talán fél órája ostromolnak és elég sű... – az újabb fájás nem hagyta, hogy befejezze mondandóját. Csak a feje alatt lévő párnát szorongatta fájdalmában, amibe teljesen belefúrta a fejét. Angela nem tudta mit tehetne, mivel segíthetne barátnőjén, hogy enyhítsen a fájdalmán. Csak biztatóan a vállára tette a kezét...
- Édesem be kellene menni a kórházba, szólok Boothnak.
- Nem! – kiáltott Brennan – Még tart a kezelése, muszáj végigcsinálnia, majd utána szólok neki. És különben sem megyek kórházba. Nagyon jó helyen vagyok itt.
- De szívem! Itt nem szülheted meg a lányotokat! Itt nincsenek meg azok a körülmények, amik ehhez szükségesek! Szólok Hodginsnak és bevisz minket a kórházba, útközben meg felhívjuk Bootht.
- Nem! Nem megyek sehova, Ange! – förmedt barátnőjére – Menj ki! Egyedül akarok lenni! Úgysem tudsz segíteni! Menj ki! Menj k.... – majd nem tudott többet szólni, mert az újabb fájdalom beléfojtotta.
Angela látva, hogy nem jut közös nevezőre Brennannal, magára hagyta. A folyosón már Cam is ott volt, mert meghallotta antropológusa hangoskodását.
- Mi a baj Angela?
- Brennannél beindult a szülés, de nem akar kórházba menni, és azt sem engedi, hogy Boothnak szóljak, mert még a kezelésen van.
- És akkor mi a következő lépés? – kérdezte Cam.
- Természetesen szólok Boothnak, terápia ide vagy oda! Ő az egyetlen, aki hatni tud rá. Amúgy sem egyszerű eset, de most a fájások hatására még rosszabb.
- Rendben! Én pedig beszólok az FBI-hoz, hogy küldjenek Booth elé a kórházhoz egy szolgálati autót. Ki kell használni a megkülönböztető jelzést. Taxival sosem érne ide.
* * *
- Szia Angela! Valami baj van? Mert épp kezelésen va... Mi??? Máris megyek! – Azzal felpattant az ágyról és elkezdett öltözködni.
- De Booth ügynök! Még nem végeztünk mára! Még negyed óra van hátra.
- Sajnálom Pete! De a mai kezelés itt ér véget! Mennem kell, szülni!
- Hát ez esetben, úgy gondolom ha fontossági sorrendet vesszük figyelembe, akkor most a szülés nyert. Sok sikert!
- Köszönöm, Pete! – és már viharzott is ki a kezelőből.
- Uram!! A mankóját ne hagyja itt!! A lépcső még nagyon veszélyes anélkül!
- Óóó, hát persze a mankó! Majd elfelejtettem! További szép napot!!! – hallatszódott a folyosó végéről, mert még ha mankóval is, de Booth csak úgy rohant kifele a kórházból, egészen az FBI-os kocsiig. Majd hangos szirénával hajtottak végig a Jefferson épületéig.
* * *
- Hol van Bones? – kapkodta a levegőt Booth, ahogy beért a laborba és meglátta Hodginst.
- Az irodájában.
Rohamos léptekkel vagy inkább ugrálásokkal haladt felfele a lépcsőkön Brennan irodája felé. Már messziről látta, amint Cam és Angela tanácstalanul és aggódva állnak az iroda ajtaja előtt.
- Booth! Végre itt vagy! – lélegzett fel Angela – Már azt hittem sosem érsz ide.
- De Angela! Alig 10 perce telefonáltál...
- Jól van, na! Csak már teljesen kétségbe vagyok esve! Nem hajlandó szóba állni senkivel! Még velem sem! Pedig annyira szeretnék neki segíteni, de nem hagyja! Remélem te több sikerrel jársz.
- Huhh! – mély lélegzetet vett Booth és elindult az ajtó felé. Lassan nyitott be, nehogy megijessze a nőt.
Brennan meghallotta a halk lépteket....
- Angela megmondtam, hogy egymagam akarok lenni! Jól vagyok, semmi baj! Csak egyre erősebbek a fájá.... – csuklott el a hangja ismét a megsemmisítő fájdalom hatására. Arca alig látszódott ki a párnából. Az oldalán feküdt összekuporodva a kanapén. Lehunyt szemmel várta, hogy elmúljon a méhösszehúzódás.
Booth odaült mellé és gyengéden megsimogatta, majd egy puszit nyomott a még párnából kilátszódó arcára, majd megfogta a nő kezét, hogy a párna helyett inkább őt szorítsa, mintha ezzel a gesztussal talán át tudná venni tőle a fájdalmat...
Bones most már tudta, hogy nem barátnője az, aki mellette van, de még nem volt ereje felemelni a fejét a párnából, csak szorította a férfi kezét, most már két kézzel. Hosszúnak tűnt az, az idő, még a fájdalma nem enyhült, pedig valójában még egy percig sem tartott. Majd végre mire valamennyire feleszmélt, csak ennyit mondott halkan:
- Neked a kezeléseden kellene lenned.
Booth csak mosolygott, majd odahajolt hozzá, kisimította arcából az izzadtságtól nedves haját és gyengéden megcsókolta...
- Nagyon tévedsz!!! Nekem most itt kell lennem, melletted! Ez most sokkal fontosabb, mint a lábam! Így is nagyon sokat voltam távol tőled, amíg egyedül kellett megbirkóznod a dolgokkal. Ezután nem így lesz! Semmit sem kell egyedül végigcsinálnod, mindig itt leszek melletted, mellettetek!
Bones szemei könnyekkel teltek meg, majd az ismét előtörő fájdalom eltorzította az arcát. Nem szólt, csak halk nyöszörgő hangok jöttek a torkából, Booth kezébe kapaszkodott, minthogyha soha többé nem akarná elengedni. A férfi pedig csak ölelte magához szorosan, hogy érezze nincs egyedül, hogy ott van mellette támaszként. Még ha a fájdalmát nem is tudja csillapítani vagy átvenni. Szörnyű volt így látnia Bonest, ahogy szenved, és nem tud rajta segíteni....
Booth a következő fájásszünetet kihasználva próbált szót érteni Brennannel....
- Bones, most már ideje lenne bemenni a kórházba.
De a nő nem reagált, csak feküdt és pihent – Azt hiszem ilyen érzés lehet, mikor valaki be van gyógyszerezve vagy drogozva. – gondolta magában. A fájdalom megszűnése után csak azt érezte, mintha lebegne és teljesen el lenne kábulva, alig érzékelte a külvilágot, teljes nyugalom árasztotta el a testét....csak abban bízott, hogy most talán több ideje lesz élvezni ezt a következő fájásig....
- Bones, hallasz? Bones!! – szólongatta a férfi.
- Igen? – jött ki erőtlenül a hang a torkából.
- Mennünk kell a kórházba! Mindjárt megszületik a lányunk!
- Tudom Booth! De itt a legjobb helyen vagyunk! Régen sem voltak kórházak, a kezdetekben az asszonyok otthon szültek, egyedül. Én nem megyek sehova Boo... – újabb fájás szakította félbe a vitát.
Booth intett a fejével Angelanak, hogy menjen be:
- Szerezzetek valahonnan egy hordágyat vagy bármit, amivel Bonest le tudjuk innen vinni a kocsiig! – mondta, de a nőt egy pillanatra sem engedte el.
- Sikerült meggyőzni?
- Nem, de az most nem számít! Csak mozogjatok!
- Máris! – és már ki is fordult Angela, bár arról fogalma sem volt, hogy honnan szereznek hordágyat....
- Booth! Mondtam, hogy nem megyek sehova! – eszmélt fel a fájás után Brennan.
- De igenis jössz! És ebben nem akarok vitát nyitni! Most már nem egyedül kell gondoskodnod magatokról, mert itt vagyok! Most már nekem kell gondoskodnom rólatok! És nem hagyom, hogy bármi bajotok essen!
- Semmi bajunk nem fog esni, Booth! A terhesség alatt sem volt semmi probléma, most sem lesz!
- Ezt sohasem tudhatod Bones! Neked is tisztában kell vele lenned, hogy akármilyen komplikáció felléphet és én azt szeretném, hogyha ez véletlenül bekövetkezne, akkor azonnal orvosolni tudják a problémát. De ez csak akkor valósulhat meg, ha a kórházban vagyunk. Megígérem neked, hogy nem fognak ott sürögni körülötted, csak, ha tényleg szükség lesz rá! De engedd meg, hogy bevigyünk a kórházba! Én így tudok vigyázni rátok! Hogy elviszlek oda, ahol biztosítva vannak a feltételek a maximális ellátásra. Valamint úgy, hogy ott leszek végig melletted, egy percre sem hagylak magadra! Úgyhogy máris indulunk és kész!!!
- Igazad van!
- Igen, de... höhö.... te, most akkor én győztem a vitában?
- Aha. – jött az erőtlen válasz Bonestól, aki lassan megpróbált felülni, hogy átölelje Bootht – Szere.... áááúúú! – csak ennyit tudott kinyögni, mert a fájdalom ismét eluralkodott a testén és olyan erővel ölelte és szorította magához a férfit, hogy az ujjaiba alig áramlott a vér. De az ügynök nem szólt, csak tűrte és ölelte őt....
- Már itt is vagyok! Ez megfelel Booth? – viharzott be egy kerekesszékkel Hodgins.
- Tökéletes! Honnan szerezted?
- Ööö, az egyik tudósé, de most per-pillanat nincs szüksége rá.
- Ha valakinek ilyen segédeszköze van, hogy-hogy nincs szüksége rá???
- Hát mondtam neki, hogy „kelj fel és járj!” Mától nincs szükséged erre!
- És csoda történt??? – nézett értetlenül Booth.
- Háát... nem.... de kölcsönadta, és ez a lényeg, nem?
- Ti ezt nem gondoljátok komolyan, ugye? – nézett fel Brennan, Booth karjaiból – Abba beleegyeztem, hogy bevisztek a kórházba, de ebbe biztos, hogy nem fogok beleülni, arra mérget vehettek! Vagy a saját lábamon megyek innen ki vagy sehogy! Gyenge vagyok, de nem ennyire!!!
- Most komolyan!! Ezért strapáltam magam?? – elégedetlenkedett Hodgins.
- Gyere Bones, segítek felállni.
De alighogy elindultak volna, újabb fájás jött. Közel húsz percbe telt, mire az irodából leértek az FBI-os autóhoz, olyan sűrűn jöttek már a méhösszehúzódások, hogy szinte 2 percenként meg kellett állniuk.
- Majd nyitom az ajtót! Sok sikert Dr. Brennan!
- Köszönöm Micah!
És már az autóban voltak, ami azonnal el is indult a kórházba....
- Booth!! Azt hiszem valami baj van!
- Mi az Bones? Mi a baj?
- Nem tudom, de valami nem oké ott lenn, úgyhogy jó lenne, ha szólnál a sofőrnek, hogy taposson a gázra!
- Hallotta a doktornőt? Ha fél percen belül nem ér a kórházhoz, esküszöm, hogy búcsút mondhat az FBI-os pályafutásának! – üvöltött a sofőrnek Booth – Tudtam, hogy ez lesz, tudtam! Még jó, hogy időben elindultunk, legalábbis remélem!
- Booth ezzel nem segíteee...
* * *
Washington Hospital Center, Szülészet
- Dr. Brennan, nagy szerencséjük van, hogy időben elindultak!
- Mi a baj Dr. Lidner? – kérdezte türelmetlenül Booth.
- Hallották már azt a mondást, hogy „Burokban született”? Na az önök lányának majdnem sikerült. Úgyhogy most megrepesztem a burkot és remélhetőleg hamarosan szülünk! – mondta mosolyogva a doki – Így ni. Minden rendben! A szívhang is megfelelő és a magzatvíz sem meconiumos. A kislányukkal minden a legnagyobb rendben van. Egy kis időre magukra hagyom önöket.
- Itt csak én nem értem mi a fenéről van szó?? – értetlenkedett Booth.
- Mivel még nem repedt meg a burok, de a méhszájam meg már eléggé kitááá....
- Itt vagyok Bones! Semmi gond nem lesz! Nem is olyan fontos ez a burkos meg mecumicsodás dolog, majd megbeszéljük később. – persze ebből a nő nem sokat hallott, mert a fájdalom már teljesen elszakította a külvilágtól....
- Azt hittem ez már rosszabb nem lehet. Úgy érzem, nem csinálom valami jól. Lassan elfogy az erőm. – kezdett el pityeregni Bones.
- Dehogyis! Ne mondj ilyet! Nagyon profin csinálod, mint mindent! Te vagy Dr. Temperance Brennan a világ legjobb antropológusa, aki nem csak okos, szép és csinos is, hanem ügyes szülőnő is! És persze legfőbb erényed, hogy oda vagy értem. – erre már a nő is elmosolyította magát, de nem sokáig mert az újabb fájás elűzte azonnal. Csak kapaszkodott a férfiba szorosan....
- Ugye nem hagysz el többet? Megígéred?
- Megígérem Bones! Soha többet nem hagylak magadra. – simogatta meg a nő arcát.
- Ezt nem bírnám egyedül végigcsinálni. Bár tudom ez nem vall rám, nem is tudom miért mondok ilyeneket. Talán a fájdalom már az eszemet is elvette. De egyedül már lehet, hogy feladtam volna. És ha te nem erősködsz a kórházzal, már nem is tudom, hogy mi lenne.... talán már nem....
- Pssszzt! – szakította félbe Booth – Eszedbe se jusson ilyesmi.
- Úristen, Booth! Azt hiszem jön!!!
- Doktor úr!! Dr. Lidner!!....
- Már itt is vagyok! Na hadd nézzem! Rendben! Nagyon ügyes volt idáig Dr. Brennan, de ezután jön a java! Most kell majd összeszednie minden erejét a következő fájásokra, hogy megszülje ezt a kisbabát.
- Nem hiszem, hogy képes leszek rá.... – mondta erőtlenül a doktornő.
- Dehogynem Bones! Naná hogy képes vagy rá! Itt vagyok és segítek, még ha csak képletesen is. Ez nem te vagy! Te nem szoktál feladni semmit! A gyerekünkről van szó, akit kilenc hónapig hordtál a szíved alatt és óvtad mindentől! Most adnád fel? A célnál?? Én nem így ismerlek! – Brennan könnyei elkezdtek potyogni és magához húzta a férfit, hogy az öleléséből gyűjtsön erőt, majd megszólalt:
- Egyszer azt mondtad nekem, hogy:
„Mindenkinek megvan a párja. Valaki, akivel leélheti az egész életét. Csak járj nyitott szemmel, hogy észrevedd!”
- Sajnálom, hogy ennyi évbe telt, mire észrevettem!
Booth nem szólt semmit, csak gyengéden megcsókolta a nőt....
A meghitt pillanatot Dr. Lidner zavarta meg:
- Dr. Brennan, ha érzi, hogy jön a következő fájás, akkor összegyűjti minden erejét, mély levegőt vesz és nyom. Rendben?
- Igen. Azt hiszem, már jön is...
- Akkor mély levegő és nyomja....
Bones alig érzékelte a külvilágot.... az orvos utasításai is csak távoli hangfoszlányoknak tűntek.... de tudta, hogy Booth mellette van és ez volt a fontos.... tudta mi az, az egyetlen dolog, amire koncentrálnia kell.... a születendő lányára....
„Aki nem látott szülést, nem tud az életről valamit, nem tud valami biztosat és "alapvetőt", mint az iskolában mondanák - bizonyos, hogy aki nem látott szülést, nem látott bele a szerkezetbe, nem ismeri a műhelyt, azt a rejtélyes és félelmes műhelyt, ahol az élet készül. Az erők, amelyek szülés közben megmozdulnak, az élet és a halál erői: az anya és a gyermek állandóan élet és halál között tapogatódznak ez órákban, vak sötétben, süket ösztönnel.
Olyan erők mozdulnak meg e pillanatokban, olyan erők feszítik az anyatestet, mint földrengéskor. A néző nem csodálkozna, ha vér és placenta helyett láva és hamu ömlene ki füstölögve az anyaméhből. Igen, láttam a szerkezetet. Az ember csendes lesz, egészen csendes. Később, mikor a gyerek sírni kezd, a néző kisompolyog a szobából, s úgy érzi, Michelangelo kontár volt, és Newton, minden számításával, műkedvelő.”
És végre gyermeksírás hangja hallatszódott, ami szebb volt bármilyen dallamnál. Maga volt a boldogság hangja. Bones megtört arca kisimult és boldogan vette karjába a kis törékeny testet, amely nem szakadt még el teljesen tőle....
- Nézz rá, mint egy angyal! Gyönyörű! Olyan, mint te! – mondta büszkeségtől duzzadó mellkassal Booth.
- De remélem a te nagy szívedet örökölte! – mosolygott Brennan.
- Sajnálom, hogy meg kell szakítanom a családi idillt, de az apukának lenne még egy feladata! Persze, csak ha szeretné.
- Igen?
- A köldökzsinór. Ön vághatja el, ha akarja.
- Természetesen! – vágta rá habozás nélkül az újdonsült apuka.
Már ott is termett és olyan magabiztos, határozott mozdulattal vágta el azt, mintha világ életében ezt csinálta volna. Megszakította azt a fontos köteléket a számára két legfontosabb nő között, ami eddig az életet biztosította lányuknak. De egy kötelék sohasem szakad meg.... amit nem lehet elvágni, amit nem lehet látni, tapintani.... az igaz szeretet köteléke. Ez az, ami örökre összeköti őket....
Már csak hárman voltak a szobában, összebújva élvezték amint a csoda testet öltött, lányuk, Christine személyében. Leírhatatlan volt a boldogság, ami a szívüket töltötte el.
„Minden, amit valaha írtak, festettek vagy faragtak, bármilyen nagyszerű, remek, tökéletes is legyen – rideg és otromba, ha összehasonlítod egy élő gyermekkel. Óriási kincset tartasz a karodban, amely becsesebb és értékesebb bármi másnál a földön.”
- Egy család lettünk Bones! Egy igazi család! – ölelték át egymást és a lányukat, aki édesdeden aludt karjukban. Majd a nő hirtelen Boothra nézett, mintha valami baj lenne – Mi az? Valami baj van? – nézett kérdőn a férfi.
- Nem, csak... – mosolygott könnyes szemmel Brennan - ....csak az jutott eszembe.... hogyha.... egyszer.... mégis úgy döntenél.... hogy megkéred a kezem....
- Igen? – türelmetlenkedett Booth.
- Csak tudd, hogy igent mondanék!
Most már Booth szeme is könnyes volt, szólni nem tudott a meghatódottságtól.... Csak szenvedélyesen megcsókolta szerelmét, aki ugyan olyan hévvel csókolt vissza....
THE HAPPY END
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kedves író néni!
Csak eljutottam végre ide is és már sajnálom is, hogy ennyit vártam az elolvasásával. Hodgins tolószékes poénján visítottam a röhögéstől,
Brennan szülésén meg könnyeztem rendesen.
Igen valami ilyesmit képzeltem én is Christine születéséhez az istállós csúfosodás helyett. Köszönöm, hogy papírra vetetted nekünk. Hatalmas gratula
és persze, hogy KMF… de még mennyire!