-         Sokáig még, - szinte megszállottan - üldöztem a Rókát és bandáját, de bárhogy is igyekeztem mindenhol akadályokba ütköztem, és amikor már Parker is a látókörükbe került, amit meglehetősen nyomatékosítva közöltek is velem…..feladtam. Azt már végképp nem bírtam volna elviselni, ha őt is elveszítem. – fejezte be Booth szomorúan a 6 évvel ezelőtt történteket.

-         Igen, emlékszem. – Bones szemében könnyek csillogtak. Soha nem gondolta volna magáról, de most már eljutott oda, hogy képes volt ő is átérezni azt a fájdalmat, amin a férfi keresztülment. Belegondolt, hogyha mindez velük kettőjükkel és gyermekükkel történik meg, nem tudta, hogy hogyan tudná elviselni. Erre nem volt magyarázata. – Akkor nem voltál önmagad és én nem értettem, miért viselkedsz annyira eszelősen. Nem volt rá racionális magyarázat, hogy miért bánt annyira a tolmács halála. Most már tudom. Nagyon sajnálom Booth! – közelebb hajolt a férfihoz és lágyan megcsókolta.

-         Köszönöm, Bones. Róka és bandája azon kevés ügyek egyike, amelyiket nem sikerült megoldanunk és pontosan ezért olyan veszélyes még mindig Alexa számára Washington.

-         Alexa okos nő, sok mindenen ment keresztül, pontosan tudja, hogy mit kockáztatott azzal, hogy idejött. Én úgy vélem, hogy meglehetősen nyomos érvvel kellett rendelkeznie ehhez a lépéshez. – Bones a férfi arcát fürkészte és várt. Valami még volt, amit a férfi próbált elmondani.

-         Az volt Bones! – Booth tudta, hogy amiket eddig megosztott Bonessal csak előkészítette mindazt, ami a legfontosabb. Bones valóban átérezte az ő érzéseit, de hogy ami még előttük van arra, hogy fog reagálni, nem tudta. Vajon a nőnek most az érzései vagy a racionalitása lesz az erősebb? Kételyei ellenére tisztában volt vele, hogy meg kell osztania a nővel mindent. Ha már belekezdett nincs visszaút és nem is akart visszakozni, Bonesnak tudnia kell róla. Nagy levegőt vett, Bones szemébe nézett és belekezdett. – Alexa gyereket várt és fiút szült. A mi fiunkat!

Bones nem tudott megszólalni, csak döbbent arccal nézte a férfit, akit szeretett. Gyereket várt, fiú, mi fiunkat! A szavak lüktettek a fülében, az agya hirtelen képtelen volt felfogni a férfi szavait. Pánik ült ki az arcára, levegője akadozott, elborították az érzések, életében először képtelen volt rá, hogy racionális legyen. Eddig sajnálta a nőt mindazért, amit átélt, amin keresztülmentek, de most szívében valami új érzés tört ki nyugvó poklából.

-         Bones? – A férfi megijedt attól, amit a nőn látott, szemében szikra lobbant és kitörni látszott, lépnie kellett. Elővette a fényképet, amit Alexától kapott és odanyújtotta neki. – A neve Roland és Alexa azért jött, hogy a segítségemet kérje. Roland leukémiás és sem ő, sem Míra nem megfelelő donor. Alexa nem akar mást, csak megmenteni az életét. – Booth végig a nő kezét fogta, újával tenyérét simogatta, hangja nyugodt volt. Most ő volt az, aki megadta a nőben felgyülemlő bántó kérdésre a racionális magyarázatot, és ez visszahozta Bonest. Megnyugodott, már önmaga volt, de kérdéseire tudni akarta a választ.

-         Tudtad, hogy terhes?

-         Nem. Amikor elment még ő sem tudta, és később meg már nem volt rá lehetősége és nem is akarta, hogy tudjak róla.

-         Nem akarta, hogy szenvedj miatta, mivel a körülmények nem engedték, hogy együtt legyetek.

-         Ugyanezt mondta ő is.

-         A kisfiú tudja, hogy te vagy az apja?

-         Nem, Alexa nem mondta el neki. Rolandnak Alexa férje az apa.

-         És a kislány? Ő már elég nagy volt akkor.

-         6 éves volt Bones és kellőképpen össze volt törve ahhoz, hogy felfogja, ami körülötte történt. Fel kellett dolgoznia mindazt, ami velük történt és Alexa vállán volt a teher, hogy megértesse vele, hogy hirtelen miért hívják másképp őket, miért kellett eljönniük, miért nem mentem velük és miért nem játszhat többé Parkerral. Számára is felfordult a világ. Azután Alexa megismerkedett Conorral és Míra számára is kezdett újra felépülni mindaz, ami kártyavárként omlott össze nem sokkal korábban. Nem akarta még ezzel is fájdítani a szívét, így neki sem mondta el. Még számunkra is nehéz volt felfogni a történteket, nemhogy egy gyereknek. A gyógyszerek miatt, amit kapott még csak el sem búcsúzhattam tőle. Sokáig úgy éreztem, cserbenhagytam őket. – szemei szomorúsága tükrözte szavai fájdalmát.

-         Te is tudod, Booth, hogy ez nem igaz, nem volt választásotok! És tudom, hogy most sem fogod cserbenhagyni őket.

-         Köszönöm, Bones, nagyon sokat jelent ez nekem. Tudom, hogy szükséged van rám, hisz hamarosan megszületik a lányunk, de most oda kell mennem. – remélte a nő megérti.

-         Booth, a vizsgálatot itt is meg tudják csinálni, ezért nem kell odamenned! – Bren számára ez nem volt racionális és nem akarta, hogy a férfi elmenjen. Sajnálta a kisfiút és ő is segíteni akart neki, de itthon. - Én ismerek egy kiváló specialistát. Beszélek vele, ő elintéz mindent, és ha megfelelő donor vagy, akkor az el fog jutni a fiadhoz.

Bren úgy gondolta, hogy ez kellő érvelés volt ahhoz, hogy a férfi tudja, ő a legjobb szakembert fogja neki megszerezni, de látta a férfin, hogy nem az érvek vezérlik.

-         Bones, oda kell mennem, nekem…

-         Látnod kell?! – Bren fejezte be a kimondatlan gondolatát.

Booth hálás volt a nőnek, mindazért, amiért képes volt elfogadni, megérteni, és átérezni az elhangzottakat és tudta, hogy a szakma legjobbja lenne, akit Bones ajánl, de itt többről volt szó, mint egy egyszerű vizsgálat.

-         Szeretném megismerni őt, egyszer magamhoz ölelni, egy kis időt vele tölteni. Ez minden, amit én neki adhatok.

A férfi szavaiba Bren beleborzongott, jól ismerte őt, tudta, mennyire fájt és még ma is fáj neki, ami történt. Nehezen tudja feldolgozni, hogy Roland sohasem lehet igazán a fia és a fia sohasem tudhatja meg, hogy az az ember, aki talán az egészségét adhatja fia, az édesapja. Látta a férfi arcán, hogy felemészti a gondolat, hogy nem tehet a fiáért többet. Erőt kellett neki adnia.

-         Az életét adhatod vissza, Booth! Többet adsz neki, egyetlen nap alatt, mint más szülő egész élete során. 

-         De soha többé nem láthatom. - Sok időre lesz szüksége, hogy ezt elfogadja, és azt remélte, hogy Bones és a baba lesz az ő segítségére mindezt feldolgozni.

-         Ezt nem tudhatod, – próbálta vigasztalni, - megtalálhatod a módját, hogy Roland és te ne szakadjatok el egymástól

-         Veszélyes lenne, mindenkinek. Nekik, nekünk. És a gyerekek nem tudják az igazat. Ahogy Alexa, úgy én sem akarom, hogy a nehezen felépített életüket, és a miénket, az igazság feltárásával még jobban megnehezítsük.

-         Mindig azt hittem, hogy nincs mentség arra, ha egy szülő lemond a gyerekéről, de – mint ahogy most itt is – hozhat az élet olyat, amikor az, hogy helyesen cselekszel, minden fájdalom ellenére, a leginkább bizonyítja azt, hogy mennyire szereted őt.

-         Szeretlek! Bár lenne még több szó, ami elmondhatná, mit jelent nekem mindaz, amit most tőled kapok.

-         Én is szeretlek téged, Booth!

Bren odahajolt hozzá és ajkaik összeforrtak. A szavak, amik hiányoztak az érzések kifejezésére, benne volt a csókjukban. Ez most nem szenvedély volt, nem vad vágy, sokkal inkább szerelem, szeretet, megértés és összetartozás.

-         Mikor indulsz?

-         Holnap éjjel.

-         Meddig maradsz?

-         Minden az eredménytől függ.

-         Ugye tudod, hogy van esély rá, hogy…

-         Tudom, de bízom benne, hogy minden rendben lesz és sikerül a műtét.

Mindketten elhallgattak, elgondolkoztak, hogy mi lesz akkor, ha nem ő az, aki segíthet a fiún. Booth megígérte Alexának, hogy a segítségére lesz, nem hagyja magára újra, de túl sok volt már az, amit Bones képes volt tolerálni, nem akarta még ezzel is bántani őt, remélte, hogy nem kerül erre sor.

Bren tudósként tudta, hogy az esély, amiről beszélt nem is olyan kicsi és félt attól, hogyha Booth nem segíthet a fián, hogyan fogja elviselni a fájdalmat. Talán akkor még az ő szerelme és lányuk érkezése sem lesz elegendő, és ahogy ismerte őt, Alexát sem hagyná magára fájdalmában. Retteget ettől és remélte, hogy nem kerül erre sor, de élete talán legbutább kérdése mégis ott kavargott a fejében. Félt kimondani, de ott volt a szívén, tudnia kellett.

-         Hazajössz hozzánk, ugye?

-         Mindig!

Ez akkor, abban a pillanatban a legszebb szó volt, amit a férfitól kaphatott. Megváltozott, szerelmes volt. Ő, aki sohasem hitt benne, hogy lehet valakit úgy szeretni, hogy képes legyél mindent feladni érte, most szerelemmel telve fészkelte be magát a férfi ölelésébe, szorosan érezve teste melegét, érintése bársonyát, nem kívánva mást, csak érezni, hogy szerelme viszonzásra talált. Már nyugodt szívvel engedte el a férfit, nem tudná és nem is akarná őt visszatartani. Már biztos volt benne, hogy hazatér, hozzá…

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.07.16. 18:08 PÜT Dinike ismét gratula!!!!  Annyira átéreztem mindkettejük érzéseit!!!!! Nagyon bízom benne,hogy Booth megfelelő donor lesz!!!! KK!!!

2012.07.14. 16:09 Lili Ez a történet nagyon elképesztő annyi érzelem van benne, boldog vagyok hogy olvashatom. De ugyanakkor nagyon szívfájdító is, borzasztó az ami Booth-szal történik Csak így tovább, és ezek után egy hatalmas     KK