-         Mit szólnál hozzá, Kölyök – bontakozott ki Booth az ölelésből, már kissé megnyugodva, - ha mi ketten játszanánk egy nagyot a repülőiddel, és mesélnék neked egy-két dolgot a katonák életéről, anyát pedig hazaküldenénk aludni egyet? – nézett a nőre szinte utasító tekintettel.

-         Ez szerintem is jó ötlet! – vágta rá Roli örömtelien.

Alexa, élete legfontosabb két „férfiját” nézte, ahogy az egyforma barna szemek őt fürkészték válaszra várva. Nem tudott nekik ellenállni, így megadóan felállt, puszit adott fia fejére, közben megérintette a szeretett férfi vállát is.

-         Hamarosan visszajövök, Kicsim. Köszönöm Seeley. – majd kilépett a kórházi szoba ajtaján, magára hagyva fiát és apját.

Booth és Roli a nap további részét kettesben játékkal és meséléssel töltötték, hatalmasakat kacagva egy-egy humoros történeten. Booth igyekezett a lehető legtöbbet megtudni fia eddigi életéről, terveiről, álmairól. Olyan kevés volt az az idő, mely nekik adatott és minden pillanatát ki akarta használni. Ha nem egy kórházi szoba nyomasztó fogságában teltek volna ezek az órák, már úgy érezhették volna, hogy egy feledhetetlen, gondtalan nap adatott meg számukra. De Roli betegsége erőt vett rajta, elfáradt, kora délutánra teljesen kimerült és néhány perc alatt mély álomba merült. Booth csak ült az ágya mellett, kezét fogta, fejét simogatta. Magába akarta gyűjteni a Rolival töltött időt, olyan szinten, mely örökre vele marad, amire mindig emlékezni fog. Bár többet tehetne értük, bár lenne rá lehetősége, hogy találkozhasson még vele, hogy Roli ugyanúgy a gyermeke lehessen, mint Parker és a születendő kislánya, de tudta erre nincs módja. Nem csak Róka miatt, hanem Alexa és családja miatt sem. Amikor ma Alexa hazament, az érintésében érezte a nő érzéseit. Nem csak a fia betegsége miatti szomorúság és hála volt ebben az érintésben, hanem az a szerelem is, amely kettejüket összekötötte. Hiába volt férjnél, élte új életét, szíve mélyén ugyanúgy érezte azt a bánatot, amit akkor érzett, mikor megosztotta vele múltja titkait ott a Royalban 6 évvel ezelőtt. Sokáig tartott, míg elértek odáig, hogy Alexa, újra mert hinni, remélni és szeretni, de mindaz, amit akkor végigcsináltak és az, amin most keresztülmegy visszarántották őt múltja mélységes magányába. De most magának kellett megküzdenie mindezzel, most nem segíthetett, nem viszonozhatja a nő érzéseit, és ahogy ismerte őt, soha nem is kérné. Csak remélni merte, hogy képes lesz túljutni ezen, felülemelkedni a tényen, hogy ennek az egésznek a legnagyobb vesztese ő maga.

Fáradtsága azonban rajta is felülemelkedett és a bántó gondolatok fogságában nyomta el őt is az álom néhány perc erejéig, mert az ajtó nyikorgása és becsukódó kattanása újra felriasztotta. Odakint már gyengült a nap fénye, jelezve, hogy hamarosan ő is nyugovóra tér. dr. Stevenson állt meg mellette, Booth felpattant a székből. Gyorsan magához tért a kábulatból.

-         Mr. Booth! Mrs. Wilson?

-         Hazaküldtem egy kicsit aludni, de nemsokára itt lesz. Megvannak az eredmények? – arcára kiült a feszült várakozás, a szíve vadult kalapált, gyomra összerándult.

-         Igen, és egyeznek! – hangzott el dr. Stevenson szájából a megváltó hír. – Ha minden jól megy Roli 6 hónap múlva egészségesen térhet haza.

-         Köszönöm, dr. Stevenson! – könnyei eleredtek, nem szégyellte az orvos elől.

-         A fiúk meggyógyul! – tette a doktor a férfi vállára a kezét. Sokszor élte már át ezeket a perceket és most jó érzés töltötte el, hogy az öröm és nem a fájdalom hírét hozta a kétségbeesett szülőknek. – Kérem, ha Mrs. Wilson megérkezik, keressenek meg! Ügyeletes vagyok, egész éjjel a kórházban leszek.

-         Természetesen és még egyszer nagyon köszönöm.

Miután a doktor elhagyta a szobát Booth még percekig bámult „utána”, időre volt szüksége, hogy teljesen felfogja az elhangzottakat. Hihetetlen megkönnyebbülés járta át egész lényét, imái meghallgatásra találtak. Ez volt az egyetlen dolog, amit ő a fiának adhatott, nem hagyta cserben! Szeretettel telve lépett vissza alvó gyermeke ágyához, egy puszit adott a fejére és halkan suttogta fülébe a boldogság szavait.

-         Meggyógyulsz, Kölyök, meggyógyulsz!

Ebben a pillanatban lépett be Alexa a szobába, Booth ráemelte könnyes tekintetét, hozzá lépett és szorosan átölelte. A karjaiban tartva suttogta fülébe dr. Stevenson üzenetét.

-         A fiúnk meggyógyul, Alexa!

A nő lábaiból kiszaladt az erő, zokogás rázta egész testét, a megkönnyebbülése kiszakadt a lelkéből. Ha a férfi óvó ölelése nem tartotta volna, képtelen lett volna megállni a saját lábán. Úgy érezte, hogy mondania kellene valamit, de szavak helyett csak sírása hangjai hagyták el a száját. Booth igyekezett megnyugtatni őt, támogatni őt abban, hogy visszanyerje erejét, hitét, az életét. Hosszú percekig álltak így összeölelkezve, és lassan Alexa is megnyugodott.

-         Minden rendben lesz, – nézett Booth a nő szemébe letörölve arcáról könnyeit – dr. Stevenson vár minket.

-         Rendben, Conor hamarosan itt lesz.

-         Ok! Aludtál?

-         Én igen, neked viszont nem ártana egy KV! Menj, igyál egyet, és ha Conor megjön, megkeressük dr. Stevensont.

-         Ha jól látom Roli ébredezik, menj! Nemsokára jövök.

Alig fél órával később Booth két dupla adag KV és egy marhahúsos szendvics után tért vissza Roli betegszobájába, és ahogy várta, Conor már ott volt.

-         Jó estét! – köszöntötte – Seeley Booth!

-         Örvendek! Conor Wilson! – A két férfi kezet fogott, visszafogott érdeklődéssel mérték fel a másikat. Conor szinte mindent tudott a férfiról, a felesége és a közte lévő viszonyról, viszontagságukról. Tisztelte őt azért, amit tett és valahol sajnálta is azért, amit átérzett akkor, mikor elveszítette őket, ugyanakkor a féltékenysége ellenszenvet is keltett benne, mert sejtette, hogy Alexa érzései a férfi irányába még most is több, egyszerű lezárt emléknél. Booth szinte semmit nem tudott Alexa férjéről, de vérében volt a szakmája, megérzései ritkán hagyták cserben, és most azt súgták neki, hogy a nő, akit valamikor mindennél jobban szeretett, Míra és fia biztonságos és szerető otthont találtak a férfi mellett.

-         Örülök, hogy megismertem és hálás vagyok mindazért, amit értük tesz.

-         Ők a családom Mr. Booth, bármit megtennék értük!

-         Tudom!

-         Alexa elmondta, hogy dr. Stevenson várja Önöket! Én tartozom köszönettel Önnek, azért, hogy eljött és segített nekünk!

-         Bármit megtennék értük! – nem mondhatta ki, de gondolataiban ott volt – Ők az én családom is! – és ezt Conor is tudta.

-         Menjünk Seeley, - Alexa közéjük lépett – keressük meg dr. Stevensont. Kicsim – fordult fiához – nemsokára visszajövök!

Booth és Alexa némán, saját gondolataikba merülve indultak el dr. Stevenson irodája felé. Booth akármennyire is igyekezett, ez eddig nem tudta feldolgozni a lelkében dúló kettőséget. Hiányzott neki Bones, főleg most, hogy beszélt vele telefonon, míg kávéját itta. Elmondta neki a vizsgálati eredményt, Bones elmagyarázta a további lépéseket, melyek Rolira várnak és megbeszélték az otthoni ügyeket is. Hiányzol és szeretlek! – ezek voltak búcsúszavaik. Szerette volna már átölelni, megcsókolni, újra vele lenni, érezni hasán lányuk rugdosását, de ugyanakkor itt volt Alexa is és minél több időt töltöttek el együtt annál több emlék és érzés került a felszínre.

Alexában viszont nem volt kétség, ő pontosan tudta mit akar és azt is, hogy mit kell tennie.

Közben megérkeztek, a doktor az irodájában volt. Szívélyesen, megnyugtató mosollyal az arcán fogadta őket. dr. Stevenson részletesen, számukra is érthetően és kellő körültekintéssel tájékoztatta őket a további teendőkről, eljárásokról, Roli gyógykezeléséről. Minden kérdésükre kielégítő választ kaptak, nem maradt bennük kétely afelől, hogy dr. Stevenoson keze alatt Rolinak minden esélye megvan a teljes felépülésre. Nehéz út vár még rá, hosszú hónapokat kell még a kórház falai között eltöltenie, szinte teljesen elzárva a külvilágtól, mindentől, ami fontos a számára, és ezt átélni gyerekfejjel nem lesz könnyű, de ha végig csinálja, újra kitárul előtte a világ.

Közel egy órát voltak a doktornál, fáradtan, meggyötörten, de reményekkel telve, örömtelien indultak vissza Rolihoz.

-         Délután beszéltem Mírával, – állt meg Alexa ugyanannál a padnál, melynél reggel ültek, - elmondtam neki, hogy a városban vagy és szeretnél vele találkozni. Nagyon meglepődött, de igent mondott. Holnap délelőtt ő is itt lesz. – Alexa, mint egy tényállást közölte ezen szavakat és Booth fülét nem kerülte el a nő hangneme.

-         Köszönöm, Alexa, nagyon hálás vagyok érte. El kell búcsúznom tőle, de utána viszont elmegyek. – Jól ismerte a nőt, nagyon jól ismerte ezt az arcát. Leült, Alexát is maga mellé ültette. Ennyivel tartozott neki. – Nézd, tudom, hogy egyikünknek sem könnyű ez a helyzet, amibe kerültünk és most nem csak Roli betegségéről beszélek, hanem arról, hogy a bennünk lévő érzésekkel is szembe kell néznünk és minél több időt töltünk el együtt, annál több emlék kerül a felszínre és válik egyre nehezebbé. Az a szerelem, amely köztünk volt, nem tűnt el nyomtalanul és hidd el, ha nem így alakul az életünk, te, én és a gyerekek ma egy család lennénk, de most már mindketten a saját utunkat járjuk, másvalakivel. Sohasem foglak elfelejteni benneteket Alexa, mindig az életem része lesztek, mert Roli örökre összeköt minket. Nem könnyű itt hagyni titeket, és nagyon nehéz elfogadnom, hogy a fiam, nem lehet velem. – szavai súlya, lelkének fájdalma arcára is kiült, és Alexa könnyei jelezték, megértette.

-         Köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem, sokat jelent számomra. Te sohasem hazudtál nekem, mindig őszintén elmondtad, amit gondolsz, érzel. Ettől váltam azzá, aki most vagyok, általad lettem azzá, aki már képes elfogadni a sorsát. Szeretlek Seeley még most is, egészen a halálomig és ez ellen semmit sem tehetek. Semmi mást nem akartam jobban, minthogy azok legyünk, amit együtt megálmodtunk, de tudom, hogy hol a helyem, kihez tartozom, és mit kell tennem, viszont őszintén kívánom, hogy te és dr. Brenann megkaphassátok mindazt az élettől, amit megálmodtatok. Köszönöm, hogy eljöttél, hogy segítettél, hogy velünk voltál, hogy megbocsátottad, azt, amit tettem, azt, amit érzek. Sohasem akartalak bántani téged, fájdalmat okozni neked és tudom, hogy mennyire megvisel a tudat, hogy nem lehetsz többet a fiaddal, de hidd el nekem, amit te ma adtál neki az nem csak a jövője, amit visszakap általad, hanem az elmúlt néhány órába belesűrített minden szereteted is el fogja őt kísérni. Szerettem volna, hogy mindezt tudd, el kellett mondanom.

-         Tudom, Alexa, de sohase bánd, amit tettél, a szerint cselekedtél, amit helyesnek véltél akkor is és most is. Akivé pedig lettél, az mindig is te voltál, én csak az utat mutattam. Sokat veszítettél, kezdted az életed újra és újra, nagyon nehéz tudom, de van, aki segít, aki melletted áll. A férjed rendes ember. Ő és a gyerekek szeretete erőt ad ahhoz, hogy minden akadályt leküzdj, és boldog lehess. És mindentől függetlenül, Alexa, bármikor, ha szükséged van rám, szólj és jövök. Viszont kérlek, hogy Rolival kapcsolatban…

-         Megígértem és megtartom, tudni fogsz róla.

-         Köszönöm.

Booth és Alexa még beszélgetésük hatása alatt tértek vissza Roli és Conor társaságába, akinek szemét nem kerülte el a kettőjük között megbúvó az a láthatatlan kapocs, amely közte és felesége között sohasem létezett, pedig oly nagyon vágyott rá. Remélte a férfi mihamarabb visszatér saját életéhez. Hálás volt neki azért, amit tett, de jobb, ha nincs a családja közelében. Félt, - talán joggal, - hogy elveszítheti őket.

Conor, Alexa és Booth együtt próbálták elmagyarázni a kisfiúnak a dr. Stevensontól megtudottakat gyereknyelvre fordítva. Nem volt könnyű feladat, Roli el-el sírta magát egy-egy számára túl nehéznek megítélt „feladat” hallatán, de megértette, hogy a végeredménye minden megpróbáltatásának a teljes gyógyulása, hogy hazamehet a családjához, az óvodába,  a repülőihez. Későre járt már mire elfogytak Roli kérdései. Kimerülten, de teljesen megnyugodva merült álomba.

-         Itt maradnék vele éjszakára, ha lehet? – kérve nézett Booth Alexára és Conorra.

-         Rendben. – Hangzott az egyöntetű válasz tudván, hogy mennyire fontos ez a férfi számára. – Reggel találkozunk és pihenj te is Rolival együtt. – búcsúzott Alexa aggodalmasan.

-         Ti is! Jó éjt!

Booth szinte már teljesen kimerült volt, a puszta levegővételhez is komoly erőfeszítésre volt szüksége, de minden pillant, amit fiával tölthetett ajándék volt a számára. Miután Alexáék távoztak, visszaült mellé a székre és még sokáig csak nézte őt elmerengve, elképzelve, hogy milyen lesz, ha felnő, mit mondana neki, ha tanácsra lenne szüksége, ha szomorú, vagy ha élete legszebb pillanatait éli meg. Akármennyire is tudta, hogy milyen akadályok vannak előttük, szíve mélyén azt remélte, hogy az élet ad még számukra lehetőséget, hogy ők ketten még találkozzanak, hogy elmondhassa neki, mennyire sajnálja, hogy nem lehetett mellette, láthatta, ahogy felnő, de belül, a szíve mélyén mindig vele volt. Őszintén hitte, hogy egyszer majd mondhatja neki, Szeretlek, fiam!

Fáradtsága teljes mértékben eluralkodott rajta, teste, agya nem engedelmeskedett tovább akaratának, fejét az ágyra hajtotta, kezébe vette fia kis kezét és belemerült ő is az álmok kavargó világába.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.07.24. 20:10 PÜT Gratula Dini!!!!! Annyi érzelem volt benne..... már nekem fájt Booth fájdalma!!!!Nem szeretnék olyan helyzetben lenni,amibe  most ő került!!!!! Borzasztó lehet lemondani a saját gyermekéről,mégha eddig nem is tudott a létezéséről! Nagyon megható volt!!!!! KK!!!!