|
Dinike: A múlt árnyai/16. (befejező rész)
Booth a hajnal első sugaraival együtt ébredt, tagjai teljesen elgémberedtek, keze zsibbadt, a lábain, mintha ólomsúlyok lennének. Percekre volt szüksége ahhoz, hogy teste felett visszanyerje uralmát. Még csend volt odakint, fia is még édes álmát aludta. Fölkelt a székből, megmozgatta elnehezedett tagjait, rendezte gondolatait, a helyes ösvényre terelte az álom és a valóság összekeveredett képeit. Már tudta hol van, milyen úton jár.
Lassan elkezdett ébredezni a kórház, a város, a nővérek jöttek-mentek adták át éjszakai ügyeletüket. Rolit is felébresztették, megvizsgálták, adták be gyógyszerét, hozták be reggelijét.
Roli és Booth épp a reggeli utolsó maradékét fogyasztották el, mikor Conor lépett be a kórterembe.
- Jó reggelt!
- Szia, Apa!
- Jó reggelt!
- Anya hol van?
- Mírával a büfében, de nemsokára anya is jön.
Conor válasza Rolinak Booth számára is elegendő volt.
- A jóízű reggelid után én is megéheztem – fordult Booth Rolihoz – keresek valami ennivalót én is magamnak, aztán még, - ha megengeded - visszajövök.
- Rendben! – nyugtázta a kisfiú.
A legkevésbé sem az étel volt az, ami sietős léptekre késztette Bootht a büfé irányába. Egyetlen falat sem ment volna le a torkán, görcsben állt a gyomra, habár a tegnapi marhahúsos szendvics óta nem evett. Mírával újra találkozni legalább annyira volt fájdalmas, mint búcsúzás nélkül hagyni őt elvinni. Akkor túl nagy volt a fájdalma ahhoz, hogy ezt megtegye és nem is tudott volna ésszerű magyarázatot adni neki. Akkor még olyan kicsi és sebezhető volt, most viszont meg kellett tenni, szembe kellett vele is néznie, leginkább saját lelkiismerete miatt.
Ahogy belépett a büfébe rögtön észrevette őket, a leghátsó, legkisebb asztalnál ültek, háttal neki. Összeszedte minden bátorságát, hiszen most félt, félt attól, amit a kislány szemében láthat. Lassan megindult feléjük, szemét nem vette le róluk, és Alexa megérezte őt, kezében megállt a pohár, letette az asztalra, hátrafordult, és egyenesen az ő szemébe nézett. Már csak néhány lépés választotta el az asztaltól, amikor a hosszú, szőke, göndör fürtök, mint zuhatag repült a levegőben és Alexa kék szempárjai mellé, még két átható kék, tündöklő szempár tekintett rá. Booth lába földbegyökerezett, torkában gombóc volt, de fellélegzett. Míra felállt kis híján feldöntve a széket, és mint egy megtévedt őzgida, aki visszatalált, tüntette el a köztük lévő kicsiny távolságot. Booth a karjaiba vette, szorosan ölelte magához, szívta be haja illatát, csodálta meg bájos gyermekarcát, melyen már ott voltak nőiességének kifinomult vonásai is. Booth most érezte leginkább a kislány hiányát, mondania kellene valamit, de nem tudott. Míra feje felett Alexára nézett, a nő arcát könnyei áztatták. Felvette a kislányt, Alexához lépett, átölelte, magához szorította mindkettőjüket azzal a mozdulattal és fájdalommal telve szívében, ahogy 6 évvel ezelőtt kellett volna megtennie.
Míra törte meg először az ölelést, a néma csendet, számára is sokat jelentett ez a találkozás.
- Beszélgettünk egy kicsit kint a kertben – nézett a férfira - csak mi ketten? - majd anyjára kérdőn válaszra várva.
- Én felmegyek Rolihoz. – Alexa tudta kettesben kell hagynia őket, szükségük van erre a beszélgetésre.
- Majd mi is utánatok megyünk. – felelte Booth, - letette Mírát a karjából, kézen fogta és kisétált vele a parkba, a padhoz, ahol eddig búcsúzott. Leültek, egymás kezét fogták. Soha ennyire nehezen nem jöttek még a szavak a szájára. – Igazából, Kicsim, nem tudom, hogy mit kellene neked mondanom, mert a sajnálom, úgy érezem, nagyon kevés.
- Örülsz, hogy látsz?
- Azt szavakkal el sem tudom mondani, hogy mennyire.
- Én is örülök neked. Mikor anya mondta, hogy itt vagy, nagyon meglepődtem, mert régen azt mondta, hogy többé nem találkozhatunk.
- Anyának igaza is van. Régen olyan dolgok történtek, amik ellen nem tudtunk harcolni, amiket mi nem akartunk, egyszerűen csak nem volt más választásunk, és csak így tudhattalak benneteket biztonságban. Azok az emberek bántani akartak titeket, el kellett hitetnünk velük, hogy…
- Meghaltunk. – Booth ledöbbent a kislány komolyságától – Anya tegnap mindent elmesélt.
- Ha bármilyen más megoldás lett volna, arra, hogy együtt maradjunk, hidd el, megtalálom, de sajnos nem volt. Veszélyben voltatok és lépnünk kellett. Nagyon sajnálom, hogy nem búcsúztam el akkor tőled, bár megtettem volna, bár lett volna hozzá bátorságom.
- Nem haragszom, megértem.
- Pedig minden jogod meglenne rá. Olyan vagy, mint édesanyád, bátor, okos, nyíltszívű és gyönyörű. Tudom, nagyon nehéz volt megélni mindezt, nekünk is, de neked a leginkább. Még csak 11 éves vagy és mégis úgy beszélgetünk, mint két felnőtt.
- Anya mindig azt mondja nekem, hogy túlélők vagyunk és ezért egy kicsit mindig többet kell tennünk, figyelmesebbeknek, erősebbeknek kell lennünk, mint másoknak.
- És ez által leszel azzá, aki lenni akarsz.
- Anya azt mondta, hogy csak látogatóba jöttél és nem maradhatsz, mert még mindig veszélyben lehetünk.
- Így van, Kicsim. Este vissza kell mennem, de mindenképpen szeretem volna találkozni veled.
- Anya azt hiszi, hogy nem tudom, de tudom, hogy igazából Öcsi miatt vagy itt. Hallottam, amikor beszélgettek, mielőtt anya elutazott. Hozzád ment segítségért, mert te vagy Öcsi apukája. – Booth arcára kiült a döbbenet, ígéretet tett Alexának, de nem fog hazudni a kislánynak.
- Igen, Kicsim, én vagyok Roli apukája és anya valóban azért jött hozzám, hogy segítsek.
- De anya miért nem mondta ezt el nekem?
- Mert akkor még csak 6 éves voltál és úgy érezte, hogy épp elég nehéz feldolgoznod mindazt, ami veletek történt.
- És most? Tegnap ezt miért nem mondta?
- Gondold végig Kicsim! Te, anya és Conor, majd ahogy Roli megszületett lettetek egy családdá. Roli mellett mindig Conor volt, és mint ahogy neked nem tudta elmondani az igazságot 6 évesen, úgy neki sem. Ő még kicsi ahhoz, hogy ezt megértse és nem is lenne értelme. Én nem maradhatok veletek, ti így vagytok egy család és nekem is van családom. Nagyon bonyolult ez így, tudom. De ahogy nem beszélhettek arról, hogy kik voltatok és honnan jöttetek, úgy Roli sem tudhatja meg az igazat. Amire anya tanít, hogy túlélők vagytok, pontosan erről szól. Érted mit próbálok elmondani?
- Igen, értem! Csak azt nem értem, hogy anya miért nem hiszi azt, hogy én ezt megértem.
- Hidd el, pontosan azért nem mondta el anya, mert meg akar benneteket védeni. Meg kellett hoznia egy nagyon nehéz döntést akkor, ami lehet, hogy hibás döntés volt, de most az a cél van előtte, hogy Roli meggyógyuljon. Bármit megtenne értetek, Kicsim!
- Neked sem mondta el? – a kislány lelke csak fájt, igazságtalannak érezte anyja döntését.
- Amikor eljött, akkor mondta el. Nem csak titeket védett. Amikor el kellett mennetek, anya még nem tudta, hogy Öcsit már a szíve alatt hordja, utána pedig, talán emlékszel rá, nagyon vigyáztak rátok, nem tudott nekem sem szólni és később pedig azért nem tette, mert nem akart vele engem bántani.
- Bántani? Hogyan?
- Mert nem lehetünk együtt.
- Értem már. Öcsit meggyógyítod, de nem lehetsz az apukája és ez nagyon rossz neked, mert nélküle kell élned.
- Nélkületek, Kicsim. – A szomorúsága nem csak hangjában érződött, az arcára volt írva. - Nagyon fogtok nekem hiányozni, és a szívemben mindig velem lesztek.
- Te is nagyon fogsz nekem hiányozni, apu, mert nekem mindig te leszel az apukám. - A kislány hangja elcsuklott, szája legörbült, könnyei eleredtek. Túlélő volt, mint az anyja, de legbelül ő is hordozta a maga kis fájdalmát.
Booth magához ölelte, a karjaiban ringatta a zokogó gyermeket. A szíve majd megszakadt, az elmúlt pár nap érzései lassan felemésztették. Nem csak a fiát veszítette el és hagyja maga mögött ma este, de azt az összetört kislányt is, aki 6 évvel ezelőtt fogadta őt szívébe apjaként. Kegyetlen játékot űzött velük a sors, mert nem csak a múltjuk árnyai kísértették őket, de a jövőjükbe is beleégette magát, a veszteség fájdalma halálukig bennük fog élni.
Hosszú percekig tartott, míg mindketten képesek voltak rá, hogy összeszedjék magukat és újra szavakba tudják foglalni a még fel nem tett kérdéseket, álmokat, múltat, jelent és jövőt. Míra mindent tudni akart Parkerról, Bonesról és a kisbabáról, mint ahogy Booth is a kislány elmúlt 6 évéről, a terveiről. Gyomruk korgása jelezte, hogy már régóta isszák a másik szavát, nevetnek együtt, szomorodnak el újra és újra. Kézen fogva sétáltak be a büfébe, megebédeltek, fagyiztak együtt.
Kora délutánra járt már az idő, mire ők is csatlakoztak a betegszobában éppen ébredező Rolihoz és álmát őrző anyjához. Conor már akkor elment, amikor még ők Mírával a padon beszélgettek. Booth látta a férfit, tekintetük egy röpke pillanat erejéig találkozott. Conor tudta, hogy Booth mit veszített és Booth tudta, hogy Conor mellett régen volt családja biztonságban lesz. Az az egyetlen összekapcsolódott pillantás elég volt, hogy mindezt a másik tudomására adják.
dr. Stevenson időközben beszélt Alexával is, hogy készítse fel fiát az elkövetkező napok, hetek eseményeire, mert másnap reggel megkapja a teljes test besugárzást, a szükséges gyógyszereket, és ha minden jól megy, pénteken elvégzi a transzplantációt. Nehéz és küzdelmes idők következnek még számukra, de ez már több volt, mint remény a gyógyulásra, ez már maga az út volt, mely a kórházból kifelé tartott.
Már csak néhány órájuk maradt, hogy bepótolják mindazt, amitől eddig megfosztották őket és átadják egymásnak szívük minden szeretetét. Most ők, így négyen, azok voltak, amiről egykoron álmodtak. Azonban az éj csendje lassan rájuk telepedett, csend költözött a zajos kórházi falak közé. Rolit hamar álomba ringatta a kimerültség besurranó árnya és Míra is ébrenlétének utolsó pillantásával intett búcsút neki. Booth és Alexa szavak nélkül nézték a két békésen alvó gyermeket, kísértetiesen emlékeztetve őket életük eseményeire. És elfogyott az idő, mely engedte őket az elveszített jövőt néhány órára megélni. Menni kellett, elindulni, hátrahagyni mindent, a maguk útját járni.
Booth ereje végképp elfogyni látszott, a búcsú okozta lelkében, agyában tátongó fájdalom gépiessé tették minden mozdulatát. Istenbe vetett hite darabjaira hullott, bűneiért fizetnie kellett, de az áldozat túl nagynak látszott. Felállt, de lábai megremegtek, a világ megfordult vele, a székbe kapaszkodott. Az ágyhoz lépett, a gyermekeket figyelte, egy leheletnyi csókot adott fejük tetejére. Elfordult tőlük, könnyei szemét mardosták. Alexához lépett, megölelte, ajka egyetlen pillanat erejéig ajkát érintette, majd hátralépett, s az égető cseppek végiggördültek megfáradt arcán. Hátat fordított, az ajtó felé tántorgott, többé nem nézett vissza. Az ajtó csukódása maga után volt a búcsú végső állomása.
Alexa gyémántként hulló könnyeivel kísérve nézett a férfi után, s ahogy az ajtó kattanásával eltűnt szeme elől, a földre rogyott, zokogásával betöltve a nyomasztó szoba fogságát.
Booth még hetekig gyötrődött, forgolódott éjszakákon át, járt az agya, annak ellenére, hogy tudta, minden tőle telhetőt megtett, mégsem tudott túllépni fájdalmán. Egyedüli menedéke Bones hívogató karjai, gyengéd csókjai, szerelmes ölelései, megértő, de logikus szavai voltak. Ő tudta csak enyhíteni a rátelepedő, olykor révetegül csak a semmibe tekintő szemeiből áradó szomorúságát. Mindenkinek feltűnt Booth viselkedése, nem értették mi történt vele távollétében. Sweetst igen nehezen tudta csak meggyőzni róla, hogy semmilyen problémájuk nincs Bonessal, hogy teljesen más eredetű a gondja, azonban azt nem kívánja a tudomására hozni. A pszichológussal nem volt egyszerű dolga, egyik alkalommal kis híján megütötte, mikor az a közte és Bones közötti a terhessége miatti szexuális problémákat ecsetelte. Egyébként sem lelkesedett túlságosan az állandó analizálásáért kettőjükre vonatkozólag, de ezekben az időkben végképp nem volt türelme Sweets állandó kérdéseihez.
A munkájára sem tudott úgy koncentrálni, ahogy az tőle elvárható volt és Bones makacssága is szülésével kapcsolatban egyre inkább aggasztotta. Nem volt könnyű dolga egyességet kötni vele, eddig mindegyik a szüléshez általa méltónak vélt kórházat Bones megvétózta, kielemezte, megvizsgálta és nyíltan ki is mondta véleményét, többször hozva ezzel kellemetlen helyzetbe magukat. Mindenáron otthon akarta megszülni a babát és erről nem volt hajlandó lemondani. Úgy tűnt, mintha nem lenne tisztában azzal, hogy már csak néhány hete van hátra a szülésig, mindenáron dolgozni akart, ott lenni mindenhol, mintha nem is mérlegelte volna a körülmények, helyszínek jelentőségét. Pedig csak Booth aggódta túl magát, Bren teljesen tisztában volt helyzetével, pontosan ismerte lehetőségeit és korlátait. Mostanra a legtöbb összezördülésük a terhesség utolsó heteire, a szülésre, Booth túlzott aggodalmára és Bones egyszerű logikájára korlátozódott.
Így volt ez akkor is, amikor a Jamestown börtön egyik „lakója” volt az éppen aktuális gyilkossági ügyük gyanúsítottja. Bren szentül meg volt győződve róla, hogy őt terhessége miatt nem fogják a rabok bántani, még csak a közelébe se mennek, a gyerek még számukra is sérthetetlen, Booth viszont hihetetlenül feszült volt épp a helyszín miatt és rettentessen ideges volt, amiért Bones ennyire könnyedén kezeli ezt.
Azonban aggodalma nem volt véletlen, ugyan nem a rabok esetleges támadása adott okot rá, hanem Bones fájdalmas arckifejezése és összegörnyedt testtartása, mely szerint a börtön falai között indult meg nála a szülés. Magának Brennek is meglepő volt, hogy első szüléséhez képest, igen gyorsan pörögtek az események nála, nem számított rá, hogy fájdalmai ilyen hirtelen és erőteljesen törnek rá. Angela majd egy napot vajúdott és a legtöbb nőnél is órákig tart, míg eljutnak arra a szintre, ami nála alig fél óra leforgása alatt történt meg. Ő már érezte, amit Booth még nem. Nem lesz idejük beérni a kórházba, sürgősen találniuk kell egy helyett, ahol világra hozhatja gyermeküket, s végül így kötöttek ki egy fogadó pajtájában. Lányuk fogantatásának körülményei sem voltak éppen átlagosok, de világra jövetele még ezen is túlment, egy jászol lesz a bölcsője. És önmagukat most sem cáfolták meg, a vajúdás közepén, két fájdalom között még erről is vitába szálltak.
Egy gyermek születése maga a csoda, minden kínkeserves fájdalom ellenére. A nőből anya, a férfiből apa lesz, és míg élnek ez változni sosem fog. Most már nincs én és te csak a mi. Booth szívéről az Alexával való első találkozás óta tartó szorító fájdalom akkor engedett fel igazán, mikor szerelme utolsó erejét is összeszedve lányuknak életet adott. Világra segíteni őt feledtetett vele minden bánatot, kínt és fájdalmat, visszatalált önmagához.
Nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna Rolira, Mírára és Alexára, de Bones és Christine volt az élete, nélkülük semminek sem lett volna értelme. Christine olyan csodákra volt képes, amit talán még ő maga sem hitt volna el, ha nem éli át ő is. Bones logikus, racionális világa kizárólag munkájára korlátozódott, otthon nyoma sem volt korábbi énjének. Tele volt érzelmekkel, odaadással és szeretettel, amit nem csak Christine felé nyilvánított ki. Soha ennyire nem mutatta még ki szerelmét iránta, foglalta szavakba érzéseit, kérte segítségét megérteni azokat az érzéseket, melyek számára csak most kerültek felszínre.
Lassan öt hónap telt el azóta, hogy eljött Los Angelesből, dr. Stevensonnal folyamatosan tartotta a kapcsolatot, tudta fia szépen gyógyul, hamarosan a kórházat is elhagyhatja. Már megengedték neki, hogy kimenjen kórházi szobájából, sétálhatott a kertben, élvezhette a napsütést, újra kémlelhette az eget a repülőket várva.
Bonessal többször beszélgettek a Los Angelesben történtekről, hitte, hogy a férfinak szüksége van rá, hogy kimondhassa érzéseit, aggodalmait velük kapcsolatban. Bren tudta, hogy ők mindig fontosak lesznek Booth számára, elfogadta és hitte, hogy lesz még rá lehetősége, hogy szerelme újra találkozhasson fiával.
Hat hónappal a transzplantáció után dr. Stevenson telefonon tájékoztatta, hogy kiengedte Rolit a kórházból, gyógyultan. Épp aznap, mikor egy csomag érkezett az irodájába, feladóként a kórház címe volt feltüntetve. Meglehetősen sűrű napja volt, nem volt ideje felbontani, így átadta azt Bonesnak, hogy vigye haza, ő pedig elrohant, hogy főnöke kérésének eleget téve teljesítse megjelenési kötelezettségeit az éves értékelő értekezleten.
Fáradtan és elnyűtten ért haza, Christine már édes álmát aludta anyja óvó karjaiban. Csodálatos látványt nyújtottak együtt. Ezek voltak azoknak a pillanatoknak az egyike, amik kitöltötték szívét, lelkét, agyát. Bones átadta neki Christinet, megcsókolta és vacsorával kínálta. Kell ennél több? – fáradt mosolya mögött szíve szeretete húzódott.
Az asztalon még bontatlanul ott pihent a csomag, ami délelőtt érkezett. Egy kézzel, kissé ügyetlenül ugyan, de kibontotta. Bones mellé lépett, már ő is tudta, ki volt a csomag küldője. Egy repülőgép makett volt benne, oldalára cirádás betűkkel Roli neve festve. Egymásra néztek, a férfi szemében könnyek ültek.
A dobozban már csak egy fénykép maradt. Roli, Míra és Alexa ültek egy hatalmas fa alatt, árnyékban, önfeledten élvezve a friss levegő bársonyos érintését. Booth a kezébe vette a képet, percekig némán nézte, a szemében lapuló könnyek a felszínre kérezkedtek. Szíve összeszorult. Két nőt szeretett igazán, az egyik a balján állt, a másik egy fényképről tekintett rá. Karjában békés álmát aludta kislánya, a kezében egy képről mosolygott rá fia és másik „lánya”.
Aznap, mikor eljött a kórházból, hiába volt köztük a csukott ajtó, még halotta Alexa szívszaggató zokogását. Nem mehetett vissza, hogy megvigasztalja, csak remélni tudta, hogy a nő képes lesz túlélni ezt is, megtalálja azt az utat, melyet egykor együtt nyitottak meg. És Alexát nézve tudta, sikerült neki.
Ösztönösen fordította meg a képet, két szó volt csak rajta csupán: KÖSZÖNÖM APUKÁM!
VÉGE
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia PÜT!
Köszönöm szépen a folyamatos visszajelzéseid az FF-mel kapcsolatban. Nagyon jól esett, hogy ilyen pozitív hozzászolásokat tettél. Örülök, hogy tetszett.