|
PÜT: A kezdet/3.
„...Mr. Brennan 3 napja van, hogy visszaszolgáltassa azt, ami az enyém, vagy végleg elbúcsúzhat a kis hugicájától....”
Majd Russ csak annyit hallott, hogy akkora erővel csapják le a kagylót a vonal túlsó végén, amibe az ő füle is belecsengett. Csak állt mozdulatlanul, kezében a telefonnal és bámult maga elé, bele a semmibe. Próbálta összeszedni a gondolatait, de elég nehezen ment neki. Nem tudta mitévő lehetne ezek után. Az elmúlt 24 órában mindent megtett annak érdekében, hogy nyomára akadjon az eladott kerekeknek, minden követ megmozgatott, mindenkit felhívott, aki tudhatott valamit, de még így sem járt sikerrel. Majd felhívta a két idegen által adott számot és próbált még időt kérni, de egyértelmű választ nem kapott, csak annyit, hogy majd reggel jelentkeznek....
És így is lett! Jelentkeztek! Náluk van Tempi!
A szíve összeszorult, mérhetetlen fájdalmat érzett, látása elhomályosult a könnyek miatt. Már 13 éve annak, hogy utoljára látta a húgát és beszélt vele. Nem épp a legkellemesebb emlékek ezek....
A szüleik 1991. decemberében az egyik reggel elmentek otthonról és soha többet nem jöttek vissza. Csak annyit mondtak, hogy elmennek vásárolni pár dolgot és nemsokára jönnek. De nem így történt. Több órán keresztül vártak a szüleikre, majd az órákból napok lettek...
Eljött a karácsony reggel és Russ úgy gondolta, hogy kicsit felvidítja az akkora már teljesen magába zárkózott húgát. Ugyanis azóta, mióta nem tudtak a szüleikről Tempi alig evett és még a szobájából sem akart kijönni egész nap. Mivel felfedezte a szülei által vásárolt karácsonyi ajándékokat becsomagolva a szekrény alján, úgy döntött ünnepi hangulatba varázsolja a nappalit, mielőtt húga felébred. Vett fát, felállította a szoba közepén, elővette a karácsonyi díszeket. Szép sorban rakta fel őket a fára, először a gömböket, majd az angyalkákat és csillagdíszeket. Majd a doboz aljára érve meglátott még egy dobozt, amiben az évekkel ezelőtt készített papírcsodák voltak.... Az édesapjuk ment elintézni a karácsonyi bevásárlást, Tempi és ő pedig otthon maradt az édesanyjukkal és díszeket készítettek. Papírból hajtogattak csillagokat, angyalkákat és fenyőfákat. Persze lehetett látni melyiket ki készítette, mert neki nem sok kézügyessége volt az ilyesmihez, nem úgy mint Tempinek és az anyukájuknak. Mindkettőjük figurái gyönyörűek voltak, az ővéi pedig.... Az angyalkái inkább hasonlítottak szárnyaszegett galambokra, a fenyői mintha kicsit ferdén nőttek volna, a csillagai....végül is azok nem is voltak olyan vészesek. – mosolyodott el magában – De mind ott volt a dobozban, egyet sem dobott ki az édesanyja, mert akármilyenek is voltak, mindet az ő fia készítette és neki azok is gyönyörűek voltak nem csak a lányáé....
Könnyes szemmel felrakta azokat a díszeket is a fára, majd az égősort, végül szépen sorban berakta a fa alá az ajándékokat. Olyan izgatott volt, annyira készült, hogy meglepje húgát, hogy pár pillanatra meg is feledkezett szülei hiányáról.
Megállt a lépcső alján és felkiáltott:
- Tempi!!! Ébresztő!!! Van egy kis meglepetésem a számodra!!!
Hallotta a mozgolódást fenn, ezek szerint már ébren volt, csak ma sem akart kijönni a barlangjából. Talán egy perc sem telt el és a lány már ott volt a lépcső tetején. A jó ideje komor arckifejezése eltűnt, és a lány tekintetét boldog ragyogás töltötte be, ami izgatottsággal párosult. Az alkalomhoz illően fel volt öltözve, barna fürtjei lágyan hullottak a vállára.
Russ is boldog volt, hogy húga végre újra mosolyog, bár boldogsága nem tartott sokáig....
- Ugye megjöttek? Anya! Apa! Hol vagytok??? – szaladt le a lépcsőn. Leérve meglátta a nappaliban díszelgő gyönyörű fenyőt, ami rengeteg ajándékot rejtett az ágai alatt. De a szülei sehol. Tovább rohant, benézett minden helyiségbe és csak szólongatta őket...
- Anya, apa!!! Merre vagytok???
Russ arcáról eltűnt a mosoly. Most hogy mondja meg a testvérének, hogy a szülei nem jöttek haza...
- Russ, hol vannak? Hova bújtak? – kérdezte az izgatottságtól és a rohangálástól levegőért kapkodva.
- Tempi... – csuklott el a hangja - ....anyáék nem jöttek meg...
- Jajj, Russ! Tudom, hogy csak viccelsz, láttam a feldíszített fát és az ajándékokat...
- Nyugodj le hugi! Sajnálom, de a fát én díszítettem fel és az ajándékokat is én tettem alá... Hogy örömet szerezzek vele neked. Meglepetésnek szántam!
A lány arcáról eltűnt a boldogság, szomorúság és düh jelent meg helyette, könnyekkel teltek meg szemei. Pár pillanatig szólni sem tudott, majd csak ennyi jött ki a torkán:
- Meglepetésnek?! Gyűlöllek Russ!!! – majd hátat fordított bátyjának, felrohant és magára zárta a szoba ajtaját.
Ez volt az utolsó, amit mondott neki, utána soha többet nem állt vele szóba. Napokig könyörgött Russ az ajtajában, hogy jöjjön ki, beszéljék meg a dolgot, de semmi válasz nem jött. Az ismerőseik mind azt tanácsolták neki, hogy bízza a gondozókra a dolgot és mivel húgával nem értett szót, így nem nagyon volt más választása. Még utoljára bekopogott az ajtaján...
- Tempi! El fognak jönni hozzád a szociális gondozók, velük talán szóba állsz.... Én pedig nyugatra megyek dolgozni... – mivel válasz nem jött, Russ fogta a cuccait és elment.
Azóta minden évben kereste a húgát, de ő sosem válaszolt, soha a 13 év alatt. És most belekeverte ebbe is akaratán kívül. Ha túlélik ezt, valószínűleg tovább szaporodik ezeknek az éveknek a száma...
Végül összeszedte magát, megtörölte szemeit, és elkezdett az íróasztal fiókjában kutakodni.... Tudta, hogy csak ez a lehetősége maradt....
- Hova lehetett??? Ide tettem, tudom, hogy itt kell len... Áááá megvan! – csillant fel a szeme, a kis cetli láttán, amin egy telefonszám volt. Nem tudta, hogy kié. A szüleik eltűnése után pár nappal találta a postaládájukban egy borítékban, csak annyi volt mellé írva:
„Csak vészhelyzet esetén hívd! Majd üsd be ezt a kódot: 7891447”
Az apja írása volt, de ezt nem merte a húgának megemlíteni, sőt senki másnak sem. Tudta, hogy titokban kell tartania. És eddig szerencsére nem volt rá szüksége, egészen a mai napig. Tárcsázott, beütötte a kódot, majd letette a telefont, leroskadt az öreg foteljába és várt... Csak várt...
* * *
- Mit csinált a bátyám? És mi közöm van nekem ehhez az egészhez? – dühöngött Brennan.
- Azt gondoltam, hogy doktornő létedre okosabb vagy drágám! Szerintem egyértelmű volt a hallottakból, nem? Valamin túladott, ami az enyém volt és maga a biztosíték arra, hogy visszaszerezze és eljutassa hozzám. Ha mindez bekövetkezik, akkor nem esik bántódásuk. De ha nem.... Akkor ne tudja meg, hogy mire vagyok képes! – fogta meg az állát a nőnek és arcon csókolta.
- Ne érjen hozzám! – próbált szabadulni a szorításból – Semmi közöm a bátyám ügyeihez! Több mint 10 éve beszéltünk utoljára.
- Az teljesen lényegtelen, mert még mindig fontos vagy neki! Ja, és hallottam milyen kis vadóc vagy, de én nem kíméllek meg annyira, mint Juan, ha arról van szó! És ha letelik a 3 nap, akkor nem is valószínű, hogy túléled, de előtte azért elszórakozom veled egy kicsit! De addig is fogd vissza magad! – majd ellökte a nőt az ágyon, kiment a szobából és rácsukta az ajtót.
- Tartsátok szemmel! Egyikőtök mindig legyen itt! És lehetőleg ne legyen nagyobb baja, ha egy mód van rá! Vagy oldjátok meg úgy, hogy ne látszódjon rajta. Most megyek! Ha valami van, bár ne legyen, akkor hívjatok!
- Igen főnök! – mondták szinte egyszerre, de Ortez alig hallhatta, mert már majdnem felért a raktár szintjére.
- Hahóóó! Itt vannak még? – hallatszódott a doktornő hangja a szobából.
- Csak maradj! Majd én megyek! Ezentúl én felügyelem végig, megértetted? – nyomta vissza a kanapéra Perez a társát, majd elindult a nőhöz – Igen? – nyitott be az ajtón.
- Ki kellene mennem a mosdóba, ugyanis már lassan 12 órája nem voltam. Ha nincs meg a rendszeres ürítés és folyamatosan túl van terhelve a húgyhólyag az a későbbiekre nézve olyan súlyos következményekkel járhat, mint az inkontinencia....
- Hé kislány! Már az elején megértettem mit akar, nem kell a ködösítés az orvosi halandzsával.
- Nem vagyok kislány! A nevem Dr. Temperance Brennan!
- Az enyém meg Martin Perez! Most hogy megvolt a bemutatkozás, elindulhatnánk, hogy könnyítsen magán? De ugye emlékszik még, hogy mit beszéltünk a szökéssel kapcsolatban?!
- Három doktorátusom is van. Nagyon jó a memóriám, tudja? Nem felejtettem el semmit.
Miután Perez megszabadította a kötél fogságától a másik kezét is, kicsit megkönnyebbült. Már annyira el volt gémberedve, hogy fizikai fájdalmat okozott neki, sőt a kötél még egy kisebb sebet is vágott körbe a csuklóján. Csak dörzsölgette, masszírozta egy ideig...
- Ha jól viselkedik, talán nem kötözöm ki, ha visszajöttünk. Mit szól hozzá?
- Még maga tenne nekem szívességet, mi?? Most már tényleg szeretnék kimenni a mosdóba.
- Akkor menjünk! – megfogta a nő karját és elvezette a szomszédos kis helyiségbe.
Közben Brennan újra szemügyre vette a nagyobb szobát. Rögtön megpillantotta a nagydarab fazont ahogy eltespedt a TV előtt és közben odavetette felé a kaján vigyorát, amitől a hányinger kerülgette. Látta a felfelé vezető lépcsőt, sehol egy ablak, csak egy kis szellőzőnyílás... Majd talán a mosdóban – gondolta – de rögtön szerte is foszlott minden reménye, amint meglátta azt. 1x1 méteres lehetett az egész, ablak itt sem volt, csak a kintinél még kisebb szellőző. Semmi esély bármire is....
- Az ajtó előtt várom, szóljon, ha kész van és semmi trükk!
- Hát persze, jó kislány leszek... – azzal becsukta maga mögött az ajtót.
- Mintha azt mondta volna, hogy nem kislány. – eresztett el egy mosolyt talán most először, amit Sanchez is észrevett, de nem szólt.
- Kész vagyok!
Perez csak lassan nyitotta ki az ajtót és meglepetésére a nő nem próbálkozott semmivel. Csak nézett rá szótlanul, mintha végleg feladta volna. Visszavezette a szobába, majd rázárta az ajtót...
- Láttam ám!
- Mit? – értetlenkedett Perez.
- Ugyan már! Most mit kell tagadnod??!! Látom, hogy bejön neked a kicsike! Meg is tudlak érteni, jó bőr... És az, hogy nem adja könnyen magát, még kívánatosabbá teszi.
- Állj le Sanchez!
- Mióta ismerlek, szinte sohasem láttalak mosolyogni. De az előbb... Na az igazi mosoly volt, ami a dokinőnek szólt.
- Tudod mit, hagyjuk, nem vitázom veled hülyeségeken.
- Igazad is van! Már így is többet beszéltél, mint amennyit szoktál, még a végén kihűl a gyomrod! – nevetett jóízűen a saját poénján Juan.
Martin leült a társa mellé és tovább nézték együtt a TV-ben ahogy csépelte egymást a két boxoló...
- Hé haver! Ha már így a gyomromat említetted, lassan dél, és nem éppen a kihűlés, hanem az éhhalál fenyegeti. Úgyhogy elugorhatnál és hozhatnál valami enni- és innivalót.
- Miért pont én? Menj te!
- Ugye tudod még, hogy mi történt mikor legutoljára magatokra hagytalak benneteket? Na nem szeretném, hogy megismétlődjön...
- Áááá, értelek én! Te akarsz kettesben maradni vele. Megértem, de akkor ezt mondd! Nem árulom el a főnöknek, nyugi! – kacsintott egyet Juan.
- Nem állok le ismét vitázni ezen! Menj és hozz valamit! Most! – utasította most már dühösen Sanchezt.
- Oké-oké! Csigavér, már indulok! Majd beugrok egy patikába is valami nyugtatóért, hátha arra is szükséged lesz.
- Az innivalón nem csak piát értettem, hanem valami alkoholmenteset is, ha felismered az olyat egyáltalán!
- Ha-ha nagyon vicces! – majd fogta magát és elindult a lépcsőn fölfelé.
Perez pedig visszaült a kanapéra és TV-zett tovább, de mivel az éjszaka nem sokat aludt, sőt szinte semmit, gyorsan elnyomta az álom....
* * *
Észak-Carolina
Russ belemerült a gondolataiba, amiből hirtelen a telefon csörgése szakította ki. Már előre rettegett, ha megszólalt, mióta tudta, hogy testvére túsz a Mara Muertenél.
- Igen? – szólt bele bizonytalanul.
- Egy régi barát vagyok! Legyen fél óra múlva a Shackleford és 18. utca sarkán.
Majd a vonal megszakadt.
Egy kicsit megkönnyebbült, hogy nem más telefonált és hogy eljutott a segélykiáltása oda ahova kellett. Végső kétségbeesésében már az is eszébe jutott, hogy a sok év után, már biztos senki nem figyeli azt a vonalat. De szerencséjére tévedett és itt a segítség, talán nincs még minden veszve...
Fél órával később
Russ feszülten sétált fel-alá a megadott sarkon, de az egész környék kihalt volt, mintha a telefonáló teljesen tudatában lett volna, hogy itt senki nem zavarhatja meg őket. A percek óráknak tűntek, már azt hitte el sem jön az illető, mikor valaki a nevén szólította...
- Russ! A nevem Art McGregor, apád egy régi barátja vagyok. – fogtak kezet.
- Örülök, hogy találkoztunk! Bár jobb lett volna, ha nem ilyen körülmények miatt kerül erre sor. – Russnak ismerős volt a férfi, de mégsem tudta hova tenni.
- Na mesélj, mi a gond?!
- Eladtam valamit, ami lopott volt... – kezdte - ...És kiderült, hogy az a valami a Mara Muerte fejének a tulajdona volt... Kaptam 24 órát, hogy visszaszerezzem, ami sajnos nem sikerült, mert a vevő ismeretlen volt és nem tudtam ennyi idő alatt a nyomára akadni... – itt elcsuklott a hangja – és most már náluk van a húgom... 3 napot kaptam, ha addig nem lesz meg a cucc, akkor... Akkor megölik...
- A helyzet komolyabb, mint gondoltam... Nem sok időnk van! Szállj be a kocsimba, elviszlek egy biztonságos helyre, ahol meghúzhatod magad, míg megoldom a problémát. Útközben pedig elmondod a részleteket is.
- Várjon! Maga oldja meg? Azt hittem együtt csináljuk...
- Hát nem! Épp elég nagy bajba keveredtél már így is. Most már jobb lesz, ha kimaradsz a dolgokból és rám bízod. – azzal beindította a motort és elhajtottak....
* * *
Léptek zaja hallatszódott a lépcső irányából, Perez ezekre a hangokra riadt fel álmából. Gyorsan körbe nézett, semmi gyanúsat nem látott, Sanchez sehol, a szoba ajtaja is zárva volt. Az órájára pillantott... Másfél óra telt el. De amint nyugtázta a dolgokat, a társa meg is jelent a lépcső alján vagy 3 nagy csomaggal.
- Remélem ennyi elég lesz! – pakolt le az asztalra – Hoztam szendvicseket, hamburgert, pizzát, meg kínait. Sőt hoztam ásványvizet is neked, meg kávét... Na és persze magamra is gondoltam! – vigyorodott el, és kivett az egyik szatyorból egy üveg tekilát – Nem volt gond míg oda voltam?
- Ugyan mi lett volna? Inkább add ide azt a pizzát, mert már éhen halok!
A következő óra csendben telt, mindketten el voltak foglalva a hasuk megtömésével. Sanchezre most már nem csak az „izomagyú” jelző illett volna, hanem a „disznó” is, mert az ő táplálkozását nem evésnek, hanem inkább zabálásnak lehetett volna nevezni.
- Még vacsorára is marad! Jól bevásároltam, látod? – az utolsó falatok morzsái potyogtak a szájából, miközben beszélt, de ez mit sem zavarta őt.
- Ha nem így tettél volna, akkor este is lett volna egy utad a városba, ennyi! – mondta közönyösen Perez.
- Tudod néha azért lehetnél egy kicsit kedvesebb is! – törölte le az öklével a száját mérgesen – Én kiteszem a lelkem, neked....
De befejezni már nem tudta a mondatot, mert közben megcsörrent a zsebében a mobilja....
- Igen, főnök? ...Értettem, főnök! ...Máris indulok! – azzal letette a telefont – El kell mennem, a főnöknek szüksége van rám. Azt mondta, addig elbírsz te is a kis dokinővel. De ha valami van akkor hívj!
- Na persze! Úgy lesz! – mondta az előző közönyösséggel – Amúgy miért hívott? Ezzel az üggyel kapcsolatban?
- Nem tudom! Semmit nem mondott, csak hogy máris induljak. – azzal összekapta magát és már el is tűnt...
Perez még örült is ennek, legalább nem kell hallgatnia a társa üres szövegelését. Közben az ajtóra vetődött a szeme és eszébe jutott, hogy talán a nő is nagyon éhes lehet. Egy tálcára rakott mindenből egy kicsit, egy kis üveges ásványvíz kíséretében.
A zár kattant, amire Brennan akaratán kívül is összerezzent, mert a fáradtság miatt egy kicsit elszundikált...
- Sajnálom, nem akartam megijeszteni! Gondoltam éhes lehet. – becsukta maga mögött az ajtót, lerakta a tálcát az ágyra, majd ő is leült – Nem tudom mi az, amit szeret, így hoztam mindenből egy kicsit.
A nő nem tudta mit mondhatna hirtelen. Szíve szerint egy falatot sem fogadott volna el tőle, de az éhségének már hangja is volt, főleg most, hogy meglátta a tálca tartalmát. Racionálisan végiggondolva, szüksége lesz az erejére, és az evés nélkül nem megy... Így félretette minden büszkeségét és bátortalanul a kínais doboz után nyúlt...
- Bízom benne, hogy nem fordítja ellenem ezeket a veszélyes fegyvereket! – mutatott tekintetével a dobozba állított két pálcikára.
- Tényleg nagyon éhes lehetek, mert ez eszembe sem jutott, de most...
- Óóó, nem akartam én ötleteket adni! – szakította félbe Perez.
Brennan csak evett, nagyon rá se mert nézni a férfira, aki le sem vette róla a szemét.
- Végig akarja nézi, ahogy eszem?
- Igen! Nem hagynám magára ezekkel az eszközökkel, ha nem bánja.
- Miért? Lenne más választásom?
- Miért gyűlöli ennyire a bátyját? – szegezte neki a kérdést hirtelen.
- Miért gyűlölném a bátyámat?? De hogy jön ez ide? Különben is, semmi köze hozzá!! Hogy jön ahhoz, hogy ilyeneket kérdezzen tőlem?? – reagált felháborodottan Temperance.
- Nos mivel nem beszélt vele 13 éve, pedig ő az egyetlen rokona... Nem nagyon kedvelheti.
- Ezt meg honnan veszi? – nézett a férfire kérdőn.
- Mivel csak magát találtuk, akivel sarokba tudtuk szorítani....
- Na jó! Hagyja abba! Nem akarok erről többet hallani! Azt sem tudom kik maguk, vagy hogy hol vagyok... De... De maguk mindent tudnak rólam!!!
- Azért mindent nem... De most már tudom, hogy a kínai kaját is szereti.
- Most már tényleg örülnék, ha magamra hagyna és nyugodtan megehetném ezt, bár már az étvágyam is elment! – rakta vissza a tálcára a majdnem üres dobozt – Maga rossz és gonosz dolgokat művel! Nincs szükségem arra, hogy kutakodjon az életemben vagy kioktasson!
Perez lerakta az ágyra az ásványvizes üveget, majd megfogta a tálcát és sértődötten kivonult. Temperance hallotta, ahogy elfordult a kulcs a zárban... Majd pár perc múlva ismét kattant és az ajtó kinyílt... A férfi volt az ismét kötszerrel és sebfertőtlenítővel a kezében. Odament a nőhöz és elkezdte lekezelni a csuklóján a kötél okozta sebeket....
- Igen, tettem csúnya dolgokat, ami nem éppen jó. De ez is én vagyok. Mindenkinek van egy másik oldala is. Nem mindenki csak jó vagy csak rossz... Hanem fehér és fekete egyszerre. Maga sem kivétel ez alól. Szép, okos és szexi... De biztos vannak hibái vagy tett olyan dolgokat, amit később megbánt. De ez nem jelenti azt, hogy rossz vagy büntetést érdemelne. Csak annyit jelent, hogy nem vagyunk tökéletesek... Egyikőnk sem! – majd elvégezte az utolsó simításokat a kötésen és magára hagyta a szavakat nem találó doktornőt...
Corrected by Olvasó
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Imádom az írásaidat PÜT! Ez is ismét fenomenális volt. Felcsigáztad az érdeklődésemet rendesen, alig várom a folytatást, mondjuk MOST!
Egyébként Perez nekem meg olyan mintha a kicsit rosszfiús Booth-t látnám. Nem tudom miért, de ahogy halad a történet, az ő arca van előttem ezzel a stílussal. Imádom! A kicsit rosszfiús pasik a történet legjobbjai!!! Király vagy PÜT!
Mihamarabb KK!!!!!!