Aztán elindult vissza az irodájába, remélve, hogy ott válaszokat kaphat…(ez volt az előző vége)

Jó estét, Booth ügynök, ismét itt? – köszöntötte Peter Doyle, a biztonsági szolgálat pultja mögül.

Magának is Peter! Egész nap itt volt?

Igen! Miért?

Meg tudja nekem nézni, hogy dr. Brennan mikor húzta le itt a belépőjét?

Persze meg, de nincs rá szükség, megmondom én magam. – Booth felvont szemöldökkel figyelte a férfit válaszára várva. – Úgy 3 óra körül érkezett a felesége, és alig 1 órával később el is mentek Perotta ügynökkel együtt. Meg is lepődtem, hogy nem magával távozott, ezért is emlékszem rá ilyen jól.

Perottával? – Booth arcáról a merő döbbenet tükröződött. Amikor ő nem volt, Bones Perottával dolgozott együtt, de nem voltak olyan viszonyban, hogy bármi közös programjuk is lehetne együtt, hacsak nem egy ügy miatt. De miért? Bones miért ment célirányosan Perottához, ha egy ügyről van szó?

Nem is találkozott a doktornővel Booth ügynök? – szakította félbe Doyle, Booth gondolatmenetét.

Nem. Azt sem tudtam, hogy itt járt. Köszönöm Peter, sokat segített.

Valami baj van, Booth ügynök? – őszinte aggodalom ült a szemében. Kedvelte a doktornőt, gyakran beszélgettek. Amikor kiderült, hogy a doktornő és Booth ügynök nem csak a munkában, de a magánéletben is társak, meg kellett vívniuk a maguk csatáját mind az FBI, mind pedig a Jefferson vezetőivel szemben, hogy képesek így is együtt dolgozni. Kis híja volt, hogy nem választották szét őket, de bebizonyították, hogy a magánéletükben esetlegesen keletkező problémáikat ki tudják rekeszteni munkájukból és továbbra is ők maradnak a legendás páros. Az elmúlt 10 évben, mióta együtt dolgoztak, kevés olyan ügy volt, amit nem sikerült megoldaniuk.

Remélem nem Peter, de maga volt az utolsó, aki látta őt és én meg nem érem utol.

Eltűnt a doktornő? – Doyle hangneme megdöbbentséget árasztott.

Fogalmam sincs, hogy mi történt, épp azon vagyok, hogy megtaláljam.

Ha bármiben segíthetek Booth ügynök, kérem, szóljon!

Köszönöm Peter.

Booth elindult a lifthez, felment az irodájába, bekapcsolta a gépét. Nem értette Bones viselkedését, nem értette miért nem ment be hozzá, miért Perottát kereste meg. Annyi volt számára bizonyos, hogy a First Security volt az egyetlen nyom, amin elindulhat. Rákeresett a cég nevére az elmúlt 3 év viszonylatában. Semmi. Rákeresett a férfi nevére. Semmi. Kiterjesztette a keresést az ország egész területére. Semmi. Lehet, hogy régebbi ügyről van szó? Új időtartamot adott meg. 10 év. Na, végre!  Rákattintott a részletekre és a megjelent adatok láttán elsápadt, gyomrát összerántotta az ideg, szíve a torkában dobogott. Ez nem lehet igaz! Bones nem lehetett olyan őrült, hogy odament! Páni félelem fogta el, tehetetlen düh, harag és kétségbeesés lett úrrá rajta. Ez nem történhet meg, még egyszer nem! Ha elveszíti a családját, mindent elveszít. Fölugrott a székéből, magára kapta kabátját, és rohant a lifthez, átviharzott az aulán, még Peter kérdését sem hallotta meg. Futva tette meg az utat egészen a kocsijáig. Senkit nem hívott, nem kért erősítést, itt most nincs erre idő. Igyekeznie kellett, minden perc számít. Nem gondolkodott, ösztönösen cselekedett. Űzött vadként száguldott keresztül a városon, emlékezetében pontosan élt a cím. Szeme előtt, ahogy a haldokló utolsó pillanataiban, leperegtek az elmúlt 10 év eseményei. A megismerkedésük Bonessal, az első ügyük, az állandó vitáik, ahol az érzelem és a logika szállt szembe egymással, az első csókjuk az esőben, majd a fagyöngy alatt kizsarolt, és az, amikor elmondta neki, hogy mit érez iránta. A búcsúzásuk a reptéren, amikor külön utakra indultak, remélve, hogy sikerül leküzdeniük a bennük lévő érzéseket, a távol töltött hónapok és a viszontlátás pillanatai. Az első együtt töltött éjszakájuk Vincent halálakor, a lányuk születése a pajtában és az esküvőjük, amit néhány héttel korábban együttélésük talán legkomolyabb vitája előzött meg. Egy kettős gyilkossági ügyön dolgoztak, ahol az áldozatok egy korukbeli pár volt. A nyomozás során kiderült, hogy szerelmi féltékenység volt az indíték. Minél több információt sikerült megtudniuk, annál inkább emlékeztette őket saját életükre, kísérteties hasonlóságokat fedezve fel sorsukban. A férfi áldozat rendőrbíró volt, akit felesége és lánya gyászolt. A férfi felesége patológus volt, éveken át dolgoztak együtt, kerülgették egymást, váltak barátokká, társakká, vívták szócsatáikat tények kontra érzelmek viszonylatban, míg végül az érzelmek győztek és a nő átadta magát a férfi hívogató szerelmének. A nő teljesen levetkőzte korábbi racionális énjét, minden szeretetét a férfi és lányuk felé irányította. A nő olyannyira a férfi hatása alá került, hogy nem sokkal esküvőjük után, teljesen rátelepedett férjére, követelőzővé vált, elszámoltatta minden percével, állandó vitákat kezdeményezett, rémálommá változtatva ezzel addigi gyönyörű életüket. És lassan a férfinál is betelt a pohár, az otthoni viszontagságok elől egy másik nő karjaiba menekült. Amikor a felesége rájött erre szinte eszét vesztette, hiszen mindent feladott a férfiért, addigi életét, terveit, önmagát. Nem volt képes túllépni a tényen, hogy férje elárulta őt és addig emésztette magát mindezen, hogy végül szó szerint lemészárolta férjét és annak szeretőjét, úgy állítva be, mintha a férje ölte volna meg a szeretőjét és a bűntudattól vezérelve magával is végzett. Sweets úgy gondolta, hogy a nő valóban megőrült és Bones meg teljesen az ügy hatása alá került tőle egyáltalán nem megszokott módon. Az érzelmei hihetetlen mértékben eluralkodtak rajta, racionalitásának nyoma sem volt. Legnagyobb döbbenetére Bones nem az áldozatokat tekintette valódi áldozatoknak, hanem magát a gyilkost. Önmagát látta a nőben és valamiért úgy hitte, hogy akár ez ő is lehetne. Nem tudta meggyőzni róla, hogy nincs igaza, minduntalan hajtogatta a saját elképzeléseit, kezdeményezett veszekedést folyton, folyamatosan párhuzamot vonva a nő és férje valamint a saját életük között. Már odáig jutottak el, hogy csak erről vitáztak és Bones kategorikusan kijelentette, hogy ők soha nem fognak összeházasodni, sőt azt is kezdte kétségbe vonni, hogy jó döntést hozott-e, amikor engedte, hogy érzelmeit kimutassa felé, mert lehet, hogy rájuk is ez a sors vár és előbb-utóbb ő is el fogja őket hagyni. Minden próbálkozása hiába való volt a nővel szemben, sem ész érvékkel, sem pedig szerelmével nem tudta eltántorítani véleményétől. Soha nem érzett még ekkora ürességet a lelkében, mint ekkor. Bones olyan fájdalmat okozott neki, amit nehezen tudott kezelni, tombolt benne a tehetetlen düh, mert nem akarta elveszíteni őt, mindenáron megoldást akart találni, éreztetni vele, hogy az ő szerelmük különb. Éjszakákon át könnyeivel küzdve harcolt vele, míg végül Ange kemény szavait és igen nyomatékos pofonját követően Bones végre észhez tért. Egy teljes napra bezárkózott lányukkal a dolgozószobájába, nem volt hajlandó kijönni meg enni sem. Ő meg csak a nappaliból figyelte folyton az ajtót, hallotta, ahogy Bones énekel Christinenek, majd zokog és gépel. Későre járt már, mire előbújt rejtekéből, fölvitte Christinet, lefektette, aztán visszament hozzá, és kisírt szemekkel, elgyötörten olvasta fel az addig a percig leírtakat, így kérve tőle bocsánatot mindenért és a végén, mikor már mindketten zokogtak a megfogalmazott érzelmek, félelmek kimondásától karjaiba bújva kérdezte meg, hogy mindezek után is el akarja-e venni még feleségül. Néhány héttel később barátaik társaságában ott álltak az anyakönyvezető előtt és Bones élete legnagyobb elvét feladva hivatalosan is összekötötte vele az életét. Ennek már lassan két éve és többé nem került szóba közöttük az a néhány nap, amire majdnem ráment a kapcsolatuk, az életük.

Bootht telefonjának éles csörgése térítette vissza a száguldó valóságba.

Booth? – szólt bele megremegő hanggal, még mindig képzeletének hatása alatt állva. Az ismerős hang hallatán szíve nagyot dobbant. – Bones? Te jó ég, jól vagy? Maradj, már úton vagyok! – kiáltotta a telefonba, megpróbálva túlkiabálni a kocsi motorzúgásának hangját. – Ne! Ne tedd le! Bones? Nem hallak! Bones? – A vonal megszakadt, próbálta hívni, de mindhiába, a telefon süket maradt. – Az istenit! – dühe határtalan volt. Még jobban a gázpedálra lépett, már nem volt messze. De legalább életben van, istenem él!

Néhány perccel később éles kanyarral vette be az irányt a First Security egykoron virágzó telephelyéhez. Mára már csak raktárként szolgált, életnek nyoma sem volt rajta. Gyanús csend és pokoli sötétség uralta az egész környéket. Idegei pattanásig feszültek, tudta Bones valahol itt van és rá vár. Óvatosan közelítette meg a szöges dróttal körülvett telepet. A kaput lelakatolták. Elindult a kerítés mellett, keresve valami rést, lyukat, ahol bejuthat. Úgy jó 10 méterre a bejárattól meg is találta. Átbújt rajta és megcélozta az épületet. Csak a körvonalait látta, két halványan világító lámpán kívül nem volt más fényforrás a közelben. Csendben lopódzott el egészen a lapos tetős kőépület ajtajáig. Zárva. Valahogy be kell jutnia. Nem akart nyomot hagyni maga után, így más bejárat után kutatott. Egy ablak. Fölmászott a közelben álló raklapok tetejére, átlépett a keskeny párkányra és megtolta a rozoga ablakkeretet, ami hangos nyikorgás keretében szabad utat engedett az épület belsejébe. Itt még nagyobb volt a sötétség, mint odakint, fényforrásnak semmi jelét nem érzékelte. Átható penész és áporodottság bűze csapta meg az orrát. Szüksége volt néhány pillanatra, hogy szeme megszokja a sötétséget, érzékei kiélesedtek, a túlélés volt a tét. Elindult, egyik kezében pisztolya és zseblámpája, a másikkal az előtte lévő akadályokat igyekezett csendben elhárítani. Lassan haladt, csak amennyit a lámpa fénye engedett belátni, annyit lépett. A hátborzongató csönd szinte hallani engedte szívdobbanásának minden rezdülését. Elért egy ajtóhoz. Lenyomta a kilincset. Nyitva volt. Résnyire kinyitotta, bevilágított. Egy folyosóhoz érkezett, melynek végét nem látta. Belépett. Acél és fém, dermesztő hideg ölelte körül egész lényét. Hátán végigfutott a hideg. Cipőjének kopogása szinte hangos zajnak tűntek a kőkemény fémen. Mi ez a hely? Csak végtelen szürkeség és ridegség, semmi más. Sehol egy ajtó, egy ablak, valami, ami utat mutatna. Lehet, hogy rossz utat választott? Itt semmi sincs. Bones, merre vagy? Segíts! Megállt, zajt hallott, erősen füllelt, de semmi. Lehet, csak a képzelete játszik vele? Továbbindult. De nem! Megint! Ez nem az ő léptei. Ismét megállt, várt, füllelt. Apró, halk, erőtlen kopogások, aztán elhallgattak. Muszáj mennie a hang irányába, ez az egyetlen lehetősége. Léptei kopogása elnyomták a zaj forrását, időnként meg kellett állnia, erősen figyelnie kellett. Megint hallotta az egyenletes zörejeket, de már erősebben. Bones, segíts! Egy éles, erőteljes koppanást hallott, úgy ahogy a fém a fémhez csapódik. Léptei felgyorsultak és néhány méterrel arrébb lába alatt, mintha megnyílt volna a talaj, hatalmasat kellett lépnie, kis híján elvesztve az egyensúlyát, térde a padlót súrolta. Egy lépcső. Ez volt a szintkülönbség oka, a csapóajtó fölötte hiányzott. Levilágított a mélybe, egy újabb folyosó. Micsoda pokoli hely ez? Nem volt választása, lement a lépcsőn, be az újabb alagútba. A korábbi apró halk kopogás, most fülsiketítő zajkánt hasított fülébe azután mintha a nevét hallotta volna. Tovább, tovább! Megint! Ez Bones! Alig öt méterre a lépcső aljától, egy ajtót pillantott meg.

Bones?

Itt vagyunk!

Booth lenyomta a kilincset, vállával nekifeszült és pár pillanat múlva Bones állt vele szemben egy vaskaróval a kezében. Ahogy meglátta, leengedte fegyverét, Bones a karót. Összeölelkeztek. Szorosan, védelmezően, megkönnyebbülten.

Jól vagy? – bontakozott ki az ölelésből a kék szempárt keresve.

Én igen, de Perotta megsérült. Nyílt törés van a lábán, sok vért vesztett, orvos kell neki, gyorsan.

Mégis mi a fenét kerestek ti itt, teljesen megőrültetek? – düh villant szemeiben.

Ne haragudj, de majd később beszéljük ezt meg. Menjünk innen!

Még hogy ne haragudjak! – dünnyögött félhangosan miközben Perottához ment és segített neki felállni, karját a nyakába tette és felemelte. – Halálra aggódtam magam miattad! – fordult vissza dühösen Bones felé és elindult a kijárat irányába, fegyverét átadva Bonesnak. – Igyekezzünk! Tudod, merre van a kijárat? – Booth haragja még mindig nem enyhült, de óriási megkönnyebbülés volt számára, hogy Bonest épségben, sérülések nélkül találta meg.

A kifelé tartó út gyors volt és óvatos. Mindketten tudták, minél előbb jutnak ki innen, annál hamarabb szűnik meg a veszély és jut Perotta is orvosi segítséghez. Néhány perc alatt a kocsinál voltak. Booth a hátsó ülésre fektette Perottát, Bones mellé ült, hogy sebeit ideiglenesen is ellássa, ő maga pedig villámgyorsan bepattant a kormány mögé és gázt adott.

A kórházig vezető úton közéjük feszült némaság költözött, egyikük sem érezte úgy, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat a helyzet tisztázására. Mégis mit képzeltél Bones? Hogy tehetted ezt velem, velünk? Míg Booth a maga gondolatait igyekezett a helyére tenni, addig Bren felhívta Angelát, megnyugtatva őt, hogy minden rendben van és lánya felől érdeklődött. Mivel igen későre járt már, megbeszélték, hogy másnap mennek csak érte. Bren nagyon hálás volt barátnője segítségéért. 

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.08.29. 18:08 PÜT Dini!! Egy kicsit megkönnyebbültem, de biztos, hogy ezzel még nem lesz vége az izgalmaknak! Tetszett ez a rész is nagyon!!! Gratula!!!! KK!!!!!!

2012.08.28. 22:46 Julcsi Nagyon nagyon tetszett!! Gratula !!