|
o.n.: Love, experience, power (FFF-OG)
Váratlanul érkezett a vihar. A kis vitorlás fedélzetén két férfi és egy fiatal nő küzdött az elemekkel. A szeszélyesen fel-felcsapó hullámok, az alattomos örvények között az életük volt a tét.
Közel egy hete indultak útnak, úgy tervezték, hogy tíz napot töltenek a nyílt óceánon. A harmadik napon elromlott a rádiójuk, ezért egy kis vita alakult ki köztük. Jon számított a legtapasztaltabbnak a három fiatal közül, ő amellett érvelt, hogy térjenek vissza a partra. Talia és Samuel azonban még maradni akartak. Elzárva a világtól, valódi kalandnak ígérkezett az előttük álló hét. Végül meggyőzték Jont, és a következő négy nap őket igazolta. A nap szikrázóan sütött, éjjelente pedig millió csillag pislákolt az égen. A sós levegő nyugalmat árasztott, a végtelen óceán mozdulatlanságában úgy tűnt, mintha megállt volna az idő.
A nyílt vízen gyorsan jön a vihar. A hullámok fenyegetően tornyosultak a vitorlás fölé, mintha fel akarnák borítani, s már-már olybá tűnt, sikerrel járnak. Samuel az árboc eloldozódott kötelét próbálta rögzíteni, amikor hirtelen változott a szélirány, és az átforduló orrvitorla rúdja a vízbe taszította a férfit.
Abban a pillanatban, amint Camille Saroyan belépett a Jeffersonian intézet üvegajtaján, visszhangzó csattanás hallatszott és kialudt az összes lámpa az épületben. Majd egy fél lélegzetvételnyi fülsiketítő csönd után felkapcsolt a vészvilágítás, éles szirénaszó hangzott fel és az ajtók automatikusan bezáródtak. Cam a falon levő kapcsolótáblához lépett, rezzenéstelen arccal leállította a vészjelző vijjogását, visszanyitotta az ajtókat és elkiáltotta magát:
- Hodgins! Finn! Mit műveltetek már megint?!
A két „megszólított” csuromvizesen keveredett elő a törvényszéki emelvény takarásából és komoly csatát vívtak arcizmaikkal, hogy elrejtsék diadalmas vigyorukat, hiszen ők is hallották a szemrehányó hangsúlyt főnökük kérdésében.
Cam tekintete a sormintaszerű lábnyom alakú vízfoltokra szegeződött, amiket a két férfi hagyott maga után, miközben odaplaccsogtak hozzá. Majd ez a tekintet előbb Finn csillogó szemével kapcsolódott össze, végül megállapodott Hodgins arcán.
- Hallgatom – a nő halk szava nem sok jót ígért. A bogaras tudós összeszedte minden bátorságát.
- Egész éjjel dolgoztunk – próbálta menteni a menthetetlent. Cam szeme összébb szűkült, az ajkait vékonyabbra préselte, de egyelőre nem mondott semmit. – Azt teszteltük, hatással van-e a levegő hőmérséklete az örvények kialakulásának gyakoriságára.
- Hogyan lettetek eközben csurom vizesek? – kérdezte Cam. Finn szeme megrebbent.
- Egyikünk mindig a tartályban volt, hogy ellenőrizhesse, valódi örvény-e, amit észlelt a berendezés. – Hodgins látta, hogy főnöke szemöldöke a homloka közepére szalad, ezért aztán hadarni kezdett, és ennek következtében óvatlanná is vált. – Catherine Bryartől, Booth egykori tengerbiológus barátnőjétől kaptuk kölcsön. Viszont utánanéztem, és rájöttem, hogy nekik meg a CIA vásárolta, és hát ismersz, tudod, mennyire nem bízok a kormány cuccaiban.
A nő megeresztett egy félmosolyt, majd feltette a leglogikusabb kérdést, amit abban a szituációban el lehetett képzelni:
- Mekkora az a tartály?
- Egy fél ménes elférne benne – szaladt ki Finn száján.
- Nagyon remélem, hogy Hackney-ménes… – jegyezte meg Cam, Finn pedig megörült a ténynek, hogy rajta kívül más is ért a lovakhoz a laborban.
- Nem, inkább Cutting. A hackney-k gyorsak, de a cutting sokkal inkább alkalmas a mezőgazdasági munkákra, a termete pedig csak kicsit haladja meg a hackney-ét – főnöke elsápadó arcát látva a gyakornok inkább elhallgatott és magában azt kívánta, bárcsak otthon lenne és csordát terelhetne egy cutting hátán. Ám amikor jobban belegondolt, rájött, hogy mégis inkább a törvényszéki labort választaná még úgy is, hogy tudta, elképesztő mértékű szidást fognak kapni.
A szidás a maga elképesztő mértékével együtt egyelőre még váratott magára, ugyanis Cam pillanatnyilag nem jutott szóhoz a döbbenetes látványtól. Ahogy felért a lépcsőn az emelvényre, tovább egy lépést sem tudott tenni a teljes területet elfoglaló tartálytól, amit Hodginsék felállítottak.
- Ejha, maguk aztán tudnak élni! Medence-party, ezt nevezem! Csak egy órát kérek, amíg hazaszaladok a bikinimért. Talán hozok pár koktélt is. – Caroline Julian éppoly váratlanul bukkant fel, ahogyan szokott. Megjelenése kizökkentette Camet sokkos állapotából. És szerencsére a hangját is visszaadta (különben még előírta volna a jelbeszéd kötelező elsajátítását és használatát a Jeffersonian összes alkalmazottja számára).
- Azonnal tüntessétek el ezt az emelvényről! – utasította Hodginsékat. – Új ügyünk van. Ugye? – pillantott Caroline irányába olyan tekintettel, mintha a mentális épsége függne a választól. És talán így is volt.
Később, amikor a törvényszéki emelvény már újra felöltötte hétköznapi formáját (amivel még így is kitűnt más, sokkal kevésbé érdekes emelvények közül), és a középső boncasztalon egy vízihulla feküdt, befutott a csapattal együtt dolgozó FBI-ügynök is. Bár, az igazat megvallva, Booth mostanában alig töltött időt az Intézet falai között. Inkább a maga útját járta, és titokban Bones után kutatott. Nem akarta börtönbe juttatni, hiszen az elfogatóparancs még mindig érvényben volt ellene, de meg akarta találni. Mert nem bírta ki nélküle, és a kis Christine nélkül.
- Mit tudunk?
- A halál oka fejsérülés – kezdte Cam. – Mindazonáltal, vizet találtam a tüdejében…
- Már ami megmaradt belőle – vetette közbe fojtott hangon Angela.
- … amiből arra következtetek, hogy valamivel fejbe vágták, majd eszméletlenül a vízbe zuhant és megfulladt.
- Biztos vagy benne, hogy fejbe vágták, vagy lehetett baleset is? – kérdezte Booth. Cam felkapta a fejét.
- Miért is feltételeztem, hogy ez egy gyilkosság? Talán azért, mert legjobb tudomásom szerint gyilkossági ügyekben nyomozol – szúrt oda az ügynöknek.
- Meg is van – jelezte Angela a számítógép mellől, még mielőtt elfajulhatott volna a beszélgetés Cam és Booth között. – Samuel Nelson, három héttel ezelőtt jelentették az eltűnését.
- Hát, megtaláltuk – dörmögte Finn az orra alatt.
- Két társával együtt indult vitorlázni – folytatta Angie –, ők is rajta vannak az eltűnt személyek listáján. Jon Summerhill és Talia Kings. Ez furcsa, mert Summerhill eredetileg profi vitorlás, állami bajnokságot nyert egyéniben, két évvel ezelőtt.
- A profi versenyzőkkel is történhetnek váratlan balesetek – vélekedett Finn. Angela egy bólintással jelezte, hogy igazat ad neki.
- Na akkor… ti csináljátok, amit szoktatok, bogarásszatok, cafatoljatok meg hackerkedjetek – mutatott Booth a kis csapat tagjaira –, én meg megyek, beszélek az illetékesekkel. Meg kell találnunk Summerhilléket.
- Mi az, már eltűnt személyek után is kutatunk? – tette fel a kérdést Cam, immár az ügynök hátának. A férfi megállt, és egy hosszú pillanatig még nem nézett hátra. Finn felszisszent.
- Mostanában csak azt tesszük – felelte végül higgadt, de jéghideg hangon az FBI-ügynök.
Cam lassan kifújta a levegőt és elgondolkodva nézett a távozó férfi után.
- Haver, kíváncsi vagyok, vajon rokona vagy-e a híres Nelson admirálisnak, mert ő nagy hajós volt ám – dünnyögte Hodgins, szánakozó arccal vizsgálva a holttestet.
A remény, hogy rájuk találnak, egyre fogyott. A napok lassan hömpölyögtek, akárcsak az óceán hullámai, békésen, nyugodtan, de megállíthatatlanul. Jonnak és Talianak sem élelme, sem vize nem maradt. Kimerültek voltak már ahhoz is, hogy várakozzanak. A nő borult ki előbb. Egyik reggel, ahogy a férfi felébredt, lent találta őt is kabinban.
- Talia? Hogyhogy nem figyeled a vizet?
- Miért is tenném? – csattant fel a nő váratlanul. Jon most vette csak észre, hogy a keze ügyében néhány megbontott rumosüveg van. – Nem bírom ezt tovább! Hiszen te magad mondtad, hogy a vihar örvényei teljesen elsodortak bennünket az eredeti útvonalunkról! A navigációs rendszer pedig bekrepált. Azóta is csak hánykolódunk, ki tudja, hol lehetünk… Annak az esélye, hogy időben ránk találjanak, valahol a semmi és a nulla között mozog – fakadt ki.
Jon kikászálódott az ágyból és odaült mellé.
- Hol találtad a rumot?
- Samuel cuccai között – Talia szemébe könnyek gyűltek, amikor megemlítette a barátjukat. – Kikészít ez, Jon. Soha nem fognak ránk találni, soha…
- Ne mondd ezt – kezdte volna a férfi a megnyugtatást, bár maga sem tudta, hogyan érje el, hogy hitelesnek tűnjön, hiszen ő maga sem bízott a megmenekülésükben. A nő azonban a szavába vágott.
- Azért történik ez, mert nem tiszteltük a hagyományt.
- Miről beszélsz?
- A hagyományt, Jon, a hajósok hagyományát. Úgy tartják, nem lehetsz rögtön kapitány. Végig kell járni a ranglétrát. Ha nem teszed, az óceán megmutatja erejét.
- Figyelj rám. Ez, amit mondasz, hajókra vonatkozik. Igazi hajókra, legénységgel meg utasokkal vagy rakománnyal, nem ilyen kis sportvitorlásokra, mint az enyém. Felmoshatom a kedvedért a fedélzetet minden nap, de hidd el, az sem segítene.
- Jól van, elhiszem – mondta Talia beleegyezően.
- Nem adhatod fel! Erősnek kell maradnod, meg fogunk menekülni!
- Erősnek?... Én nem vagyok erős, Jon. Kemény vagyok, talán túlságosan is, de erős nem. Soha nem is voltam.
Jon meglepődött az elkeseredett válaszon.
- Ne mondd már ezt… hiszen olyan higgadtan és talpraesetten viselkedsz a… a vihar óta.
- Úgy érted azóta, hogy Sam a vízbe zuhant? – kérdezett vissza Talia.
- Igen. Úgy értem.
- Pedig rémálmaim vannak minden éjjel – vallotta be a nő. – Samet látom, ahogyan vérző fejjel elmerül, és összeroppant a tudat, hogy képtelen vagyok megmenteni… Nem tudom elhinni, hogy meghalt, hogy nincs többé.
A férfi fogott egy rumosüveget, felbontotta és nagyot kortyolt belőle.
- Én sem. A legjobb barátom volt.
Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Hallgatták a hullámok moraját, ahogyan neki-nekicsapódnak a hajótestnek.
Végül Talia úgy érezte, ideje témát váltaniuk.
- Nem is mesélted még, hogy honnan származik a hajód neve.
- A Birdpig?
- Igen.
- Madárdisznót jelent.
- Hogy micsodát? – nevetett fel Talia a különös név hallatán.
- Madárdisznót – már Jon is mosolygott. – Kicsi, szőrös, négylábú állat. A szárazföldön él, és remekül mászik fára. A lombok között fészket rak, és csak éjszakánként hagyja el rejtekhelyét – lendült bele. – Olyankor viszont visító hangot hallatva kutat társ és élelem után. Mivel éjszakai állat, levadászni csak mázlival lehet. A szempilláját esszük.
A nő hangosan kacagott az ismertetőn, mígnem Jon, immár sokkal halkabban hozzátette:
- Igazából, a lányom találta ki ezt a nevet. Még csak négy éves.
- Van egy… egy lányod? – kérdezte Talia őszinte csodálkozással. Csak most döbbentek rá, hogy bár több hete együtt vannak az óceánon, szinte semmit sem tudnak egymásról. Lekötötte őket a túlélésért folytatott küzdelem.
- Angliában. Úgyhogy nagyon ritkán láthatom – válaszolta a férfi.
- És… és az anyukája?
- Nem működött a dolog.
- Sajnálom.
- Köszönöm – bólintott Jon. – Na és nálad? Várj, kitalálom… Férj, és két gyerek. Két fiú – viccelődött.
- Tévedsz, nagyon tévedsz – Talia mosolyogva rázta meg a fejét, de aztán elkomolyodott. – Sok pasim volt már. De sohasem voltam olyan botor, hogy hozzámenjek bármelyikükhöz is. És – a hangja egy árnyalatnyit halkult, sőt, talán meg is csuklott kissé –, sohasem voltam olyan óvatlan, hogy teherbe essek – mondta, majd ivott egyet a rumosüvegből.
Jon sejtette, hogy nem mindenben mond igazat. De nem faggatta. Azon töprengett, miért nem jutott még eszébe, hogy ők ketten ne csupán egymást segítve keveredjenek ki ebből a kalandból, hanem együtt. Egy párként. Hiszen egymással megosztva minden megpróbáltatás könnyebb.
Egymás szemébe néztek már több mint egy perce, és Jon arra gondolt, milyen különlegesen szép szeme van a nőnek. A tekintetében van valami megfoghatatlan, valami titokzatos mélység: mosolygós, de egyben mégis szomorú. Sebezhető, de – hiába is tagadja – mégis erős.
A férfi letette az üveget a kezéből, és egy egyszerű, ösztönös mozdulattal átölelte a nőt. Szabad kezével kisimította arcából a hajfürtöket, és hosszan megcsókolta.
Talia nem ellenkezett, viszonozta a csókot, bár nem volt biztos benne, hogy helyesen teszi. A férfi tekintete, ölelése, csókja biztonságot ígért, de Talia már rég túl volt azon, hogy higgyen az érzéseinek.
Csókjukat végül Jon szakította meg. Szorosabbra vonta az ölelést a nő körül. Tudta, hogy megkaphatná, de nem akart csupán egy lenni a sok pasi közül. Ő különleges akart lenni. Olyan, akinek nem csak a saját boldogsága fontos. Még akkor is, ha Talia már letett erről.
Cam elgondolkodva állt a törvényszéki részleg üvegajtaja előtt. Próbálta emlékezetből felidézni a beosztást, hogy megtudja, melyik gyakornok a soros aznap. Amikor rájött, hogy Finn, nagyot sóhajtott. Felkészülve a legrosszabbra, óvatosan átlépte az ajtó vonalát.
De nem történt semmi.
Gyanakodva lépett még egyet.
Még mindig semmi.
Lehunyta a szemét és elszámolt 47-ig.
Csend.
Cam híres volt a higgadtságáról, de most nem bírta tovább.
- Hodgins! Finn! Mit műveltek már megint?
Nem érkezett válasz, úgyhogy a keresésükre indult a törvényszéki laborban. Angela irodájában talált rájuk, hármasban pusmogtak a számítógép előtt. Főnökük közeledtére olyan arccal néztek fel, hogy le sem tagadhatták volna: szenzációs információ birtokába jutottak. A felesleges terelés és titkolózás helyett Angie inkább gyorsan magához ragadta a szót, és megosztotta Cammel is, amire rájöttek.
- Jack furcsállta, hogy Caroline szó szerint ránk tukmálta nem csak Samuel Nelson halálának kivizsgálását, de az eltűnt személyek ügyét is. Jó, tudjuk, hogy Brennan miatt most Booth sokat segít az eltűnésieknek, de ez azért még így is erős volt. Úgyhogy kutakodtam kicsit, és nézd, mit találtam. Ez itt a brit kormány ügynökeinek listája. Jon Summerhill is rajta van.
- Angol titkosügynök – suttogta Finn.
- Egy 007-es – tette hozzá fojtott hangon Hodgins. – Ez akár azt is jelentheti, hogy Brennan Angliában bujkál, és Summerhill tudja, hol van.
- Ezért akarja Booth megtalálni. Ki akarja kérdezni – vélekedett Finn.
- Elég! – zárta le Cam a találgatásokat.
- De hát… – erősködött Hodgins.
- Nem! Az sem érdekel, ha a pasas titokban a thai trónörökös. Nekünk ő most egy eltűnt személy, akit meg kell találnunk, és a nőt is vele együtt. Mivel elvállaltuk az ügyet – tette hozzá nyomatékosításképpen. – Az most mindegy, hogy miért.
- És ha Booth ügynök tényleg beszél vele… – kezdte volna Finn, de Cam a szavába vágott.
- Ha Booth meg is tud tőle valamit, az nem a mi dolgunk. Mindannyian aggódunk Brennanért – nézett körbe a többieken –, de be kell látnunk, neki most az a legjobb, ha minél kevesebbet tudunk róla.
- Ezzel egyetértek – mondta Angela. A fiúk fancsali képet vágtak.
- Örülök. Akkor talán folytathatnánk is a munkánkat… Hodgins, átküldtem neked néhány mintát a tüdőből.
- Igen, láttam. Sikerült is leszűkíteni a területet, ahol Nelson a vízbe esett, a hajó pedig eltűnt.
- Remek. Csakhogy az eltűnésiek azóta már többször átfésülték a környéket, és nyomukat sem látták.
- Talán elsüllyedtek a viharban… – vetette fel Finn.
- Ez az, a vihar! – Hodgins lelkesedése visszatért. – Rossz helyen keresték őket! Ha átvészelték a vihart, az örvények és az áramlatok valószínűleg teljesen elsodorták a vitorlást az eredeti útvonaláról! A navigációs rendszerük tönkre mehetett, ezért nem tudnak kommunikálni.
- És azóta is csak sodródnak ide-oda – szörnyülködött Angela. – Vajon mennyi időre lehetett elég a vizük? Ki tudja, egyáltalán életben vannak-e még?
- Feltételeznünk kell, hogy igen – jelentette ki Cam, majd Hodginsra nézett. – Azzal az örvényes medencétekkel nem tudnátok meghatározni, merre lehetnek?
Finn és Hodgins arca egyszerre ragyogott fel a kérdéstől.
- Most komolyan arra céloz, hogy…
- Igen, Finn, de siessenek, mielőtt meggondolom magam.
Miután a két tudós kiszáguldott, sőt, a boldogságtól szinte kirepült az irodából, Cam kelletlenül sóhajtott egyet.
- Nem volt más választásod, ezt most engedélyezned kellett – szólalt meg Angela.
- Ahogy mondod – értett egyet Cam, majd pillanatnyi csend után feltette a kérdést, ami ott motoszkált benne, mióta Angie az ő oldalára állt. – Te ugye tudod, hol van Brennan?
Nem kellett megvárnia a választ, le tudta olvasni Angela arcáról.
Néhány héttel később, egy angliai kisváros főterén egy kislány szaladt a felreppenő madarak után. Az apja a kávézó egyik asztalától figyelte őt, közben pedig egy másodpercre sem engedte el a mellette ülő nő kezét.
Épp akkor fejeztek be egy köszönőlevelet, melyet a Jeffersonian dolgozóinak írtak, amiért kivételes szaktudásukkal rájuk találtak és megmentették az életüket. A közös életüket.
Létezik szerelem első látásra. De van olyan szerelem is, amely nem egy pillanat alatt lobban fel. Egy élmény, egy közös kaland során köt össze két embert, és válik lassan, csendesen oly erőssé, hogy azután kitart egy életen át.
Sőt, talán még tovább is. Örökké.
***
Margit néni emlékére.
Köszönet a JON 007 rendszámú autó tulajdonosának.
És végül, de semmiképpen sem utolsósorban: a címért, ami az alapötletet adta, a névért, ami remekül passzolt a történetbe, és minden másért, köszi Susu!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
A legjobb természetesen a madárdisznó volt XDDD tudom, hogy mondtad, hogy benne lesz, de mégis váratlanul ért, és konkrétan besírtam, mikor megláttam :D "A szempilláját esszük" na itt végem volt, mint a botnak, azt hittem, lefordulok a székről. Hatalmas gratula, és még nagyobb köszönet, amiért feldobtad a napomat ezzel a fantasztikummal!
És nem hiszem el, hogy ehhez én nem írtam kommentet. Nem neked, nem chatben, itt, ide ahol megmarad és később visszaolvashatod... Hogy mennyire röhögtem a madárdisznón (másodszor is. Hiába, a jó emlék az jó emlék...) és hogy mennyire szerettem, ahogy Camet megírtad, és hogy Finn-t választottad gyakornoknak. Hogy mennyire eredetinek tartom, ahogy beleszőtted Brennan eltűnését, hamár ezt az idősíkot választottad. És itt emelném ki, hogy bár Boothnak csak pár mondata volt az egészben, az épp elég volt ahhoz, hogy a teljes karaktert visszaadja... Na ezek után merje nekem bárki is azt mondani (beleértve téged is!) hogy te nem tudsz írni!
És ezt is ideírom, bár tudom, hogy kevés az időd-energiád, de talán motivál: KMF! (mert hiányzik, ahogy írsz. Annyira valódi...)
Gratula a ficchez!
P.s: Jon és Sam(uel) mellett Taliát lazán Talisának olvastam...