|
Claire: Lovak, tánc, szerelem/1. (FFF-OG)
Mindig is imádtam a munkám. Persze biztos van, aki nem tud örülni mások örömének, de én nagyon. Olyan jó nézni őket!!! Úgy szeretem, mikor végre egymásra talál két szív… na akkor érzem úgy, hogy én is érek valamit. Tényleg tettem valamit a világért. Csak meg kell látni, kikben van meg rá az érzés. Őszintén szólva, a mostani az egyik kedvenc munkám. Nem egyszerű… nagyon nem. De felettébb szórakoztató. Már két éve figyelem őket, és igyekszek néha közbeavatkozni, de náluk egyáltalán semmi, szó szerint semmi nem úgy működik, ahogy szokott. Például a múltkor. Karácsony van…. fagyöngy meg minden.. adott a szituáció, és még a gondolatot is el tudtam ültetni az ügyvédnő agyában, erre Ők? Ők megcsókolják egymást, ahogy terveztem, már azt gondoltam éljen, erre mi történik? Semmi. Azt hittem nem hiszek a szememnek. Valami nagyon, de nagyon hiányzik belőlük… csak tudnám, hogy mi… Mindenesetre pont ezért is szeretem őket figyelni. Különlegesek. Néha egészen olyan, mintha egy sorozatba csöppentem volna, ahol minden lehetséges eszközt bevet a forgatókönyvíró, hogy késleltesse a főszereplők egymásra találását. Na de én nem adom fel! Végülis lassan de biztosan haladok a célom felé. Legutóbb például sikerült elérnem, hogy az Angliai kiruccanásukkor az antropológus ne veszítse el a fejét. Egy pont ide. És ahogy elnézem ismét megkezdődött egy eseményteli nap. Komolyan… egyre jobban várom az újabb és újabb ügyeket, hogy foglalkozhassak velük. És végre… tényleg találtak egy újabb hullát!
1. fejezet – 1. nap
- Két bringás talált rá délelőtt. Azt mondják az áldozat kezét látták meg, ahogy kilógott a bokor alól. A csaj teljes sokkban van, amit tudunk azt a kissrác mondta el. Ők csak gyakorolni jöttek a „pályára”. – rajzolta a levegőbe Booth az idézőjeleket, közben egy fintorra húzva a száját.
- Akkor ezek szerint nekik semmi közük nincs hozzá.
- Nincs. Lezárattam a környéket, és nem engedtem senkinek, hogy hozzányúljon.
- Jól tetted Booth. Még a végén eljátszák itt nekem a nyomokat.
- Eljátszák? Mióta használsz te ilyen szavakat Bones?
- Tudod… a filmekben mindig olyasmit mondanak, hogy eljátszottad az utolsó esélyed…. vagy… valami ilyesmi.
- Aham. – húzta el a száját Booth. – Csakhogy ehhez ennek a kifejezésnek semmi köze…
- De te szoktad mondani, hogy próbáljak kicsit lazábban viselkedni és ne értsek mindent szó szerint!
- Jó, de… maximum a csontokat tudnák eljátszani… - motyogta az orra alatt - nem néznéd meg végre a hullát?
- De, nem azért jöttünk?
- Áh… hagyjuk… - legyintett az FBI ügynök és körbe nézett a tett helyszínén. Intett a helyszínelőknek, hogy elkezdhetnek körbenézni további nyomok után. Tőlük alig pár méterre hatalmas farönk szelte ketté az utat, azon túl földből és vastagabb ágakból felépített akadály. A hulla túloldalán pedig mintha egy ugratót halmoztak volna fel földből. Nagyjából mindent az erdőből szereztek be…. Jó nagy munka lehetett megépíteni….
Booth elmélkedését az antropológus tényei zökkentették ki a kerékvágásukból….
- Nagyon fiatal, valószínűleg még nem töltötte be a 20. életévét. A koponyán talált sérülés alapján azt mondanám, hogy az volt a halál oka. Bár az egyik karja eltört, és talán a lába is, bár ez nem látszik a nadrágtól. Mivel lovaglónadrágot visel, azt mondanám, hogy gyakorlott lovas lehetett. Kezdők még nem nagyon költenek profi lovas felszerelésre. A medencecsontja alapján lány, az oszlás mértékéből talán azt mondanám, egy-másfél hónapja feküdhet itt.
- Nagyszerű. Egy újabb gyermekgyilkosság.
- Nem biztos, hogy gyerek Booth. Annyira azért nem volt fiatal. Én inkább azt mondanám, olyan 18-19 éves lehetett.
- Értem… Te Bones… mondd csak. Láttál már valaha hasonló dombocskákat? – mutatott Booth a „pályára”. – Valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy ezek a kölykök építették volna, azt meg még kevésbé, hogy át is ugrálják őket.
- Dombocskákat? Ezek nem egyszerű dombok! – állt fel Bones és közelítette meg a farönköt, s nézett vissza a földből lévő „dombocskára” is. – Ezek ugratók! Ha nem tévedek, ez nem bringásoknak való pálya… Bár nem kétlem, hogy itt is kitűnően gyakorolhatták a képességeiket, - magyarázott Brennan nagy élvezettel, közben a levegőben különböző alakzatokat leírva a kezével – de ilyesféle ugratókat inkább a lovasok szoktak használni. A lovak képesek ilyen magas ahogy Te nevezed „dombocskákat” átugratni. - fejezte be monológját.
- Aham… ezt én is tudtam… - szólalt meg újra Booth, majd ő is közelebb jött.
- Nézd csak meg a felső ágakon lévő sérüléseket… ezek akkor keletkezhettek, amikor egy-egy lovas alacsonyabban vette az akadályt és a ló patája elérte a legfelső ágat… - vizsgálgatta Bones a vastag ágakból épített akadályt.
- Jah… és én ne érezzem magam hülyének meletted… tisztára mintha csontokról beszélnél…
- Akkor viszont, az áldozatunk valószínűleg díjugrató lehetett. – következtetett egyből a tudós, meg sem hallva társa megjegyzését jelentőségteljes pillantást vetett a bokor alatt fekvő áldozatra. – De biztosat majd akkor, ha bevittük a laborba, és megvizsgáltuk.
Háhháá… megkezdődött a munka!!! Most egy hatalmas vigyorral az arcomon figyelem mit művelnek majd. Köztünk szólva, még fogalmam sincs, milyen praktikákat tudok majd bevetni ebben az ügyben. Minden a helyzetektől függ… Ez az ügy már most jól kezdődik, remélem, hogy ismét nem fogok unatkozni.
És azt hiszem most vonulok is vissza figyelő állásba, mert hallom a jól ismert csipogást, amikor valaki lekezeli a kártyáját az emelvénynél…
Az emelvényen a tudósok csapata vette körül a holttestet. Dr. Saroyan-t várták, aki épp most érkezett meg az emelvényre. Hodgins szemén már látszottak az izgalom jelei, mert távolról már szemügyre vette, hogy lesz dolga bőven.
- Azt hiszem a boncolást, és a vizsgálatot kezdhetjük ott, hogy levágjuk a testről a nadrágot. Dr. Hodgins? Lenne szíves? és az anyagfoszlányok is a maga szakterülete.
Közben Wendell már munkához is látott, és elkezdte vizsgálni a holttest felsőrészét, melyen már nem nagyon találhatott húst. Miután Hodgins levágta a nadrágot és a csizmát az áldozatról, Dr Saroyan is munkához látott, hogy megvizsgálja a szinte még teljesen „húsos” lábakat. Bogaras tudósunk egyesével bezacskózta a ruha-foszlányokat is, majd hozzálátott a bogarak tanulmányozásához…
- Ha nem tévedek… - kezdte töprengő lassúsággal – akkor ezek a húslégy bábjainak maradványai. Tehát biztosan mondhatjuk, hogy a holttest majdnem egy hónapja feküdt a bokrok között. – ám még mielőtt letette volna a „leletet” belekezdett a magyarázatba is. A többiek elég megrökönyödötten néztek rá, nekik bőven elég lett volna a megállapítás is.
- A húslegyek egy-két napon belül megjelennek a holttesten. Miután a lárvák kikelnek, nagyjából egy hét telik el a bebábozódásig. Az egész folyamat a kikelésig úgy 23-26-napot vesz igénybe. Mivel ezen a testen már csak a bábok maradványait találtam meg, 30 nap biztosan eltelt a halál beállta óta, ha nem több. És ha jól látom…
- Dr. Hodgins! – állította meg Cam a lelkes tudóst – Azt hiszem a lényeget hallottuk.
- De még el sem mondtam, hogy a nyüvek mit csi…
- Lerágták a húst. Igen. Vettük észre, még csoda, hogy a lábából ennyi maradt.
Wendell kezei már vagy 5 perce egyhelyben álltak a levegőben, (attól a pillanattól kezdve, hogy a labor királya elkezdett magyarázni) s csak most fordultak vissza a holttesthez, illetve a csontokhoz, hogy jobban szemügyre vegye őket.
- A lábakon a jelek szerint nincsenek törések, legalábbis nyoma nem látszik. Ennek ellenére, ha letisztítják a csontokat, még lehetnek repedések a lábszáron.
- Ha valóban leesett valahonnan, akkor ez elég valószínű. – szólalt meg végre gyakornokunk is. – A jobb keze eltört, a bordák megrepedtek, és a jobb csukló is szintén. Bár a halál oka nyilvánvalóan nem ez, hanem a koponyára mért ütés egy tompa tárggyal. Egész szépen látszik, hogy valami félkör alakú lehetett, Hodgins gyűjthetne a sebből, illetve ami maradt belőle mintát, hátha utal a fegyverre.
Az agyasnak nem is kellett kétszer mondani, már vette is a csipeszt és egyéb eszközöket, hogy egyetlen egy nyomot se hagyjon ki. Az áldozat egyik ujján lévő gyűrűt is szépen komótosan bezacskózta a mintavétel után.
- Utána megkaphatnám a koponyát… illyetve nem bánnám, ha az lenne az első, amit letisztítatok, mert szeretném elkezdeni az arcrekonstrukciót…. – szólalt meg Angela is, aki eddig csendben figyelte a diskurzust, de valahogy most már elege lett a holttest bűzéből és látványából – szeretném rövidre zárni az ügyet…
- Rövidre zárni? Hozzak esetleg vezetékeket és akkumulátort, hogy felállítsuk a haját a kis barátunknak?
- Barátnőnknek… - tette hozzá Wendell.
- Blááá…. még csak az kéne – rezzent össze Ange a gondolatra. – Ez nagyon nem volt vicces Jack. Én azt hiszem, most itt is hagylak titeket… csak valaki majd ne felejtse el behozni az irodámba a koponyát.
- Hát azt hiszem én végeztem. – szólalt meg Cam, miután Angela elhagyta az emelvényt, a szája szélén még mindig mosoly bujkált. – Részemről le lehet tisztítani a csontokat…
- Akkor irány egy kis savas zuhany…
- Na de nem nekem… - viccelődött ismét Hodgins.
Háhhááá… láttátok ezt? Na most mondjátok, hogy nem bírjátok őket… Komolyan.. annyira jó ez a társaság, imádom, amikor hasonló vicceket sütnek el. Pedig a munkájuknak totál komolynak kéne lennie, de valamiért van egy olyan érzésem, hogy titkon még szeretnek is együtt dolgozni. Hodgins pedig most elemében van a viccgyártásban. Hoppá….
Bocsi, közben lepillantottam, mert ismét csipogott az emelvény kapuja. Megjött Dr. Brennan. Úgy nézem Wendell épp most magyarázza el neki az észrevételeit…. Igen… Ő helyesel… és már mennek is a csontok tisztításra. Csodálkoztam is volna, ha csak úgy elvitték volna, anélkül, hogy Tempe ránézne. Végülis Ő a profi antropológus vagy nem?
Nah úgynézem Ange kívánsága is teljesülni fog, a koponya már majdnem tiszta is…
- Szia Ange! – köszönt be Bones.
- Meghoztam Neked a koponyát.
- Nagyszerű, hozzá is kezdek az azonosításhoz. Egyébként meg elegem van a fiúkból…
- Fiúkból?... Mármint a férfiakból.. úgy gondolod…
- Nem. Konkrétan a mi fiainkból. Hodgins már megint egy undorító viccet csinált abból, amit mondtam. Most valahogy nem vagyok vevő az ilyesmire, főleg miután szakítottunk…
Hajj hajj… ez viszont az én hibám. Pedig olyan szépen ment minden, azt hittem már nem kell a kezüket fogni, és nem figyeltem rájuk eléggé, kedvenc párosommal voltam elfoglalva… Pedig kellett volna. De majd igyekszem jobban figyelni, és visszaterelni őket a helyes kerékvágásba… bár van egy olyan érzésem, hogy ezután már nem lesz ilyen egyszerű…
- Sajnálom Ange! Tényleg…. nagyon…
- Nem tudom mit rontottunk el…
Én tudom.. de sokra megyek vele….nagyon < ------ persze csak irónikusan értve…
- Én elmentem, Ő nem jött utánam, de valahogy valami kimaradt.
- Ne haragudj, de… én… ebben nem tudok neked segíteni. Tudod, hogy kettőnk közül te értesz az érzelmekhez… na meg Booth…
- Nem tudom, miért nem veszed már észre, hogy van köztetek valami…
Ott a pont. Egyébként figyeltétek, milyen gyorsan témát váltott Angela?
- Egyfolytában együtt vagytok, lassan többet tudsz róla, mint a saját anyja, nem hiszem el, hogy egyáltalán nem érzel semmit iránta.
- Angela, tudod, hogy mi ketten társak vagyunk. Nem lehetünk szeretők is. Akkor az FBI azonnal áthelyezné, az viszont sokkal rosszabb lenne. Már százszor megmondtam, hogy nem akarok mással dolgozni.
- Ohhó… - mosolyodott el cinkosan Ange – tehát ez az egyetlen akadály…
- Nem, nem az egyetlen…. Miért nem hiszi el senki, hogy nekünk semmi közünk egymáshoz?
Talán mert egy csomó közötök van egymáshoz? Azt hiszem, kezdem érteni, mi a baj velük… viszont ez esetben már azt is értem miért mások, mint a többiek. Sajnos erre nincsen rövidtávú orvosság. Mindenképpen sokáig fog tartani, hogy végre összehozza őket a sors… khm.. khm… vagy én….
- Brennan… hiába tagadod, valamilyen szinten nagyon is kötődsz Booth-hoz. Lelkileg….
- Persze, hogy kötődöm hozzá, a társak azért vannak, hogy segítsék egymást! Nem egyszer kellett már Boothnak megmentenie az életemet, vagy éppen nekem az övét. Erre valók a társak. De ez nem működhet úgy, hogy közben az érzelmeink miatt elveszítjük a fejünket!
- Pedig dehogynem… - mondta Ange jelentőségteljes hangsúllyal – engedd már el magad egy kicsit! Értsd már meg, hogy te és Booth….
- Angela hol tartasz az arcrekonstrukcióban? – robogott be az érintett az irodába, ahol hirtelen néma csend lett. A két nő csak bámulta őt, reménykedve, hogy egy szót se hallott az előző beszélgetésükből.
- Na most mi van?! Miért bámultok így rám?! – tárta szét a kezeit, és vágott értetlen arcot Booth.
- Semmi….. – felelte kórusban a két barátnő, majd mindketten a képernyő felé fordultak.
- A szövetmarkerek már megvannak, és nemsokára az izmok is. Mindjárt befejezem a rekonstrukciót. Pont jókor jöttél Booth. – ami persze nem feltétlenül felelt meg az igazságnak, de nagyon jól hangzott. Azért Booth szeméből még mindig nem tűnt el a gyanakvás.
A képernyőn megjelentek az említett elemek, és a koponya szépen lassan eltűnt. Végül kirajzolódott egy fiatal lány arca.
- Az arcot végigfuttatom az eltűnt személyek adatbázisán, hátha megtudhatjuk ki is volt ő. Szegény lány, még nagyon fiatal volt…
A kereső elkezdte végigpörgetni az arcokat a szemnek felismerhetetlenségű gyorsasággal. Végül egyetlen találatot hozott ki.
- Iris MacFaith. 19 éves. Az anyja jelentette be az eltűnését egy hónappal ezelőtt.
- Akkor azt hiszem előszöris látogassuk meg az édesanyát.
A lakás nem volt túl messze, így ideje sem volt kibontakozni egy beszélgetésnek, bár Booth ezúttal szívesebben gondolkodott azon, miről maradhatott le, hogy olyan csend lett az irodában, mikor belépett. De rákérdezni nem volt ideje, mert meg is érkeztek a ház elé.
- A 18-as.
- Egész szép kis házuk van. – jegyezte meg Bones.
Mindketten kiszálltak az autóból, és elindultak az ajtó felé. Booth becsengetett és csípőre tette a kezét, míg várakoztak.
Mikor kinyílt az ajtó, egy 40-es éveiben járó nő jelent meg. Rövid szőke haja volt, látszott festeti, nyilván az ősz szálak miatt. Talán szégyellte a korát, pedig korántsem nézett ki idősnek. Sőt, egészen fiatalos volt.
- Jó napot. Miben segíthetek? – tette fel az egyszerű kérdést, hangjában mégis valami szomorúság bujkált. Érezni lehetett, hogy ez nem régóta lehet így.
- Jó napot. Seeley Booth vagyok az FBI-tól. Ez itt a társam, Dr. Temperance Brennan. – mutatkozott be az ügynök, közben felmutatva a jelvényét. – Ön Susan MacFaith? Szeretnénk beszélni Önnel.
Az asszony láthatóan elsápadt, de szerényen bólintott, és elállt az ajtóból, hogy beengedje Őket. Párosunk belépett, és csendben megvárták, míg a nő becsukja maga mögött az ajtót. Amikor megfordult, nekidőlt az ajtónak. Már egészen más volt az arca. Félénken felnézett az ügynökre, s csak pár másodperc múlva mert megszólalni, de szinte perceknek tűnt a csend.
- A… a lányomról van szó ugye? Iris-ról….
- Igen asszonyom. – mondta Booth, de nem tudta hogyan folytassa.
- Meghalt, igaz? – tette fel a következő kérdést remegő hangon Susan, de már tudta a választ. Egy könnycsepp gördült végig az arcán.
- Igen asszonyom. Őszinte részvétünk.
- Mikor találták meg? – nézett fel újra.
- Ma reggel. – Booth kicsit tétovázott, hogy folytassa-e, majd elszánta magát és feltette az első kérdést. – Egészen pontosan mikor jelentette be a lánya eltűnését?
Az asszony kicsit tétovázott majd ellépett az ajtótól.
- Kérem, jöjjenek beljebb. Bent beszélgethetünk. – s elindult befelé – Kérnek esetleg egy teát, vagy kávét?
- Nem. Köszönjük, nem.
- Jól van. – bólintott Susan egy kicsit még mindig megilletődve.
Miután mindannyian kényelembe helyezték magukat, elkezdett beszélni a lányáról.
- Iris nagyon jól lovagolt. Egészpontosan díjugratásban volt kiemelkedő. Aznap, amikor eltűnt csak a szokásos lovaglásra ment el, ha jól emlékszem, még csak nem is edzésre. Egyszerűen, csakhogy ki ne essen a ritmusból. Estére vártam haza. Mikor nem jött, akkor kezdtem aggódni, de máskor is volt már, hogy az egyik ottani barátnőjénél aludt. Másnap elmentem dolgozni, de aznap sem volt otthon mire hazaértem. Akkor telefonáltam a lovardába, ahol azt mondták, nem is látták ma arra járni. És ekkor kezdtem el félni, hogy történt vele valami. Felhívtam a rendőrséget, és bejelentettem az eltűnését.
- Asszonyom… milyen gyakran fordult elő, hogy Iris nem jött haza?
- Nem túl sokszor. Talán 5, 6 alkalommal. De másnap mindig hazajött reggel, hagyott nekem üzenetet hova megy, és otthon aludt. Egymást követő két nap sosem aludt máshol.
- És azt tudja, hogy ilyenkor kiknél szokott aludni?
- Nagyon sajnálom, de nem. Tudom, egy anyának mindig tudnia kéne, kivel barátkozik a gyereke, de én egyik barátnőjét sem ismertem személyesen. Megbíztam benne, hogy olyanokkal barátkozik, akikkel jól érzi magát, és nem eshet vele baj.
- Mióta lovagolt Iris?
- Elég régóta. Talán 5-6 éves lehetett, amikor először lóra ültette az apja. Nagyon élvezte. hamar megszerette a lovaglást, és 14-éves volt, amikor komolyan elkezdett a díjugratással foglalkozni. Nem sokkal ezelőtt halt meg az apja, és azt hiszem abból merített erőt, hogy egyfolytában a lovak körül segédkezett. – itt egy kis szünetet tartott. – Tudtam, hogy ez lesz. Túl sokáig nem érkezett róla hír. Éreztem, hogy történt vele valami. Egy anya ezt megérzi nem?
Szinte segélykérően nézett a két idegenre, pedig a kérdésére tudta, hogy nincs válasz. Bár a könnycseppek egyszer-egyszer megjelentek a szemében, mégsem engedte el magát. Csendben zokogott a szíve. Majd ha elmentek…. majd akkor….
- Asszonyom…. – törte meg a csendet Bones – meg… megengedné…. hogy körülnézzünk a lánya szobájában?
- Persze… - szipogott egyet, de már állt is fel, és elindult a lépcső felé.
Brennan és Booth ahogy belépett a szobába, láthatta, hogy a lány tényleg szinte csak a lovaknak élt. És persze a sportnak. A falakon lovak és híres sportolók képei voltak kiragasztva. Az íróasztala rendezett volt, mintha csak tegnap hagyta volna el a szobát és este még hazajönne, hogy a rendetlenség újra eluralkodhasson az asztalon. A fiókokban tankönyvek, a polcokon lóápolásról szóló könyvek, regények és díjak álltak.
- Iris elég közel állt ahhoz, hogy a következő olimpiára ilyen fiatalon kijusson. Szinte sorban csak első helyezéseket szerzett. Nagyon büszke voltam rá. – mondta az anya. Rengeteg képen Őt lehetett látni, amint átvesz egy-egy fontosabb díjat. - Szinte egyenes út várt rá egy hatalmas karrier befutásához.
- Booth, nézd csak! – szólt Brennan, és az íróasztalhoz lépve felemelt egy képet. A képen a lány nem lovaglószerelésben volt, hanem egyszerű farmerban és egy csillogó felsőben. láthatóan egy buli forgatagában készült a kép, mert a mellette álló srác kezében egy üveg sör volt, így ölelte át a két oldalán álló lányokat. A túloldalán ketten is álltak egymásba karolva.
- Nem tudja véletlenül, hogy ki ez a három fiatal a lánya mellett?
- Nem. Csak a fiút láttam egyszer, mikor hazahozta Iris-t de a többiekkel nem találkoztam még. Tudják, én soha nem voltam abban a lovardában, ahova Iris járt. Az apja vitte el, én nem érzem magam jól azok mellett a hatalmas állatok mellett. Mindig is csodáltam őt, hogy ez nem rémiszti meg.
- A lovarda nevét tudja?
- Igen. Az Indian Horse lovarda. Iris mindig viccelődött is, hogy nem tudja miért ez a neve, hiszen se indián, se igazi indián ló nem fordult meg soha ott.
- Elvihetnénk ezt a képet?
- Ahogy gondolják… de ugye majd visszakaphatom?
- Igen. Természetesen visszahozom.
Hát ha nem tévedek, akkor a következő állomásunk maga a lovarda lesz. Lehetőségek tárháza, de persze csak akkor, ha netalántán lóra szállnak… hiszen bármi történhet…
Bones és Booth ahogy megérkeztek a lovardához, azonnal látták, hogy meglehetősen kihalt. Lassan délután négy óra lesz, ilyenkor azért számítani kéne valami mozgásra. Vagy csak ma vett ki mindenki szünnapot? Ám végre megmozdult valami. Egy szikár asszony lépett ki az istállóból egy lovat vezetve. Azonnal felfigyelt a két idegenre, és a lovat előbb kikötve megindult feléjük.
- Jó napot! Londa Deer vagyok. A lovarda tulajdonosa, miben segíthetek?
- Seeley Booth, FBI. És a társam, Dr. Temperance Brennan. Iris MacFaith halálának ügyében nyomozunk.
- Iris meghalt? Dehát….. – értetlenkedett. – Mi történt?
- Még nem tudjuk, ezért jöttünk, szeretnénk néhány kérdést feltenni.
- Persze semmi akadálya, bár éppen most indultam, hogy körüljárjam a területet, és ellenőrizzem a karámokat – Booth elég határozottan összevonta a szemöldökét - …. khm… de az azt hiszem… várhat még.
- Oh ne zavartassa magát miattunk, ha ad két lovat, mi is nagyon szívesen Önnel tartunk! – lelkesedett hírtelen Bones, aki nem vette észre milyen kétségbeesetten kapálózik a társa, hogy eltérítse azon szándékától, hogy befejezze az előbbi mondatot.
Na látjátok! Erről beszéltem…
- Rendben. Kérem várjanak egy kicsit, mindjárt előkészítek még két lovat.
Booth-nak ebben a pillanatban kerekedett el a szeme, s motyogta el az orra alatt, hogy „what?!”, de már nem nagyon tiltakozhatott a helyzet ellen. Bones szokás szerint hozta a formáját.
- Bones, te most komolyan… nemár, és ha én nem tudnék lovagolni?
- Booth tudsz lovagolni?
- Tudok, de…
- Akkor semmi baj.
- Legalább a képet mutasd meg neki, mielőtt belevágunk ebbe a kalandba jó?
- Persze, máris megyek és megmutatom.
- Hát te aztán tényleg mindig hozod a formádat. – motyogta el egy fokkal hangosabban Booth, úgy, hogy mostmár saját gondolatain kívül más is meghallhatta.
- Nem hoztam én magammal semmilyen formát. – nézett hátra értetlenül az antropológus. – Nem tudom, miről beszélsz Booth.
Egy perc múlva pedig már az éppen a második lovat nyergelő Londa-hoz lépett és az orra alá nyomta a képet.
- Ismeri ezt a három fiatalt, akik ezen a képen együtt vannak Iris-sal?
- Igen. A fiú Derek Smulson. Őt fogadtam fel lovásznak. Mellette Valerie Smith, és Lea Petterson, Iris két legjobb barátnője, a másik két legjobb lovasunk. Segítene kivezetni ezt a lovat?
- Persze... – vágta rá ismét könnyedén Bones, mire Booth-nak megint az ég felé vándorolt a szeme.
Mikor kiértek, ezek után már egyértelmű volt, hogy melyik lovon fog ülni Bones, és melyiken Booth.
- Dr. Brennan, azért kérem, majd vigyázzon, ne nagyon vezesse közel a lovat a karámhoz elég ijedős. Bár Csillag egy nagyon szelíd állat.
- Akkor inkább majd én szállok fel rá, elég biztosan meg tudok ülni egy lovat.
- Köszönöm Booth, de meg tudok birkózni a feladattal.
Azért azt nem gondoltam volna, hogy még ekkora szerencsém is lesz. Egy ijedős, de szelíd állat. Tökéletes.. szegényt muszáj lesz kihasználnom, elvégre tálcán kínálják nekem a lehetőséget….
A tulajdonos csendes mosollyal figyelte Őket, majd maga is lóra szállt.
Kint a kerítéseknél nem is volt nehéz dolguk. Egyenes terep, lépésben, semmi gondot nem okozhat.
- Tudják ez a lovarda már 56 éve a családunké. Azelőtt édesanyám viselte gondját. Persze neki még apám is segített, Ők még nagyon komolyan vették. Nálunk ez már nem így működött. A férjemnek elege lett belőle, és odébb állt. Mostanra egészen megszoktam, hogy egyedül kell gondoskodnom mindenről, de azért Derek nagy segítség. Lótenyésztőnek tanul, ezért a segítségért cserébe az apám jegyzeteit is használhatja. Én ilyesmivel már nem foglalkozom. Az oktatás jobban kézre áll, és most, hogy lassan 10 éve foglalkozok díjugratókkal, úgy tűnik, kezdenek felfigyelni ránk. Elég sok eredményünk van, és nem éppen a legrosszabbak.
- Hányan vannak most a lovasai? – érdeklődött Bones.
- Négyen. Illetve… mostmár csak hárman. Akik a képen vannak, Valerie és Lea, ők 19-20 évesek. Iris korosztálya. Ezenkívül egyetlen egy 10-évesem van, aki komolyabban érdeklődik. A többiekben is látok hajlandóságot, sőt sok kis lovas érdeklődik, de ez nem mindig ilyen egyszerű. Vannak olyanok, akikkel egyszerűen még nem vagyunk olyan szinten, és vannak, akikkel már lehetne foglalkozni, de a lovaglás nem mindig megfizethető sport. Vannak szülők, akik elhozták a gyerekeiket, talán még ők maguk is lóra szállnak, de éppenhogy kifizetik az órákat. Velük sajnos nem mindig lehet folytatni a munkát, bár eleinte persze az órák kereteiben igyekszem megtanítani az alapokat, főleg, ha a gyerek lelkes.
- Iris melyik kategória?
- Neki azért egyszerűbb volt. Tehetséges. Mondhatom, hogy a vérében van, az apjától örökölte. Amikor meghalt, azt hiszem bizonyítani is akart azzal, hogy tovább tanul. Bár ez nem azt jelenti, hogy nekik minden esetben megvolt rá a pénzük. Gyakorlatilag a versenyek díjaiból fizette az órákat. Ahogy én érzem, nagyon jó támogatást nyújt neki az édesanyja, még így is, hogy soha nem jön ki megnézni a lányát. Talán egy versenyen, ha láttam. De Iris mindig szeretettel beszélt róla.
- Önt ez nem zavarta?
- Ó, nem. Dehogy. Néha egy jelen lévő, de aggódó szülő kevesebb segítség.
- A két másik lány, Valerie, és Lea. Ők is ilyen jók a sportban?
- Igen. Tulajdonképpen igen. De azért bennük nem mindig van meg a tehetség. Nagyon sokszor ez attól függ, hogy hogyan viszonyulnak a lóhoz, amit lovagolnak. A lovak szemszögét nézve, azért ez nagyon nem egyszerű.
- Persze.. a lovak csak ösztönlények! Akármikor reagálhatnak váratlanul és….
- Bones! – muszáj volt leállítani – Csak hallgasd…
- Részben igaza van. A lovaknak is lehetnek rossz napjaik, és ha ez éppen egy verseny napja, akkor nagyon is függ a lovastól, és hogy mennyire vannak összeszokva. Iris egészen különlegesen le tudta követni a lovának a hangulatait. Talán ezért is volt sikeres. Pedig volt olyan versenye, amikor Tamza a lehető legrosszabban reagált a tömegre, meg a zajra. És Iris meg tudta nyugtatni. Tamza egyébként egészen kivételes ló. Nem is emlékszem már, hogyan sikerült Iris-éknak megvenni. Talán még az apja halála előtt. Akkoriban még jobban mentek a dolgok.
- Lehettek összetűzések a lányok között? Bármi vita, vagy féltékenység…
- Nem nagyon… Ők jóban voltak, együtt kezdtek el tanulni. Lea az, aki megközelíti Iris szintjét, de most hogy lovat kellett váltania eléggé küszködik. Valerie azért kicsit lazábban kezeli a helyzetet. Ő inkább az a bulizós fajta, nem mindig veszi komolyan a dolgot, pedig sokat tudna fejlődni. De nem.. nem hiszem, hogy bármelyik lány féltékenykedett volna. Szinte mindig egymás mögött álltak a dobogón. Talán egyszer fordult elő, hogy Lea és Iris egyazon pontszámon végzett, így mind a ketten learatták a győzelmet.
Booth elmerült a gondolataiban, s úgy látszott Bones is a következő kérdésen gondolkodott. közben már egész szépen eltávolodtak a lovardától. Most lehetett csak igazán látni, mekora terület volt hozzá, melyek ezt a hátsó végét csakis legelőnek használták. Az ugratópályák mellett már sokkal korábban eljöttek. A kerítés biztosítva volt villanypásztorral is, eddig annak sem volt, hogy miért is kellett így eljárni. Magán a legelőn fák, bokrok is voltak bőséggel, most is éppen bokor és kerítés között kellett átmenni, libasorban. Bones-t engedték előre, de valószínűleg ez nem válik a nap ötletévé. Egy kisebb madárcsapat rázta fel a bokrot, s mire kettőt pislogtak Csillag már árkon-bokron túl volt az ijedtségtől. Booth azonnal reagált, és az Ő nevét ordibáló társa után hajtotta a lovát. Londa is utánuk lendült, de úgy nézett ki Booth-ban több az akarás, és az Ő lova előbb érte utol Brennan-ét. Derekánál fogva igyekezett átemelni a nyergébe Brennan-t s amikor végül sikerrel járt lassított a tempón.
- Jól van…. nyugalom.. semmi baj. Semmi baj….. Bones… itt vagyok…
És ebben a pillanatban váltott az óra délután 4 óra 47 percre…. A bűvös szám, ami végigkíséri az életüket. Persze ezt csak én tudom.. hehe… viszont azt hiszem most kezdi a pályafutását, s fog feltűnően gyakran előfordulni náluk ….Most pedig… Még itt áll előttük egy egész perc, hogy történjen valami. 60 mp….
Bones zokogva bújt a társához, aki egyfolytában vigasztalta. És lassan enyhülni kezdett a zokogás.
Még 50 mp….
Booth két kezébe vette Brennan arcát, s fürkészően nézett rá.
- Jól vagy?
- Igen… azt hiszem.. – szipogott egy kicsit Brennan.
Még 30 mp…
- Lehet hogy többet nem ülök lóra.
- Én azt hittem, te profi lovas vagy.. – mosolyodott el kajánul Booth.
Még 15 mp… gyerünk!!! Csókold már meg vagy valami…..
- Na gyere… - adott egy puszit neki, egészen közel a szájához (szinte majdnem csók volt!!!) és ölelte újra magához.
Nah.. legalább ennyit elértem. És mindjárt le is telik a percük… 3… 2… 1… 4:48 perc.
- Gyere menjünk vissza, ennyi izgalom elég is volt mára – mondta az ügynök – Átülsz a lovadra? Vagy maradsz itt mellettem?
Közben a kötelességtudó Csillag is visszatért hozzájuk, bár enyhén lihegett a hirtelen sprinttől.
- Nem azt hiszem jó lesz nekem, ha gyalogolok. Köszönöm…. – szállt le Bones, és fogta meg az immár szelíd állat kantárját.
A kis csapat elindult visszafelé, de persze a túloldalon, hiszen a karám másik oldalát is ellenőrizni kell….
- Azért azt hiszem sokkal előbbre nem jutottunk. – szólalt meg Booth a kocsiban.
- Hát nem. – helyeselt Brennan – fogadni mernék, hogy a két rivális között kell keresnünk majd az elkövetőt. Akármennyire is nem volt köztük féltékenység, nem hiszem el ezt annak a nőnek.
- Jól van…. akkor én meg fogadok, hogy az a srác volt benne a dologban, akár így, akár úgy, de benne volt. Mi a fogadás tárgya?
- Tessék? – kérdezett vissza Bones, de közben széles mosolyra húzódott a szája. – Mit szólnál hozzá, ha főznék neked vacsorát, ha Te nyersz, és Te főznél nekem, ha én nyerek.
- Deal. – vigyorodott el Booth. – Áll az alku.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Ha nem gond a mindkettőhöz ide irok.... JÓÓÓÓÓÓÓÓ, nem kicsit nagyon.... külön grat a tánchoz..... elképzeltem ahogy erotikus mozdulatokkal táncolnak és a fiaalság ámulattal nézi őket.... Szóval egy szó, mint száz DRAKULA