|
PÜT: A kezdet/4.
Gondolataiba merülve feküdt Brennan az ágyon a félhomályban. Még mindig a fülében csengtek Perez szavai. Nem tudta hova tenni a viselkedését. Ha jobban belegondol, annak ellenére, hogy ő egy „rosszfiú”, vele kedves. Persze leszámítva azt a dolgot, amikor a magánéletében kutakodik. Senkinek sincs joga ítélkezni felette, főleg nem egy ilyen Perez-félének....
A zár kattant, az ajtó lassan kinyílt. A férfi állt az ajtóban. Brennan nem mozdult, csak feküdt tovább. Mivel a kintről beáradó fény ereje jóval nagyobb volt, mint a szoba plafonjáról lelógó kis égő által kibocsátott fényé, szinte csak a férfi körvonalát látta, de azt nagyon jól. Beljebb lépett, majd becsukta maga mögött az ajtót. Temperence most már kezdett egy kicsit aggódni, vajon most mit akarhat tőle, nincs nála semmi, nem szól egy szót sem, csak áll és őt nézi. Majd a következő pillanatban azon kapta magát, hogy Perez izmos felsőtestét szemléli, mert a szorosan rásimuló trikó igencsak sokat engedett láttatni belőle. Szinte tökéletes minden egyes porcikája és most felé közelít. Nem tudta, hogy mitévő legyen. Szíve egyre hevesebben vert, de nem a félelemtől, hanem valami egészen mástól...Még magának sem akarta bevallani, de tetszett neki. Lassan felült az ágyon és egészen hátrahúzódott a falhoz, mintha menekülni akarna a közeledő végtől. Vagy talán cselekedetei ellenére pont arra vágyna...Teljesen össze volt zavarodva, de már nem maradt több ideje ezen gondolkodni és nem is tudott volna. A férfi már ott volt mellette, szorosan. Brennan elveszett a férfi tekintetében, úgy nézte, hogy szinte minden porcikája beleborzongott. Szíve olyan hevesen kalapált, hogy a torkában érezte azt. Majd Perez végre megérintette. És mennyire jól esett neki.... Még soha nem volt rá ilyen hatással senki sem... Ahogy a kezével elindult a térdétől lassan fölfelé, bebújva zöld selyemruhája alá... ami mintha magától csúszott volna egyre feljebb. Keze tovább siklott végig a combján, majd fel, egészen a derekáig... Temperance behunyta szemét és teljesen átadta magát a vágyainak, hagyta, hogy a rosszfiú azt tegye vele, amit csak akar... Másik kezével félresimította a nő haját és gyengéden belecsókolt a nyakába, mire ő halkan felsóhajtott. Majd testével szorosan hozzásimult a még mindig falnak támaszkodó nőhöz és szájon csókolta. A fölöslegessé váló ruhadarabok szinte maguktól hulltak le, mint ahogy Brennan gátlásai is, ahogy belefeledkezett Perez ajkainak édes ízébe és testének rabul ejtő illatába. Vérük egy ritmusra lüktetett ereikben, érezték a másik minden egyes rezdülését... Testük beleremegett a gyönyörbe...
A zárral valaki ismét babrálni kezdett. A doktornő riadtan ült fel az ágyon. Arca kipirosodva, megizzadva.
- Jól érzi magát? – kérdezte a már ismerős hang.
- Persze, azt leszámítva, hogy be vagyok zárva egy szűk kis lukba, amin még egy kis ablak sincs... Köszönöm remekül vagyok! – vágott vissza ingerülten a nő, miközben azon gondolkodott mi történhetett.
- Áááá, még mindig ilyen harapós, remek! Eléggé ki van pirulva és verejtékezik, biztos minden...
- Csak elszundítottam, volt egy álmom és felriadtam, ennyi! – vált világossá előtte minden.
- Gondolom nem akarja elmesélni, úgyhogy inkább megyek is. – fordult ki az ajtón Perez, meg sem várva a nő válaszát....
Jung szerint:
„Az álmok nem szándékos és önkényes kitalálások, hanem természetes jelenségek, és semmi mások, mint amit éppen ábrázolnak. Nem csalnak, nem hazudnak, nem csűrnek-csavarnak és nem kendőznek el semmit, hanem naiv módon azt adják tudtul, amit gondolnak. Csakis azért bosszantók és megtévesztők, mert nem értjük őket. Nem alkalmaznak semmiféle bűvészkedést, hogy elrejtsenek valamit, hanem kimondják, ami a lényegi tartalmuk, a maguk módján a lehető legvilágosabban. Azt is képesek vagyunk felismerni, miért olyan sajátosak és bonyolultak: a tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy olyasmit iparkodnak kifejezni, amit az én nem tud és nem ért meg.”
Brennan még mindig az álmától kábultan és összezavarodva kuporgott az ágyon. Próbálta összeszedni a gondolatait és megfejteni álmának jelentőségét, bár sokra nem ment vele. Semmilyen racionális magyarázatot nem talált arra, hogy miért pont Perezzel álmodott és legfőképp arra nem, hogy miért szexuális töltetű volt az álma...
Ahogy egyre mélyebben próbált elmerülni gondolataiban, eszébe jutott egy pár évvel ezelőtti cikk, amit egy tudományos magazinban olvasott. A címe az volt:
Stockholm-szindróma: A kínzó és kínzott viszonya a mindennapjainkban
A tartós fogvatartással járó esetekben, az áldozatok gyűlölik a fogvatartóikat, és mindent megtesznek azért, hogy minél hamarabb szabadulhassanak. Azonban ezekben a pszichológiai helyzetekben az emberek néha teljesen másként reagálnak, mint az elvárható lenne.
Előfordul, hogy a fenyegetett, kiszolgáltatott helyzetben lévő túszok, ha egy cseppnyi kedvességet, törődést kapnak támadóiktól, akkor elutasítás helyett empátiával fordulnak feléjük és védeni kezdik őket. Ezt a jelenséget nevezzük Stockholm-szindrómának, mely nem csak bűnözők és áldozataik közt alakulhat ki, de zsarnok apa és bántalmazott családtagok, valamint börtönőrök és rabok között is. Amerikai adatok szerint az áldozatok 27%-a érez a szindrómához hasonló tüneteket fogvatartása alatt.
Szinte maga előtt látta az egész cikket...
A tünetegyüttest elsőként 1973-ban írták le, amikor Stockholmban 2 rabló egy bankrablás során 4 alkalmazottat túszul ejtett. A 131 órás fogvatartás alatt olyan erős kötődés alakult ki köztük, hogy az áldozatok megpróbálták megakadályozni a kiszabadításukra tett kísérletet, illetve a későbbiekben gyűjtést rendeztek a fogvatartóik jogi védelmének megszervezésére, és megtagadták a tanúskodást a büntetőperben. A jelenség elnevezése is innen származik....
Ez lehet az egyetlen észszerű magyarázat az álmomra, még ha érthetetlen az egész. A pszichológiát nem tartotta igazi tudománynak, ő mindig a tényekre alapozott. De most ezekkel nem sokra ment...Minél tovább agyalt, annál zavarosabb lett miden...
De ez még sem lehet igaz rá, mert alig 24 órája tartották fogva, ami a legkevésbé sem mondható még „tartós”-nak, hiába tűnik úgy, hogy már napok óta van bezárva.... És esze ágában sem lenne megvédeni... Viszont ma még meg sem próbálkozott a szökéssel...De csak azért mert nem látta esélyét, hogy sikerülne... Nem pedig azért, mert nem is akart...
-Nem vagyok pszichiátriai eset.... Jesszus már magamban is beszélek...- motyogta.
Az egyetlen logikus magyarázat viszont fel sem merült benne....Vágyteljesítő álmok...
Ha egy vágy az ébrenlét során nem képes megvalósulni, kielégülni, a tudat áthelyezheti az álom valóságába és ott pótcselekvésként megélheti, realizálhatja a maga számára....
Az elfojtott vonzalma öltött testet egy álom formájában, ami valóságosabbnak tűnt, mint ez az egész borzalom, amibe most belekeveredett....
* * *
Az órák lassan és unalmasan teltek. Majd eljött az utolsó nap. Szerencsére nem sűrűn nyitogatták rá az ajtót. Időnként hallotta amint a két férfi beszélget az ajtó túloldalán, de javarészt csak a TV sportműsorainak zaja szűrődött be a kis szobába, ami elég egyhangúnak tűnt már lassan három nap után.
Brennan a hétköznapokban az ideje nagy részét magányosan töltötte, de így érezte jól magát. Vagy legalább is biztonságban. Elszigetelve az érzelmek zűrzavaros világától, nem kellett attól tartania, hogy megbántják vagy csalódik valakiben...Esetleg magára hagyják...
De most azt érezte, hogy nem akar egyedül lenni, bármit megadott volna egy ismerős hangért....Kezdte azt érezni, hogy megőrül, ha sokáig be lesz még zárva. Legalább le tudná valamivel kötni magát... Egy könyv vagy egy darab csont... De semmi, csak a négy fal és egy ágy. Ez volt minden... Már titkon arra vágyott, hogy Perez valamilyen indokkal benyisson rá, de ez nem történt meg, legalábbis nem úgy, ahogy Brennan remélte...Egyszer hozott neki egy-két szendvicset és vizet, meg kikísérte a mosdóba, de nem szólt hozzá.
Talán a társa előtt nem akar beszédbe elegyedni vele – gondolta - mert aznap az izomagy is ott volt. Csak tespedt a kanapén a TV előtt, tömte a fejét és tekilát vedelt.
Vagy talán megbánthatta a legutóbbi, nem éppen baráti társalgásuk közepette és ezért nem áll vele szóba. Egyáltalán miért is akarnék beszélgetni vele? Még közös témánk sincs. Ő egy bűnöző én meg a világ legelismertebb antropológusa vagyok. Valószínűleg azt sem tudja ez mit jelent...
- Esetleg, nem lehetne valami tudományos csatornára váltani a TV-t? – fordult Temperance Perez felé, amint a mosdóból kísérte vissza – Ettől már zúg a fejem.
- Szivi, ez nem kívánság műsor! Nem egy szállodában vagy! – förmedt rá Sanchez – Inkább örülj, hogy csak ennyi a problémád és nem több!
Perez nem szólt csak finoman betessékelte a szobába, jelezve, hogy a kérése süket fülekre talált. Újra bezárták egyedül a félhomályos, szűk szobába....
* * *
A nap már lemenőben lehetett, amikor Martin telefonja megcsörrent. Ránézett a kijelzőre, majd fel is vette rögtön.
- Igen, főnök?
- Nyírd ki a nőt, de lehetőleg, úgy hogy ne maradjon nyom utána. – jött az utasítás.
- Nem lett meg a cucc, főnök? – kérdezte leplezett aggodalommal.
- De meglesz, de nem hagyunk hátra szemtanúkat. Főleg ilyen doki féléket. A fene tudja kiket szabadítana ránk.
- De..
- Semmi de, Perez! Egyértelmű voltam, nem? Ááááá vagy úgy!!! Most már értelek! – váltott hangszínt Ortez – Szórakozhatsz előtte egy kicsit nyugodtan! Tied a nő! Igazán megérdemled!
De utána azonnal tedd el láb alól és gyertek a bárba Sanchezzel! – választ nem várva nyomta ki a telefont.
- Na, mi van? – faggatózott Juan.
- El kell intéznünk a nőt, vagyis nekem.
- Hé tesó, nehogy kihagyj már belőle! Nagyon jó kis szuka, ne légy irigy!
- Enyém a nő! Értetted?! A főnök engem bízott meg és én kaptam engedélyt arra is, hogy szórakozzam vele előtte! Úgyhogy haver te itt maradsz meccset nézni, világos?!
- Egy önző dög vagy! Bár mindvégig tudtam, hogy bejön neked!
- Ja.
Majd elrakta a mobilját, a másik zsebében meg a fegyverét markolászta. Állt és nézett az ajtó felé... Hogyan menthetné meg a nőt? Tudta, hogy Ortez nem szokott szemtanúkat hagyni, de titkon bízott benne, hogy talán elkerülhető ez a dolog.... sajnos tévedett...Mintha földbegyökerezett volna a lába és nem engedné. El kellene indulnia, de mintha egy láthatatlan erő visszatartaná...
- Na most akkor mi van? Mire vársz? Kell egy kis segítség? – pattant fel a kanapéról Sanchez.
- Mi? – tért vissza a valóságba Martin – Dehogy! Nyugodtan ülj vissza az üveges barátnőd mellé és inkább arra koncentrálj! – azzal felvette az asztalról a kötelet és megindult az ajtó felé. Lenyomta a kilincset, belépett, majd becsukta maga mögött az ajtót. Odament a nőhöz...
- Adja a kezét! – utasította.
- Mit akar? – majd meglátta a férfi kezében a kötelet – Miért kötöz meg? Hova akar vinni? - kezdett megrémülni Brennan.
- Csak maradjon csendben és adja a kezét! Ne akarja, hogy a száját is leragasszam! – mondta ellenkezést nem tűrő hangon.
Talán jobb lesz, ha engedelmeskedem. Lehet, hogy lassan vége lesz ennek az egész tébolynak. Biztos megvan, ami annak az agyontetovált bandavezérnek kell és végre elengednek. – cikáztak a gondolatok a nő fejében, majd közben elkezdte kivezetni a szobából a férfi.
- Szia édes! Jó szórakozást! Bárcsak részem lehetne benne! – mondta csalódottan – De sajnos nem enyém a megtiszteltetés! Nagyon élveztem az együtt töltött időt! Kár hogy többé már nem lesz rá alkalmunk!
- Nem állnál le?! – förmedt rá Perez. Azzal elindultak fölfelé a lépcsőn.
Brennanben most tudatosult igazán a férfi szavainak igazi jelentése.... Valóban vége lesz a tébolynak, de nem úgy, ahogy először sejtette... Meg fogják ölni... Ebben most már teljesen biztos volt...Nem tudta mit tegyen, hagyta hogy megkötözze Perez. Azt sem tudta hol lehetnek... Kezdett eluralkodni rajta a pánik... A férfi végig fogta a karját, míg felértek a raktárépületbe. Alig látott az orránál tovább, csak annyi fény volt, amennyit a bevilágító hold adott. Keresztülbotorkáltak a roncs gépeken és vasalkatrészeken, egészen a szabadba vezető ajtóig...Kint minden kihalt volt, sehol egy épület, sehol egy fa, csak itt-ott mozgolódott egy félig kiszáradt bokor. Messzebbre, mintha egy utat vélt volna felfedezni, ahogy a hold bevilágította a tájat, de nem mert volna rá mérget venni...
Közben Perez a raktár épület háta mögé vezette, ahol az autó is parkolt, majd megálltak.
- Ugye meg akar ölni? – szegezte beletörődve kérdését a férfinek.
- Nem, nem akarom megölni.
- De meg fog! És ez a lényegen szerintem semmit sem változtat! Vagy esetleg máshogy gondolja? És még maga mondja, hogy nincs olyan, hogy csak jó vagy csak rossz, és hogy ne ítéljem el! Ezt a szituációt megnézve...– de Perez hirtelen befogta a kezével Brennan száját és a falhoz szorította. Sok mindent nem tehetett hátrakötözött kézzel, bár még a lábai szabadok voltak.
- Nem akarom megölni! – nyomatékosította még egyszer a nőben – És nem is fogom! Hacsak nem folytatja tovább az okoskodását, amivel az őrületbe tud kergetni.
A nőnek könnybe lábadt a szeme, de a férfi még mindig nem engedte, csak néztek egymás szemébe, azt fürkészve, hogy vajon mi járhat a másik fejében. Majd lassan Perez leengedte a kezét a nő szájáról....
- Nem vagyok rossz, akármit is gondol rólam! És most eloldom a csuklóján a kötelet...
- Miért teszi ezt? Úgy értem, ha kiderül, hogy ellenszegült a bandavezérnek, az biztos súlyos következményekkel járhat magára nézve. Egyszer olvastam egy tanulmányt a különböző utcai bandákról és drogkartelekről. Elképesztő dolgokat csináltak azokkal, akiket áruláson vagy ellenszegülésen kaptak. Bár mivel maga is egy banda tagja, biztos tisztában van vele, hogy a főnöke, hogyan fogja ezt megtorolni.
- Na jó, erre most nincs időnk! Ott van a kocsi, a zsebemben pedig a kulcsa. Mivel úgy vettem észre jártas bizonyos harcművészetekben, esetleg elvehetné a fegyverem, leüthetne vele, persze én elveszteném az eszméletemet, így könnyű szerrel megszerezhetné az autó kulcsát. Gondolom a többit nem kell elmagyaráznom, ugye?
Brennan csak állt, még mindig könnyes szemekkel, a hallottaktól ledermedve. Nem tudott mit kezdeni a férfi viselkedésével, egyszerűen nem értette...De magát sem, mikor a következő pillanatban szorosan megölelte őt...Majd azt érezte, hogy Perez keze is gyengédenkörbefonja a derekát...Csak álltak összeölelkezve, majd a férfi kicsit távolabb húzódott, hogy lássa a doktornő arcát...
- Tényleg indulnia kellene, még mielőtt a társam meg nem gondolja magát, és fel nem jön.
- Kezdem megérteni, hogy mire célzott a „fehér és fekete egyszerre” dologgal... sajnálom és köszönöm! – majd odahajolt a férfihez és egy puszit nyomott az arcára...
A következő pillanatban azt vették észre, hogy egy autó száguld feléjük ezerrel. Odaérve akkorát fékezett, hogy a porfelhőtől nem is láttak szinte semmit...
- Héé, maga! Dobja el a fegyvert és fel a kezekkel! Temperance, gyere ide! – utasította őket egy idősödő, őszes halántékú férfi, fegyverrel a kezében.
- Ki maga? – nézett kérdőn Brennan a férfira, miközben felé lépkedett.
- Az apád régi barátja. De erre most nincs idő Tempernace, szállj be a kocsiba, azonnal!
Brennan engedelmeskedett, már benn is volt az autóban de közben végig Perezt nézte.
- Sajnálom haver, de ugye megérti, hogy nem hagyhatom, hogy utánunk jöjjön...
Azzal eldördült egy lövés...Az idősebb férfi bepattant az autóba és beletaposott a gázba...A mellette ülő doktornő csak azt látta, amint Martin a mellkasához kapott és élettelenül esett össze...
- Ezt most miért kellett? Miért lőtte le?
- Mert utánunk jött volna.
- Dehogyis! Segíteni akart! El akart engedni! A kötelet is levette a kezemről! Ő nem akart bántani és nem is bántott! De maga megölte! – ordította, miközben a könnyeivel küszködött.
- Ha így van, akkor jobban járt, hogy én öltem meg. Mert legalább nem szenvedett. De, ha a banda feje rájött volna, hogy segíteni akart neked, akkor hosszú és gyötrelmes halála lett volna.
Brennan nem szólt többet, hátrafordult és nézett ki az autóból a földön fekvő test irányába, ami nem mozdult többet....Majd már olyan messzire jutottak, hogy a raktár épületét sem látta, de nem volt hajlandó előrefordulni, csak nézett a távolba könnyes szemekkel...
Közben az idegen a telefonját nyomkodta, egy üzenetet küldött:
„5 perc múlva mehet a csomag!”
Majd tárcsázott...
- Igen?! – szólt bele egy férfi.
- Mr. Ortez?
- Az attól függ, hogy ki kérdezi.
- Akivel ujjat húzott pár napja! Russ és Temperance Brennan, ugye ismerősök a nevek? Amit velük tett, az nagyon rossz ötlet volt! – mondta erélyesen Art.
- Maga most rám akar ijeszteni??!! Tudja egyáltalán, hogy kivel beszél? Azt hiszi, hogy megijedek bárkinek is a fenyegetésétől?? – válaszolt flegmán Ramon.
- Én nagyon jól tudom, kivel beszélek. Azt viszont nem hinném, hogy maga tudja. Csak tájékoztatásul közlöm, hogy a csomagja hamarosan megérkezik. De ha megtudom, hogy még egyszer a Brennan testvérek közelébe megy maga, vagy akármelyik embere is, azt nagyon megkeserüli!!! – fenyegetőzött.
- Kinek képzeli magát??!! – ordított Ortez – Egy szavamba kerül és annyi a kis dokinőnek!!
- Azt nehezen hinném! De az egyik emberének biztos annyi! És ha már a testvéreknél járunk, a minap találkoztam egy helyes forróvérű sráccal. Beszélgettünk egy kicsit...Azt hiszem úgy hívták... Hogy José....
- Ha megtudom, hogy a közelébe megy... – kezdett begurulni Ramon.
- Igen, pontosan!!! Látom, kezdi megérteni a dolgokat!!! Nem érdekel, hogy ki maga és milyen banda feje, de esküszöm, hogy kivégzem az egész családját, ha ismét keresztbe tesz nekünk! Ja, és tudja kivel kezdem??? Vagyis inkább, hogy hol??? Portlandban, a Doernbecher Children's Hospitalban... – nagy hallgatás a vonal túlsó oldalán – Van ott egy gyönyörű göndör fürtös kislány...
- Ezt meg honnan tudja?? Mit csinált vele?? Ha..
- Nyugi!! Maria jól van! Most még!!! – nyomatékosította benne Art – Tudja...Ha elkerüli Brennanéket, akkor én is békén hagyom a kis beteg hugicáját és az öccsét!
Ramon először szólni sem tudott a ledöbbenéstől. Még soha senkinek nem sikerült így sarokba szorítania őt. Senki nem tudott arról, hogy van egy beteg húga, senki!! Ez a fószer honnan derítette ki?? Mindig annyira ügyelt, a vele kapcsolatos ügyekre, hogy titokban maradjon... És tessék!!! Nem tehetett mást, bele kellett mennie az alkuba...
- Rendben! – adta meg a választ Ortez.
- Nagyon jól döntött! Remélem most kellett beszélnünk utoljára! – azzal kinyomta a telefont McGregor.
Ramon már csak a sípoló hangot hallotta a fülében, nehezen tért magához. Forrt a dühtől és attól, hogy így megzsarolhatták. Nem volt ehhez hozzászokva. Neki senki sem parancsolt, senki nem utasíthatta....Egészen mostanáig...
A következő másodpercekben óriási robaj rázta meg a bár épületét. A férfi kirohant az irodából. A bár sötétített ablakai betörve, ez okozhatta a nagy zajt, az autójának a kerekei pedig ott hevertek a padlón... Az egyikre egy cetli volt rátűzve:
„Ne feledd! Szemet, szemért! Remélem nem kerül rá sor!”
Corrected by Olvasó
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Hát PÜT! Ez olyan volt, mintha filmet néztem volna, egyszerűen imádtam!!!! Fantasztikusan írsz! Minden elismerésem. De ugye ténylegesen nem ölted meg Perezt? Olyan "szerethető" rosszfiú, hogy sajnálnám, ha többé nem szerepelne a történetben. Nekem olyan, mintha Booth rosszfiús énje köszönne vissza. Alig várom a folytatást!!!!!!!
Úgyhogy mihamarabb KK!!!!