|
defiszon: Egy el nem mondott pillanat
Síri csend volt a lakásban. Booth idegei feszültek voltak, egész idáig félálomban vergődött, hol az elmúlt nap eseményeit pörgette vissza a fejében, hol a rá váró feladaton gondolkozott. Reflexeit harci módba állította, miden neszt beazonosított körülötte. Ahogy hallotta lassan kinyílni szobája ajtaját, ösztönösen a fegyveréért nyúlt és célzott.
- Sajnálom – dadogta a megszeppent Bones, ahogy kezét felemelve megbújt a félig kinyitott ajtó mögött.
- Nem, én sajnálom – zihálta Booth kissé megnyugodva, de még mindig feszülten. – Én sajnálom – ismételte meg, majd a fegyverrel még mindig az ajtó felé célozva kezdett kimászni az ágyból. – Hallottál valamit?
- Nem, nem – nézett vissza Bones a nappali felé, félig hogy magát is meggyőze, félig pedig a fegyver közelségétől menekülve.
- Szeretnéd, hogy letegyem a fegyvert?
- Igen.
Booth lassan letette a fegyverét az éjjeliszekrényre. Ő maga is megkönnyebbült a halálos súly terhe nélkül. Az ágy szélén ülve próbálta összerakni, hol is van pontosan és mi történik.
- Oké, mi a baj? – kérdezte a nőt, de zavarban volt az előbbi jelenet miatt, s nem mert a szemébe nézni. Egész este furcsán távolságtartóak voltak egymással, az átélt trauma mindkettőjükben mély nyomot hagyott.
- Azt ismételgette, hogy „Ne kelljen elmennem.” – lépett be a szobába a fáradt nő. Arca beesett volt, szemei karikásak. Látszott rajta, hogy nem tudott aludni.
Booth egy pillanatig nem értette, mire gondol.
- Micsoda?
- Vincent. Engem nézett és azt mondta „Ne kelljen elmennem!” Azt mondta, hogy … - s elcsukló hangon folytatta – szeretett itt lenni. Miért gondolta, hogy én vagyok az, aki el akarja küldeni őt? – kérdezte könnyekkel a szemében. Booth eddig nem értette miért rágja magát annyira Vincent utolsó szavain, de most már megértette. Ez nem pusztán önvád volt vagy bűntudat. Bones-ban mindig mélyebben kellett keresni az érzelmeinek a gyökerét, mert mint racionális ember, mindig a válaszokat kereste. S most nem tudott választ adni egy számára fontos kérdésre.
- Milyen ember vagyok én? – Bones-t sosem érdekelte, milyen embernek tartják mások, mindig a saját normái és értékei szerint viselkedett, de Vincent utolsó szavai ezt a felépített falat ledöntötték, és olyan mélyen megsebezték Bones-t, hogy nem tudta feldolgozni.
- Gyere ide – értette meg a férfi a nő reakcióját. Maga mellé húzta az ágyra – Nem, nem, nem, Bones, az egészet félre értetted, oké? Az egészet félre értetted.
- Nem, én- én hallottam – erősködött a nő. – Te is hallottad! „Ne kelljen elmennem” – nem tudta úgy felidézni a férfi szavait, hogy ne sírja el magát. – Ezt mondta.
- Nem hozzád beszélt.
- Csak én voltam ott. És te, de nem hozzád beszélt – rázta meg a fejét Bones, mert tudta, hogy Booth-ról senki sem feltételezni, hogy bárkit elküldene.
- Istenhez beszélt – a férfinak egyértelmű volt a válasz, de tudta, hogy Bones-nak nem az, neki segíteni kell megérteni a hitet és Istent. – Nem akart meghalni.
- Nem, Vincent olyan volt, mint én, Booth! Ateista volt- mondta, mintha ez egyértelmű bizonyítéka lenne annak, hogy Booth téved.
- Oké. Akkor az univerzumhoz szólt – próbált olyan magyarázatot adni Bones-nak, ami el tud fogadni, s nem hiszi magáról, hogy rossz ember. Ismeri a nőt, tudja, hogyan gondolkozik, tudja, hogy igaza van, amikor azt mondja, Istenhez beszélt.- Nem akart elmenni. Nem állt még készen, Bones. Maradni akart.
Bones minden egyes mondattal felidézte maga előtt Vincent arcát.
- Ha van Isten, hagynia kellett volna, hogy Vincent velünk maradjon! – Bones szeretett volna kapaszkodni valamibe, azt szerette volna, hogy Booth közli vele, hogy de igenis van Isten, s hogy bebizonyítsa a létezését, Vincentet visszahozza. De tudta jól, hogy ez nem lehet. De szeretett volna benne hinni egy kicsit amíg Booth-t nézte.
- Ez nem így működik.
Lassan peregtek a könnyek a nő szeméből, nem volt már ereje letörölni, nem volt ereje több érvet felhozni, több választ keresni. Fáradt volt.
- Lehetne, hogy… - fordult az ágy felé, s Booth rögtön tudta, mire gondol. Ő maga is ezt szerette volna.
- Igen, ezért vagyok itt.
Szorosan magához ölelte a nőt miközben ledőltek az ágyra. Bones lassan megnyugodott, miközben a férfi szívdobogását hallgatta a mellkasán fekve. Booth lassú köröket rajzolt a nő hátára kezével, így próbálva még jobban csillapítani.
- Minden rendben, minden rendben… - ezt ismételgette halkan a nő hajába súgva. Egy idő után a nő légzése egyenletesebb lett, Booth azt hitte, sikerült elaludnia. Lassan megpróbálta kiszabadítani magát az ölelésből, hogy betakarhassa, de Bones felriadt a mozdulatra.
- Minden rendben- nyugtatta meg gyorsan a férfi.
- Hová mész? – szinte riadtan tekintett rá a sötétben a nő.
- Nem megyek sehová – húzta magához ismét Bones-t, aki szorosan hozzá simult. Most közelebb került az arcuk, s ahogy Booth ismét próbálta álomba ringatni a nőt, Bones tekintete megakadt a férfi arcán.
- Minden rendben – fordult még jobban a nő felé Booth. Érezte a nő tekintetét, a félhomályban szinte világított égszínkék szeme. Booth egyre jobban tudatára ébredt annak, milyen közel kerültek egymáshoz, érezte, hogy egyre nehezebben tud parancsolni magának. Az az erős nő, akit annyira szeret, most megtörten és gyengén fekszik a karjaiban, szomorú és nem tudja, hogyan vigasztalhatná meg. S Booth közben legbelül magára haragszik, amiért ahelyett, hogy segítene neki, csak arra tud gondolni, milyen gyönyörű s hogy mennyire meg akarja csókolni. Nem is vette észre, mit tesz, annyira természetesen cselekedett, s lassan, de határozottan megcsókolta. Bones nem ellenkezett, visszacsókolt. Mikor tekintetük találkozott a csók után, egyikük sem keresett magyarázatot, mindketten tudták, mit jelent. Nem engedték el egymást tekintetét, Booth lassan simogatta Bones hátát, míg ő ismét közelebb hajolt a férfihoz. Most ő kezdeményezett. A csókjuk most is teli volt érzelemmel, nem volt szenvedélyes vagy heves, de Booth nem is találhatta volna ennél érzékibbnek.
- Szeretkezz velem – Bones a férfi fölé hajolt, közel az arcához, szinte összeért az orruk, úgy kérte a férfit. Hangja elcsuklott, nagyokat nyelt, s látszott rajta, hogy ismét közel áll a síráshoz. Booth szeretett volna igent mondani, oh, de még mennyire, de tudta, hogy nem lenne helyes. Ez nem a megfelelő pillanat.
- Nem lehet – alig hallatszottak a férfi szavai, torka teljesen kiszáradt. Bones nem mozdult.
- Kérlek – szinte már könyörgött neki, arcán egy könnycsepp lassan lefolyt. Booth teljesen összetört a nő láttán, de már nem tudta visszautasítani. Tudta, hogy ez nem old meg semmit, tudta, hogy nem cselekszik helyesen, a saját elveit szegi meg, de nem akart gondolkozni. Neki is ugyanannyira szüksége volt a másikra, mint fordítva. Kezével gyengéden letörölte a nő arcáról a könnyet, majd egy könnyed mozdulattal átgörgette az ágy másik oldalára. Most a férfi volt felül. Egy pillanatig egymás szemébe néztek, Bones arcán szomorú mosoly jelent meg, s két kezébe fogta a férfi arcát.
- Bones… - még nem késő, akarta mondani, ennek nem így kell lennie. De nem tudott megszólalni. A nő magához vonta és olyan erővel csókolta meg, ami minden ellenállását megtörte. S Booth szeretkezett vele.
Minden aznapi esemény, minden rossz, amit a holnap hozhatott, feledésbe merült. Szavak nélkül szerették egymást, minden érintésük perzselt a másik testén.
Egymás felé fordulva aludtak el, kezük a másikon, tekintetük összeforrva az utolsó pillanatig. Nem kellett mondaniuk semmit.
A reggel is ugyanebben a pozícióban találta őket. Az ébredő város zajai hirtelen ébresztették fel Booth-t, nem is értette, mitől riadt fel. De abban a pillanatban, hogy felpattant a szeme, már tudta, hogy mitől volt feszült. Eszébe jutott az előző nap, s ahogy a mellette alvó nőt nézte, nem tudott magára megvetés nélkül gondolni. Meg akarta érinteni, meg akarta csókolni, szeretni akarta, de tudta, hogy ez nem az a pillanat. Lassan feléledt benne valami harag féle, leginkább önmaga miatt, amiért belement ebbe, de Bones miatt is, amiért szinte belekényszerítette. Félt, hogy ezzel eldobtak maguktól valamit, de közben az este minden pillanatának emléke felkorbácsolta a pulzusát.
Még korán volt, de már nem tudott visszaaludni. Felült az ágyban, felhúzott térdeire támasztott kezeivel megmasszírozta az arcát, próbálta a gondolatait összerendezni. Bones lassan ébredezett mellette, az ablakon beszűrődő reggeli fényben még szebbnek tűnt Booth szemében.
- Hé – fordult felé ültében, félig háttal a hasán fekvő nőnek. Nem tudta, mit is gondol igazán, arca szomorkás, de közben mégis nyugodt volt. Bones lassan felkönyökölt, még mindig hasán fekve. Meztelen vállain megcsillant a napfény.
- Jó reggelt – nézett a szemébe a férfinak. Booth legszívesebben mellé bújt volna és soha többé nem megy el mellőle, de túl sok dolog volt még. Túl sok dolog arra a napra, és túl sok dolog addig, amíg együtt lehetnek. De még egy percig élvezte a gondolatot, hogy nem kell felkelnie, és levadásznia egyik régi barátját. Bones felé fordult, de még mindig az ágy másik oldalán ült. Egyik kezével kiszabadította Bones balját az álla alól, majd az összekulcsolt kezük közöttük pihent az ágyon.
- Csodálatos volt az este – törte meg a csendet Booth. Hol a kezüket, hol a nőt nézte. Maga sem tudta, mit akar mondani, csak azt tudta, hogy mit érez. S most mindennél jobban szerette őt, és egyedül ezt nem mondhatta el neki. A szerelmükre nem vetülhet a gyász árnyéka.
- Nekem is – mosolygott félszegen Bones. Booth megszorította a kezét, egy hosszú pillanatig mélyen egymás szemébe néztek, majd a férfi lassan elengedte s az ágy széle felé fordult, hogy felkeljen. Bones nem tiltakozott, a kezét visszahúzta s a fejét visszahajtotta a párnára. Nézte, ahogy Booth gyorsan felveszi a nadrágját, majd felkel.
- Korán van még, aludj egy kicsit – fordult felé a férfi – addig én lezuhanyozom.
Bones csak bólintott, ahogy nézte a férfi mögött becsukódó ajtót. Nem gondolkozott azon, hogy helyes volt-e amit tettek, vagy sem, csak arra gondolt, mennyire természetes volt Booth karjai között lenni. Szerette őt, szerették egymást, s ha most még nem is lehettek együtt, biztosan tudta, hogy hamarosan már nem visszakozhatnak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kezdek örülni, hogy Hart Hanson és Stephen Nathan úgy döntött, hogy nem mutatják az este részleteit, mert így annyira zseniális ficcek születnek belőle... Gyönyörű volt, mást nem tudok mondani. Vagyis de, mert még elmondhatom, hogy a hangulata nagyon megfogott. Annak is örültem, hogy Booth fejébe mászunk bele és nem Brennanébe kívéttelesen, kíváncsi voltam hogy a speciális hogyan látja ezt, és a te verziódat nagyon is eképzelhetőnek tartom.
Szóval köszi, hogy ezt megírtad és nagy nagy gratula! És az elmaradhatatlan KMF!
~Sophie/Pic/Picur - szerk.