|
PÜT: A kezdet/5.
Már vagy fél órája úton voltak. Mentek a sötét ismeretlenbe, legalábbis Brennan számára. Nem tudta, hogy hova viszi az ismeretlen férfi. Különös érzések kavarogtak benne. Először is Perezt illetően. Maga sem értette miért, de bántotta a dolog, hogy úgymond miatta kellett meghalnia, még ha bűnöző is volt. Főleg azok után, hogy el akarta engedni, veszélybe sodorva ezzel magát. Másrészt forrt benne a düh az idegen miatt. 13 éve, hogy eltűntek a szülei és nem hallott felőlük, erre történik ez az eset és előkerül egy ismeretlen férfi, aki azt állítja az apja régi ismerőse. Ki ő? Honnan tudta meg, hogy bajban van? És hogy került ide??? De valahogy mégsem volt elég bátorsága – ha ez volt a megfelelő szó egyáltalán rá – hogy hangot adjon kérdéseinek. Csak dühöngött magában tovább és tekintete a végtelen sötétbe meredt. Gondolatai ide-oda cikáztak. És mintha az idegen ráérzett volna, megszólalt...
- Gondolom most rengeteg kérdésed van. De nem biztos, hogy mindenre tudok választ adni.
- Úgy hallotta, hogy kérdeztem? Mert tudomásom szerint meg sem szólaltam már jó ideje!
- Hűűű!! Valaki nagyon dühös, csak nem értem, hogy miért??!! Most mentettem meg az életed, Temperence!
- Igen, ezért köszönettel tartozom, bár egy ember életébe került...
- Vagy te, vagy ő! Nem volt más lehetőség! – szakította félbe Art.
- Én nem láttam, hogy fegyvert fogott volna ránk! De ezt inkább hagyjuk, mert úgysem változtat a helyzeten. Ki maga egyáltalán? És honnan ismer engem? – dühöngött tovább Brennan.
- Mint, már mondtam, apád régi barátja vagyok, így ismerlek téged is. Még kislány voltál, ezért nem emlékezhetsz rám. Tartoztam neki egy szívességgel és most törlesztek.
- De honnan tudta meg, hogy bajban vagyok.....és ....egyáltalán hogy akadt a nyomomra???? – értetlenkedett a doktornő.
- Annak idején meghagytam az apádnál egy számot, amit baj esetén hívhat, gondolom odaadta Russnak. Így tudtam meg, hogy miféle bajba keveredett és sodort bele téged is az akaratán kívül. – kis hatásszünetet tartott, majd folytatta – A többihez meg, megvannak a kapcsolataim.....így derítettem ki, hogy hol tarthatnak fogva.
- Tehát maga is bűnöző. – jelentette ki szemrehányón a nő.
- Ezt a következtetést miből vontad le ilyen gyorsan? Nem lehetsz ilyen rossz véleménnyel rólam. – háborodott fel Art.
- Nos, mivel eljutott egy veszélyes bandavezér titkos búvóhelyére a kapcsolataival, és semmilyen jelvényt nem mutatott fel, amivel igazolta volna magát, csak hidegvérrel lelőtt egy embert.... Nos ez csak egy egyszerű racionális következtetés. – mondta szemrebbenés nélkül.
Art ránézett, de már tovatűnt a felháborodottsága és csak egy kedves mosolyt engedett el a szája sarkából, amit persze a nő nem láthatott, mert felé sem nézett.
Pont olyan, mint ahogy kicsinek emlékeztem rá... már akkor is egy határozott személyiség volt, mindig tudta mit akar és véghez is vitte, amit eltervezett....és most úgy tűnik mit sem változott, azt leszámítva, hogy a kislányból felnőtt nő lett.... – emlékezett vissza a férfi.
- Tudod, mit? Ebbe inkább most ne menjünk bele, mert nem ilyen egyszerű a dolog. Most elviszlek egy helyre, ahol pár napig meg kell húznod magad, még elcsendesedik ez a dolog...
- Ez nem fog menni! – szakította félbe Brennan – Már így is biztos keresnek, hogy nem mentem be dolgozni. Muszáj bemennem a Jeffersonba.
- Nem, nem keresnek. Úgy tudják családi ügy miatt vagy távol. És addig nem mehetsz haza, amíg meg nem bizonyosodok róla, hogy te és a bátyád biztonságban vagytok és nem követnek a Mara Muerte emberei.
- Szóval továbbra is rab leszek. És azt legalább elárulja, hogy hova visz?
- Pont ide! – kanyarodott be egy kis faház elé Art – Itt senki nem akad rátok...
- Ránk? Ezt meg hogy érti? Kivel kell itt raboskodnom? Maga is valami izomagyúval fog szemmel tartatni??
- Nem, dehogy. Russ is itt van...
- Na, nem! – vágott a szavába Brennan - Nem akarok vele találkozni!
- De miért? Hisz a testvéred Temperance.
- Mivel miatta kerültem ilyen bajba....egyébként meg semmi köze hozzá! – tajtékzott a nő és határozott mozdulattal vágta be a kocsiajtót, miután kiszállt.
Egy kis tisztás közepén voltak, körbe mindenhol fák. Csendes és nyugodt volt minden. Csak néha jeleztek az éjszaka madarai, hogy ők azért itt vannak és szemmel tartanak mindent. Az ég sem volt ilyen tiszta mostanában, szinte az összes csillagképet meg lehetett találni. A fák a magasba emelkedtek, jól álcázták a kedves kis faházat az idegen szemek elől. Ahogy Brennan ezt nézte, mintha valami nyugalom árasztotta volna el a testét, amit nem tudott megmagyarázni, mivel amúgy is nehezen boldogult az érzelmek bonyolult világában. Az előbb még szét tudta volna vetni a düh, most meg.... mintha járt volna már itt, de mégsem tűnik ismerősnek a hely. Nem értette ezeket az ellentmondásos dolgokat. De most nem is akart ezzel foglalkozni, csak nézte a régi ablakokat, a tornácot, a füstölgő kéményt... A faházból kiszűrődő fények, a meleg és az ínycsiklandozó illatok szinte feledtették vele az elmúlt napok eseményeit...
- Fáradj be! – invitálta Art.
- Tempe! Annyira örülök, hogy nem esett semmi bajod! – ölelte magához rég nem látott húgát Russ – Kérlek, ne haragudj, hogy ilyen bajba sodortalak, nem is...
- Én nem örülök ennyire! – lökte el magától a bátyját a nő – Valahol le tudok zuhanyozni, esetleg lepihenni?
- Persze. Arra jobbra van a fürdő és közvetlen mellette van egy kis szoba, az lesz a tiéd. Tiszta ruhákat is találsz a szekrényben. De nem akarnál előtte enni inkább pár falatot? – kérdezte McGregor.
- Nem! Nem vagyok éhes. Csak egy forró fürdőre vágyom és arra, hogy egyedül lehessek. Bár erre nem sok esélyem van mostanában. – azzal elindult a fürdő irányába.
- Ha nem találnál valamit, csak szólj! – kiáltott utána Russ.
- Nagylány vagyok már, nem szorulok segítségre! Eddig is boldogultam! – válaszolta sértetten Temperance.
- Adj neki időt. Hidd el meg fog bocsátani, csak idő kérdése.
- És mitől olyan biztos ebben? 13 éve nem áll velem szóba, mióta eltűntek a szüleink. És akkor még nem is én voltam a hibás. De most, mikor miattam került bajba...
- Minden rendbe fog jönni, Russ! Ne aggódj! Most viszont mennem kell! Ha teljesen elmúlik a veszély, visszajövök értetek, rendben? De ha mégis közben történne valami itt ez az eldobható mobil, a számot pedig tudod.
- Köszönöm Art! Soha nem tudom meghálálni, amit értünk tett! Hogy megmentette a húgomat. Köszönöm!
- Nem is kell meghálálnod. Ennyivel tartoztam nektek! És még többel is... – mormogta az orra alatt.
- Ezt hogy érti? Miért...?
De már választ nem kapott, mert a férfi már be is csukta maga mögött az ajtót. Russ csak azt hallotta, ahogy az autó szélsebesen elhajt a ház elől...
Tempernace az alkalmi szobájában volt és próbált aludni. Már nem volt megkötözve, nem volt veszélyben, de mégsem jött álom a szemére. Órákon át csak forgolódott az ágyában... Nem tudta kitörölni a fejéből azt a képet, ahogy Perez összeesett és közben csak őt nézte kétségbeesetten, mintha a segítségéért könyörögött volna. De hiába minden, már nem segíthetett rajta. Ami történt, megtörtént, még ha nem is ő okozta mindezt, de felelősnek érezte magát miatta...
* * *
- Jó reggel! Készítettem neked is pár szendvicset, gondolom már éhes lehetsz.
- Köszönöm, de nem kellett volna fáradnod, reggelit még tudok készíteni magamnak. – jött az elutasító válasz ismét.
- Na most már ebből elég! – csapott az asztalra Russ – Nem fogom ezt csinálni az elkövetkezendő napokban, amíg így össze leszünk zárva. Muszáj meghallgatnod és muszáj beszélned velem! Nem hagyom, hogy még egyszer a csökönyösségeddel ellökj magadtól!
- Én löktelek el? Nem tudom, hogy ki hagyott magamra annyi évvel ezelőtt! – vágott vissza Temperance.
- Nem, Tempi! Ezt nem vered rám! Nem én voltam az, aki elhagyott! A szüleink voltak azok, akik eltűntek, én melletted voltam azután is! Te voltál az, aki nem állt velem szóba! Napokig könyörögtem, kérleltelek! Megtettem mindent, amit tehettem! De te még így is hajthatatlan voltál. Bezárkóztál a szobádba és nem voltál hajlandó onnan kijönni! Emlékszel? Emlékszel, Tempi? Mert én igen! Mindenki azt mondta, neked így lesz a legjobb, ha más gondjaira bízlak, akik tudják, hogy hogyan segíthetnek rajtad. A szívem majd megszakadt, amikor utoljára a szobád ajtaja előtt könyörögtem, hogy engedj be, beszéljük meg és nem megyek sehova, ott maradok veled örökre és soha nem hagylak el... – nyelte vissza a könnyeit, majd folytatta - ...de nem jött válasz. Csak ültem a szobád ajtaja előtt és vártam...de semmi, nem kértél belőlem! Mit tehettem volna? Azóta is kerestelek minden évben a szülinapodon, de soha nem vetted fel a telefont, soha nem hívtál vissza. – nézett most már könnyes szemekkel a nőre.
- Én...én...
- Nem hagyom, hogy ez még egyszer megtörténjen! Tudom, hogy most nagy veszélynek tettelek ki, de hidd el nem így akartam. Bár most már így utólag nem is bánom, mert legalább láthatlak, még ha te ennek nem is örülsz. A húgom vagy, és szeretlek! Mindig is szerettelek és szeretni is foglak, akármi történik, akár mennyire is haragszol rám. – majd odament a nőhöz és szorosan magához ölelte – Sajnálom, Tempi! Sajnálom!
Most már Brennan is viszonozta az ölelést. Nem is gondolta, hogy mennyire vágyott már erre. Csak szorította magához a testvérét és potyogtak a könnyei. Percekig álltak így. Mindkettőjükben felelevenedtek gyerekkori emlékeik és a könnyeik mögött ott lapult már a boldog mosoly is...Majd Russ törte meg a csendet...
- Marco.
- Polo. – jött rá a válasz.
* * *
A következő egy-két napban próbálták behozni az elmúlt évek lemaradásait. Bár Temperance nem sok újat tudott mesélni, mert Russ szinte mindent tudott róla. Annak ellenére, hogy nem beszéltek, ő folyamatosan nyomom követte húga sorsát...
Egy autó állt meg a kis faház előtt. Először mindketten megijedtek, de miután meglátták Artot kiszállni belőle, megnyugodtak. Talán most már a kényszer fogságuknak is vége. Bár most már Brennan is inkább hétvégi kikapcsolódásnak fogta fel az egészet, legalábbis azt a részét, amit a bátyjával töltött.
- Most már minden rendben lesz! Nem eshet bajotok! – mondta McGregor – Gyertek! Hazaviszlek benneteket!
Nem sokkal később már úton is voltak. Maguk mögött hagyták az elmúlt hosszú napok történéseit. Art a lelkükre kötötte, hogy erről senkinek ne beszéljenek, mert akkor újabb bajba kerülhetnek...
- Látjuk még valaha? – kérdezte Temperance.
- Bízom benne! De abban még jobban, hogy nem ilyen körülmények között! Egyszer majd beülünk valahova, és mesélek nektek a szüleitekről.
- Miért nem teszi meg most? Hisz itt vagyunk mind a hárman, időnk is van még, amíg hazaérünk...
- Nem, Temperance! Ez nem az, az idő! De hidd el hamarosan eljön az is, amikor beszélhetünk róluk...
* * *
Pár héttel később
Minden visszatért a régi kerékvágásba. Brennan minden szabadidejét a Jeffersonban töltötte. Senkinek nem szólt semmit az eltűnésével kapcsolatban. Csak annyit tudtak, hogy a bátyjával volt, bár ezen is eléggé meglepődtek, mert senki nem tudta, hogy a nagy Dr. Temperance Brennannek van egy testvére. Még Angelanak sem mondott többet, csak annyit, hogy Russal próbálják helyrehozni a kapcsolatukat.
Azonban az, hogy nem beszélt az elrablásáról senkivel, az nem jelentette azt, hogy el is felejtette a történteket. Az elmúlt hetek alatt egy régi rendőr barátja segítségével mindent megtudott a Mara Muerteről, a vezéréről, a mocskos üzleteiről és az aljas módszereiről, ahogy elbánt azokkal, akik nem tudtak neki fizetni, vagy nem azt csinálták, amit éppen Ramon Ortez kitalált...
Kopogást hallott...
- Dr. Brennan!
- Igen, Dr. Goodman? – csukta be hirtelen a titokban szerzett aktákat és rakta el a fiókja mélyére.
- Felhívott az FBI...
Brennan ereiben megfagyott a vér.
Talán rájöttek az elrablásomra? Vagy arra, hogy kutakodtam a Mara Muerte után. Most mit fogok mondani? A hazugság nem az én műfajom. De mit találhatnék ki ilyen hirtelen... Talán...
- Figyel rám Dr. Brennan?
- Persze. Hallgatom.
- Szóval, az FBI fülébe jutott, hogy „Felderítette egy kőkorszaki vadász ügyét”, vagyis ők így fogalmaztak...
A nő kezdett fellélegezni, mikor nem hallotta Goodman mondatában sem az „elrablás”, sem a „Mara Muerte” szót.
- ...úgy gondolták, hogyha megoldott egy 4000 éves gyilkosságot, akkor talán nekik is tudna segíteni.
- Én antropológus vagyok, nem kórboncnok, Dr. Goodman, ezt maga is nagyon jól tudja. Miben lehetnék én az FBI segítségére?
- Nos, van öt áldozatuk, akiket egyszerre találtak meg, de mivel a maradványaik elég hiányosak és akkor még enyhén fogalmaztam, így a kórboncnokuk nem sokat tudott meg. Szinte csak az áldozatok csontvázai, némi szövet- és ruhafoszlány maradt meg. Utólagos engedelmével megígértem az FBI-nak, hogy a segítségükre lesz a csapatával együtt. A maradványok hamarosan megérkeznek. Jó munkát Dr. Brennan! – azzal távozott is az irodájából.
Temperance nem akart vitába szállni a főnökével, hogy a megkérdezése nélkül vállalta el a feladatot. Örült, hogy nem más kapcsán érdeklődött felőle az FBI...
- Én mondom nektek, itt valami titok lappang! Az FBI megbízza a Jeffersont öt gyilkosság felderítésével. Itt valami titkos kormányzati akció lehet a háttérben és biztos vagyok...
- Dr. Hodgins! Én nem a spekuláció híve vagyok, úgyhogy szeretnék a tényekre alapozni! Így, ha lehetne, akkor vidd a maradványok ruháit és fókuszálj azokra és ne az összeesküvés elméleteidre!
- Persze, máris! De én mondom nektek, ez...
- Dr. Hodgins! – váltott határozottabb hangnemre Brennan.
Mire az illetékes vágott egy sokatmondó arckifejezést, és meghúzta a csuklóján lévő gumiszalagot, ami kellő fájdalom kíséretében visszacsapódott. Majd megfogta a bezacskózott ruhadarabokat és elindult a kis laborja felé.
- Megyek és keresek rostszálakat, spórákat és más részecskéket! – vágta még vissza Jack dühösen.
- Naomi a paleontológiáról azt mondta, hogy Dr. Hodgins azért viselkedik így, mert régen közösült. Bár ő erre a „dug” szót használta...
- Zack! Jobban örülnék, ha inkább az áldozatok csontjaira és nem Hodgins szexuális életére koncentrálnánk.
- Igen, Dr. Brennan. Akkor nekilátok a sérülések katalogizálásának.
- Azt nagyon jól teszed Zack. Én most elmegyek egy időre, de ha visszaértem megnézem mire jutottál. Bár a sérülésekből jól látszik, hogy az elkövető azonos, mind az öt esetben és a halál oka is...
- Tehát egy sorozatgyilkossal van dolgunk.
- Így is mondhatjuk...- válaszolta Brennan, bár ha pontosabban akar fogalmazni, akkor nem ezt a szót használta volna. Valami rosszabbat sejtett, de addig, amíg alaposabban át nem nézi a sérüléseket, addig fölösleges lett volna bármilyen konkrétabb következtetést levonni.
Brennan már az autójában ült és a telefonját nyomkodta...
Szia Angela! Merre vagy? Lenne egy ajánlatom a számodra! Értem! Máris ott vagyok!
Majd a Mall Park felé vette az irányt...
- Szia édesem! Hogy vagy? Russel minden oké?
- Persze Ange, de most nem ezért vagyok itt. Munkát ajánlanék neked! Persze, csak ha itt nélkülözni tudják a tehetségedet.
- Ezt most miért mondtad ilyen érdekesen? Na de mindegy, mit kellene csinálnom?
- Emberi koponyák alapján kellene arcrekonstrukciót készítened. De egészen pontosat.
- Na várjunk csak! Jól értem, hogy valódi, élő ember arcát kellene megrajzolnom a koponyája alapján? – nézett elképedt arccal barátnőjére.
- Nem Ange, már nem él, mivel meggyilkolták. Ezért lenne szükségem arra, hogy hogy nézhetett ki, mielőtt ...
- Jó-jó! A részletekre nem vagyok kíváncsi! De biztos én vagyok erre a legalkalmasabb személy? Még soha nem csináltam ilyesmit.
- Te meg tudod ragadni a mélyen rejlő lényeget. Nagyon tehetséges vagy, Angela! És megfizetjük a munkádat.
- Jó, rendben! Vállalom.
* * *
Temperance az irodájában ült. Az öt áldozat aktája felett. Egy-két nap alatt kiderítettek mindent, amit csak ki lehetett. Persze a személyazonosságukra nem derült fény, mert ilyen hozzáférése a Jefferson intézetnek nem volt, de Angelanak köszönhetően minden áldozat megkapta az egykori arcát. Mivel nem tudták kik ők, így nem tudták összekapcsolni az áldozatokat, különböző korú, nemű és nemzetiségűek voltak. Két nő és három férfi. Mindannyiukkal 5 évvel ezelőtt végeztek, pár hét eltéréssel. Egészen idáig a földbe voltak elásva a sivatag közepén. Az egyik nő a 20-as évei végén járhatott, fehér bőrű, a másik a 30-as évei közepén. A férfi áldozatok között kettő a negyvenes éveiben járt, egyikőjük afroamerika, a harmadik fehér férfi, az 50-es évei közepén. De egy valami közös volt bennük mégpedig az, ahogy elbántak velük. Napokon keresztül kínozták őket...először az ujjaikat törték el, egymás után, majd a lábaikat...karjaikat. Az arckoponya sérüléseiből és a bordák repedéseiből, töréseiből következik, hogy folyamatos erőbehatás érte azokat is. Szó szerint emberi boxzsáknak használták őket. És mégsem ebbe haltak bele. A halál oka mind az öt esetben egy szúrt seb, ami a bal 12-es bordaív alatt hatolt be és átszúrta a hasi aortát. Talán ez volt már nekik a megváltás, egy-két percen belül elvéreztek és nem szenvedtek tovább.
Brennan egyre kétségbeesettebben nézte az aktákat. Már nem is az áldozatok megpróbáltatásai aggasztották, hanem az elkövető, illetve az elkövetők kiléte. Ott volt a lehetséges gyilkos fegyver képe, egy egyenes, vékony, recés pengéjű, összecsukható kés. És a lehetséges elkövető paraméterei... jobb kezes, kb 175 cm, 60 kg...
Ez nem lehet más, csak ők! Most már biztos vagyok benne. A kínzási módszerek... és a többi...mind ráillik a Mara Muerte módszereire. És a gyilkos paraméterei, pedig Ortezre. Persze a kínzást biztos az izomagyú emberei végezték...Talán Pereznek is köze lehet az áldozatok sérüléseihez...Már megint Perez...mit foglalkozok már megint vele...miért nem felejtem már el!!!...
Halk kopogás hangjára lett figyelmes, majd egy kellemes hangra:
- Dr. Brennan?
- Igen. Miben segíthetek? – kérdezte a megnyerő külsejű, fekete öltönyt viselő férfitól.
- Az FBI különleges ügynöke vagyok. – mondta egy csábos mosoly kíséretében, és barna szemeit egy pillanatra sem vette le a doktornőről...
Corrected by Olvasó
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nagyon jól sikerült! Várom a többit, így tovább!!
HÁT PÜT!!! TELJESEN EL VAGYOK VARÁZSOLVA! EZ VALAMI FENOMENÁLIS VOLT! KOMOLYAN MONDOM, MINTHA MAGÁT A FILMET NÉZTEM VOLNA. CSAVAROS, FORDULATOS, ÉRZELMES ÉS REJTÉLYES. ÉS TE IS MINDIG A LEGJOBB RÉSZNÉL TUDOD ABBA HAGYNI!!!! A BARNA SZEMŰ, CSÁBOS MOSOLYÚ IDEGEN....
ALIG VÁROM MÁR A FOLYTATÁST!!! A KÉPZELETEM SZÁRNYAL AZ BIZTOS!
MÉG EGYSZER HATALMAS GRATULA NEKED!
MIHAMARABB KK!